1981. november 9.

Lizt az egyik sírkőnek dőlve nézte a halomnyi koszorúkat, a búcsú virágait, ami Lily és James sírját díszítették. Ezernyi tövisként szúrta a szemét, a szívét a látvány, de akárhová nézet vagy hunyta le a tekintettét nem változtatott azon a tényen, hogy a szerettei már hallottak. Ezzel az ő lelkének egy darabja is velük lett oda. Már nem ment a sírás, mintha csak elfogytak volna könnyek a testéből és végleg kiürült volna... csak a kongó fájdalmas üresség maradt csupán semmi más. Akkor sem rezzent meg vagy mutatott bármiféle jelet arra, hogy milyen fájdalmas perceket él meg, mikor a koporsókat leeresztették a mélybe, hogy ott örök nyugalomra helyezzék az értelmetlen pusztítás áldozatait. Nem zokogott, mikor a föld kopogva fület sértően lassan alá temette szívének olyan kedves személyeket. Csupán nézet maga elé üresen akár egy lélek nélküli porcelán baba. Senki nem nézet rá mintha ott sem lenne pedig még számtalan ember keringett a sír körül és kíváncsian nézelődtek, mintha csak látványosság lett volna a temetés. A Varázsvilág nagyra becsült mártírhalált halt hőseiről senki sem akart lemaradni. Liz legszívesebben mindent megátkozta volna, az utolsó száll emberig, akik nem törődtek azoknak az érzéseivel, akik ismerték és igazán szerették azokat, akik örök álomra hajtották a fejüket.

- Beth – szólalt meg Remus kizökkentve a nőt a gondolataiból. A nő nem nézet rá, de a férfi tudta, hogy figyel – menni kellene.

- Még ennyire soha nem undorodtam az emberektől, mint a mai nap. Keselyűk mind – sziszegte Liz.

- Az emberekre már csak ez jellemző legalábbis egy részére. Emlékez a szüleid temetésre.

- Míg élek ezek végig kísérnek – ingatta a fejét a nő - Tudod, mikor az anyám meghalt James volt velem, mikor közölték velem. Amikor pedig az apám, akkor Sirius. Anyus és apus halálakor, mind a hármójuk ott volt és most, mikor James és Lily halt meg te voltál ott velem a legnehezebb percekben. Miért van az, hogy mindenkit, akit szeretek elvesztek? Fordult a férfi felé Liz.

- Nem tudom – ingatta a fejét Remus – Mikor anya ment el, te ott voltál velem és úgy éreztem a világ kettészakadt volna, ha csak egyedül apával tudtam volna az egészet elviselni. Úgy gondolom James, Lily és Sirius is azért voltak ott veled, hogy ne vesz el, ahogyan te én velem – ülte le Remus a nő mellé – úgy hiszem ez az élet. Támogatjuk egymást.

- Igen, de mond miért ilyen piszkosul nehéz a búcsú, az örök elválás?

- Igazából nem búcsúzunk örökre csupán egy rövid időre. Legalább is anya mindig ezt mondta.

- Hiszel benne? Nézet rá Liz kíváncsian.

- Valamiben csak kell nem? Mosolyodott el a férfi – valahogy az a gondolat, hogy a halál nem a vég még is nyugtatóbb, mint eltűni a semmibe vagy örökös itt létre kötve, mint a kísértettek. De élnünk kell tovább nem búslakodni a múlton. James-ék is ezt szeretnék.

- Tudom, de nehéz. Harryt elvesztettem és azt mondták a Minisztériumba, ha a közelébe megyek, hűvösre tesznek. Dursley-k minden bizonnyal szarnak, majd Harry-re hiába adtam nekik egy vastag csekket. Bastian szerint le kell zárnom ezt az egészet.

- Hogyan?

- Kérvényeztem, hogy lássam Siriust. Azt mondta fontos lenne szeme néznem vele.

- Még is hogy gondolod?

- Az ő szájából akarom hallani az egészet már, nincs mit vesztenie úgy, ahogyan nekem sincs.

Hát itt volt egy szomorúbb szösz és én sem vagyok valami vidám azt meg kell mondanom.  A következő szösz az jóval nagyobb terjedelmű és Liz és Sirius lesz a központban. Nem is kell mondanom nagyon szomorú lesz az is.

De azért történt velem jó is. Anyukám kedvenc levesét két évvel a halála után képes voltam megcsinálni. És kibaszotul finom lett XD olyan lett, ahogyan anya csinálta.