A saját véremben feküdni, nem a legjobb érzés. Tudni, hogy a golyó ütötte lyukon keresztül szépen, lassan elszivárog belőlem az élet. Smithnek már nincs ilyen gondja. Alig pár méterre fekszik tőlem, nyitott szemén látom, hogy ő már tovább állt. Szegény kölyök, még csak húsz éves volt. Az anyja ki fog borulni.

A lőtt seb amúgy, nagyon tud fájni. Nem is hittem volna, eddig mindig sikerült megúsznom. Ez a rohadék meg ott ücsörög a hordókon. A kibaszott ujjbegyes gyilkos. Micsoda idióta név.

Vajon el tudom érni a pisztolyom? Itt hever mellettem, de nagyon nehéz megmozdulni. Felnyögök a próbálkozástól, és ez persze, hogy felkelti a figyelmét. Lassan feltápászkodik a hordókról, minden mozdulatáról süt a magabiztosság.

–Csak nem a pisztolyod szeretnéd?–guggolt le elém, fegyverrel a kezében.–Nem lenne értelme. El se találnál. Lásd be, engem nem tudsz legyőzni.

Nem jönnek ki szavak a számon, így a tekintetembe igyekszem annyi gyűlöletet belesűríteni, amennyit csak tudok.

–Jajj, ne nézz már ilyen csúnyán.–villantja fel, a már jól ismert, ördögi mosolyát.–Inkább örülj neki, hogy még élsz. Vagy változtatnál ezen is?–komorul el hirtelen, és a fejemhez nyomja a pisztoly csövét. Hogy a fenébe fajulhattak eddig a dolgok?