Mint a magyar nyelv helyességében, a felsoroláskor saját magamat mutatom be. Már néhány dolgot tudhatok rólam, de igazi bemutatkozást még nem tartottam nektek. Akkor hol is kezdjem? Minden történetnek van eleje és vége, ez pedig nem egy in medias res mű, úgyhogy mindent sorjában.

Sziasztok! A nevem Orosz-Király Fruzsina Luca. Egy havas téli napon születem, meghozza Mikuláskor, December 6-án. Már tudhatjátok, hogy Kárpátalján az Orosz-Király család legkisebb, egyedüli lányaként láttam meg a napvilágot. Mivel rengeteg bátyám van, igazán el voltam kényeztetve, úgyhogy erre panaszom nem lehet. A probléma az első osztályban kezdődtek.

Lehet, hogy csak irigységből, vagy amiatt, mert gyenge láncszemnek tűntem, esetleg egyszerűen csak jó voltam unaloműzésre, nem tudom, de a többi gyerek szinte már sportot űzött az én szekálásomból. Volt, hogy napi egy, de gyakoribb volt a többszöri kísérlet a piszkálásra. Némelyik csak szavakkal, ami talán jobban fájhatott, mint amikor tettlegessé vált a dolog. De a legdurvább, amikor kettő az egyben, piszkálás szóval és tettel, ez akár háromszor-négyszer rosszabb mit egyébként.

Hála istennek, a legnagyobb szekálásoktól megmentettek a barátaim, de azért igy sem volt rózsás a helyzett. Amikor lehetőséget kaptam hetedikben, hogy bejuthassak a családom generációk óta preferált iskolájába, nem haboztam és belecsaptam a lecsóba. Közismerten a Nagyberegi Református Líceum felvételije, Kárpátalja egyik legdurvbb és legnehezebben letehető vizsgája. Miután úgy döntöttem, hogy felvételizek, a legjobb barátom Teri és az unokatesóm Zsolti úgy döntött, hogy velem tartanak ebbe a hajmeresztő, csapdákkal teletűzdelt labirintusba, amit úgy hívnak, hogy felvételi.

A felkészülési időszak nagyon nehéz volt. Nem tudtuk, hogy pontosan miből is készüljünk, mivel ez volt az első év, hogy hetedikesek is felvételiztek. November közepétől egésze februárik, a tételsorokat, tematikákat és jegyzeteket bújtuk. Felvételi napján nagyon izgultam, de amikor leadtam a lapokat, semmit se éreztem. Vizsga után még sor került egy beszélgetésre, ahol jóformán nem is tudtam odafigyelni. Majd jött az a nyavajás egy hét, míg megtudtuk az eredményeket. De a pontjaimat látva nagy csodálkozás ért. Átlagban 92% lettem, ami azt jelenti, hogy megfeleltem az elvárásoknak, és hatalmas örömként ért, hogy nem csak én, de barátaim is jönnek velem.

Az ott töltött idő egy bizonyos valakinek, akit nem nevezünk néven (Cyntya, aki maga az ördög) nem volt felhőtlen, de azért nem volt vészes.

A líceum alatt találkoztam a neten a „The Group Hungary" cover csoporttal, akiknek köszönhetően, egy régen dédelgetett álmomba kóstolhattam bele. Mert akármennyire vagyok jó tanuló és küldenének tovább a tanáraim egyetemre, én énekelni akarok és énekes nővé válni. Amikor Zoli Japánban járt egy vívó versenyen, hozott nekem egy lány oni maszkot, amit lelkesen elfogadtam tőle, révén mindent imádok, ami a keleti kultúrához kapcsolódik. A csoporthoz Oni-chan névvel csatlakoztam, és a coverjeimet ebben a maszkban adtam elő. Az offline barátaim segítettek a videok felvételében, az online-ok pedig a video szerkesztésben és az ötletekben. Nem lett annyira fölkapott, mint a többieké, de élvezettel csináltam, mint egy hobbit.

Az éneklés már kiskorom óta a részem volt, a dédim és a nagymamim népdalai, balladái, altatói mindig felvidítottak és erőt adtak. Énekeltem mikor bánatos voltam, énekeltem mikor vidám vagy netán szerelmes. Mert ugyebár, mikor bekerültem a líceumba, Dani is ott volt végzősként. Hogy mi történt köztünk ott, majd azt is megtudhatjátok. Egyszer.

