Kisebb remegésben mutatkozott meg a félelem és aggodalom, ami átfutott rajtam. Már percekkel ezelőtt elcsendesedett minden, de Cassie és Felix nem voltak sehol.

- Segítség! – hallottam meg a húgom kétségbeesett kiáltását az utcából, amelyben nemrég eltűntek, hogy megharcoljanak a katonákkal.

Azonnal futásnak eredtem, a többiek pedig követtek. A szívem majd kiütötte a mellkasom, amíg meg nem láttam Cassiet az egyik összeroncsolt autónál térdelni. Úgy tűnt, neki nem esett baja. Bár kicsit sem nyugtatott meg, amit ezután láttam. Sőt. Azt hiszem, soha életemben nem féltem még annyira Cassie pár balesete mellett, mint akkor, amikor megláttam, hogy a húgom valójában Felix kezét szorongatja, aki az autónak dőlve nyöszörgött a fájdalomtól.

- Felix – térdeltem le hozzá – Felix, mi történt veled?

- Meglőtték – válaszolta helyette Cass.

A pólóját átitatta a vér, az arca vértől és portól volt koszos. Nehezen és egyszerre gyorsan, egyenetlenül szedte a levegőt. Bátorkodtam felhúzni a pólóját, a hasán egy lőtt seb tátongott, alig egy kis távolságra a szívétől.

- Kali. Meg... Rendbe tudod hozni? – kérdeztem a gyógyítót, mire az letérdelt hozzánk és szemügyre vette a sebet – Ugye rendbe tudod hozni?

- Nagyon sok vért veszített. De rendbe hozom.

Kali a fiú sebe felé helyezte tenyerét, ujjaiból azonnal narancsszínűen csillogó árnyak kúsztak a fiú bőre alá. Felix hörgő lélegzete egyre jobban aggasztott, ahogy az is, hogy szemeit lehunyta.

- Ne. Ne hagyd, hogy elaludjon – utasított Kali.

- Felix – pofozgattam meg gyöngéden a fiú arcát – Felix, kérlek nézz rám.

Felix sűrűn pislogva kinyitotta szemeit, melyek az enyémekbe mélyedtek. A fáradtság és fájdalom ellenére is a leggyönyörűbb fűtenger lebegett a szemeiben.

- Nem aludhatsz el.

- Fáradt vagyok.

- Tudom. Tudom, de még nem aludhatsz el. Kérlek.

Minden egyes mozdulatát árgus szemekkel figyeltem. Valahányszor pislogott, attól féltem, hogy nem nyitja többé ki a szemeit.

- Eli. El... Elmondhatok valamit?

- Persze.

- Bármi... Bármi is történt, én... Én örülök, hogy megtörtént, mert így... Legalább megismerhettelek.

- Miért mondod ezt, Felix? Úgy hangzik, mintha búcsúzkodnál – törtek elő belőlem a könnyek, melyek már azóta a szemem égették, amióta megláttam őt vérben feküdni.

- Nem... Nem akarom, hogy azt hidd. Nem azért mondtam, én... Eddig nem volt elég bátorságom, hogy elmondjam.

- Ha már így állunk, én is nagyon örülök annak, hogy itt vagy velünk.

Elmosolyodott. Abban a mosolyban egyáltalán nem volt nyoma fájdalomnak. Olyan mosoly volt, amit szívesen néztem volna akár életem végéig. Olyan, ami még jobban megdobogtatta már amúgy is kiugrani készülő szívem.

- Ki kell vennünk a golyót, csak van ezzel egy kis gond.

- Mi?

- Kellene Katie segítsége. De egy emberen veszélyes egyszerre két őrző erejét használni. Szóval nem enyhíthetek a fájdalmán, amíg Katie kiszedi a golyót. Szóval fájni fog.

- Semmi baj – mondta a lánynak, de szemei az enyémeket fürkészték.

Megfogtam a kezét. Abban reménykedtem, hogy talán segíthetek neki valahogy. A kezemet szorította olyan erősen, hogy majd beleroppantak az ujjaim, de nem érdekelt. A fájdalmas nyögések, melyeket kiszűrt a fogai között a lelkemet mardosták. Azt kívántam, bár segíthetnék valahogy. Szerettem volna átvenni tőle a fájdalmat, hogy neki ne kelljen szenvednie.

- Sajnálom, Felix – mondta Katie a fiúnak együttérzően, miután már a kezében tartotta a golyót, mely eltalálta a fiút.

- Se... Semmi baj.

- Mindjárt vége, Felix. Rendben leszel – próbáltam nyugtatni.

Kali újra felé emelte kezét és gyógyítani kezdte. A fiú szeméből egy könnycsepp csordult ki, melyet bátorkodtam gyöngéden letörölni. Csak néztem őt és ő engem, míg a légzése lelassult, nyugodtabb lett. A vérzés elállt és a sebhelye begyógyult, csak egy heget hagyva maga után.

- Egy ideig még fájni fog és gyönge lesz. Sajnálom, de embereken nem használhatok több erőt. Többet ártanák vele, mint segítenék.

