2.

Karba tettem a kezem a kedvesnek tűnő szőke nő előtt aki valami egészen elképesztőmódon azt hitte hogy ismer engem. Honnan is ismert volna.. jóval idősebb voltam nála mint ahogy azt elsőre ránézésre gondolta volna. Jóval több ideje léteztem már, csak külsőre ezt meg nem mondta senki. 

- Persze,persze, érdekelni fog. - Léptem egy fél lépéssel közelebb hozzá hitetlenkedve,majd a torkomat köszörülve megálltam végül előtte, folyamatosan tartva a szemkontaktust. Nálam már az is nagy szó volt, ha valakit végighallgattam egyátalán. Az a nő igazán megtiszteltetve érezhette volna magát de e helyett...

 - Hogyne.. - Folytattam. - tudja minden vágyam az volt hogy egy Társaság-bérencnek teljesítsem az óhaját sóhaját. - Láttam rajta hogy ettől már észhez tért. Jó ember ismerő voltam, de ez a nő naív volt, olyan akinek soha nem volt dolga mágussal. Mintha nem ismerte volna az elmúlt évek fájdalmas eseményeit. Hogy miket tettek ők velünk. Hogy a Társaság miatt az általam ismert mágusok meghaltak, s ha maradt is valaki ők rettegve bujkáltak a déli erdők sötétségében. 

- Nézze... sejtem hogy állhat hozzánk de..- Kezdett volna be, de nem bírtam és megint közbe szóltam.

- Jajj, hagyjuk már! Belefájdul a fejem...Ha maga is tudja hogy hogyan állok hozzá a dolgokhoz talán nem lenne itt...- Közben rágyújtottam egy nyugtató cigarettára. - Maga hogy állna az olyanhoz akik módszeresen kiírtották a faját?

- Sajnálom...nem én voltam..- A földet nézte.- Én soha nem öltem meg senkit se. Amit tettem az csupán segítette a Társaság munkáját, de semmi rossz nem volt benne. Esküszöm. 

Gyilkos pillantásokat vetettem rá mondata végén. Bizalmatlan voltam az ilyenekkel kapcsolatban, hisz nem látták át a dolgok természetét. Mindennek volt logikája s azon belül oka s okozata. Ahogy kimondta a nő a szavakat, én megpróbáltam tüzet gyújtani s közben agyam folyamatosan azon járt hogy mikor és hogy léphetnék meg.

- Nekem mindegy. Nem maga volt, most mondta. És egy bizonyos fokig ezt el is hiszem.- Válaszoltam szárazon, majd beleszippantottam a dohányba.A víz felé fordultam és a madarakat néztem.- Régi háború volt..maga még nem is élhetett akkor.- Habár senki sem bűnös...és senki nem ártatlan.. - Leültem a padra. Félre söpörtem a ballonkabátom, és a cigarettámat nézegettem, miközben megpróbáltam ellazulni. 

- Túl fiatal lehetett, mikor azok a szörnyűségek történtek.. Vagy még gyerek volt...-Kifújtam a füstöt.Szinte éreztem ahogyan erőt vesz magán, ahogyan megpróbál bátorságot gyűjteni és megszólal végre. Lassan mellém ült, így a cigarettáról végre jobban szemügyre vehettem őt.

- Maga se éppen egy öreg ember. - Biccentette félre a fejét.

- Csakhogy mi mindig fiatalabbnak nézünk ki. De akár elélünk kétszáz évig így. - Mosolyodtam el cinikusan, szorgosan kreálva magam körül a füstfelhőt. 

- A lényegre térek, Nathaniel. A Társaság megtudta a régi jegyzetekből hogy hol lehet a Tiara. És mivel tudjuk hogy önt mennyire vonzzák a régi mítikus leletek, így alkut ajánlok. - Elmosolyodtam, és elnyomtam a pad szélénél a csikket.

