Az előcsarnokban várakoztunk a többiekkel. Nathan éppen azon dolgozott, hogy beadja a felmondását, Eli pedig még valószínűleg éppen pakolt.

- Nézzétek, kit találtam – jött oda hozzánk pár perccel később az említett egy fiúval.

Kellett pár pillanat, amíg felismertem azt a kedves arcot. De azokat a zöld szemeket és szőke hajat nem volt könnyű összetéveszteni senkiével. Felix volt az, a katona, aki segített nekünk végezni a Tanáccsal. Vagyis egy részével.

- Szia – köszöntünk neki egyszerre.

- Sziasztok. Látom, elszaporodtatok – mosolygott.

- Igen. Ő itt Kali – mutatott Eli a gyógyítóra, majd Ethanre – Ő Ethan. Képzeld, tud teleportálni.

- Fasza.

- És Nathan is megvan, csak épp a felmondását rendezi – fejezte be Cassie – Szóval. Mi szél hozott erre?

- Nos, titeket kerestelek. És ha még mindig áll az ajánlat, akkor... Nincs varázserőm vagy ilyesmi, de tudok harcolni.

- A varázserő nem minden, Felix – mosolygott rá Hunter – Mondtam, hogy szívesen látunk, ha szeretnél velük tartani. Megtaláltad a szüleidet?

Felix arcáról eltűnt a mosoly és szemeibe szomorúság költözött. És nagyon jól tudtam, ez csak egyet jelenthet.

- Megtaláltam őket – szöktek könnyek fűtenger szemeibe – De elkéstem. Nem öltünk meg aznap mindenkit.

Úgy éreztem, megszakad érte a szívem. Csak azért maradt anno a Tanácsnál, hogy őket megvédje, szóval bizonyára mindennél fontosabbak voltak neki. És csak mert nem gondoltunk bele, hogy van egy B tervük, elveszítette őket.

- Nagyon sajnálom, Felix – simogattam meg a fiú karját.

- Semmi baj – erőltetett magára egy mosolyt.

- Hogy a fenébe nem láttam ezt előre? – dörzsölte homlokát Cassie.

- Van egy boszorkányuk. Nem is akár milyen. Sőt, ki tudja, mennyi van nekik. Ha elég nagy az erejük, simán titokban tarthatják előled. Ne hibáztasd magad, hugi – próbálta Eli nyugtatni a lányt.

- Kész vagyok – jelent meg Nathan – Nem nagyon örült neki, de ez van. Szóval hogyan tovább?

- A terv szerint most Salembe megyünk.

- Salembe? Minek?

- Mert van ott egy boszi barátunk – vigyorgott Hunter.

Anélkül, hogy hazamentünk volna, Ethan azonnal Salembe teleportált minket. Egy faház előtt álltunk, körülöttünk nem volt semmi csak egy véget nem érő rét és erdő. Nem szívesen mentem be abba a házba, mert tudtam, Hunter itt vesztette majdnem életét, amikor engem akart megmenteni. A fiú kopogásra emelte a kezét, de az ajtó kinyílt és egy sötét hajú, középkorú nő állt ott mosolyogva.

- Hunter. Örülök, hogy látlak. Annak még jobban, hogy ilyen szép számban vagytok – nézett ránk és valamiért rajtam tovább elidőzött.

Kellemetlen érzés kúszott a bőröm alá. Mintha belém látott volna.

- Én is örülök, hogy látom, Elisabeth.

- Gondolom nem csak úgy látogatás céljából jöttetek.

- Segítségre van szükségünk.

- Gyertek be.

A nő beengedett minket a házba, mely otthonos volt, élénk színekkel díszítve. Semmi túl feltűnő. A nappaliba vezetett minket, ahol helyet foglaltunk.

Sophia – kiáltott ki azablakon – Vendégeink vannak.