Hogy mikor is kezdődött el, már nem emlékszem igazán, arra viszont emlékszem, hogy mikor kezdte el élvezni. Második osztályosok voltunk, napközi volt, kaján vigyor az arcán, megvetés a szemében egy vödör a kezében, a tartalma meg rajtam. És nevet, olyan jóízűen, hogy nekem kicsordultak a könnyeim, erre nem csak ő nevetett, én meg csak álltam és sírtam megállás nélkül, míg anyámék értem nem jött és patáliát nem csapott.

Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem fogok sírni előttük, akármi is történik, nem adom meg az örömöt, hogy sírni látnak. Amikor a sírás környékére kerültem, mindig elbújtam a rejtekhelyemre és ott kiadtam magamból mindent, ami felgyülemlett. Kint mindig erősnek és közönyösnek mutattam magam vagy elvicceltem az egészet Terivel, de mindig, amikor a már megszokott utat jártam végig a gépház felé, csak annyit mondtam magamnak „Csak még egy kicsi Fruzsi, mindjárt ott vagyunk". Elhaladok az étkezde előtt, lefordulok a szőlőskert irányába, megálok a gépház előtt és körbe kémlelek, hogy nem követnek-e. Amint megbizonyosodok, hogy senki se követ, elhúzom a reteszt és bemegyek, majd magamra záróm az ajtót, elmegyek az épület végébe és eltolom az általam odatett dobozt, ami felfedte a lécfalon lévő lyukat. Kimásztam és visszaraktam a dobozt, majd azt tettem, amit mindig.

Keserves sírásba kezdtem, mélyről tört fel az egész napos szekálások által felgyülemlett fájdalom. Elsőnek a napi rutin, hogy letörlöm a táblát, amire különböző sértések és a nevem van felírva. Most komolyan, honnan ismernek ilyen szavakat 11 évesek? Miután letöröltem a táblát, az asztalom jön, letörlöm azt is. Zsolti, az unokatestvérem, mindig ő az, aki kiáll értem, ha a bátyáim vagy Teri nincsenek a közelben. Ilyen az élet egy olyan feketebáránynak, mint nekem. A szüleim híresek, a bátyáim és az uncsitesóm is az, csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy lúzernek születtem. Egy kiközösített, stréber, kocka, akinek a rokonain kívül nincs egy szál barátja se.(Teri Családtagnak számít nálunk)

De ma nincs Zsolti, ma futóversenyre ment, Teri pedig himlős, már több mint egy hete nem jött iskolába, úgyhogy ma nem számíthattam semmilyen segítségre. Az ilyen helyzetekben azt a technikát használtam, hogy úgy tettem, mintha semmit se hallanák, vagy látnák, vagy voltaképp éreznék. Ültem a padomban és utoljára ellenőriztem, hogy mindent elhoztam-e az iskolába. Matek, Töri, Föci, füzetek, a rajzom rajzra és a kedvenc toltartóm, amit a nagyitól kaptam kilencedik születésnapomra. Miután ellenőriztem mindent, kimentem a kúthoz, hogy vizet hozzak, a virágokra. Miután megöntöztem őket, visszaültem a helyemre és vártam a csengő megment hangját.

De nem volt olyan szerencsém, sőt nagy röhögés indult az osztályban. Persze kezdődik, most mit csináltak? Eltépték a füzetemet? Elvették a könyvemet? Netán megették az Uzsonnámat? Sóhajtva nyitom fel a táskám, amikor meglátom Roland gumikígyóját a táskámban. Ha azt hiszik, hogy ettől megijedek, akkor tévednek, már sokszor eljátszották. Először felvisítottam ijedtemben, de most már semmi, szinte ez is a napi rutin része Rollinak, hogy hátha mégis megijedek, feláltam és leraktam a padjára, de ők csak kuncogtak tovább. Kell még valaminek lennie, ha kuncognak, akkor biztos.

Visszamegyek az asztalomhoz és ellenőrzöm a táskámat újra. Matek, Töri, Föci, füzetek, a rajzom rajzra... eltűnt. Hova lett a toltartóm? Forgolódok a padban és nézelődők, hogy hátha meglátom valahol. A pad alól egyenesedek fel, amikor meglátom Cyntyát és a csoportját, mindannyian karba tett kézzel, mintha ettől, nagy lányok lennének.

– Csaknem elvesztettél valamit? – Tette fel a költői kérdést Viki, Cyntia egyik talpnyalója. Úgy látszik, lefutjuk a köröket.

– Ahhhh... – sóhajtottam fáradtan – Reggel van még ehhez, nem? Nem tudnátok egyszerűen vissza adni a toltartómat? A mamától kaptam születésnapomra, nagyon fontos a számomra. – Mondtam türelmesen, mire hatalmas vigyor terült el az arcán, francba.

