Remegett a kezem. Nem tudtam felfogni, hogy láthatom apát. Annyi idő után. Őszintén egy kicsit féltem, mert fogalmam sem volt, mit várjak ettől a találkozástól. Vajon örülni fog nekem? Soha nem gondoltam azt, hogy azért hagyott el, mert már nem szeret. Valamiért úgy éreztem, teljesen más oka volt és tudni akartam, hogy mi. Talán végre választ kaphatok arra, honnan indultam. Csak hogy könnyebb legyen tudni, merre tovább.

- Itt vagyunk – szólalt meg Hunter, ezzel kizökkentve gondolataimból.

- Készen állsz? – fogta meg a kezem Cassie és rám mosolygott.

- Azt hiszem.

- Ne félj. Bármi is történik, itt vagyunk veled.

Hálás mosollyal adtam Cassie tudtára, mennyire örülök, hogy tényleg ott vannak velem. Csak alig pár napja ismertem őket, mégis mintha már ezer éve lett volna. És reméltem, hogy egyszer meghálálhatok mindent, amit értem tettek. Bár talán az egész életem is kevés idő lett volna rá.

Remegő lábaim alig tartottak meg, amikor kiszálltunk, de erőt kellett vennem magamon. Bementünk a bárba, mely szinte teljesen üres volt így, fényes nappal. Mégis a cigiből áradó füst ellepte a termet, így a barnára festett falak csak még sötétebbnek tűntek. Csak egy pár szakállas férfi iszogatott egy asztalnál és kártyáztak. Annyira belemélyedtek a játékba és a beszélgetésbe, hogy minket észre sem vettek.

- Sziasztok. Segíthetek valamiben? – lépett elénk egy vörös, rövid hajú lány mosolyogva.

- Mi... keresünk valakit.

- És van ennek a valakinek neve is?

- Katie – hallottam meg egy mély, meglepett hangot, melyet olyan régen nem hallottam, mégis ezer közül is felismertem volna.

Lassan megfordultam a hang irányába és belenéztem az apukám zöld, könnyes, mégis boldog szemeibe. Szinte semmit sem változott, talán csak megjelent egy – két ránc a szemeinél és a homlokán. Haja ugyanolyan éjfekete volt, mint ahogy emlékeztem rá. És ugyanaz a szeretet ült a szemeiben, mint mindig, amikor rám nézett.

- Apa – mentem oda hozzá a könnyimmel küszködve, ő pedig szorosan az ölelésébe vont, mely kiskoromban annyi alkalommal nyugalmat nyújtott nekem.

Még az illata is ugyanolyan fahéjra emlékeztető volt, mint amikor kicsi voltam. Otthon éreztem magam. Hirtelen megint a kis kertes házban voltam, mely a város szélén volt eldugva. Csak ketten voltunk, nyugodtan gyakorolhattam kint is, mert a szomszédok messze voltak és a magas, tömör fa kerítés is bújtatott minket. Volt egy hintánk is, melyben sokszor csak ültünk este és átvettük, hogyan teljesítettem aznap. Aztán mindig filmeztünk és többnyire a kanapén aludtunk, majd reggel sajgó háttal ébredtünk. Fájt még rá gondolni is, mégis annyira hiányzott.

- Mit keresel itt? – suttogta halkan, hogy senki más ne hallja.

- Én... - húzódtam el tőle – Lenne egy pár kérdésem.

- Azt gondoltam. De ne itt beszéljünk – nézett ki az ablakon, mintha valamitől félt volna, majd a többiekre tekintett.

- Ők a barátaid?

- Igen, ők itt Cassie és Elijah meg Hunter. Olyanok, mint én.

- Akkor gyertek ti is. Jobb, ha mindannyian halljátok, amit mondani akarok.

Apa a vállamra téve kezét vezetni kezdett, a többiek pedig követtek minket. Egy hosszú lépcsőn mentünk le a sötét alagsorba, amely csak alap dolgokkal volt berendezve, fényt pedig csak pár gyertya lángja adott, mégis tágas volt és otthonos. Hát itt bujkált.

- Szóval... - ült le a kanapéra, én és az ikrek helyet foglaltunk mellette, Hunter pedig a falnak támaszkodott és két karját összefonta a mellkasán – Katie. Tudom, hogy megbántottalak és valószínűleg nem értetted, miért tettem azt, amit. Talán dühös is vagy – fogta meg a kezem szomorúan, mire szemeimből lassan kibuggyantak a könnyek, melyek kikívánkoztak, mióta megláttam.

- Nem voltam dühös, csak nem értettem. Azt mondtad, mindig mellettem leszel és megvédsz.

- Éppen ez volt az okom, kicsi. Hogy megvédjelek.

- De mitől?

- A Tanácstól.