- Ugyan-ugyan! Ne nevettessen! - Szóltam közbe. -  Mi hasznom lenne nekem ebből, mondja?! - Majdnem elnevettem magam. Az egyik tanórám jutott eszembe, mikor még az elveszett, csodás és legendás ereklyékről oktattam az egyetemen.Megannyi figyelmes szempár szegeződött rám, és mindegyik kivétel nélkül élvezettel szívta magába a tudást. És még ha nem is gondolták őket puszta mendemondánál tovább, mégis meghallgattak.

- A Tiara mi... - Az égre néztem, halkan elkezdtem beszélni magam elé. - mely ha megleled megváltoztathatja sorsod. Erőt ad de nem megoldást, hitet,ám de nem megnyugvást.

- Mit akar ezzel mondani?

- Ez van megírva a legendákban róla. Feltéve ha az Ősi tiaráról beszélünk amit a Mágus király rejtett el. Egyike a mondáknak... amiket csak a gyerekek hisznek el. Régen még érdekelt is volna... Megkérdezhetem hogy ez miért kellene annyira egy olyan szervezetnek, mint a Társaság?

- Tudja hogy a vezetőnk gyűjti az ilyeneket. - Egy cinikus félmosoly kíséretében félre biccentettem a fejem, úgy néztem rá.

- És ezért kellek nekik én?

- A háborúnak már vége van, Nathaniel. Nem üldözünk már senkit. Magát sem! 

- Nem üldöznek, de tudom hogy rezervátumba dugnának! Azt hiszi nem látom át a Testvériségen?! Ismerem őket mint ahogyan senki más! Jobban ismerem őket még magánál is! .. Azt se tudja mit beszél...Viszlát. - Ledobtam a vízbe az elhasznált csikkemet, majd elindultam hazafele. Kegyetlen hideg kezdett lenni, bár a nap hét ágra sütött. 

- De.. várjon! Hallgassam meg! - Hallottam még utoljára az elkeseredett szavait. De engem ezek nem hatottak meg. Nem hallottam ki belőlük az indulatot. Nem álltam meg. Hátra sem néztem, bár különös volt hogy az ismeretlen szemei könnybe lábadnak. Azt még kiszúrtam ahogyan elillantam mellette. Furcsa volt. Több kérdés fogalmazódott meg bennem egyszerre, mint válasz. Ennyire fontos lenne az a nyamvadt tiara? Ekkora nyomást gyakorol a Társaság arra a szerencsétlen nőre? 

Nem volt messze a lakás így szerencsére hamar visszajutottam. 

Becsuktam az ajtót magam mögött, és nekidőltem annak. Lassan leguggoltam és visszagondoltam arra hogy milyen volt mikor még mindenki élt. Mikor még megvolt mindenki...és hogy helyettük mim maradt. A csönd. És a magány.Ennyi maradt nekem mindenkiből aki csak fontos volt. Az üres lakás, a székek..a macskám...

Ekkor megremegtem. A fájdalom hasogatóan villant keresztül a fejemen így lehunytam a szemem. Nagyon jó lett volna, ha elmúlt volna, de nem... csak nem akart. A fejemre tettem a kezeimet és megpróbáltam megnyugodni. Megpróbáltam koncentrálni, összeszedni magam.A lüktető fájdalom egyre rosszabbá és rosszabbá vált, és már már mardosták a szemgolyóim a bőrömet mikor.. kopogás.Halk, ám magabiztos kopogást hallottam.Egy pillanat alatt kinyitottam szemeimet, és azzal az erővel  felálltam, úgy nyitottam ki az ajtót. A nem sokkal ez előtt magára hagyott szőkeség állt ott, de könnyekkel a szemeiben. Egy pillanatnyi csönd után viszont ő szólalt meg előbb. 

- Segítsen. Kérem. - Nyögte ki. Arca megtört volt, és a magabiztosság halovány szikráját sem láttam benne. Egy elveszett kislálnynak tűnt abban a pillantban inkább mint egy Társaság-ügynöknek. Egy pillanatnyi hezitálás után otthagytam, és a konyhába indultam. Egyenlőre még a bántó napfénnyel is meg kellett birkóznom, és a rohadt sok oda nem illő gondolatommal...

