Kopogás hangja ütötte meg a fülem és miután szóltam, hogy bejöhet, bárki is az, az ajtó kinyílott. Valaki olyan lépett be rajta, akire egyáltalán nem számítottam, de a szívem hevesen dobogva jelezte, mennyire örül, hogy látja Nathant.

- Szia – álltam fel az ágyról és hirtelen nem tudtam, mit kezdjek magammal.

Csak néztem, ahogy kimért léptekkel, mégis fájó lassúsággal felém jön és az ujjaimmal játszottam.

- Szia. Nem zavarok?

- Nem, dehogy.

Arckifejezéséből ítélve nem valami jó dolog miatt jött. Kissé mintha félt volna és szomorkásnak hatott a tekintete.

- Cassie. Tudom, hogy most gyűlölni fogsz, de tudom, mi történik veled.

- Mégis honnan tu... - azonnal leesett, vajon mégis honnan tudhatná. És én azonnal dühbe gurultam – Te bele másztál a fejembe. Pedig megígérted, hogy többé nem teszed.

- Tudom, de... Értsd meg, Cassie, én...

- Te mi?! Igen, rémálmaim vannak, szörnyű rémálmok. De gondolom csak rajtam áll, hogy ki tud róla és ki nem. Ehhez nem volt jogod a fenébe is!

- Bassza meg, hiszen aggódom érted – csattant fel, mire meghőköltem. Nem tudom, hogy a hirtelen jött erős hangjától vagy a szavaktól, melyeket a lelkem azonnal magába szívott – Tudom, hogy nem volt jogom hozzá és hidd el egy részem nagyon is bánja. De a fenébe is, annyira Kibaszottul aggódom érted és gyűlölöm, hogy ilyennek látlak. Te nem akartad elmondani és pedig egyszerűen nem tudtam vissza fogni magam. Gyűlölj, ha akarsz, valahogy átvészelem. De kérlek, engedd, hogy segítsek neked.

Szerettem volna gyűlölni. Annyira nagyon szerettem volna haragudni rá, mégis képtelen voltam. Megígérte, hogy az én fejemben soha nem fog mászkálni, mert tudja, hogy azt utálom. És igen, megszegte az ígéretét. De mégis az az őszinteség a zöld szemeiben és mély hangjában. Mégis hogy a fenébe haragudhattam volna rá amikor az előbb vallotta be, hogy aggódik értem. Őszintén fordított esetben én is ezt tettem volna. Mert fontos volt nekem és soha nem akartam, hogy szenvedjen. Ezért bele gondolva az ő helyzetébe, azt hiszem, megértettem, miért tette.

És igazán reméltem, hogy tud segíteni. Elég lett volna nekem, ha ott van mellettem, mert a szívem már nem bírta minden éjjel átélni, ahogy mindenki meghal körülöttem. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy az álmok lejátszódtak előttem.

- Cassie – szólított meg aggódva.

- Már nem bírom, Nathan – engedtem utat könnyeimnek – Nem bírom többé nézni, ahogy mindenki meghal, aki fontos nekem.

Akkor Nathan minden szó nélkül magához ölelt. Egy pajzsot képezett körülöttem karjaival és közelségével. Egy láthatatlan pajzsot, amely teljesen kizárta a külvilágot és a gondolataimat.

- Semmi baj, Cass. Nem ígérhetek semmit. Nem ígérem, hogy teljesen kiverhetem a fejedből, de talán enyhíthetek rajta.

- Hogyan? – néztem fel rá.

- Megmutatom. De aludnod kell.

- Nem. Nem akarok.

- Veled leszek, Cassie. Megígérem. Gyere.

Megfogta a kezem és az ágyba húzott. Követtem őt, miközben gondolataim ezer felé cikáztak. Remegett minden porcikám a félelemtől. Nem akartam újra átélni, amit már eleve minden éjjel. Mégis hittem neki. Hittem neki minden sejtemmel. Lefeküdtem az ágyba, mire ő gondosan betakart és leült mellém.

- Aludj, Cassie – fogta meg a kezem – Itt vagyok veled.

Lehunytam a szemem. Nem voltam kész újra látni a szörnyűségeket, de tényleg hittem neki. A remény, hogy talán jobb lesz és ujjai gyengéd érintése a kezemen pár pillanat alatt álomba ringatott.

