Nem tudtam aludni. Izgatott voltam, hogy az utolsó tagot keressük és nem bírtam reggelig várni. Mivel a szálloda New York belvárosában volt, éjjel is élt. Úgy gondoltam, szétnézek kicsit, így magamra kaptam egy pulcsit és kimentem a szobámból. Végig mentem a vörösre tapétázott folyosón, egészen az első emeletre, ahol a bárok és az éttermek voltak. Az egyik bárba mentem, hátha ott megtalálom. Viszont amit láttam, az inkább nyugtalanító volt. Bár a bárban rengeteg ember lézengett és a fények villogása miatt az arcokat nehezen lehetett kivenni, akkor is megláttam őket. Két égszínkék szemű öltönyös férfit a pultnál. És ők is megláttak. Az nem lehet. Hiszen a Tanács minden emberét megöltük. Lefagytam. Soha nem féltem azoktól a katonáktól, de akkor lefagytam. Felálltak és elindultak felém. El kellett onnan tűnnöm. Kettővel simán elbírtam volna, de nem vehettem elő a tőrömet ennyi ember előtt. Futni kezdtem végig a folyosón, onnan le a lépcsőn, miközben folyton a hátam mögé néztem. És ők mindig ott voltak. A lépcső alján megbotlottam és tudtam, hogy az esés fájni fog. Viszont ezen fájdalom helyett két erős kart éreztem magam körül, melyek megmentettek. Bátorkodtam kinyitni a szemeimet és a legcsodásabb barna szemekbe néztem, melyeket valaha láttam.

- Szia – mosolygott rám.

Ő volt az. Az utolsó őrző, akit kerestünk. A fenébe is rohadt helyes volt. Éjfekete haja a gyönyörűen csillogó zöld szemeibe hullott, melyeknek olyan színe volt, mint a frissen nyílt virágok levelének. Ez a két szép szem egy férfias, éles állú arcot tett még csodásabbá. És a karja, melybe kapaszkodtam olyan kemény volt, mint a kő.

- Öhm, szia. Éppen téged kerestelek.

- Engem? – kérdezte megdöbbenve.

- Igen. És elmagyarázom, de később, mert épp menekülésben vagyok.

Felnézett a lépcsőkre, majd segített talpra állni. Kihúzta magát, miközben a kezemet fogva maga mögé húzott.

- Én is megtudom védeni magam – durcáltam, miközben szemeim újra végig siklottak rajta.

Hm. Én is magas voltam a magam százhetven centimmel, de ő még egy fejjel magasabb volt. Mint egy olyan két méter tömör izom.

- Ebben biztos vagyok. Viszont, ha nincs harc, nem kell megvédened magad.

- Ezt hogy érted?

Válaszolni már nem érkezett, mert a két öltönyös odaért hozzánk és elővették a fegyvereiket.

- Lám, lám. Két legyet egy csapásra.

- Azt nem hinném, fiúk. Nem is láttatok minket. Csak egy randizó párt összekevertetek két őrzővel.

A két férfinak mintha kimosták volna az agyát. Eltették a fegyvereket és bocsánatkérőn néztek ránk.

- Elnézést, fiatalok. Azt hiszem, összekevertünk valakivel. További szép estét.

Azzal sarkon fordultak és elmentek, én meg csak pislogtam próbálva felfogni, ami történt. A fiú felém fordult és a kicseszettül édes mosoly megint ott virított az arcán.

- Látod? Nem kell mindent fegyverrel meg öldökléssel megoldani.

- Hogyan? Ez a képességed?

- Igen. Látok mások fejébe és irányíthatom mások gondolatát. Sokszor jól jön, de néha igazán szeretném kikapcsolni. Főleg, hogy egy szállodában dolgozom.

- Ezt hogy érted?

- Nos, például amikor egy hatvan pluszos pár bejön kikérni egy szobát és közben az jár a fejükben, mit fognak csinálni egymással. Az elég undorító.

Elképzelve a helyzetet felnevettem.

- Oké, ez tényleg elég undorítóan hangzik. Egyébként Cassie vagyok.

- Én Nathan. De hogyan találtál meg? A kristályod alapján nem te vagy az irányító.

- Nem, ő a legjobb barátnőm. Ha látó vagy és összekapcsolod az erőd az irányítóval, akkor bárkit megtalálhatsz a világon.

- Ez király. És megtudhatnám, miért kerestetek meg?

- Mert szükségünk van rád.

- A boszorkány miatt?

- Te tudsz róla?

- Az utóbbi időben sokszor láttam itt a Tanács katonáit. Hülyeség lett volna nem belenézni a fejükbe. A többiek is veled vannak.

