James Winter egy pillanatig sem áldotta a szerencséjét. Nehezen akarta elfogadni vagy épp felfogni, hogy a dolgok jelen állása szerint talán ő az egyetlen megmaradt ember a földön.

A letargia és a pánik között lavírozva gubbasztott a fűben és egyetlen boldogságforrásnak a szájában szétolvadó idegen gyümölcs édes ízét érezte. Minden mást gyűlölt, kezdve a szétrobbant Holdtól és ismeretlen kisbolygógyűrűtől a feje felett, egészen a lába előtt csúszó óriáscsótányokig. Kirázta a hideg valahányszor a rusnya pofájukra pillantott, az osztott szemükkel, pikkelyes képükkel és szőrős csáprágóikkal. Ezért fellélegzett, amikor az éjszaka beköszöntével valamennyien visszabújtak a kibelezett autóroncsaikba. Kivéve azt az egyet. Ezt a konok példányt, ami azóta nem akarta békén hagyni, hogy a hibernálófülke kidobta magából. Még talán hálás is lehetett volna, végtére kihozta a lerombolt atombunkerből és valami ehetőt is (leszámítva azt a patkánytetemet) adott neki... De a genetikai szakadék túl széles és Jim emlékei még túl elevenek voltak ahhoz, hogy barátságot kössön egy rovarral, ahelyett hogy agyontapossa vagy lefújja rovarölőszerrel. Túl erős ösztön késztette rá, hogy összeránduljon a gyomra, valahányszor a csótány megmoccant, megzizzent, vagy felszisszent mellette. Lehetett akármilyen segítőkész, Jim nem hitte, hogy tovább el bírja viselni az ő, vagy bármelyik másik társa jelenlétét.

És még meg kellett találnia az övéit is. Mert nem akarta elfogadni, hogy az emberiség csak így eltűnt volna. Az ő bunkerük lehet beomlott, de az összes nem semmisülhetett meg. Ezreket építettek szerte a földgolyón. Léteznie kellett egy emberkolóniának is. Talán csak kevesen voltak, és még nem terjeszkedtek addig, hogy összeakadtak ezekkel a primitív lényekkel.

Persze, évmilliók alatt.

Jim visszaszorította baljós gondolatait. Biztos hogy léteztek még embertársai, legfeljebb a rovarok számára elérhetetlen helyen. Ő viszont megtalálhatja őket. Vagy elpusztul. Mindkét megoldás csábítóbbnak tűnt, mint megöregedni a csótányok között.

Egyedül az a bizonyos példány állandó éber tekintete zavarta. Mintha őrizte volna. Mintha bonyolultabb és alattomosabb gondolatok jártak volna a fejében annál, minthogy a furcsa ember-kultusz miatt folyamatosan, szerelmes kiskutyaként a nyomában lohol. Jim igyekezett az irracionális gondolatait elásni magában, mégis csak akkor mozdult meg, amikor az őre elcsámborgott valamerre. Akkor felpattant, és már az előre kiszemelt fegyverek felé indult, amiket a csótányok teljesen őrizetlenül tároltak az egyik autóroncs oldalának döntve. A fegyverek is valójából vascsövek voltak, amiknek a végére éles köveket, üvegcserepeket vagy sündisznó alakra összehajtogatott drótokat erősítettek. A csótányok egész kultúrája és eszközhasználata az emberek után visszamaradt törmelékekre épült.

Magához vett egy könnyebb darabot, bár az is lehúzta a kezét, majd a magas fű felé indult. Hála az új bolygógyűrűnek még este is egész kedvezőek voltak a látásviszonyok, tisztán ki tudta venni a lankás hegyeket belepő sűrű erdőt a rét túloldalán. Reménykedett benne, hogy a nagyobb fenevadak szintén kipusztultak a kataklizmában. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán mégis el kellett volna búcsúznia a kitines vendéglátóitól, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Alig fél napot töltött közöttük és máris túl sok ésszel ruházta fel őket.

Meglepetten hőkölt hátra, amikor a fűből egy ismerős, sötét alak bontakozott elő.

*

A lárvaistennek mindenképp maradnia kellett, az új Sejtő mégis először visszarettent, amikor megpillantotta a kezében a fegyvert. Az égi teremtmény nem emelte azonnal a dárdát a magasba, talán mert nem tartotta méltó ellenfélnek. Egy pillantást sem vesztegetett rá, helyette nagy ívben kikerülte, hogy a magas fűbe vágjon.