- Köszönöm, Kali.

- Igazán nincs mit – mosolygott rá a lány.

Azok után, ahogy a múltkor viselkedett vele, most jele sem volt annak, hogy akkor bármi is történt volna vagy hogy gyűlölné a fiút. Nem értettem akkor sem és most sem, mi történt kettejük között, de tudtam, hogy Felix fel fog épülni. És nekem csak ez számított.

Hirtelen bakancsok tucatjainak dobogására és fegyverek kibiztosításának hangjára lettem figyelmes, mire mindenki feltette a kezét, Felix szemei pedig elkerekedtek. Nem tudtam, meg akarok – e fordulni. Azt hiszem, nem akartam látni, ami mögöttem van.

- Eli – nézett rám ijedten Felix.

- Felállni – utasított egy mély hang, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem neki.

Vagy ötven katona vett minket körül, de nem a Tanács emberei voltak. Nem voltak tetőtől talpig feketében és nem volt világítóan kék szemük. Csak sima katonák voltak.

- Elmagyarázná nekem valaki, mi volt ez az egész? – kérdezte a szakállas férfi, aki legelöl állt.

- Nos. Nem tudom, mennyit látott és mennyit értett meg belőle.

- Látni láttam mindent, de lószart nem értettem meg belőle.

- Nehéz lenne elmagyarázni. És lehet meg sem értené.

- Tégy próbára.

Hunter felsóhajtott, majd nekikezdett, hogy elmagyarázza, mi is történik. Vagy történt.

- Oké. Szóval van egy úgy kétezer éves boszorkány, aki el akarja pusztítani a világot, de ehhez fel kell ébresztenie majd újra megölni a testvéreit, akik a négy elem. Ami most történt, az a föld ébredése és halála volt. Amúgy várjunk csak, magát valahonnan ismerem. Nem dolgozott véletlenül a Tanácsnak?

Így, hogy Hunter rákérdezett, nekem is elég ismerősnek tűnt az a férfi. Főleg az a vágás az állkapcsán, ahol a szakáll sem nőtt. Az utolsó emlékem egy ilyen kinézetű férfiről még gyerekkoromra nyúlik vissza.

- Milyen Tanácsról beszélsz, fiam?

- Tényleg nekik dolgozott. A neve William Cartner. Láttam a papírjait a felmondott katonák aktái között. A többiekét is.

- És ezt mégis honnan tudod? – nézett nagy szemekkel a földön ülő fiúra.

- Ő is a Tanácsnak dolgozott és kurva jó a memóriája. Szóval ön valójában tudja, mi folyik itt. Igaz?

A férfi megadóan leengedte a fegyverét, akárcsak a többiek.

- Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem egy csapat idiótával van dolgom.

- Hiszen látta, mit csináltunk, nem?

- Igen, láttam. És tudom, hogy őrzők vagytok. De ismerem a Tanácsot. És titeket is. Akkor dolgoztam ott, amikor még gyerekek voltatok. De láttam azóta rengeteg őrzőt. És mind ennek a banyának vagy a Tanácsnak engedelmeskedett. Szóval gondolom ti vagytok az egyetlen őrzők, akik nem a boszorkánnyal, hanem ellene harcolnak.

- Nem tudok több őrzőről. Sőt, senki másról, aki mellettünk harcolna.

- Segíthetünk?

- Segíteni akartok? Miért?

- Mind a Tanácsnak dolgoztunk. Mindenki, aki itt áll mögöttem. Amikor felmondtunk, mindenki családját megölték. Elvettek tőlünk mindent. A vezetőnket is, Sebastiant.

- Sebastian? – csillantak fel Katie szemei.

- Ismeritek?

- Ő az apám. Vagyis volt – mondta szomorkásan, mire Hunter megszorította a kezét.

- Sajnálom. Nélküle nem lettünk volna képesek ellenszegülni a Tanácsnak. Magát hibáztatta, amiért megölték a családjainkat, de nem kellett volna. Mégis honnan tudhatta volna, hogy képesek lennének erre? Mégis mindennek ellenére nem bánom, hogy ott hagytuk őket. És talán nem harcolhatunk elemekkel, de segíthetünk harcolni a katonáikkal vagy embereket menteni. Nem kell egyedül harcolnotok.

Hunter mindenkin végignézett és nem kellett szólnunk egy szót sem, hogy tudja, mire gondolunk.

- Azt hiszem, a segítség jól jönne. Tudomásunk szerint a levegő jön, szóval megint rengeteg ember lesz veszélyben.

- Csak szóljatok hol és mikor. Ott leszünk – nyújtotta a kezét a férfi Hunternek, aki gondolkodás nélkül kezet fogott vele.

- Akkor ezt megbeszéltük.

Kis idő múlva már otthon voltunk. Mindenki fáradtan totyogott a szobájába, hogy egy zuhany után kipihenhessék magukat. Csak Felix volt képtelen egyedül mozogni. Segítettem neki egészen a szobájáig, ahol leültettem az ágyára.

- Nem gond, ha egyedül hagylak pár percre? Le kell tusolnom, tiszta por vagyok.