– Nem tudom, miről beszélsz Fruzsi, azt alítod, hogy tolvaj vagyok? – Mondta Cyntya, tetetett felháborodással – Minek lenne szükségem arra a vacak toltartóra, nekünk a boltban sokkal több és menőbb toltartót lelhetsz, mint a tiéd. – jelentette ki határozottan, majd telifogas mosolyt adott nekem. És nem hanyagolta elmondani azt a tényt, hogy nekik igen is boltjuk van, méghozzá Fornos legnagyobb boltja.

Cyntya sose, ismétlem sose felejtette ezt közölni velem és az osztály többi tagjával, hogy minek a tulajdonosa a szülei és, hogy menyi mindent megkaphat.

– Bocsánat, – sütöttem le a szemem és fújtam rögtön visszavonulót – nem így értettem. Csak tudni szeretném, hogy hol van a toltartóm.

– Honnan tudnám, hogy hol van az a szemétbe való toltartód. – Jelentette ki drámaian és már tudtam, hogy hol van a toltartóm.

Elindultam a kuka felé és felemeltem a fedelét, megláttam a toltartómat. Nyúzottan, koszosan a kukában, egy banánhéj és egy csokispapír között. Gondolkozás nélkül kivettem, nem törődve az osztály röhögésével. Leporoltam majd elindultam a helyem felé. A lány csapat előtt megállva, erőt vetem magamon és felnéztem rájuk.

– Na, mi az, talán a családod olyan csóró, hogy már kukáznod is kel? – tette fel a kérdést Cyntya, de én elengedtem a fülem mellet.

Megpróbáltam elmenni mellettük, hogy leüljek, de nem engedtek. Most mit csináljak? A további próbálkozástól a csengő mentett meg, mire mindenki elindult a helyére.

– Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! – mondta csendesen a vámpírmenyasszony, majd megfordult és a sleppjével visszaindult a helyükhöz.

Hosszú lesz a mai nap. Az órák számomra gyorsan teltek, lévén, hogy figyeltem az órákon. AZ egész nap csak a mindennapos szóbeli keszkedés volt a magasságomra, a viselkedésemre, s a többi. A már megszokott nóta. Az igazi szivatós uzsonna időben volt, amikor a kuka tartalmát a padomra öntötték.

Én evvel sem foglalkoztam felvettem az uzsonámat, a szemetet a padlóra szórtam, mire azok csak hápogtak, rájuk vigyorogtam és kimentem. Meg sem álltam a rejtekhelyemig.

A rejtekhelyem nem volt valami extra. Volt ott egy farönk, amire ültem, két fal között volt (A gépház és az étkezde fala) olyan 2 méter távolság volt, idehordtam néhány dolgot pld egy falemezt, ami asztal funkciót látott be, egy pokróc a hidegebb időkre, néhány csoki, na jó sok csoki egy dobozban a pokróc alatt és ennyi.

Itt senki se talál rám és senki se hallhat. Utat engedtem a könnyeimnek és feltört belőlem a sírás. Miért? Minek kel folyton ezt csinálniuk? Miért csak velem? Miért nem segít senki? Mi rosszat tettem?

És bánatomban dúdolászni kezdtem, amire sikerült egy kicsit megnyugodnom és ellazulnom. Majd a dúdolásból dallamokat kezdtem formálni és elkezdtem énekelni az egyik kedvenc balladámat, amit még a dédi tanított, amikor élt. Sok népdalra és Balladára megtanított, de a Szomorú rigó volt a kedvencem. Amit hangosan kezdtem énekelni.

„Szomorú rigó a kalitkában,

Keservesen sír magában.

Nincs, ki börtönéből kiengedje

Szomorú dalt fütyöl pityeregve.

Szegény legény arra jár búslakodva,

Bele sajdul szíve e szép dalt halva.

A rigót szabadon engedné,

De a kalitka lakatja nem engedné..."

Hirtelen zajt hallottam a gépházból, csörömpölő hangokat és ez káromkodást, majd meghallottam a lépteket, ami a rejtekhelyemhez közelednek. A rés előtt állt meg az idegen, majd elhúzta a dobozt. Megijedve vártam, hogy ki is lehet, hirtelen ötletből magamra terítettem a pokrócot és bebújtam a rönk mögé, hátha nem vesznek észre.

