Az áldozat lába alatt meghajolt a palló, mintha a tátongó sötétség húzta volna maga felé.

A nézők surrogásba kezdtek a tisztás körül, csáprágók verődtek össze, csökevényes szárnyak zizegtek izgatottan a jelenlévők hátán. De még együtt sem tudták elnyomni a föld mély szívdobogását, az istenek szavait. A palló szelíden lüktetett a ritmusára, mintha a veremből mély sóhajok törtek volna fel. A lény visszatántorodott, a kötél háta mögé kényszerített, zsibbadt végtagjaiba vájt.

A Sejtő nem engedte továbbhátrálni, nehéz botját szárnyai közé vájta, majd erőset taszított rajta visszafelé. Közben zavartalanul folytatta:

-... és fogadjátok el ajándékul a testét, nyújtson az ő véráldozata feloldozást mindnyájunk bűnei alól!

A nép zúgása erősödött, az áldozat újra a mélyedésbe pillantott, csáprágói feszülten csattantak össze a sötétség láttán. A napfény megcsillant az istenek karmain, készen rá, hogy szétszabdalják a tehetetlenül zuhanó testét. Félelmének bűze már körbelengte a tisztást.

- Ugorj, ha maradt még benned becsület – zizegte alig hallhatóan a Sejtő, és keményen egy utolsót taszított rajta. Ismét megingott a lábán, de ezúttal már nem nyerte vissza az egyensúlyát. Tehetetlenül bukott alá.

Ekkor az istenek elhallgattak...

...hogy végül mégis a kegyeikbe fogadják.

Csodaként élte meg, hogy nem szakadt apró darabokra a fogaik között, és néhány karcolással ért földet a verem aljában. Végtagjai remegtek, rágói zsibbadtak, de élt. És akkor megpillantotta a csillogó gubót a törmelék között.

A burok köhögve szakadt fel a szeme láttára, mire bizonytalanul hátrált egy lépést. Moccanni sem mert, csak csápjai libegtek idegesen a levegőben, amikor a hatalmas, csupasz, lárvaszerű teremtmény lassan kiemelkedett a fémtermés belsejéből. Hosszú, csápos végtagjával mohón markolt bele a burok héjába, sápadt páncélja alatt vonaglottak az izmai. Gombszeméről felcsúszott a héj, és lázasan pillantott körbe. Végül előre vetette a fejét és bensője tartalmát öklendezve a földre ürítette.

A véráldozat riadtan hátrált még egy lépést, de megmerevedett, amikor a teremtmény újra felemelte szőrös fejét, apró gombszemét pedig egyenesen rászegezte. Ő gondolkodás nélkül a földre vetette magát és egészen a padlóig hajolt, hogy rágói a törmeléket súrolták.

– Nagyságos Istenség! – zengte. Akkor tudatosult benne, hogy csodálatos megmenekülése különleges célt szolgált; az istenek őt választották ki lárvájuk vezetőjének.

Ő lett a törzs új Sejtője.

A suhogó levelek közül elő-előbukkanó, ismerős tüzek láttán rágói izgatottan csattantak össze. Kicsit lassított a léptein és háta mögé tekintett, hogy megbizonyosodjon róla, a lárvaisten még mindig követi. Kicsit lemaradt és felszegett fejjel vizslatta az éjszakai égboltot. Először szemét a feltört termésre szegezte, amiből az istenek a Földet építették, majd végigvezette tekintetét az égboltot keresztező sápadt ösvényen. Mondott valamit, amit persze ő nem foghatott fel, de beleremegett az idegen, öblös hangba. Magában már alig várta, mit szólnak majd hozzá a többiek, ezért türelmetlenül toporgott egyhelyben és hosszú pillanatokig latolgatta, megszólítsa-e az Istenséget.

