Emily figyelte a lassan előbújó épületet és a szíve hevesebben kezdett verni. A levegő is olyan volt, mintha nehezebb lett volna körülötte és megszorította a mellette álló Matt kezét. Nem hitte volna, hogy valaha is eljön annak a napja, amiről kicsi kora óta álmodozott. Lehunyta a szemét és mélyet sóhajtott. Alig pár órája, még a rettegés uralta a szívét a betolakodó miatt, majd az anyja rosszul léte miatt, aki úgy összecsuklott a támadást hallatán. Akkor mintha csak teljesen természetes dolog, hogy ezernyi sebbel mutatkozna Matt kikászálódott az ágyból és parancsokat kezdett osztogatni, hogy a lehető leggyorsabban elhagyják a házat. Senki, sem mert vele ellenkezni olyan elszántsággal utasítgatott, hogy Lyall nagyapja is behúzott nyakal kezdett el szedelőzködni. Bár, hogy az anyja mit szólt ehhez azt nem tudta pedig vagy egy órát bent volt nála és úgy gondolta, hogy kettőjüknek titkuk van. Ez az érzés jobban erősödött benne, mikor Lotte, Ichabod és a fiaik minden parancsát szó nélkül teljesítették pedig eddig csak az anyjától fogadták el az utasítgatást. És most ott álltak London északnyugati részében, húszpercnyi nyugodt sétára a King's Cross pályaudvartól és nézték, ahogyan az eldugott ház teljesen előbukkan. Emily a keresztapjára nézet, aki őket kísérte a Weasley gyerekeket két csoportba osztotta Matt. Az egyik fele Ichabod-tal míg a másik fele Lotte-val jöttek ide alig fél órája. Nagyapja már itt lehetett, mert ő közölte őt nem kell kísérgetnie senkinek. Ő előttük érkezhetett. Azt mondta hoppanál, de úgy gondolta csak meg akarta keresni a dugi csokikat. Emily lustán elmosolyodott a gondolatra, mert ő már mindet megette.

- Anyád megérkezett Rorikkal úgy tíz perce. Mehetünk sárkányka? Nézet le Remus a keresztlányára, aki kizökkent a gondolataiból és rá meredt - mehetünk?

- Igen - bólintott Emily és elindult keresztapja után, de egy pillanatra sem engedte el Matt kezét. Minden lépés mérföldeknek tűnt és a lépcsőfokok olyanok voltak mintha egyenként egy-egy hegy lenne. Figyelte, ahogyan a keresztapja rákoppintott az ajtóra a gusztustalan kígyó formájú ajtókopogtató mellé, majd felé fordulva rá kacsintott.

- Nem egy szép hely készülj fel.

- Ez egy Black tanya nem várok sokat, főleg amiket anya mesélt és az ikrek. Vont vállat a lány - de azért biztosan sok érdekes dolog akad, amihez...

- Nem nyúlhatsz. Fejezte be Remus a lány mondatát, aki duzzogva lépet be a házba.

- De sörét van. Itt nincs lámpa? Ennyire nem lehettek a nagyiék sóherek vagy gyertyával világítunk... oh, nem - Döbbent meg Emily, mikor komótos lassúsággal felvillantak az ósdi gázlámpák sora az előszobában és fényük meg világította a folyosószerűen hosszú, nyomasztó, fullasztó helyiséget. Emily eltátotta a száját, ahogyan körbe nézet.

- Esküszöm ez a hely olyan mint egy horror filmben az a ház, amiben legalább hat embert megöltek. Nagyon menő - mosolyodott el Emily és izgatottan nézte a hámló tapétát a rongyos futószőnyeget és a sűrű pókhálókat - mennyi cuki pók lehet ott. Szerinted is Matt? Mutatott fel a csillára Emily.

- Bizonyára - mondta elborzadva Matt - egek itt mennyi munkaóra lesz mire ez a ház lakhatóvá válik.

- Szerintem így jó ahogyan van. Apus szerinted?

- Fel kellene gyújtani - mondta sötéten Remus és elindult a folyosó vége felé - Itt csendbe kell lennünk, nehogy felzavarjuk a nagyanyád festményét. Suttogta Remus és rá bökött egy hosszú, molyrágta függönyre, ami egy festmény takart. Emily szeme felcsillant és halk suttogást vélt hallani mögüle, majd fülig érő szájjal oda lépet elé. Mielőtt Remus bármit is csinálhatott volna Emily egy határozott rántással elhúzta a portól súlyos bársonyfüggönyt a festmény elől.

- Csókolom Walburga nagyi Emily vagyok az unokád - vigyorgott a lány és az asszony döbbenten meredt rá.

- Mi? Hebegte az asszony, majd Emily felsóhajtott és vissza rántotta a függönyt.

- Milyen szerencse, hogy apára ütöttem, de hogy ő kire az rejtély. Vont vállat Emily - egyenesen kell menni?