Ott a pokróc alatt remegve vártam, hogy elmenejen az illető. Hirtelen csend lett, rólam pedig lerántották a biztonságot jelentő szövetett. Behunytam a szemem, mert féltem, hogy aki megtalálta a rejtekhelyemet az gúnyolódni jött velem. De amikor felnéztem elmosolyogtam, mert egy olyan személyt láttam, aki mindig felvidított, amikor szükség volt rá.

Aggodalmas arccal ált velem szemben a szomszéd srác, aki Laci legjobb és egyetlen barátja volt az osztályból. Dani, az első szerelmem, aki már óvodás korom óta ezt a titulust látja be.

– Mi történt Fruzsi, már megint itt talállak ez, hányadik a mai héten? – Tette fel a költői kérdést, mire én válaszoltam.

– Harmadik?

– De még csak szerda van! Minden napodat itt akarod tölteni?

Tudhatta, hogy erre a kérdésre nem válaszolok, sosem szoktam. Ránézek, mire megértő tekintettel néz rám, lágyon megsimogatja az orcámat és halványan elmosolyodik.

– Miért nem akarod elmondani a szüleidnek, meg a bátyádnak a dolgokat, hiszen a szüleid itt dolgoznak, az Ég áldjon már meg! A bátyáidat mindenki szereti, jó Lacit leszámítva, de akkor is. Miért hagyod, hogy ezt tegyék? Te nem ez vagy Fruzsi, sokkal erősebb vagy, miért rejted el magad? – Kezdett bele a kiselőadásba, mint mindig. – Még szerencséd, hogy amikor benéztem az osztályodba rend ellenőrzés előtt gatyába ráztam a többieket. – Mondta haragosan, majd aggodalmasan sóhajtott. – Mindig ilyen? Amikor Teri vagy Zsolti nincs itt?

Csak lehajtottam a fejem és újra könnyek gyűltek a szememben. Nem csak szomorú voltam, szégyelltem magam, mert ilyen szerencsétlen vagyok. De dühös is voltam, részben Miss. Medusára, részben magamra. A szívem is a torkomban dobogott Dani közelében. Csak úgy kavarogtak az érzelmek bennem, amikor két erős kart éreztem magam körül, és jóleső friss fenyőfaillatot éreztem. A Dani mamája mindig ugyanazt az öblítőt használja. Sokszor ölelt már meg, amikor vigasztalt, persze a szívem mindig gyorsabban vert az elején, de ezt idővel átvette a béke és a nyugalom. Pont, mint most.

– Mi lesz veled, ha Lacival leballagunk az idén? – kérdezte bánatosn.

Hogy Laci leballag az nem jelent semmit, ő nem az a fajta ember, aki fennakad az ilyen apró-cseprő dolgokon, mint a teljeskörű megszégyenítés. Ő inkább lerendezi azzal, hogy szabályokra és a tanárakra hivatkozik. Szeretem, mert a bátyám, de nagyon megnehezíti az életemet.

– Már soha nem lehetek ott, hogy megvédjelek, ugye tudod, hogy úgy szeretlek, mintha csak a sajáthúgom lennél? – Kérdezi komolyan nézve rám.

Persze, hogy tudom, és épp ez a gond. Én nem vagyok a húgod, én úgy tekintek rád, mint fiú, te miért nem tekintsz lánynak. Itt vagyok az orrod előtt és még azt sem tudod, hogy mit érzek irántad, így majdnem tizenkét évesen, nem látsz bennem potenciált. – Persze ezt csak magamban mondtam neki csak annyit mondtam: – Igen én is téged. – miközben magamhoz szorítottam és mélyet szippantottam még a nyugalom illatúból és erőt gyűjtöttem az elszakadáshoz.

– Kár hogy a Líceumban nincsenek alsóbb osztályok. – mosolyodott el kedvesen, majd megsimogatta a fejem búbját és elnevettük magunkat.

Na, ilyen a kapcsolatom Danival. Én epekedek utána, mint etióp éhező egy falat kenyér után, míg ő csak családtagjaként tekint rám. Ilyen keserves helyzetben vagyok, Teri persze folyton szajkózza, hogy mondjam már el neki, hogy mit érzek iránta, de most komolyan, letudná egy vállrándítással és egy fejsimogatással és cukinak nevezne, elnevetné magát. Ideje visszatérni a valóságba és a pokol bugyrait megjárni.

– Megígérem, hogy változtatni fogok rendben? – Mondtam olyan önbizalommal, amit nem tudta, hogy honnan vettem. Ő egy bólintással válaszolt és mutatta, az irányt kifelé. Már csak egy év és ő nem lesz itt. Hogyan fogom ezt kibírni?

Akkor még nem tudtam, de az Ukrán államnak hála, mert nem tud normálisan működni, újra együtt járhattunk iskolába, de ez már egy másik történet.