Akkora csönd lett a szobában, hogy csak a lélegzeteink hallatszottak. Én nem tudtam a Tanácsról, de aminap hallottam, ahogy Cassiék beszéltek róla. Bár csak megemlítették előttem, az leesett, hogy van a Tanácshoz valami közük.

- De mi nekik dolgozunk – szólalt fel Eli végül.

Apa valamiért egy kicsit sem lepődött meg. Valószínűleg többet tudott, mint gondoltam. Már akkor láttam a szemeiben, amikor kimondtam újdonsült barátaim nevét. Úgy nézett rájuk, mintha pontosan tudta volna, kik állnak előtte.

- Szóval ti vagytok azok. A három gyerek – pillantott egyikőjükről a másikra.

Sem nekik, sem nekem nem volt fogalmunk arról, mégis tényleg honnan ismeri őket.

- Miről beszél?

- Én is a Tanácsnak dolgoztam. Évekkel ezelőtt behoztak három gyereket képességekkel és bezárták őket. Aztán ők megszöktek. És öt éve ezeket a gyerekeket megtalálta a Tanács és dolgozni kezdtek nekik.

- Várjunk. A Tanács tartott minket fogva, amikor kicsik voltunk? Ennek mi értelme? – kérdezte Hunter zavarodottan.

- Igen. Az utcán voltunk, ők mentettek meg – állt mellé Cassie – Adtak tetőt a fejünk fölé és azt mondták, megvédenek azoktól, akik be akarnak zárni.

- A Tanács hazudott nektek – mondta mérgesen apa, miközben a hajába túrt, majd felállt, az egyik szekrény fiókjából pedig kivett három mappát – Hunter Wardwell – adta át az egyiket Hunternek – Cassandra és Elijah Jacobs – adta oda az ikreknek is.

Kíváncsian figyeltem az arcukat. A tekintetük elhomályosodott, harag költözött beléjük és csalódottak voltak. Fogalmam sem volt, mi állhatott az aktákban, de biztosan semmi jó. Inkább valami olyan, ami újra romba döntötte a bizalmukat.

- Ezt nem hiszem el – mondta halkan Hunter, miközben szabad keze ökölbe szorult, az erek a kézfején egy pillanatra narancsszínűen villantak meg, mintha kész lenne tüzet gyújtani.

- A Tanács zárt be titeket, majd vártak egy kicsit és eljátszották a megmentőt, hogy kontrollálhassanak titeket. Ha bíztok bennük, akkor azt teszitek, amit mondanak és így nem jelentetek problémát a tervükben. Van egy... egy ősi boszorkány és ők valahogy rájöttek, hogyan támasszák fel. Most már csak várnak a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjon a boszorkány és sötétségbe borítsa a világot.

- Ezért vannak egyre többen? A szörnyek.

- El akarnak titeket gyengíteni, rosszabb esetben megölni. Mert tudják, hogy ti vagytok az egyetlenek, akik legyőzhetik. Az egyik barátommal rájöttünk a tervükre, ezért hagytuk ott a Tanácsot. Többen is. Őt megtalálták.

- Mit tettek vele? – kérdeztem halkan.

Apa tekintetéből ítélve azt hiszem, valójában a választ nem is akartam hallani.

- Lemészárolták az egész családját a szeme láttára, aztán vele is végeztek. És pont ez az oka, hogy elhagytalak, Katie. Rólad nem tudtak, de ha engem megtaláltak volna, veled is végeznek, vagy bezárnak. Ezt nem tehettem kockára.

- Már megpróbálták. Megtaláltak.

- Mégis hogyan? – túrt újra a hajába és fel – alá kezdett járkálni – De nem esett bajod, ugye?

- Nem, jól vagyok.

- Mindig tudtam, hogy erős lány vagy – mosolygott rám, majd a többiekre nézett – Figyeljetek. A világon rengeteg sok őrző van, de csak heten vagytok a kiválasztottak. Meg kell keresnetek a többieket, mert együtt sokkal, de sokkal erősebbek vagytok.

Hirtelen hangzavar szakította félbe beszélgetésünket, odafentről bakancsok dobogása hallatszott és hangos beszéd.

- Mi ez? – pattantam fel ijedten.

- Megtaláltak – mondta apa nyugodtan, mintha már évek óta készült volna erre.

Ökölbe szorult a kezem, Hunter ujjain már perzselt a tűz, az ikrek pedig elővették fegyvereiket. Azt hittem, készen állunk. Hogy legyőzzük őket és minden rendben lesz. Hallottuk a léptek közeledtét, ahogy lefelé rohantak a lépcsőn, majd betörték az ajtót és kezdetét vette a harc. Elmémmel leginkább a fegyvereikből kilövellő golyókra koncentráltam, mert nem akartam, hogy bárkit is bántsanak. A termet gyorsan beterítette a füst és vér szaga és bár nem volt túl nagy a hely, egyre többen és többen özönlöttek befelé. Az elmém egy része a golyókra koncentrált, a másik azokra, akik rám támadtak és az árnyak segítségével legyőzhettem őket. Azt hittem, nyerni fogunk. Hiszen csak katonák voltak.

