- Eli, segíts.

Levegőért kapva, verejtékben úszva ébredtem. Álmomban a húgomat láttam, ahogy egy sziklához kikötözve kiált értem. Tudtam, hogy ez egy jel, éreztem a sejtjeimben. Remegett minden porcikám és a kristályom vibrált. Azt mondják, az ikreknél van egy bizonyos kapcsolat, amit a rendes emberek is éreznek. De mivel mi őrzők voltunk, nálunk ezerszer erősebb kapcsolat jött létre. Mindig éreztük, ha a másik bajban van.

- Haver. Minden oké? – nézett rám aggódva Ethan, aki a zuhanyból mászott ki.

- A húgom. Bajban van.

Azonnal magamra kaptam valamit és rohantam a Hunterék szobájához. Türelmetlenül kopogtattam és a nevét kiabáltam, míg kinyitotta az ajtót.

- Eli. Mi a fene?

- Cassie. Cassie bajban van.

- Mi? – rohant oda Katie is hozzánk.

- Álmodtam vele, a segítségemet kérte. Mindig érzem, ha bajban van.

- Megkeresem – ment vissza Katie a szobába, melynek közepén leült és lehunyta szemeit.

Hunter Katiehez ment, mellettem pedig megjelent Kali, Ethan és még valaki, akit nem ismertem.

- Te ki vagy?

- Az, aki miatt itt vagytok. Cassievel már találkoztam.

- Honnan tudtad, hogy...

- Ő az elme őrzője – tért vissza Katie Hunterrel – Nathan. Egyébként megtaláltam. Egy barlangban van, nem messze innen. Valahol a város szélén.

- Azt hiszem, tudom, hol van – szólalt fel Nathan – Segíthetek?

- Még szép, hogy.

Ethannek hála egy villanás alatt a barlang bejáratánál voltunk. De Cassiet nem láttam sehol. Csak a hülye denevéreket hallottam. Utáltam a denevéreket. Sötét volt, az egyetlen fényforrást a Hunter tenyerében lobogó tűz adta. A hideg rázott azon a helyen.

- Hé, haver. Minden oké? – bökött meg a vállával Ethan.

- Ja, csak...

- Utálja a denevéreket – mondta ki helyettem Hunter.

Szemétláda.

- A természet őrzője vagy, nem? – vonta fel szemöldökét Ethan.

- Igen, és akkor? Imádok minden élőlényt, kivéve a denevéreket. Undorító lények, minek kellett egyáltalán létrehozni egy repülő patkányt?

- Szerintem aranyosak.

- Meg a nagy büdös lófaszt. Oké. Nem mehetnénk gyorsabban? Mondjuk a villámvonattal, ami benned van?

- Nem tudom pontosan, hol van. Így nem tudok oda teleportálni. Katie, te pontosan láttad, hol van?

- Sajnálom, de nem. Cassie képességei nélkül nem vagyok olyan pontos – mondta a lány szomorkásan.

Nem hibáztathattam ezért, mégis hogyan tehettem volna? Hiszen nélküle azt sem tudtuk volna, hol kezdjünk neki. Tovább lépkedtünk a hideg, sötét barlangban. Nem mondanám magam félősnek, de őrző létemre igenis voltak dolgok, amiktől féltem. Vagyis inkább ijedős voltam. Erről nem tehettem, hiszen valójában egy részem ember volt és az emberek néha megijednek. És pont abban a barlangban tele denevérekkel nem igazán éreztem kellemesen magam.

- Ez az – mutatott egy kisebb bejárat felé Katie.

Barlang a barlangban. Fasza. Közelebb mentünk a bejárathoz, melyből lobogó fény szűrődött ki. És akkor megláttam. A húgom egy sziklához volt kötözve, már nem volt magánál. Végtagjain rengeteg seb tátongott, melyekről egy aswang nyalogatta a vért. Mielőtt a szörny észrevett volna minket, Katie árnyai hátulról elkapták és a falhoz lökték, mire az felnyögött a fájdalomtól. Hánykolódva próbált kiszabadulni Katie szorításából, de az lehetetlen volt. Attól a lánytól senki sem szabadulhatott.

- Le akarod harapni a fejét? – nézett rám a lány, mire vigyor kúszott arcomra.

- Jobb ötletem van. Az aswangok nem szeretik a szorult helyzeteket, igaz? – vigyorogtam a szörnyetegre.

Ujjaimból indák törtek elő, melyek kúsztak egészen a szörnyetegig, fel a lábán, majd a felső testén, a karjain, míg végül a nyakán tekeredett körbe. Egy aswang úgy születik, hogy egy másik átváltoztatja. Ehhez az átváltozáshoz csak vér kell, megölni az embert, majd három napra koporsóba zárva eltemetni. Szóval az újjászületett immár szörnyeteg első három napja maga a szenvedés. Étel nélkül, bezárva egy apró dobozba. Senkinek nem kívánnám. És ez gondolom egész hosszú – hosszú életük folyamán kísérti őket. Így hát ha ő szenvedést okozott a húgomnak, akkor én is neki. Másik kezemből újabb indákat növesztettem, melyek egy álló koporsót hoztak létre körülötte. Fény nélkül, éhezve és szenvedve fogja élni hátralévő hosszú – hosszú életét. Azért a biztonság kedvéért a száját is befogtam, nemhogy aztán valaki meghallja és kiszabadítja. Így csak kérlelő és szenvedő nyögései hallatszottak, melyeket pont leszartam. Ha Cassieről volt szó, nem érdekelt semmi és senki a világon.

