Amikor reggel beértem az őrsre, Jason már az asztalánál ült, és a CSI-os csaj jelentését böngészte.
–Mi a helyzet Jason, megtudtunk valami érdekeset?
–Nem sokat. Tessék.–nyújtotta át a jelentést.

A fogazat alapján azonosítani tudták az áldozatot. Derek Mannings, 25 éves, helyi lakos... egy senki, legalábbis a CSI szerint.

–Értesítették már a rokonokat?–néztem Jasonre.

–Igen, az anyja nemsokára megérkezik.

–Remek, talán megtudunk valamit a srácról

–Mit gondol, ki lehet ez az ember?

–Mondtam, hogy tegezz Jason.

–Bocs.

–Nem tudom, ki lehet. Nincsenek információink róla. De lesznek. És el fogjuk kapni.

Mert tudtam, hogy el kell, kapjam. Egy ilyen pszichopata, nem maradhat szabadon. Rengeteg mindent kellett átgondolni az üggyel kapcsolatban. Több információra volt szükségem, de ennek egy módja van. Újabb halottak kellettek. Nincs halott, nincs információ. Az alapkérdést persze mindenki tudja: mit tett a gyilkos, amire nem volt szükség. Ez egyszerű volt. A levelek és az, hogy megégette a testet. Ezek oka is egyértelmű. A levelekkel büszkélkedett, az égetés meg elfedte a nyomait. De hibázott. Kézzel írta meg a harmadik levelet, ebből azért pár dolgot megtudtunk.

–Hanson! Megjött Mrs. Mannings.

–Jövök.

Mielőtt beléptem volna a kihallgató szobába, a tükör mögül megnéztem magamnak Mrs. Mannings-t. Őszülő, nagyjából ötven éves nő, láthatóan teljesen összetörte a fia halála. Nem hibáztattam, nem lehetett egyszerű megemészteni, hogy így elbántak a sráccal.

–Mrs. Mannings?–léptem be a helyiségbe.–Hanson nyomozó vagyok. Szeretnék feltenni néhány kérdést a Derekkel kapcsolatban.

Abban a pillanatban elkezdett sírni, ahogy kimondtam a fia nevét. Bár a hangját próbálta elfojtani, az arcán patakzott a könny, a vállai pedig ütemesen rázkódtak. Vártam pár percet, hogy alább hagyjon a sírása, közben leültem vele szemben a székre, és igyekeztem együtt érző arcot ölteni. Ez nálam már csak álca. Túl sok halottat és gyilkost láttam az életemben, teljesen közömbös lettem.

–Mrs. Mannings, voltak a fiának ellenségei?–kérdeztem mikor végre kicsit lenyugodott.
–Dehogy voltak.–hüppögött a nő.–Az én Derekemet mindenki szerette.

–Nem keveredett esetleg kétes ügyletekbe?

–Soha, Mindig tisztességes volt.

–Esetleg voltak új ismerősei, akiket korábban nem látott körülötte?

–Nem hiszem.–törölte meg a szemét.–Tudja, Derek ritkán hozta haza a barátait. Lehet szégyellte, hogy milyen szerényen élünk. Tudja, az ő kis fizetése, és az én rokkant nyugdíjam, nem sok mindenre volt elég. Nem is tudom, hogy mi lesz most velem nélküle.

Újra elsírta magát, így jobbnak éreztem, ha ott hagyom. Úgysem tudott semmi hasznos információval szolgálni. Nem tudtam, hol kezdjek el egyáltalán nyomozni. A szó legszorosabb értelmében, semmi nem volt a kezemben. Az asztalnál ülve azon gondolkodtam, hogy vajon Jason túl fogja-e élni az első ügyét. Nem fűztem sok reményt hozzá. Túl fiatal, túl tapasztalatlan, túl hülye volt. Egy kolonc, amit rám aggattak.

A nap nagy részében mást sem csináltam, csak az összegyűjtött anyagot bámultam, és reménykedtem, hogy hamarosan lesz még egy hulla. Tudom, szörnyen hangzik..., de szükségem volt rá. Nem volt szerencsém. Se levél, se gyilkosság, se új információ. Frusztráltnak és fáradtnak éreztem magam, Jason pedig csak rátett egy lapáttal a rossz hangulatomra, amikor távozás előtt megállt az asztalom mellett.
–Nincs kedve bedobni egy pofa sört?

–Tessék­?–kaptam fel a fejem.

–Egy sört. Van egy egész jó kocsma, nem messze az őrstől. Még fánkjuk is van.

–Direkt rendőr barát kocsma, mi?

–Az bizony.–vigyorgott a srác.–Szóval, jön?

–Nem Jason, nem megyek. Fáradt vagyok és vár otthon a feleségem. Hazamegyek. Te is jobban tennéd, holnap is munkanap van.

–Ne aggódjon értem, időben itt leszek. Na viszlát.

–Szevasz Jason.

Elgyötörve, rosszkedvűen értem haza, és sajnos haza is vittem magammal az egész napos frusztrációmat. Aznap újra megtanultam, hogy Sue ellen, én nagyon kevés vagyok. Végül a kanapén aludtam.