- Igen - mondta döbbenten Remus - az ajtón túl van egy kőlépcső azon megyünk le. Emily bólintott, majd kinyitotta az előszobai ajtót és lesétált a kőlépcsőn halkan dudorászva egyenest az alaksori konyhába, de megdermedt mikor elérte az ajtót ahonnét fény szűrődött ki és hangokat hallott. Emily kétségbe esetten nézet a mellé érkező keresztapjára és Mattre.

- Ne félj nem esznek meg - nyomta le a kilincset Remus és belépet a konyhába - megjöttünk. Beth jól vagy? Kérdezte a férfi.

- Igen - jött a válasz és Emily szaporán vette a levegőt, ahogyan Matt után belépet a konyhába. Hatalmas kőfalú helyiség volt, aminek a mennyezetéről lelógó súlyos vasfazekak és serpenyőknél régebbieket nem látott nem mintha otthonosan mozgott volna a konyhában. A helyiség végén barátságos tűz lobogott, ami bevilágította az egész helyet és a hosszú asztalnál a Weasley család, Tonks, Mundungus, Rorik és az anyja ült. Csalódottan nézet körbe és már lebiggyedt volna a szája mikor mögüle sietős lépteket hallott. Emily látta az anyja széles mosolyát, aki az ajtó felé intett így lassan hátra fordult, pont akkor mikor az ajtó feltárult. Néma csend ereszkedett a konyhában, ahogyan az asztalnál ülők lélegzet visszafojtva figyelték őket. Emily végigmérte az előtte meg torpanó férfit. Magas és vékony. Haja fekete melyben már egy két ősz szál vegyül és lágy hullámokban omlott a vállára. Szemei meleg hamu szürkék voltak és csintalanságot rejtett. Szakálla rendezett volt és kissé vizes, mintha gyorsan arcot mosott volna.

- Apa? Kérdezte Emily és könnyei már a pilláin remegtek, mire Sirius lassan bólintott. Annyi érzelem volt benne, hogy azt nem tudta volna megfogalmazni, de egy mind közül erősebb volt az pedig a boldogság. Hangosan felszipogott és könnyei áradatként folytak le az arcán, majd bele fullasztóan megölelte a férfi, aki sután és erősen remegve viszonozta. Sirius belefúrta az arcát a lánya hajába, aki már zokogott és ő is erősen a karajába zárta.

- Kislányom - suttogta elcsukló hangon Sirius - kincsem. Nagyon hiányoztál. Ringatta a férfi Emily és közben simogatta a fejét nyugtatta sírdogáló kislányát. Óvatos székcsikordulások és halk léptekkel a konyhában tartózkodó Weasley család, Tonks, Rorik és Mundungus elhagyták a konyhát. Csak Remus, Matt és Liz maradt velük és figyelték őket. Sirius felnézet és hálásan rámosolygott a feleségére, majd Mattre pillantott, aki egy fél mosollyal az arcán fogadta a férfi gondolataiból kiolvasott köszönetet és apai intelmek áradatát.

- Találkoztam a nagyival - fordult lelkesen az apja felé Emily, mikor befejezte az élmény beszámolóinak áradatát. Sirius felvonta a szemöldökét, mire a lánya folytatta - szerintem téged örökbe fogadtak, mert kicsit sem hasonlítasz rá. Húzta el a száját Emily, mire Sirius harsányan felnevetett kutya mód.

- Mintha csak anyádat hallanám. Bells emlékszel te is sokszor mondtad - fordult a felesége felé, aki az asztal túlsó oldalán ült és őket figyelve kortyolgatta a teáját.

- Persze - bólintott a nő és mosolyogva mérte végig a férjét és a lányukat. Ahogyan már többször mondta is, de most hogy egymás mellett ült apa és lánya megszólásig hasonlítottak. Lopva Remusra nézet, aki mellette ült és hasonlókat gondolhatott, mert rá mosolygott. „Még is hogyan hihették, hogy nincs hozzá semmi köze"

- Már annyira vártam kicsim, hogy itt legyél velem szembe és beszélgessünk - szorította meg a lánya kezét Sirius, amit azóta nem engedett el mióta megfogta a belépésekor - tudod te tartottad bennem a lelket - vett elő egy kis borítékot a férfi a mellény zsebéből és az asztalra tette - még Sebastian hozta be nekem. Még pici voltál. Emily döbbenten nézet az apjára, majd a borítékra és kinyitotta, amiben egy róla készült kép volt egy rajz meg levelek. Emily remegő kezekkel hajtotta szét és a könnyei eleredtek, ahogyan felismerte a szépen ívelt határozott írást. Emlékezet arra a napra, mikor lediktálta neki, mit írjon. Emlékezet a mosolyra és a csintalan összetekintésükre, az illatára, a hangjára és arra, hogy soha sem akart az apja helyére lépni, de még is az apja volt. Emily a mellette ülő férfira nézet, majd a levélre. Fájt a szíve. A levél írója az apja volt, ahogyan a vele szemben ülő keresztapja is és a kint várakozó Rorik is, akit nagybátyjaként szeretett még is apai szeretettel óvta őt és most ott ült mellette az igazi és hiába érezte a boldogságot még is most, hogy a kezében fogta Sebastian levelét, aki apja volt az apja helyet összeszorult a szíve.