- Jöjjön. Ne csak álljon ott. - Vetettem oda elhalóan halkan. Szinte támolyogtam a fájdalomtól, olyan volt mint egy égető bélyeg a fejem tetején. Mintha megvertek volna, vagy csak az ég tudja hogy de mintha a fejemre ejtettek volna...  A segélykérő lassan ment előre utánam, tompán hallottam ahogyan becsukta az ajtót de a nappalinál nem ment tovább. Minden egyes lépése különben bántóan hangos volt a tíz centis magassarkúja miatt.... Úgy tűnt már-már hogy összeesek, de még ránéztem.Láttam hogy a meglepődöttségtől csak állt ott a besötétített helyiségben és tágra nyílt szemekkel nézelődik.

- Kér teát? Mer nekem most kell egy idegnyugtató... - Vetettem oda a kissé távolabb elhelyezkedő konyhából de válasz nem érkezett. Valószínűleg olyan halkan beszéltem hogy a felét nem is lehetett hallani szavaimnak. - Akkor hát ezt egy igennek veszem... addig beszéljen. Ki vele.. tuti nem ezért a tiara -hülyeségért küldte ide a Társaság. - Közben vizet melegítettem, és remegő kézzel keresgéltem a granulátomok közt valami jobbat mint a morfium. Rámfért már valami erős...nagy nehezen találtam is. Úgy ahogy van beleöntöttem az egészet a csészémbe, de közben még odaböktem:

- Nah?! - A nő közelebb jött, de végül a konyha szélénél megállt és a küszöbről nézett csak a félhomályban.

- Jól van? - Bökte oda a válasznak totál ellentmondva. Egy pillanatnyi beállt csönd után válaszoltam csak ahogyan a teába kevert,  legerősebb fájdalomcsillapító szétáradt a vénáimba és elmosta a fájdalom irtózatos, fémes ízét.

- Nem. - Mondtam ki szárazon az igazságot. - De ez lényegtelen. Nem én vagyok a lényeg..- Megfordultam, majd a már kész és bögrében lévő kamillateát odanyomtam a kezébe. - Vigyázzon, meleg.

- Köszönöm... - Elvette a bögrét, és fújni kezdte a forró, gőzölgő főzetet, mintha attól menten iható hőmérsékletű lett volna, de közben folyamatosan engem nézett. - Valóban létezik a tiara.- Folytatta halkan. - De a fiam magánakcióba kezdett mikor meglátta a térképet hozzá...elindult fel a hegyekbe utána...és ennek már egy hete. Mivel azonban a Társaság nem engedte hogy utána menjek, és nem is engedtek utána senkit én megpróbáltam felbérelni valakit Senki nem vállalata.Nyomoztam is, és minden régi iraton az áll hogy a templomba, ami őrzi a tiarát a legenda szerint,oda, csak egy mágus léphet be.Igaz ez?

- És azt is elhiszi hogy a fekete macska balszerencsét hoz? - Sóhajtottam. - Azért ne higgyen el mindent amit olvas. - Válaszoltam, miután megittam a teám maradékát, és teljesen nyugodt, már-már lekábított hangnemben folytattam.. - Halálos csapdák őrzik a templomot melyekbe bárkik belegyalogolhatnak. Még a mágusok is.

- Ezt úgy érti hogy a templomba bárki bemehet? - Bólintottam. 

- Úgy-úgy. Bárki. De ki már nem mindenki juthat.A legenda szerint csak az jöhet ki élve akinek van hozzá elég esze hozzá. Ez nem egy játék.  Hány éves a fia?

- Tizenhat.

- Tizenhat.. És móta megszállottja az ilyen hülyeségeknek? - Megint beállt a csönd. Mercedes lassan sétált be, majd pofátlanul megállt a közöttünk elterülő konyhakövön, ásított egyet, és nagyon nőiesen nyalogatni kezdte a bundáját.Én letettem a kiürült bögrém a pultra. Az halkan koppant egyet. Mercedes rámnézett.

- Ne már.- Suttogtam oda neki.

- Van macskája? Miért nem mondta? - Mosolyodott el egy pillanatra a nem kívánatos vendég.