A középiskolás éveim alatt egy találkozásnak köszönhetően megváltozott a jövőképem és az eddig dédelgetett álmaim, hogy énekesnő legyek, átváltotta, az írás szenvedélye, és média szakra felvételizettem a Pázmányra. Ami sikeres is volt.

Az éneklést nem tettem félre, hobbiként tovább űztem, de nem volt már több egy fényes állomnál. Mindenkinek van ilyen kamaszálma, ami elérhetetlen, nekem ez az éneklés volt. Legalábbis nyárig, amikor jelentkeztem a Pop/rock-ba amit meg is nyertem, de az a történet még várhat.

Alapból egy zárkózott lány vagyok, félre ne értsétek, nem vagyok én szende és csöndes, azt már rég elhagytam. Egyszerűen csak, hogy megnyíljak valaki felé kell egy kis idő. És ezt az időt nem csak felőlem, hanem a barátkozni próbáló alanynak felől is be kell fektetnie. Így barátkoztam össze Karcsival és Lillával, akikkel ugyanabba a fakultációra jártunk. Mi hárman voltunk, akik felváltva osztozkodtak az évfolyamelső titulusán. A vérre menő küzdelmek csataterén ellenségek voltunk, de a versenyek, korepetálások és fakultációk alatt elég jó barátok lettünk. Terivel és Zsoltival kiegészülve mi voltunk a „Dream Team". Kiegészítettük egymást. Annyira, hogy csapatversenyre is együtt indultunk (függetlenül, hogy Teri és Zsolti, hogy is fogalmazzak? Nem voltak hülyék, mert ugyebár bekerültek és bent is maradtak, de „Nem küzdöttek az évfolyam első címéért") ahol igazából még jól is jött, hogy jöttek, mert fizikai és popkulturális dolgok voltak, amiben mi gyíkok nem biztos, hogy megálltuk volna a helyünket.

Gimis korunkra már Teri Lilla és én egy szobában voltunk és mindenhova együtt jártunk. És ezt a jó hangulatot Cyntya folytonos beszólogatásai sem tették tönkre. Rosszvolt hallani? Igen! Zavart minket? Igen! Túltettük magunkat rajta? Igen!

A ballagás után szétváltunk, ki-ki a maga útján. Lilla és Karcsi szegedre mentek, Lilla Mérnökire, Karcsi pedig orvosira, nem mellesleg párként. Jaj, hogy ők mennyire összeillenek (Talán még el is mesélem, hogy hogy jöttek össze). Zsolti, akinek Bandi bátyám a példaképe és emiatt ő is a közszolgálati egyetemre ment rendőrképzésre, ami lássuk be, irtó jól fekszik neki. Teri pedig OKJ-ba kezdett smink és divat szakképzésitekben. Mindenki oda került ahova szeredte volna, ahogy én is.

Alapjáraton a tanulás, a család és a coverezés mellet nem sok időm volt más dolgokra, és a bentlakásos suliban nem is nagyon volt sok lehetőőség, de a maradék szabadidőmben könyvet olvastam, animét és sorozatokat néztem, valamint irkálgattam készülve az újságírói karrierre.

Nyáron viszont – Az eredmények miatti izgulást leszámítva – volt egy csomó szabadidőm. Az egyetem csak szeptemberben kezdődik, tanulni nem kell, Ép a családi vityillóban vagyok a Balatonon, mert ugyebár egy főparancsnok, egy szerkesztő, egy sportoló testvértriónak csak van pénze, hogy meglepjék a szüleiket egy nyaralóval. Szóval a Balaton partján süttettem magam a barátaimmal – mert miért is ne hívhatnám meg őket – amikor úgy random módon fogadásból jelentkeztem a Pop/Rock válogatójába, ahol nem várt eseményként bekerültem, a második fordulóba.

És ugye ezt a sztorit se mesélem el most, de ha követitek majd a történetet, akkor megtudhatjátok a fogadás hátterét, előzményeit és magát a Pop/Rock széria ügyes-bajos néha édes, sós, csípős, savanyú és keserű pillanatait. Huh, éhes is lettem, úgyhogy megyek is.

Ha tetszett a rész mond el a véleményed / Értékeld!

Addig is Dászvidányá!