- Várj, te most az én gondolataimban is olvasol? – kérdeztem, mire bólintott – Akkor felesleges volt bármit is mondanom.

- Nem volt. Szép a hangod, kellemes hallgatni.

Csak ne pirulj el, Cassie. Csak ne... Francba. Ajka még szélesebb mosolyra húzódott. Soha még mosoly nem hatott rám úgy, mint ez övé.

- Neked is gyönyörű mosolyod van.

- Ez... Köszönöm. És nem akarok szemét lenni, de befejeznéd, kérlek? Ez elég kellemetlen.

Arcáról eltűnt a mosoly és megbánás vette át a helyét. Nem akartam megbántatni, vagy valami. Tényleg nem. De elég kellemetlen volt, hogy a fejemben járkált, akkor is, ha valójában semmit nem éreztem belőle.

- Ne haragudj. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

- Semmi baj – mosolyogtam rá ezúttal én.

- Szóval, ha szeretnéd, veletek megyek. Szeretnék segíteni.

- Oké, akkor... Reggel találkozunk?

- Igen. Jó éjszakát, Cassie.

- Jó éjt, Nathan.

A fiú elment, én pedig csak ott álltam és próbáltam lenyugtatni kalapáló szívemet. Mégis mi a fene volt ez az egész? Miért éreztem ezt? Hiszen akkor láttam életemben először. Lehetséges ez egyáltalán? Na jó, Cass. Most más dolgok is vannak a láthatáron. Mondjuk megmenteni a világot.

Megfordultam, hogy elmenjek, de meghőköltem, amikor megláttam az előttem álló két katonát. Nem ugyanazok voltak, akik követtek. Ők már talán nem ismertek volna fel. De ezek ketten nagyon is jól tudták, ki vagyok.

- Készülsz valahova?

Éreztem a csuklómon kattanni a bilincset, amit már nagyon jól ismertem. Bár utoljára gyerekkoromban volt olyan rajtam. Éreztem, ahogy az elektromos árny átfut a testemen és börtönbe zárja az erőmet.

- Hogy a fenébe? Megöltünk mindenkit.

- Sajnálom, hogy csalódnod kell, kislány. De komolyan, mégis mit gondoltatok? Hogy nincs egy tervünk arra az esetre, ha fellázadnátok? Tévedtél.

Akkor egy tűt éreztem meg a nyakamban, mely csípős fájdalmat okozott. Minden elmosódott előttem, de még láttam, ahogy a katona rám vigyorog, mielőtt magába zárt volna a sötétség.

Egy barlangban tértem magamhoz. Annak ellenére, hogy a közelemben égett a tűz egy farakáson, fáztam. A szikla, melyhez ki voltam kötözve a bőröm horzsolta azokan a helyeken, ahol nem védett a pulcsim és a tőröm sem volt sehol, hogy kiszabadulhassak. Aztán a lobogó tűz mögül felállt egy embernek tűnő valami, amiről tudtam, mi is valójában. Egy aswang volt. Mocsok lények, melyek embernek álcázzák magukat, de őrző létemre éreztem a belőle áradó gonosz energiát. Olyanok, mint a vámpírok, csak rosszabbak. Szintén véren táplálkoznak, de nem hegyes fogaikkal. Hosszú, hegyes nyelvük van, mely annyira éles, hogy képes vágást ejteni az emberi bőrön. Így könnyebb számukra kiszívni a vért.

- Jó reggelt, álomszuszék – vigyorgott rám a lány fekete kapucnija alól, melyet ledobott.

- Engedj el.

- Miért tenném? – lépkedett felém lassan – Miért, amikor tálcán kínálnak fel nekem egy ilyen finomságot? Az őrzők vére a legfinomabb a világon. Nem tudom, mitől van ez, de egyszerűen képtelenség ellenállni neki – nyújtotta ki undorítóan hosszú és hegyes nyelvét, majd megvágta vele a karom, mire felsikoltottam fájdalmamban – Egyelőre nem kell félned. Ilyen finom falatot kár lenne azonnal elfogyasztani – nyalta le a vért a karomról, majd felnyögött, mintha csak élete legjobb orgazmusát élte volna meg.

Undorító volt. És kicseszettül égetett, ahol megvágott. Tudtam, hogy ha nincs nálam a tőröm, akkor nem szabadulok ki. Ahogy az sem segített, hogy ki voltam kötözve. De azt mondta, nem fog megölni azonnal és ez időt jelentett. És csak egy ember volt, akit segítségül tudtam hívni.

Eli. Kérlek, segíts.