Végül nem bírta tovább, talán a halhatatlan égi jövevénynek nem számított az idő, de neki igen. Erősen egymáshoz dörzsölve szárnyait, éles surrogást bocsátott ki magából, mire a lárvaisten lassan elfordította a fejét az égtől, és lustán rápillantott. Szeme vizenyősnek tetszett.

– Most már nemsokára megérkezünk, fenség! – zizegte neki, majd kezével a tábor felé intett. Amikor a lárvaisten továbbra sem mozdult, megindult, kisvártatva az égi lény is követte.

Diadalittassága már azelőtt betöltötte a levegőt, hogy a tisztásra léptek volna. A többiek előbújtak fémkupolás házaikból, amiket szintén az istenektől kaptak ajándékul. Sziszegés és surrogás zaja töltötte be a levegőt és pillanatok alatt a tábort eltöltötte az izgalommal átitatott rettegés. Az összesereglett tömeg utat nyitott nekik, és ahogy a tábortüzek fénye végignyaldosta a lárvaisten testét, valamennyien a földre vetették magukat.

Kivéve őt, az új Sejtőt.

Szárnyait megremegtette a hátán, és még egyszer körbeszimatolt a levegőben kiélvezve a hitetlenkedés és megrökönyödés egyvelegét. Egyikük sem hitte volna, hogy valaha is visszatér, főleg nem így, a nép új vezéreként. Egyre biztosabb lett benne, hogy az istenek pártfogoltjuknak választották a különleges adottságai miatt.

– Most már látjátok, hogy kit akartatok véráldozatnak! – zengte, és élvezettel hallgatta a sok visszafojtott zümmögést. Mellette az Istenség ide-oda forgatta a fejét lassan végigmérve valahányukat, keze lustán kaszált körbe a levegőben, ahogy megfordult a tengelye körül. Az új Sejtő nyugtalanító szagokat érzett az irányából, de igyekezett nem törődni velük.

– Ez mindent megváltoztat! – zizegte egyikük izgatottan, de ezt az új Sejtő már rég tudta. Számkivetve hajították le a verembe, hogy az istenek majd ítélkeznek felette a kihágásai miatt és most a kegyeltjükként tért vissza. Ennél kedvezőbben nem is alakulhatott volna a sorsa.

– Pontosan, mindent.

Elcsendesültek, amikor a vezér is megérkezett. Az új Sejtő csápjaival izgatottan szimatolt felé, de elődjének sem szaga, sem a mozdulatai nem árulkodtak idegességről. Ő viszont nyugtalanul tapodta a földet és szárnyait is ütemesen rázta a hátán, ahogy közelebb somfordált hozzá. Szemét veszettül kapkodta a lárvaisten és vezérük között. Pillanatnyi elégedettséget érzett, ahogy a régi Sejtő karmai megfeszültek a nehéz botján, amivel őt nemrég még a verembe taszította.

– Téged valóban hatalmas kegyben részesítettek az istenek – zümmögte a vezér egyetlen félreütés nélkül, ő pedig kezdte csodálni az önuralma miatt. Ő nem tűrte volna ilyen tétlenül, hogy a tekintélye darabokra hullik a társaik előtt. – Remélem, a tévedésem miatt majd egyszer megbocsátanak nekem az istenek.

– Egyszer. Talán – válaszolta, majd egyetlen határozott mozdulattal kitépte a másik karmai közül a botot, és a halk sziszegés körülöttük azon nyomban elhalt. Megéledve fordított hátat a volt vezérnek, és a többiek felé fordult. – Az istenek súgták meg új vezetőtök kilétét! Ezentúl én sejtem meg az akaratukat! Örüljetek, mert eddig egyetlen ivadékunkat sem tartották méltónak arra, hogy az ő isteni lárvájuk közvetítője legyen!

Pillanatnyi csendet tartott, de senki se vette a bátorságot, hogy közbezümmögjön.