- Milly - szólalt meg Matt aggódó hangon és a lányra felpillantott. Mindenki rá figyelt és a kezében a levél megrezzent - Milly.

- Nincs semmi baj Matti - szólalt meg halkan Emily - csak ezt a levelet Sebi apu írta - motyogta. Sirius szeme megrebbent és Lizre nézet.

- Gondolom, nagyon hiányzik - mondta Sirius - jó ember volt.

- Igen az volt és igen nagyon hiányzik - szipogta Emily - emlékszem, hogy sokat dolgozott és még is szakított időt arra, hogy velem játsszon vagy mesét meséljen nekem. Együtt építettük a lombházamat és ő tanított meg biciklizni meg korcsolyázni. Mindig ott volt, ha kellett. Képes volt még arra is, hogy kitaláljon valami kutatást, hogy bemenjen hozzád és elvigye a rajzaimat és a leveleket. Mindig azt mondta, hogy egy nap biztosan kiderül, hogy ártatlan vagy és haza jössz, de e helyett ő ment el és mi a mamival egyedül maradtunk. Apus sem lehetett velünk mindig és Lyall papa is azért maradt végül velünk, mert aggódott értünk, ahogyan most TonTon.

- Sajnálom, kicsim...

- Én is - szipogta Emily - ne hidd azt apa, hogy nem örülök annak, hogy végre találkoztunk - ingatta a fejét a lány.

- Nem hiszem picim.

- Elhiheted, nekem boldog is vagyok, hogy itt vagyok veled és a többiekkel, ám még is úgy érzem, hogy hiába ismerlek még is ismeretlen vagy a számomra. Apának mondalak, mert az is vagy, de még is Sebastian volt az, aki apám volt te helyetted. Erre igazából nem is gondoltam eddig a pillanatig, míg újra nem láttam ezt a levelet. Simította meg a levelet Emily.

- Emily - szólalt meg Liz lágy hangon.

- Ne, most mami - ingatta a fejét Emily, majd az apja felé fordult - elgondolkoztál már azon mi lett volna, ha az nap nem düh és bosszú hajt, ha nem a józan ész? Én igen. Rengetegszer. Akkor nem a képekről, a mesékből és a merengőben látott emlékekből ismernélek, ha nem veled nőttem volna, fel, ahogyan talán Harry is. Én is Black vagyok és hirtelen, meggondolatlan, de soha nem annyira, mint te akkor. Én is Tekergő vagyok, mint Jamie bácsi, Apus és te, ám soha nem akartam igazából rád vagy a bácsikámra hasonlítani inkább apusra - nézet a keresztapjára Emily - de én Arrow is vagyok sok tekintetben anyára is hasonlítok. Főleg egy két dologban.

- Miben? Kérdezte kíváncsian Sirius.

- Nem felejtek - mondta Emily és az apjára nézet - és jól megfigyelem a környezetemet. Tudom, hogy anyával sokat vitáztatok az elmúlt hónapok során, mert ostoba és hirtelen vagy. Nekem ő fontos, ahogyan a pici a pocakjában és remélem az utolsó vitátok itt már lezajlott.

Tolta vissza a borítékot és leveleket az apja elé.

- Ez a felnőttek dolga Emily - mondta Sirius.

- De az egyik felnőtt történetesen az anyám. Állt fel Emily - ha őt bántod, engem bántasz, és ha engem bántasz, akkor Matt fog téged - nézet a fiúra, aki a szemét forgatva elmosolyodott. Sirius hátra dőlt a székében és kérdőn nézet a lányára, miközben Liz a megihatóságtól és a feltörő nevetés kettősével küzdött Remussal.

- Veszedelmes ellenfél vagy Emily Anne Black - mondta Sirus.

- Csak is azért mert én Arrow is vagyok. Húzta ki magát a lány és az apja felnevetett.

- Hát legyen - bólintott a férfi és a kezét nyújtotta Emily felé - Kedves kislány engem Sirius Orion Blacknek hívnak lassan harminchat éves szökött bűnöző vagyok és az apád.

Na kész lett a nagy találkozás és remélem nem csalódtatok. Emily kettős érzései és kis őrlődése és vicces fenyítése remélem tetszett egy kicsit nektek. Előbb hoztam volna, de nagyon hulla voltam a héten. De a következővel igyekszem.

Kiről készüljön rajz? Vagy miről írjak kis szöszt az extrákhoz?