A tisztáson voltam. Ott, ahol minden éjjel. Füst és vér orrfacsaró szaga lengett körbe. A talaj kissé besüppedt alattam. Már tudtam, hogy nem sárban állok, hanem vérben. Kiáltások. Csontig hatoló fájdalmas kiáltások hallatszottak, melyek apránként darabokra tépték a lelkem. Megláttam Elit a földön feküdni és azonnal odarohantam hozzá. A testvérem arca megégett, ajka szélén vér csorgott le és szemeit lehunyta.

- Eli. Eli, kérlek térj magadhoz.

Arra számítottam, hogy megint előtörnek az indák és körbe fonják őt, mint minden éjjel. Ez viszont nem történt meg. Ehelyett a bátyám sebei lassan begyógyultak, mintha soha ott sem lettek volna. Lassan kinyitotta a szemeit és felült. A körülöttem lévő halottak közül többen is magukhoz tértek. Felálltam és remegve néztem, ahogy a barátaim közül mindenki magához tér. Életben voltak. Tényleg életben voltak. Hirtelen meleg érintést éreztem meg csupasz vállamon és ijedten fordultam hátra. Viszont amikor megláttam Nathan mosolygós arcát, a félelem, mint a hirtelen megszűnő köd, úgy tűnt el.

- Nathan.

- Mondtam, hogy itt leszek veled.

Minden megszűnt és olyan hirtelen ébredtem fel, hogy majdnem lefejeltem Nathant, aki még mindig az ágyamon ült és a kezemet fogta. Annyira közel volt hozzám és annyira égetett a mély tekintete. Csillogott benne a gondoskodás, de miután szemei egy pillanatra az ajkamra kúsztak, vágy tüze lobbant fel benne.

- Nem haltak meg, Nathan – mondtam halkan, könnyeimmel küszködve – Nem halt meg senki.

- Nem, mert ez nem fog megtörténni. Bármennyire is veszélyes most minden, együtt erősek vagyunk, Cassie. Ezek az álmok csak el akarnak gyengíteni, de te erősebb vagy náluk.

Szabad kezét arcomra csúsztatva és gyöngéden letörölte elszabadult könnyeimet. Remegtem. Remegett minden porcikám, mert annyira közel volt, hogy éreztem a testéből áradó melegséget.

- Nélküled akkor sem tudom legyőzni – vallottam be kissé szégyenkezve.

- Akkor legyőzzük együtt. Bármeddig és bármivel szemben kell harcolnom veled, ezerszer is szívesen megteszem.

Már nem tudtam, mit mondhatnék. Azt sem tudtam, a Föld nevű bolygón vagyok – e még egyáltalán. Ez a fiú. Olyan érzéseket hozott elő belőlem, melyekről soha nem is álmodtam. Azt hittem, hogy ilyen érzések nem is léteznek. Hogy az ember ha szerelembe esik, akkor egyszerűen tudja. De nem készültem fel az érzésekre, melyek úgy hatottak rám, hogy néha azt is elfelejtettem, ki vagyok. Nem tudtam, hogy félre fog ütni a szívem, valahányszor tekintetem találkozik az övével. Ugyanígy nem számoltam a remegéssel minden sejtemben, amikor hozzám ér. És igen. A pillangók az ember gyomrában tényleg léteznek.

- Nathan. Arról, amit mondtál. Soha nem tudnálak gyűlölni.

- Ennek örülök – mosolyodott el, ezzel egyidőben közelebb hajolva hozzám.

Légzése ajkamat simogatta és illata édes, fűszeres felhőként lengett körbe. Óráknak tűntek a másodpercek, amíg csak néztük egymást, miközben a szívem már türelmetlenül kalapált. Nem tudtam tovább várni. Érezni akartam őt. Még közelebb. Ujjaim megmarkolták a pólóját a mellkasán, mire a fiú ajka végre az enyémhez ért. Mintha csak engedélyre vágyott volna. És akkor a világ egyszerre felrobbant. És megszűnt létezni. Alig pár pillanatnyi édes, forró csók, majd elengedett és levegőért esedezve döntötte homlokát az enyémnek.

- Azt hiszem, beléd szerettem – suttogta.

- Hiszed, vagy tudod?

- Tudom. Tudom, amióta az ölembe estél.

- Akkor jó, mert én is szeretlek – vallottam be elpirulva, közben arcát simogatva.

Újra megcsókolt. Mélyebben, mely émelyítő érzés volt. Aztán újra.

És újra.

És újra.