– Kiválasztották a törzsünket, elküldték hozzánk az égi lényt, és engem bíztak meg vele, hogy a tolmácsa legyek felétek. Számotokra talán épp olyan érthetetlenek a szavai, mint atyáié, mert csakis engem ajándékoztak meg a sejtés képességével.

Még utoljára körbehordozta a tekintetét, van-e valaki, aki megkérdőjelezné a szavait, de számított rá, hogy egy sem akad. Végül újra visszafordult a volt vezérhez.

– Állítod-e, hogy hazudok, és épp úgy megérted a lárvaisten szavait, mint én? Állítod-e, hogyha én vetlek téged az istenek karmai közé, ugyanígy élve, és az ő gyermekük oldalán térsz vissza?

A volt Sejtő szárnyai megremegtek a hátán.

– Nem – zúgta végül alig hallhatóan, de neki ez is elég volt.

– Akkor nem gondolod-e, hogy épp úgy kijár nekem is a tisztelet, mint neked régen, vagy épp a lárvaistennek?

A vezér egy pillanatra tétovázott, de már tudta, mit kell tennie. Lassan a földre ereszkedett és csápjait a földhöz érintette.

– De igen, Sejtő.

Nem is érezhette volna magát ennél elégedettebbnek.

Értékes tartalékaikat áldozták fel a lárvaisten és az ő tiszteletére. A legszebb terméseket és a legnagyobb lomhállat tetemeket helyezték elé, de ő pillantást sem vetett rájuk. Az új Sejtő most már biztosan tudta, hogy az égi lényt nyugtalanítja valami, volt alkalma megjegyezni az arra jellemző kesernyés szagot. Láthatóan az ő jelenléte is idegességgel töltötte el, mert valahányszor kicsit közelebb csúszott hozzá a földön, az Istenség gondoskodott róla, hogy tartsa a távolságot.

Az új vezérre lassan átragadt az égi lény idegessége. Mindenki szeme rájuk szegeződött, a levegőből az ő nevét szimatolta ki, surrogásuk is mind az ő és a lárvaisten közötti kapocsról szólt. Bizonyítania kellett, hogy az istenek csakis őhozzá küldték a csemetéjüket, hiszen mi másért hagyták volna életben? Mégis mintha a lárvának erről nem lett volna tudomása. Nem akarta észrevenni, nem akarta megsuttogni neki az utasításait, a létezéséről is legszívesebben megfeledkezett volna.

Közelebb tolta hozzá a lomhállat tetemét, mire az Istenség hátradőlt törzsével, felső végtagjával pedig komótosan eltolta magától a tálat. Végtagján a csápok véletlenül súrolták az ő karmait, ezért azonnal visszahúzta őket a torához. A Sejtőt meglepte, milyen meleg sugárzott belőle, és mennyire puha volt a páncélja. Leginkább egy lomhállatra emlékeztette. Végül az új Sejtő belátta, hogy az ő ételeik túl alantasak a lárvaisten ízlésének, vagy egyenesen megsértette vele, hogy azt feltételezte, szüksége van táplálékra.

A csonka termés már magasra kúszott az égen, amikor az Istenség végül mégis felé fordult. Izgatottan remegett meg a csápja a Sejtőnek, érezte, hogy végre elérkezett az ő ideje. A lárva ezúttal nem szólította meg, helyette egy letört ággal vonalakat rótt a földbe. A Sejtő nem értette, miért, de feszülten figyelte a mozdulatait, hátha azokból végre megsejti az akaratát. Az Istenség mindössze néhány kanyart és egyenest vetett a porban, majd felpillantott rá apró szemeivel, és akkor megszólította.

Először beszélt közöttük, a szavai nyomán kelt izgatott surrogás csaknem elnyomta a hangját. Nem sejtette, mit mondott a lárvaisten, de sikerült palástolnia. Félrebillentette fejét és újfent megpróbálkozott a saját nyelvén:

– Mit kérsz tőlem, fenség?