Aztán hirtelen fura érzés tört rám, mintha minden lelassult volna. Mintha a lelkem megérezte volna, hogy baj van. Körbe néztem, az ikrek és Hunter jól voltak, már az utolsó katonákat lökték holtan a földre. De apa. Apa ott feküdt a földön, alatta vértócsa növekedett.

- Ne! – rohantam oda hozzá és letérdelve mellé megfogtam a kezét, mellyel a hasán lévő sebet próbálta lenyomni – Elviszünk innen és rendbe jössz – sírtam – Csak ki kell tartanod, rendben?

- Ka... Katie, én... Sajnálom.

- Nem. Nem, nem – zokogtam.

Féltem. Annyira féltem, mint az évek alatt talán még soha. Annyira vártam a pillanatot egész életemben, hogy újra lássam, de tudtam, megint el fogom veszíteni. A sebe egyre jobban vérzett és bárhogy is próbáltam nyomni a helyét, a vére az ujjaim között csordogált, miközben az előbb heves légzése egyre csak lassult és egyenetlen lett. Már nem is légzéshez hasonlított, hanem inkább csak hörgéshez, ezen hangot pedig a szájából lassan kicsorduló vér kísérte.

- Katie – térdelt le mellém Cass, de nem igazán figyeltem rá.

- Kislányom. Egy... egy dolgot soha ne feledj e... el – nézett rám könnyes szemekkel – Senki... senki sem erősebb nálad.

Újabb hangzavar jött, újabb és újabb bakancsok dobogása. Nem érdekelt. Nem akartam megint elveszíteni.

- El... el kell mennetek. Van egy hátsó ajtó.

- Katie, gyere – fogta meg a kezem Elijah és segíteni akart felállni, de kitéptem a kezem az övéből.

- Nem. Nem hagyom itt.

- Katie, menned kell – utasított halkan, nekem pedig csak tovább és tovább hasadt a lelkem, ahogy láttam a szemeiben, amint az élet egyre csak megszűnik létezni.

- Nem!

Akkor két erősebb kar fonódott körém és valamiért már nem volt elég erőm ahhoz, hogy harcoljak. Ahogy a szemeim előtt lassan kúszott kifelé apa szemeiből az élet, úgy hagyott el engem is az erő, a harcolni akarás.

- Katie, gyere – suttogta halkan Hunter – El kell mennünk innen.

- De nem akarok – zokogtam, miközben a fiú már az ajtó felé lépkedett velem.

Pár lépés múlva már egy sikátorban voltunk, de fogalmam sincs, hogy jutottunk oda. Hunter elengedett és én a falnak dőlve próbáltam visszanyerni elvesztett erőmet. Elvesztettem őt. Megint elvesztettem és ezúttal végleg. Annyira boldog voltam, hogy újra láthatom, de az egész nem volt több pár percnél. A remény is meghalt vele. Azelőtt mindig reménykedtem, hogy újra láthatom, de ezúttal tudtam, nincs rá több esély.

Az a fény már kialudt. Ezúttal végleg és egy aprócska kis szikra sem maradt belőle.

- Katie – simogatta a karom Cassie.

Szinte fojtogatott a harag és a fájdalom. Mintha az összes sejtemben éreztem volna a szúrást, amit okozott. Ösztönösen a nyakamhoz értem azt remélve, kitéphetem a torkomból a gombócot, de ott nem volt semmi. A nyakláncom sem.

- A nyakláncom. Elveszett a nyakláncom.

- Nem, Katie. Nem veszett el – nyújtotta felém kezét Eli szomorkásan, tenyerében a nyakláncom feküdt az összetört kristályommal – Sajnálom.

Akkor még nem tudtam, mit jelent és őszintén azok után, ami pár perccel azelőtt történt, nem is igazán tudtam erre koncentrálni. Sőt, még bele sem érkeztem gondolni, vajon ez mit hozhat maga után, mert Hunter teljesen kikelve magából ordibálni kezdett.

- Ezt nem hiszem el. Nem elég, hogy majdnem megölettük magunkat miattad, még a kurva kövedet is összetörted!

- Hunter! – szólt rá Cassie.

- Minek fogadtuk be egyáltalán? Mondtam, hogy csak a bajt hozza ránk. Ki tudja, az apja honnan szedett össze ennyi szarságot?!

