A házban nagy volt a zsivaj. Fekete ruhás álgyászolókkal volt tele a földszint. Liz a lépcső tetején ült és figyelte őket. Ő úgy látta őket, akár a keselyűket, akiknek szeme megvillant, ha az apja megjelenik a közelükben. Gyűlölte őket. Apja büszkén kifürkészhetetlen arccal járt közöttük, de szemei olyan üresek voltak, akár a csillagtalan sötét éjszaka. Az egész teremben alig volt olyan, akin Liz a gyász igazi jelét látta volna. Keresztapja, Mr. Potter megrendülten ölelte meg jó barátját. Felesége a fekete zsebkendőjébe zokogott, és az apja vállára borult. Liz tudta, hogy annak ellenére, hogy James anyja aranyvérű volt, nagy barátság fűzte össze őket az anyjával. Az ő gyászuk igazi volt, amiért hálás volt. A terem egyik részében egy kisebb csapat volt. A barátai álltak ott. Meglepő volt látni, hogy James-ék félretették ellenszenvüket és eltűrték maguk között Perselust, aki szomorúan nézett maga elé. Remus, Liz legnagyobb ijedtségére még sápadtabb volt, mint eddig valaha, félelmetesen betegnek tűnt. Sejtései róla lassan körvonalazódni kezdtek. Hiányoztak neki a barátai, és tudta, hogy őt keresik a tekintetükkel, de a korlát biztonságosan eltakarta őt mindenkitől. Nem akart most odamenni, nem akart még lemenni és szembenézni a kegyetlen ürességgel, ami az anyja hiánya okozott.

- A gyászt meg kell osztani, akármilyen fájdalmas is – szólalt meg egy kedves hang mellőle. Liz felnézett.

- Dumbledore professzor, maga itt?

- Nem értem miért lepődsz meg, Liz. Édesapád jó barátom és édesanyád nagyon kedves, figyelmes és roppant kedves asszony volt. Catherine, ugyan mugli volt, de igazán éles eszű asszony, aki sok dologban felnyitotta a szememet. Sokan nem hiszik, de egy kívülálló többet észrevehet a mi világunk hibáiból, mint mi, akik benne élünk. Kiváló beszélgető partnerem volt az édesanyád. Nagy veszteségként ért a halála, de persze nem olyan erős, mint a tied. - Ült le Liz mellé.

- Már nincs többé.

- Fizikailag nincs veled, de a szívedben örökké élni fog. Ott lesz akkor, mikor lehunyod a szemed, mikor rá gondolsz, vagy a tükörbe nézel. Ott van mindenhol ahol te és ott lesz akkor is, mikor a legnagyobb szükséged lesz rá. A szívedben. Nagyon szeretett téged, úgy ahogyan te őt, és ez nem tűnik el egy pillanat alatt, és nem is fog. Addig senki sem hal meg, amíg van valaki, aki emlékezzen rá. Vajon mit szólna, ha látna téged, hogy elbújsz azok elől, akik szeretnek? Akik támaszt akarnak nyújtani?

- Haragudna, – mondta Liz és a professzorra nézett – nem örülne neki.

- Ő mit tenne most?

- Lemenne. Ő lemenne és megmutatná, hogy nem törték meg.

- És te mit teszel most?

- Lemegyek.

- Ennek örülök. - Dumbledore felállt, majd Liz is.

- Professzor, szereti a zongorajátékot?

- Igen, mindig is élveztem.

- Akkor most füleljen. - Nézett fel rá Liz – mert amit most fog hallani, soha nem fogja elfelejteni sem ön, sem más ebben a teremben.

- Mit fogsz játszani? - Kérdezte halvány mosollyal.

- A sas felülkerekedik a sötétség felett.

- Még nem hallottam. Ki komponálta?

- Ezt még senki sem hallhatta. Amit játszani fogok, az én vagyok. Én írtam a szívemből, a lelkemből.

- Akkor mire várunk?

- Arra, hogy észrevegyenek a keselyűk – suttogta Liz és lenézett, ahol már mindenki őket nézte – tökéletes. Professzor úr, hatásos belépőm lesz, nem gondolja?

- Sokan emlékezni fognak erre a napra.

- Az jó is. Mert én nem felejtek.

Liz lesétált a lépcsőn, és határozott léptekkel elment a kíváncsi vendégek előtt, majd megtorpant a zongora előtt.

- Jól figyeljenek, amit most hallani fognak, nem felejtik el – ült le Liz a székre és megsimogatta a billentyűket.

- Mire készül Liz, Albus? - Fordult Alexander az igazgatóhoz.

- Csak hallgasd a lányod, Alexander, csak hallgasd.

A jelenlévők dermedten álltak, mikor a zongorajáték befejeződött. Alexander Arrow lassú léptekkel indult el a lánya felé, aki már felállt. Az első lépésnél arra gondolt, nem lehet gyenge, a másodiknál, hogy Caty dühös lenne, ha magába fordulna, a harmadiknál rájött, hogy büszke a lányára, hogy szembeszállt a gyászruhába öltözött keselyűkkel. Az ő lánya, az ő lányuk megmutatta nekik, hogy nem törik meg, nem fogja megadni magát a gyásznak, a sötétségnek, hanem szembeszáll vele. Ő is ezt akarta. Mikor már pár lépésnyire volt tőle, elmosolyodott. Igaza volt a lányának. Nem engedheti, és hogy hiba volt megölni az anyját, mert ő is olyan volt itt, mint mindenki más a szobában. Ő is boszorkány volt, a szeretet és a zene boszorkánya.

- Köszönöm – állt meg a lánya előtt és megölelte.

- Mi legyőzzük őket, apa. Az utolsó szálig.

- Igen.

Nem tudom mikor lesz friss fejezet, mert össze jött pár dolog. Sűrű egy időszakom lesz, de igyekszem minél hamarabb hozni az következő fejezetet.  Remélem eddig a történet tetszik nektek :) Addig is legyetek jók ;)