Liz az ablakban ült és irigykedve nézte Jamesék felhőtlen játékát. Szívesen lett volna velük, mindet felejtve gondtalanul nevetni a tréfájukon, de már a gondolatra is megsajdult a szíve. Árulásnak érezte a szüleivel szemben, hogy olyan után vágyakozik, ami a múlté lett. Hiányoztak neki. Fájdalmasan markolt a karjába és lehunyt szemekkel próbálta felidézni a hangjukat, alakjukat, érintésüket, illatukat, de már homályossá fakultak az emlékek akár egy párás üveg, amit nem tudnak letörölni sehogy sem. Hiába teltek el a hónapok és töltötte tanulással az idejét vált animágusá még is olyan üresnek érezte magát. Legszívesebben ordított volna és messze szaladt volna az emlékektől, de nem tehette. Ott lebegett fölötte a veszély, amit az apja testvérei jelentettek, akik miatt korán árva lett. Nem félt tőlük, de tudta nagyon jól, hogy ők ketten igazán képzettek, míg ő még most fog negyedszerre vissza menni Roxfortba. Harag és gyűlölet volt benne, hogy tehetetlen velük szembe és mások védelmére szorul. Léptem nyomon figyelik a mozdulatait mintha bármelyik pillanatban ezer darabra hullana. De ő senkinek sem akarta ezt az örömöt megadni. Megfogadta az apja koporsója mellett, hogy ő soha nem lesz gyenge és bosszút áll mindazokon, akik fájdalmat okoztak neki. Liz Regulus levelére nézet, ő volt az egyetlen, aki bátorította és segítette, hogy elérje a célját. Ő volt az, aki nem úgy bánt vele, mintha egy porcelán baba lenne, amiért nagyon hálás volt. Liz kezébe vette nagyapja naplóját, amibe rengeteg varázslat volt a legszörnyűbb fajtákból. Úgy gondolta, hogy ha az ellenségei sötét mágiát használnak célszerű megismernie az ő fegyverüket is akár milyen undoritoknak is tartotta.

Ahogyan a nap lebukóban volt a fák árnyékai egyre hosszabbak lettek és Liz figyelte a fiúkat, aki boldogan kacagtak az első felbukkanó csillag felé.

Meg jöttem és itt egy új szösz. Igyekszem a következővel is  majd ;)