- Oké – mosolygott rám.

Soha az életben olyan gyorsan még nem tusoltam, mint akkor. Felix mellett akartam lenni, mert tudtam, hogy bár Kali segített neki, fájdalmai voltak. Gyorsan felöltöztem és mentem az ő szobájába, ahol viszont nem találtam. Csak a fürdőjéből szűrődött ki a víz csobogása.

- Felix – kopogtam be a fürdő ajtaján – Jól vagy?

- Persze. Máris megyek.

Leültem az ágyára és csak vártam. Már magam sem tudom, miért voltam olyan türelmetlen. Talán mert annyira fontos lett nekem, hogy azt képtelen voltam szavakkal leírni. Akárcsak az érzéseket, melyek elfogtak mellette. Amikor először megláttam a Tanácsnál és a szemébe néztem, azt hittem, ott helyben megáll a szívem. Folyamatosan abban reménykedtem, hogy tényleg csatlakozik hozzánk. És amikor ez megtörtént, olyan boldog voltam, mintha az egész világot helyezték volna a kezeimbe. Hiszen annyira kibaszottul különleges volt számomra. Olyan volt az arca, mint egy angyalé és ő maga is olyan volt. Másrészt pedig bátor volt és önzetlen. Szemrebbenés nélkül képes volt bárkit kinyírni. És tudtam, felemésztett volna, ha elveszítem.

- Eli. Itt vagy? – hallottam meg kissé fáradt hangját és felállva rá néztem.

Észre sem vettem, hogy kijött a fürdőből, annyira elgondolkodtam. És őszintén úgy éreztem, minden levegő kifutott a tüdőmből, amikor megláttam, hogy csak egy törölközőt csavart a dereka köré. Kidolgozott felső testén még ott csillogott pár csepp víz. Szőke, elől hosszabb haja nedvesen omlott a homlokába. Annyira nagyon kicseszettül meg akartam érinteni, hogy szinte belesajdultak az ujjaim.

- Ja. Bocs, csak elgondolkodtam.

- Min gondolkodtál el ennyire? – fürkészte arcom zöld szemeivel.

- Azon, hogy jól vagy – e – hazudtam.

- Igen. Sokkal jobban érzem magam, Kali sokat segített. Csak egy kicsit fáj és fáradt vagyok. De nézd – fogta meg a kezem és a hegre helyezte az ujjam – Csak egy kis heg maradt ott.

Melegség futott át minden porcikámon, ahogy a bőréhez érhettem. Azt hittem, ott helyben megbolondulok. Olyan erősen vert a szívem, hogy attól féltem, meghallja. Szinte beleszédültem az érzésbe.

- Jól vagy, Eli?

- Igen. Igen, én csak... Csak fáradt vagyok.

- Akarsz velem aludni? – kérdezte szinte ösztönösen, de amikor rájött a szavak jelentőségére, arca pírba borult – Mármint... lehet, hogy a saját ágyad kényelmesebb lenne, de aludhatsz itt, ha akarsz. Úgy értem...

- A te ágyad kényelmesebbnek tűnik – mosolyogtam rá, mire a fiú ajkai is felfelé görbültek.

- Oké.

Gyorsan magára kapott valamit, majd bemászott az ágyba és maga mellé húzott. Nem mintha kényszerítenie kellett volna. Betakartam őt is és magam is, a fiú annyira közel feküdt hozzám, hogy éreztem friss, finom illatát

- Féltem, Felix – vallottam be halkan – Féltem, hogy elveszítelek.

A fiú rám nézett, a fűtenger harmatosan csillogott szemeiben.

- Én is mindig félek, hogy elveszítelek.

- Talán jobb lenne, ha...

- Ha azt mondod, jobb lenne, ha meghúznám magam én esküszöm, fejbe verlek – ült fel, én pedig követtem – Eli, segíteni akarok. Talán nincs varázserőm, de a katonákkal elbírok. És ugyanúgy titeket is érhet valamikor sérülés, akkor miért kellene, hogy pont én kimaradjak? Azt kívánom sokszor, bárcsak segíthetnék többet, de...

- Így is rengeteget segítesz. És az emberi képességeiddel. Bátor vagy, önzetlen és...

Akkor megcsókolt. Csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül, hogy levegőt sem érkeztem venni. Már épp viszonozni akartam, amikor elhúzódott tőlem.

- Ja. Talán a bátorság a leghülyébb emberi képesség, ami létezik.

Ezt jó elbasztad, Elijah. Felix szemeibe csalódottság költözött. Nem akartam, hogy csalódott legyen. Egyszerűen csak olyan hirtelen ért, hogy minden porcikám lefagyott.

- Látod, Felix? Én őrző vagyok, te meg ember. És mégis bátrabb vagy nálam.

Újra rám nézett és tudtam, nem érti, mit akarok ezzel. Viszont már nem akartam magyarázkodni. Éppen ezért szavak helyett magamhoz húztam és lágyan megcsókoltam. És amikor ezt viszonozta, tudtam, hogy már soha többé nem fogom elengedni.