Nyílott az ajtó és abban a pillanatban olyat éreztem, amit már régen nem. A tüdőmben megakadt a levegő, a szívem kalapálni kezdett. Ezernyi és ezernyi gondolat futott át lelki szemeim előtt, de mind csak egyetlen személyhez kötődött.

- Sziasztok. Kér valaki...

Azonnal befejezte mondatát, amikor meglátott. Nem hittem el, hogy látom őt, hogy életben van. Az agyam és a szívem nem tudták felfogni.

- Sophia – sóhajtottam a nevét.

Könnyek homályosították el látásom, ahogy az ő szemeibe is ilyen cseppek gyűltek. Egy szót sem szólt, csak sarkon fordult és elszaladt, én pedig gondolkodás nélkül rohantam utána. A kertben értem utol, ott megfogtam a kezét és magam felé fordítottam.

- Sophia. Életben vagy – simogattam meg arcát.

Érezem kellett őt, biztosan tudni akartam, hogy tényleg ott van és nem csak az agyam játszik velem.

- Sajnálom, Ethan – zokogott – Annyira sajnálom.

- Mégis mit édesem?

- Amikor elvittek tőled az egyik katona megölte a másik kettőt. Megmentette az életem, de azt mondta, veszélyes visszamennem hozzád. Hogy megint megtalálhatnak és akkor már nem lesz, aki segítsen. És én elhagytalak. Annyira sajnálom.

- Hé, hé – öleltem magamhoz remegő testét.

Már képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Annyira hiányzott. Ő, az érzés, ami elfogott mellette. Az a nyugalom, ahogy a sejtjeim szinte új életre keltek tőle. Olyan sokáig nem láttam. Olyan sokáig gyászoltam őt, mert azt hittem, halott. Attól féltem, csak álmodom. De éreztem őt. Éreztem az illatát, mely ugyanolyan finom volt, mint évekkel ezelőtt. Mint a virágok. A finom bőrét, mely annyiszor simult hozzám, melynek olyan tapintása volt, akárcsak a selyemnek.

- Nincs semmi baj. Én is ugyanezt tettem volna a helyedben. Nincs semmi baj, kicsim.

Kicsit elhúzódtam tőle és megsimogattam könny áztatta, mégis gyönyörű arcát.

- Azt hittem, meghaltál – sírtam – Hallottalak sikítani, de képtelen voltam mozogni. És amikor magamhoz tértem már sehol nem találtalak. De mégis itt vagy.

- Itt vagyok – simult bele érintésembe mosolyogva, én homlokomat az övének döntöttem.

- Szeretsz még, Sophia? – tettem fel neki a kérdést, melyre tudni akartam a választ, mégis féltem tőle.

- Sosem szűntelek meg szeretni – suttogta halkan, szemeimbe nézve.

- Akkor jó – mosolyodtam el boldogan – Mert én sem téged. Egy pillanatra sem.

Lágy csókot nyomtam ajkaira. Mintha a lelkem hazatért volna. Az ismerős érzés átjárta a lelkem. Annyi sokáig bolyongtam a világban. Előtte és azután is, hogy elveszítettem. De mellette otthon voltam. Így éreztem akkor is, amikor megismertem. Mintha hazaértem volna. Bár hosszú távú lakhelyem soha nem volt, otthonom mégis. Mellette.

- Most... Most mi lesz, Ethan? – nézett rám, mintha kissé félt volna a válaszomtól.

- A Tanácsnak még nincs vége, de az életemre esküszöm, soha többé nem fogom engedni, hogy bajod essen. Szóval, ha szeretnéd, akkor...

Be sem érkeztem fejezni mondandómat, a szerelmem a nyakamba ugrott boldogan nevetve. Istenem, mennyire szerettem a nevetését. Az egész lényét.

- Te vagy minden, amit szeretnék, Ethan. Egy pillanatot sem akarok már nélküled élni.

- Én sem nélküled, édesem – csókoltam – Basszus, annyira hiányoztál.

- Te is nekem. El sem tudom mondani, mennyire. De már itt vagy.

- Többé nem megyek sehova.

Még egyszer megcsókoltam, majd megfogtam a kezét. Megígértem neki és magamnak is, hogy ezúttal bármi áron megvédem. Ha az életem kell adnom érte, akkor is.