Scarlett a gépe terv szerint hajnali 5 órakor érkezett meg a Los Angeles-i repülőtérre. A lány, miután leszállt, a poggyászaiért indult, majd egy teljesen hétköznapi ember látszatát keltve indult el a régi-új lakásuk felé. Kiskorában ugyanis itt élt a szüleivel. A többemeletes bérház előtt megrohamozták az emlékek. Gyorsan felment a legfelső emeletre, lepakolta a cuccait és már rohant is el. Azt tervezte, hogy még munka előtt sétál egyet a városban, megiszik egy kávét, esetleg beül valahová és megreggelizik. Nem vágyott másra, csak egy kis nyugalomra, egy kis magányra.

Ha New Yorkban lett volna, talán még fel sem kelt volna, vagy ha mégis, akkor kocogna a jól ismert parkok egyikében. De az is lehet, hogy beült volna Bobyhoz, a barátságos albán pékhez és éppen egy péksüteményt majszolva nézné a szomszédos virágüzletben lévő pakolást. Akárhogy is töltené ott ezeket a reggeli órákat, az biztos, hogy nem egy kis táskával a hátán bolyongana az ismeretlen utcákon, az ismeretlen boltok kirakatai előtt.

Azt hitte, hogy Los Angeles ezen részét ismeri, hiszen több mint öt évet élt itt, de úgy látszott, hogy mégsem így van. A jól ismert árusok eltűntek, az utcák megváltoztak, és az emberek is sokkal ridegebbnek tűntek. Már a harmadik utcán ment át, amikor végre egy ismerős arcot látott. Jonathan. A francia étterem tulajának a fia, akivel Scarlett kiskorán labdázott az utcán. De mégsem ő az, vagyis, hát lehet. Felnőtt. Scarlett tétova lépésekkel indult meg felé.

- Bonjour, Senorita! Miben állhatok a szolgálatára? - kérdezte francia akcentussal a srác.

Scarlett egyértelműen emlékezett arra, hogy Jonathannak nem volt soha akcentusa, sőt még csak franciául sem tudott, hiszen Amerikában született. Nem tudta eldönteni, hogy a fiú most csak tréfál-e, vagy komolyan nem ismeri meg őt.

- Bonjour, Senor Jonathan - mondta végül Scarlett is francia akcentussal, tréfásan pukedlizve - Áh, therászhra kéhrnék egy ászthált égy szémélyhre.

Jonathan furcsán nézett a hölgyre, aki előtte állt, nem igazán tudta megállapítani, hogy komolyan beszél-e. Olyan ismerősnek tűnt az arca, mégsem ismerte meg. Gyorsan észbe kapott, és már mutatta is az utat. Az első szabad asztalhoz vezette a hölgyet, majd elé rakott egy étlapot. A nő ki sem nyitotta, hanem rögtön rendelt egy feketét és egy croissant. Ezek szerint nem most jár itt először, ezért volt tehát annyira ismerős, gondolta gyorsan Jonathan. Viszont nem emlékezett egyetlen egy francia akcentust használó alakra sem.

Mikor Jonathan visszatért, Scarlett már egyértelműen megállapította, hogy a fiú tényleg nem ismeri meg. Hát remek! Most jól lejáratta magát előtte...

- Egy kávé feketén, és egy croissant - mondta a srác, miközben letette elé az ételt.

Scarlett tudta, hogy talán meg kellene magyaráznia a történteket, de nem hagyta nyugodni az, hogy vajon tényleg az a fiú áll-e előtte, akit ő Jonathannak hitt. Így tehát inkább hagyta a dolgot.

Miközben a gondolataiba mélyedve ült a teraszon, egy ismerős nő érkezett, aki egyből kiszúrta Scarlettet. Nell Jones.

- Hello, leülhetek? A nevem Nell Jones és mától egy helyen dolgozunk.

Scarlett meglepődve konstatálta, hogy valóban összefutott még munka előtt egy munkatársával. Nem hitte volna, hogy bárki is fent van rajta kívül ilyenkor, főleg nem, ha az illető még csak nem is feltétlen végez ügynöki munkát.

- Scarlett Bronson, örvendek, ülj csak le nyugodtan - mondta, és a mellette lévő üres székre mutatott - Te is szereted a francia kaját? Ezen a környéken laksz?

- Öhm, ami azt illeti, nem igazán. Miattad jöttem csak ide. Úgy gondoltam, hogy tudnod kell pár dologról, habár a többiek az irodában tegnap azon a véleményen voltak, hogy már minden valószínűséggel tudod... - mondta habogva, miközben egyik hajtincsét tekergette.

- Mond csak nyugodtan, Nell - felelte nyugodtan Scarlett, az izgalom legkisebb jelét sem mutatva, habár felettébb érdekelte a lány mondandója.

-Szóval, a tegnapi napon két új ügynök érkezett, a nevükre már nem emlékszem, de valami olyasmit mondtak, hogy mindenkit kirúgnak és sértegették Grangert és Hettyt, hogy ők csak valami hidegháborús leletek, és nem értenek a mai világhoz, meg ilyenek - hadarta idegesen Nell - És hát akkor kaptuk a hírt, hogy magát áthelyezték, és most odabent mindenki azt hiszi, hogy maga is ennek az ürgének a... barátja...

- Értem, habár nekem nem szóltak semmi ilyesmiről, ugyanis engem elvileg azért küldtek ide, hogy pótoljam a hiányzó munkaerőt, amíg  Blye fel nem épül... De mond csak, Nell, tulajdonképpen mi is történt Kensyvel?

Scarlett ma reggel ugyanis kapott egy levelet, igencsak nyomasztó hírekkel, miszerint azt kell állítania, amit az előbb elmondott, és hogy ittléte tényleges okát semmiféle körülmények között nem mondhatja el.

- Kensy, öhm szóval, nem is tudom, hogy mondjam. Volt egy elintézetlen ügyünk Szíriában, ahol megsérült a gerince, jelenleg kómában van, de az orvosok szerint lehet, hogy véglegesen lebénult, bár mi reméljük, hogy ez nem így van.

- Ez igazán kár - felelte csalódottan Scarlett Bronson - ugyanis mindenképp meg akartam őt ismerni. Nagyon sok ideig a példaképem volt.

Eközben Jonathan, a pincér szinte már-már kiejtette a tálcát a kezéből, annyira meglepte őt, amit látott és amit hallott. A Senorita ugyanis nem is volt francia! És a másik idegen érkezése után már akcentusa sem volt! Ráadásul nem is úgy viselkedett, mint ahogy várta volna. De ebbe már csak azért sem fog belenyugodni, mindenképp ki fogja deríteni, hogy ki ez a nő.