Csápjai idegesen remegtek, ahogy követte a lárvaisten mozdulatait, ijedten latolgatta az esélyeit vele szemben. Végül mégis felülkerekedett benne az elkeseredettség és düh. Mégis csak a régi vezér sejtette meg az égi lény igazi akaratát. Elárulták az istenek, hamis reményekkel áltatták kezdettől fogva. De ő ezt nem hagyja annyiban; a lárvalény nem mehetett sehová.

A lárvalény hátrahőkölt, amikor dárdáját elé emelte. Először félre akarta söpörni a fegyvert, de ő keményen tartotta a helyén, szárnya feszülten rezzent meg a hátán.

– Nem mehetsz – zizegte. Az Istenség talán végre megértette a szavait, mert hátralépett. A következő pillanatban viszont támadott, de ő erre már felkészült. Könnyedén félresodorta a felé közelítő lándzsát, az égi lény döfése szánalmasan gyenge és lassú volt. Az istenek satnya utódot bíztak a gondviselésére. Egy eltévelyedett, és satnya utódot.

A lárvaisten újra támadt, de ismét félresöpörte lándzsáját és felszakította a testét fedő szövetet is. Sápadt bőréből vörös folyadék buggyant elő. Épp olyan vörös vér folyt végig a karján, mint egy lomhállatnak.

Mégsem Istenség lenne? De hát nem lehetett épp olyan alantas teremtmény, mint azok az eszetlen rágcsálók, amik csak földet túrnak, gyökeret rágtak és egyetlen döféstől már ki is múlnak! Mégis szembeötlő volt a hasonlóság. Fel sem fogta, miért nem tűnt fel neki már régen. Meleg, sápadt, kopasz, puha test, négy végtag, lomha járás...

Nem Isten volt ez, csak táplálék.

Már világosan látta a megoldást minden bajára; egy kibelezett lárvaistenpalást képében.

Döfésre emelte lándzsáját. A lárva védekezni próbált, kecsesen ugyan, de túl lomhán, hogy bármit is érjen vele. Mégis a mozdulat végén nem az Istenség, hanem az ő torából állt ki egy lándzsa. Még zizzent egyet, mielőtt hanyatt rántották volna. A földre zuhant, szárnyai maga alá gyűrődtek, élesen hasított belé a fájdalom. Farkasszemet nézett egy újabb lándzsával, mielőtt az keresztülfúródott volna a fején.

Jim szaggatottan vette a levegőt és kezét erősen vérző karjára szorította. Kutyaszűköléshez hasonló hangot adott ki, amikor a másik csótány beledöfte támadója fejébe a lándzsát. El sem akarta hinni, mennyi erő rejlett ezekben a hozzá képest majd feleakkora rovarokban. Remegett a térde és émelygett a gondolattól, hogy az a lándzsa pillanatokon belül majd az ő szemgolyóján szalad így keresztül.

Amikor a csótány végzett társával és felé fordult, Jim megtántorodott, majd hátra zuhant. Megmentője dárdájának hegyéről sűrű ragacsos lé csöpögött alá, ő pedig iszonyodva húzta félre a lábát az útjából.

– Menj innen, hagyj békén!– kiáltotta, és tehetetlenül emelte maga elé az elcsent fegyvert, bár már a súlyába is beleremegett a keze, ezért inkább a földre ejtette. Ösztönösen a feje fölé kapta a karjait, amikor a rovar megemelte a lándzsát.

Hiába várt az éles fájdalomra, mindössze halk kaparászást hallott. Előpillantott a kezei mögül, és akkor észrevette, hogy a rovar rajzol valamit a porba. A saját pálcikafiguráit látta viszont.

A csótány rápillantott, és két karjával a mezőn túlra mutatott a fák közé. Jim kiszáradt szájjal meredt rá, majd hitetlenkedve bólintott és feltápászkodott a földről.

– Ha te mondod, akkor... persze... hogyne! Csak tudnám, honnan veszed...

Nem tudhatta, hogy a rovar igazat mond-e. Azt sem, felfogta-e egyáltalán Jim rajzainak értelmét. A lépteit kísérő halk zümmögést már nem is hallotta, és kétségek között merült el a fűtengerben. Pedig ha hallotta és értette volna, talán bátrabban vág előre:

– Már régóta sejtem.