Mikor kinyitottam a szemem, sötét volt minden. Néhányat pislogtam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem álmodok. Talán megvakultam. Reszketve néztem körbe, hátha látok valami mozgást, fényt, vagy színt, de semmi. Lábamat lépésre emeltem volna, de csak mereven állt, akár egy vén fa, ami megszokta, hogy egy helyben kell maradnia. Talán jelezni akarta, hogy ne menjek tovább. Tétlenül álltam és reménytelenül bámultam a nagy sötét semmibe. A kezemet sem bírtam megemelni. Csak élettelenül lógott a testem mellett, mint egy rongybaba kezei. Egyszer csak fényt láttam meg a távolban, ami reményt adott, hogy nem vesztettem el a szemem világát. A fény láttán a szívem megdobbant és a remény erőt adott, hogy ne adjam fel. Lassú és apró léptekkel tudtam csak előre haladni. Az agyamban tengernyi gondolat átsuhant. Mi lehet ez a fény? Talán nem jelent rám veszélyt. És ha mégis? Mindegy is! Egy próbát megér. Hosszú ideig csak csoszogtam előre. Ahogy közeledtem a fényhez, az úgy lett egyre nagyobb és nagyobb. Mikor nem tudtam tovább menni, megálltam és figyeltem. A fény útjába egy emberi alak lépett. Velem egy magas, izmos és erős testalkatú, mint én. Ráadásul még jóképű is. A szemei és az arca könnytől csillogott. Az arcomhoz kapva én is éreztem, hogy hasonlóan elgyötört vagyok. A szemébe néztem, és ő reménykedő tekintettel nézett vissza rám. Reményét vesztette, ahogy én is. Szóra nyílt volna a szám, de láttam, hogy az övé is. Illedelmesen átengedtem neki a szót, de ő is becsukta a száját. Talán megegyezhettek a szándékaink. Szívem ismét megdobbant, mikor megláttam a mosolyát. Láttam rajta hogy neki is tetszik az én mosolyom. A cselekedeteink hasonlóak. Vajon a világot is úgy látja, ahogy én? Biztosan, hiszen annyi közös van bennünk. A szemét figyelve láttam, hogy egyedül van és fél. Segíteni akartam neki, hiszen megkedveltem egy pillanat alatt. Főleg, hogy pontosan tudom, mit érez. Meggondolatlanul hajoltam oda, hogy egy csókot adjak az ajkaira. Ő is így tett. Összeérintettük ajkainkat. Sima és hideg, mint az üveg. Ahogy ott álltam az ajkait érintve, éreztem, hogy egyre gyengébb leszek. Nem akartam elengedni, hiszen azt akartam, hogy jobban érezze magát. Alig pár perc elteltével összeestem. A földön fekve Felnéztem rá és elkeseredett arca gúnyos vigyorrá torzult. Nem értettem semmit. Odahajolt hozzám és Lassan kínozva, kiemelt belőlem valamit, ami lüktetett a kezében. A mellkasába illesztette. Fokozatosan hagyott el az erőm és éreztem, hogy nincs tovább. Megszűnt a világ, ahogy én is.
-Látod? Ez jár annak, aki önző és beleszeret saját magába- végül a tükör összetört, én pedig búcsút mondtam annak, amit az emberek olyan ironikusan életnek neveznek.