Lyall Lupin a gőzölgő csészéjét nézte, majd felpillantott az előtte ülő Elizabethre. Sötét ruhában ült egyenes tartással és minden porcikájából sugárzott az arisztokrata vére, de ennek ellenére különbözött a többi nemesi felmenőkkel büszkélkedő boszorkánytól és varázslótól. Neki lelke és szíve volt.

- Nagyon kedves volt önöktől, hogy a sok teendőjük ellenére időt szakítottak az én Hope-m búszúztatására. Mondja meg az öcsének a feleségének és a férjének, hogy hálás vagyok nekik és persze magának is. Köszönöm – mondta hálásan a férfi - de minden egyes galleont vissza fizetek – szólalt meg rekedtes hangon Lyall

- Nem emlékszem, hogy vissza kértem volna – felelte Liz, majd felemelte a kezét, hogy belefojtsa a szót a férfiba – de mivel úgy hiszem van olyan nyakas, mint a fia arra kérem tanítson.

- Mit taníthatnák magának? Kérdezte döbbenten Lyall és tanácstalanul a fiára nézet, aki ugyan csal ledöbbentette a nő.

- Szeretnék mindent tudni a Minisztériumról, a bent dolgozókról, a kiskapukról szóval mindent tudni akarok.

- Talán Minisztériumi babérokra akar törni? Kérdezte Lyall őszinte döbbenettel a nőre a szája szélében bujkáló mosollyal. Liz most vette észre igazán, hogy Remus mennyire is hasonlít az apjára. Ugyan az a zöld szem, ugyan az a lényegre törő jelelem és ugyan az a mosoly.

- Gondolkozom rajta, de leginkább ismerni szeretem az ellenfeleimet és térfelet ahol játszanak. Maga kedves Lyall pedig sokáig dolgozott ott és sok mindenkit ismert és ismer most is.

- Nem értem, akkor sem. Maga gazdag és befolyásos, miért akar a darázs vészekbe menni önként?

- Mert szemel, akarom tartani őket. Szóval mi a válasza Lyall? Hajolt előrébb Liz, mire a férfiaz ajkába harapott.

- Maga képes lenne szembe szállni a Minisztériummal? Mosolyodott el a férfi – igen maga képes lenne rá. Mosolyodott el a férfi - Szóval a válaszom igen. Tönkre tették a családomat szóval örömest állok a szolgálatába Mrs. Black.

- Csak Elizabeth – nyújtotta a kezét a nő a férfinak, aki elfogadta a feléje nyújtott kezet és megrázta.

- Ez nem fog tetszeni Siriusnak és Jamesnek – sóhajtott fel Remus.

- Nem kell mindent tudniuk – állt fel Liz és az ajtó felé lépet – még találkozunk, de addig is tudják lankadatlan éberség - kacsintott a férfiakra a nő és kisétált az ajtón.

- Anyád pedig mit imádkozott, hogy össze jöjj vele – fordult a fia felé Lyall szemrehányóan és Remus felnyögött.

- Apa – nyögte Remus feladóan.

Fárasztó napom volt. Nagyon. Bár a közelgő hosszú hétvége kecsegtető még is messzinek tűnik, de ti kis drága olvasóm meg melengettétek a szívem. És miért? nem csak azért mert kitartóan itt vagytok egy véget nem érő történet folyásában, ha nem a sok kedves szó, amit kapok tőletek és illetve az építő kritikát. Piszkosul jól esett, hogy mennyire eltudtok beszélgetni egy- egy szösz alatt. És ez szerintem nagyon jó.

De beszélgessünk. Igazi vita tárgyává vált - nem most, már régebben is - hogy Sirius, James és Lily (bár ő már nem) árulóként néznek szegény szerencsétlen Remus-unkra. Bár szívem szerint nem tettem volna, de sajnos ha úgy nézzük érthető a gyanakvás. Egy terrortól megfélemlített válságban/háborúban vannak, ahol mindenki gyanús, aki mozogni merészel és pálca van a kezében. Remusnak egyetlen igazi "hibája" hogy vérfarkas és tehetséges varázsló nagy tudással. Akarva akaratlanul elő jöhet illetve eljött belőlük a "fajtája" felé érzett ellenszenv és hát szegénykém mindig akkor van el, mikor helyzet van :( Így téve ki a homlokára, hogy "bazd meg áruló vagyok". De ugye bár, mint a legtöbb ilyen esetben a félelem erősebb a régi barátságosoknál és ezt történt sajnos náluk is. Féltek illetve féltették a számukra kedves személyeket és meggondolatlanul cselekedtek és már későn eszméltek arra, hogy saját önhittségük vezette őket a végbe illetve a rossz döntések hozatalára. Lásd James és Lily halála és ehhez vezető események (Titokgazdaság). Remus ennek ellenére hű maradt barátaihoz, mert nem hiszem, hogy olyan vak volt, hogy nem érezte azt, hogy furcsábbak vele a számára igen csak fontos személyek. De nem érdekelte, mert az ő lelki ismerete tiszta volt meg aztán sokra nem ment volna, ha azt hangoztatja, hogy ártatlan. Ez még gyanúsabbá tett volna. Évekkel később Siriusra nem tudod haragudni, mikor kiderül az igazság, hogy árulónak gondolta. Remus igazán szerethető ember illetve vérfarkas főleg úgy, hogy neki van a leghánytatottabb sorsa.

Peter ellenben más. Ő az a fajta karakter, aki csendben meghúzódik a háttérben és várja, hogy valami lesen és szépen lassan elmajszolgassa pár cincogás között. Mivel alapjáraton egy elnyomott illetve suta ember kimondottan csekély értelemmel - annyi van, hogy a szar helyzetből kicsúszón - és képességgel senki az ég világon nem gyanakodik rá, hogy vaj van a fején ha már sajt nem. Akár hogy is nézzük Peter lehet, hogy gyáva és megérdemelne a kínok kínját, de annyi esze volt azt hiszem, hogy az alábecsültségét felhasználja egy olyan oldalra álljon,ami feltehetőleg  győzni is fog... aztán jött Harry, mint nem betervezett hiba százalék. Ekkor tudatosult benne igazán, hogy szar helyzetben van, így menekült behúzott farokkal és végül pár mugli megöléséve, egy apró függelék elvesztésével és egy ártatlan ember sittre vágása után befészkelte magát egy mágus családhoz igazi hamisítatlan patkány módjára. Van miért utálnunk azt hiszem. 

Szóval így Halloween előtt 38 évvel azután, hogy Harry elárvult úgy hiszem meg kell emlékezünk egy olyan emberről, akit igazságtalanul hurcoltak meg és nem Siriusra gondolok, mert az  hülye volt, ha nem szegény Remusról. Szóval szeressük a mi drága vérfarkas professzorunkat... jár neki a csoki.