Az égi lény a földre bökött, ő pedig követte a pillantását. Akkor tudatosult benne, hogy nem a mozdulatokat kellett volna végigkísérnie, hanem a faággal földbe vésett mintázatot. Elfordított fejjel követte végig a vonalakat, de nem fogta fel a jelek értelmét.

Az Istenség válaszképp újra a rajzra bökött, majd először a torára, aztán a fejére és végül a végtagjaira, és akkor végre megértette, hogy a jel őt szimbolizálta. A Sejtő végre tényleg megsejtette, mit akart tőle az Istenség. Fejét fel-le billegtetve válaszolt neki, ahogy tőle tanulta. Azonnal új szag csapta meg, talán az elégedettségé?

A lárvaisten újra firkálni kezdett, még több hasonló jelet rajzolt a porba, majd körbe karikázta őket és ismét hozzábeszélt. A Sejtőnek már sajgott a feje az erőlködéstől, hogy a szagokból, hangokból kivehessen valamit, miközben az ő tehetetlenségét is palástolnia kellett a többiek előtt. Most újra elveszítette a fonalat.

Későn vette észre, hogy még egy tag csatlakozott hozzájuk.

– Közöld az Istenséggel, hogy kész vagyok bármilyen büntetést elfogadni a helytelen döntésem miatt.

Alig tudta palástolni ingerületét, amikor a valahai Sejtő felé fordult. Ő a földig hajolva térdelt előttük, csupasznak tűnt a nehéz bot nélkül.

– Nem az a legsürgősebb teendője most, hogy te feletted ítélkezzen – sziszegte neki.

Nyugtalanul figyelte, ahogy a volt vezér szemügyre vette a vonalakat a porban, és még nyugtalanabbul, hogy az Istenség is észrevette ezt. Nem akarta, hogy a szavait hozzá intézze, rettegett tőle, hogy többet sejthet meg, mint ő.

– Ne zargasd tovább a jelenléteddel, egy bukott Sejtő csak kellemetlen érzésekkel tölti el.

– Ha meg akarja találni az övéit, nem akadályozhatod meg benne. Saját érdekeid miatt nem sodorhatsz mindnyájunkat veszélybe.

Elhallgatott, saját döbbenetének szaga már az ő érzékeit is eltöltötte. Nem akarta, mégis kicsúszott belőle a kérdés:

– Az övéi...? Több Istenség közöttünk?

Nem kapott azonnal választ, helyette a volt vezető először a rajzra pillantott, majd a lárvára, aztán újra őrá. Ő pedig ismét a palló végén állva érezte magát.

– Még csak nem is sejted – zizegte a volt vezér, majd föltápászkodott a földről és elsomfordált, neki pedig megülték a torát a szavai, pedig eddig szívesen felfalta volna a lomhállat maradványait.

A teljes sötétség beköszöntésekor valamennyien visszahúzódtak már házaikba, de ő még mindig nem tudta kiverni a fejéből a volt vezér szavait. Össze akarta zavarni, elbizonytalanítani. Visszakövetelné a rangját, amitől jogosan fosztotta meg. Az istenek kiválasztották, őt akarták vezérnek kezdetektől fogva, különben nem mentik meg az agyaraiktól...

De mégis... több istenség? Itt lenn a Földön, közöttük? Lehetséges lenne? Megrettenve pillantott a lárvalény irányába, aki a neki ajándékozott terméseket tapogatta, forgatta, majd kóstolgatta elmélyülten. Mozdulatai kimértek voltak, lassúak, ha úgy tetszik, akárcsak egy lomhállaté.

Bárcsak lett volna legalább egy halovány sejtése, mi járt az idegen fejében. Már most azt forgatta a fejében, hogyan szabaduljon meg tőlük és kutassa fel a sajátjait? Már most abban mesterkedett, hogyan döntse romba az ő nehezen és csodákkal körítve megszerzett hatalmát?

Ha igen, akkor meg kellett akadályoznia.