- Persze hogy van.- Förmedtem rá. - A normális embereknek macskájuk van.A többieknek meg gyereke.

- Minden vendégével ilyen nyers, Nathaniel?

- Csak azokkal akik nem mondanak elsőre igazat. - Válaszoltam oda villámló tekintettel, mert ha valamit gyűlöltem az a hazugság volt.

- Hat éve.- Szólalt meg erre hirtelen. Én pislogtam a válaszon. Vagy a teában volt altató vagy az agyam nem tudta összerakni az egészet...

- Mi?.. Ez most nem értem.. .Hogy jön ez most ide?!- Böktem ki végül. 

- A fiam, hat éve érdeklődik ilyen.. "hülyeségek" iránt! - Forgatta meg a szemeit.

- Remek!... Remek.. - Felvettem Mercedest és a karjaimba simogatva mentem vissza a nappaliba.Ott leültem a nagyobb, fekete üvegasztalom elé, és az egyik dohos, megsárgult lapú naplót kezdtem el lapozgatni. Feltettem a lábaimat, tudomást sem véve arról hogy a vendégnek még számtalan kérdése lehet esetleg. 

- Mi?!- A nő kezdett idegesebbé válni, és követett természetesen engem. De nem ült le, mert nyilvánvalóan irritálta a mindent átható cigaretta szag vagy a macskaszőr. Engem persze ő egy cseppet sem érdekelt, mert agyam furmányos tekervényei folyamatosan zakatoltak, és mint mindig úgy most is az eszembe ötlött valami. Ott megállt velem szemben, én meg nem törődve vele olvasgattam a naplót, másik kezemmel simogattam a csendben szunyókáló Mercedest.

- Mégis mi olyan remek ebben hogy egy ilyen fiatal kölyköt érdekelnek a letűnt kultúrák...?! És most.. most mit művel?! - Felnéztem rá, de egyszerűen olyan szinten nem érdekelt a tudatlansága hogy nem erőltettem meg magam a beszédre. Mindez csak egy pillanatigi tartott, utána folytattam az olvasást, keresve egyetlen egy bejegyzést.A nő meg izomból rávágott egyszercsak a lábamra amire azonnal felkaptam a fejemet.

- HÉ! ... Igen. Igen hallom. - Reagáltam le, és sértődötten arrébb húztam a lábam mintha szúnyog csípett volna meg. Mercedes belefúrta a fejét a combomba.- Nem, nem tartom remeknek, rossz szót használtam.- Szisszentem fel. - Sokkal inkább lenyűgözőnek. Nem szokták érdekelni tudja a mai gyerekeket az ilyen mesék.És képzelje de a megoldást keresem arra hogy hogyan tudnánk egyszerűen odajutni....!

- Szóval elvállalja? - Mosolyodott el hirtelen.

- Mondjuk..- Morogtam oda. - ... de nem a miatt a kacat miatt..A felét nem érné meg különben az egész. - Lehúztam mindkét lábamat végül az asztalról. - Apám régész volt tudja, és a naplói épp ezért kincset érnek nekem.Ebből pedig mindent megtudhatunk... bejárta egész Európát. A tiarát is meg akarta szerezni anno. Még térképe is volt hozzá... valahol.

- Ha ez van maga miért nem próbálta megszerezni soha? - Tette karba a kezeit.

- Tudja régen egyedül még a mosdóra se mentem volna ki szívesen. Szerencse hogy volt valaki velem.... így aztán most, mi a francnak mentem volna egyedül egy hegyre? Elhiheti úgy már nem buli..- Farkas szemet néztem vele egy pillanatig. - Nah jó, lehet rossz hasonlat volt a mosdó. De érti a hasonlatot... Viszont ez az út nem ingyen lesz.

- Halljuk mik az árak?

- Azt majd később... de egyenlőre kérdezek valamit.- Felálltam, kezemben a macska. - Megígéri hogy ha ezt megteszem magának soha többet nem keres?

- Meg. Persze...- Pislogta furán.

- Jó.. a többit majd később. Most kezet rá. - Majd a kezébe adtam a már amúgy is felébresztett macskát.