Addigra a többiek eloldozták Cassiet és a földre fektették. Aggódva térdeltem le az eszméletlen húgom mellé. Rettenetesen nézett ki. Vagy száz seb tátongott rajta, de egyik sem vérzett, az a szörnyeteg szinte minden cseppet kiszívott belőle. És ez fehér arcán is látszott.

- Cassie – fogtam meg kezét – Kali, rendbe tudod hozni?

- Persze – térdelt le mellém a lány és a húgom mozdulatlan teste fölé emelte két kezét.

Könnyek szöktek a szemembe. A húgom volt a mindenem, amióta az eszemet tudom. Persze később jött Hunter, Katie és a többiek, de Cass. Mindent együtt éltünk meg attól a pillanattól, hogy megfogantunk. Minden jót és rosszat. Együtt voltunk abban a kibaszott börtönben, együtt szöktünk meg a szüleinktől. Mindig együtt harcoltunk és együtt győztünk. És még belegondolni is fájdalmas volt abba, hogy elveszíthetem.

Cassie sebeiből narancssárga fény villant meg, majd beforrtak és lassan kinyitotta a szemeit, melyekkel azonnal rám nézett.

- Eli. Eljöttél értem.

- Persze, hogy eljöttem. A kishúgom vagy – öleltem magamhoz boldogan.

- Még mindig egyidősek vagyunk, de egye fene – nevetett fel halkan.

Felálltam és neki is segítettem. Mindenki óvatosan megölelte és örültek annak, hogy jól van.

- Szia – mosolygott a húgomra az új fiú.

Na, na. Nem tetszett nekem ez a lángoló kémia, ami kettejük között pattogott. Úgy néztek egymásra, mintha ott mentem egymásnak akartak volna ugrani. Őszintén soha nem láttam még ilyen csillogást Cassie szemeiben.

- Szia. Te is itt vagy – viszonozta a mosolyt a húgom.

Mi a faszom?

- Persze hogy. Örülök, hogy jól vagy.

- Köszi. Köszönöm mindenkinek. Főleg neked – borzolta össze a hajam. Majd újra magához ölelt.

- Ne ijessz meg még egyszer ennyire, hallod?

- Oké – adott egy puszit az arcomra, majd elengedett – Beszélnünk kell.

- Rendben, de nem lehetne valahol máshol?

- Csak egy szavatokba kerül – csettintett Ethan.

Egy villanással később megint a szállodában voltunk, a tetőn, hogy senki ne vegyen észre.

- Mit akartál, Cass?

- Nem öltünk meg mindenkit a Tanácsból. Ők voltak azok, akik elkaptak. Katonák. Azt mondták, nem gondoltuk át az egészet, volt egy tervük arra az esetre, ha fellázadnánk.

- Szóval még mindig élnek emberek a Tanácsból. És gondolom új vezetőjük is van. Ez remek. Nem elég egy hatalom éhes boszorkány meg a világ vége a fejünkre, még ez is – túrt a hajába idegesen Ethan.

- Oké, valamit kitalálunk. Erre is – próbált nyugtatni mindenkit Hunter.

Gondolom a többiek is, de én biztosan hittem neki. Hunter mindig kitalált valamit és semmi kétségem nem volt afelől, hogy ez megint így lesz.

- Igen. De előbb le kell zuhanyoznom – fintorgott Cassie, majd távozott, ahogy mindenki más is.

Csak Nathan állt ott és le nem vette a szemét a húgom távolodó alakjáról.

- Haver – álltam meg mellé.

- Hm?

- Ha megbántod, leharapom a fejed.

- Ebben nem kételkedem – mosolyodott el, majd követte a többieket.

Pár perccel később már én is a szobánkban voltam. Ethan elment valami kaját venni, szóval dobtam egy zuhanyt, hogy aztán összepakolhassak és mehessünk megint haza. Amikor végeztem, a derekam köré csavartam egy törölközőt és kimásztam a zuhanyból. Magamra akartam kapni valamit, de motoszkálást hallottam meg a szobában. Elvettem a tőröm, melyet a mosdó szélén hagytam és magam előtt tartva óvatosan lépkedtem kifelé. Az ágyamnál egy fekete kapucnis pulcsit viselő férfi állt. Csöndben lépkedtem, nehogy észrevegyen. Hátulról elkaptam, a szekrénynek löktem és tőröm hegyét a torkához nyomtam

- Mi a....

- Várjunk, téged ismerlek – vettem jobban szemügyre a fiú arcát.

Az arcot, amit életemben csak egyszer láttam, de lelki szemeim előtt többször lebegett, mint talán kellett volna. És azokat a kibaszott zöld szemeket, melyek kísértettek minden nap.

- Szi... Szia.

- Mit keresel itt, Felix?