Itt lett elegem. Végleg betelt a pohár, melyben gyűlt a harag már azóta, hogy találkoztunk. Nem érdekelt, ha velem seggfej volt, de azt már nem tűrtem, hogy az apámat ócsárolja. Gondolkodás nélkül akkora pofont adtam neki, hogy belesajdult a kezem, mire csak kerek szemekkel bámult rám.

Ezt nem várta.

- Talán elgondolkodhatnál néha, miket beszélsz, mielőtt megszólalsz. Nem bízol bennem? Nem bízol az apámban? Rendben. Akkor kérdezd meg a Tanácsot, mi ez az egész! – vettem ki Cassie kezéből az aktát és hozzá vágtam Hunterhez.

Az aktából a papírok a földre szóródtak szét, én pedig farkasszemet néztem vele. Nem szólt egy szót sem, csak nézett rám mély sötét szemeivel. Nekem sem volt már mit mondanom. Neki nem.

Két órával később már lezuhanyozva ültem az ágyamon és csak bámultam magam elé. Talán Hunternek igaza volt. Talán tényleg csak a bajt hoztam rájuk. Charlie étterme is miattam égett le, az apám miattam halt meg. Talán csak idő kérdése volt, hogy Cassiékre is valamilyen bajt hozzak. Az lett volna a legjobb, ha elmegyek. Még ha fájt is, ahogy Hunter bánt velem, talán mégis igaza volt. Az lett volna a legjobb, ha távol maradok mindenkitől. Mert kedveltem őket. És az utóbbi időben mindenkinek baja esett, akit kedveltem.

Még mindig nem tudtam pontosan, mi az a Tanács, de már biztos voltam benne, hogy rájuk figyelmeztetett az apám. Ők voltak azok a rosszak, akiktől meg akart védeni. És fogalmam sem volt, miért akartak pont engem. Választ kaptam pár kérdésre, de csak még több fogalmazódott meg a fejemben és választ akartam rájuk kapni. Viszont ezeket úgy kellett megkapnom, hogy másnak közben már ne essen baja.

Már döntöttem. Tényleg nehéz volt, mert az ikrek az első pillanattól úgy bántak velem, mintha én is a testvérük lettem volna. Cassie tartotta bennem a lelket az elejétől, Elijah pedig sokszor azon volt, hogy megnevettessen. Bár képtelen voltam nevetni az utóbbi időben, de a lelkemet melengette, mennyire igyekezett. Ők szerintem soha nem ártottak senkinek. Ebben szinte biztos voltam. Olyanok voltak, mint két őrangyal. És nem kockáztathattam, hogy bajuk essen miattam. Éppen ezért döntöttem úgy, ahogy.

De előtte még volt Hunterhez pár kérdésem, melyekre akkor is tudni akartam a választ, ha fájni fog.

A fiút az edzőteremben találtam meg, éppen egy boxzsákot püfölt. Verejtéktől csillogó homlokába hullott kissé nedves haja, mely igazán helyessé tette. Nem mintha egyébként nem lett volna az. Fekete pólója teljesen a testéhez tapadt, így kirajzolódtak megfeszült izmai a hátán és a karján. Szinte bizseregtek ujjaim végei, hogy végig simíthassanak rajta.

Elég, Katie, nem ezért jöttél.

- Hunter – szólítottam meg halkan, mire abbahagyta a zsák leamortizálását és kék szemeivel rám pillantott.

Megint az a háborgó tenger. Mintha a sötét mélységbe néztem volna.

- Mi van? – lépett felém egyet.

- Én... Én szeretnék kérdezni valamit. Miért gyűlölsz engem?

- Én... mert... - túrt a hajába idegesen - mert mindent felforgattál, érted?! Nyugodt életünk volt, elvoltunk mi hárman, aztán jöttél te és hirtelen összedőleni készül a világ.

- Nem akartam gondot okozni.

- Mégis okoztál.

- Azt akarod, hogy elmenjek?

- Igen, azt akarom! – ordította az arcomba.

Hát megkaptam a választ, amit akartam. Nem tudom, mit éreztem pontosan. Azt hiszem, ezt vártam. Pontosan azt kaptam, amit vártam, mégis úgy éreztem, mintha a fiú egy tőrt szúrt volna a szívembe és a biztonság kedvéért még rendesen meg is forgatta benne. Talán a legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt, miért gyűlöl ennyire. Legalább, ha megmagyarázta volna. Szerintem már eléggé bebizonyítottam, hogy tényleg fogalmam sincs, miért akarnak elkapni azok az emberek. Hogy nem ártottam soha senkinek. Mégsem hitt nekem és ez szorongatta a mellkasom.

De a választ megkaptam. Szóval nem volt más, mint hagyni, hogy nyugodtan éljenek tovább.