Remus Lupin meg állt Plutosz Arrow sírja előtt. Meg akart bizonyosodni arról, hogy sejtései igazak, bár remélte, hogy nem lesz igaza. Már a gondolat is megrémítette, hogy Liz az, aki felszegezte azt a három nyomorultat a Minisztérium aulájának falára és a későbbiekben több halálfaló került hasonló vagy ennél szörnyűbb állapotba az aurorok kezére. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy ilyen mértékű változáson ment volna át Liz, hogy képes legyen szó szerint vadászni a halálfalókra. Így bár minden porcikája tiltakozott be tört az Arrow-ok mauzóleumba, hogy meg bizonyosodjon arról, hogy a nő hajában lévő hajtű valójában nem az, aminek látszik. Már éppen felemelte a pálcáját, mikor egy másik a nyakának nyomódott.

- Tedd le, amíg szépen vagyunk – szólalt meg Liz sötéten.

- Hogy jöttél rá? Kérdezte Remus nyugodtan.

- Nem tudod te olyan jól elrejteni a gondolataidat előlem Remus, minden az arcodra van írva. Szóval pálcát le vagy nagyon megjárod.

- Ez most komolyan gondolod? Kérdezte Remus le sem eresztve a pálcáját – képes lennél bántani?

- Igen, szóval tedd azt, amit mondok.

- Nem hajtű volt ugye? Kérdezte a férfi és lassan leeresztette a pálcáját.

- Nem, de gondolom erre te magad is rá jöttél és azért vagy itt, hogy bizonyítékot találj erre – felelte Liz, de nem vette el a pálcát férfi nyakától – idegesítően kotnyeles vagy.

- Beth nem helyes, amit teszel. Ön bíráskodsz és veszélybe sodrod magad. Fordult Liz felé Remus nem törődve a rá szegeződő pálcával, de mikor megpillantotta a nő rideg kék szemeit életében először megijedt az előtte álló barátjától – Beth tedd le azt a pálcát.

- Nem szeretem, amikor megmondják, nekem mit csináljak. Elegem van abból, hogy otthon várjak arra, mikor hozza valaki a halálhíreteket, mint a szüleimnél. Miért hiszi mindenki, hogy engem meg kell védeni? Több halálfalót adtam kézre, mint ti összesen szóval ne mond, meg mit csináljak.

- Négyen meghaltak. Sziszegte Remus.

- Járulékos veszteség – felelte hidegen a nő – ezek az emberek gonoszak és sok ártatlant megkínoztak és megöltek. Ne hogy te legyél a védelmezőjük és a szószoljuk. A halál még kegyes sors számukra. Az Azkabanban kellett volna meghalniuk hosszú gyötrelem után. Helyette önön kezükkel haltak meg. Szánalmasak és kiábrándítóak voltak semmi tartás és büszkeség nem volt bennük, hogy elviseljék a rájuk kimért sort. Így végeztek magukkal... szégyen. Az utolsó halálfaló, akit utoljára auror kézre adtam söpredéknek tartotta őket. Nem szokásom egyet érteni velük, de momentán vele nem tudtam volna vitában szállni ezzel a kijelentésével. Bár ez nem segített rajta... egy ideig úgy is foltozzák, majd mire bekerülhet a börtönbe így lesz min elgondolkodnia az biztos – mosolygott Liz és Remust kirázta a hideg.

- Nem helyes, amit teszel Beth. Ez nem lehetetted.

- A szüleimnek sem kellett volna meghalniuk, ha lett volna valaki, aki kezébe veszi a dolgokat és nem csak ül és néz holmi szabályzat mögé bújva – sziszegte hidegen Liz és szemei mély sötétségbe borultak - és mi lett ebből? Itt fekszenek pár métere tőlünk, mert senki sem védte őket.

- Nem örülnének, ha tudnák mit csinálsz.

- Ezt soha nem tudjuk meg tekintve, hogy halottak – vont vállat Liz.

- Beth, ha megtudják mit tettél...

- De nem fogják – nyomta jobban Remus nyakának a pálcáját Liz, mire a férfi felszisszent – azt hiszed, nem tudnám kijátszani a Minisztérium ostoba szemellenzős embereit vagy Jamie-ket? Alábecsülsz Remus. Sokan estek ebbe a hibába és mind porul jártak. Te nem vagy ostoba és nem hiszem, hogy elárulnád az én kis titkomat. Ugye Remus? A férfi nem válaszolt, mire Liz felvonta a szemöldökét – A szemeidben félelmet láttok, pedig bátor ember vagy. Tudni akarod, miért teszem azt, amit teszem? Kérdezte Liz, mire Remus alig láthatóan bólintott - Meg szeretném védeni azokat, akiket szeretek, ha a szüleimet már nem tudtam. Bár nem titkolom, van a dologban egy fajta elégtétel, élvezet és valamiféle felsőbb rendű dolog mikor megbüntettem őket.

- Beth, meddig mennél te el? Képes lennél ölni is? Öltél is? Kérdezte Remus nagyon halkan

- A halál csak egy állapot egy üres dolog csupán. Ez az érzés, mikor tapasztalod az egészet. Hogy öltem-e. Nem, de megtenném és tudnák aludni utána Remus hidd el.... értetek bármit megtennék. A veszteség érzése nagyon nehéz és fájó, meg perszelő.

- Beth...

- Így megkérdezem, most tőled testvér. Hallgatsz vagy küzdesz? De ha küzdesz, tudd meg nem fogom hagyni, hogy a titkomra fény derüljön.

- Tisztában vagyok vele, hogy nagyon jó párbajozó vagy és nem vagyok ostoba, hogy kiálljak ellened, de tudd meg, ha a legkisebb bajod esik szólni, fogok Siriuséknak.

- Nekem bajom? Nagyon alá becsülsz Remus – mosolygott sötéten Liz – de legyen, hogy megnyugodj. De ez a titok mindig is titok fog maradni, amíg én úgy akarom – vette el a pálcáját Liz és azonnal a hajába tűzte, ami pár pillanattal később hajtűvé változott.

- Miért kellett a nagyapád pálcája? Dörzsölte meg a nyakát Remus és nem vette le Lizről a tekintetét és óvatosan eltávolodott tőle.

- Jaj, Remus ne tettesd az ostobát. Kiábrándítasz – forgatta a szemét Liz.

- Ha rád terelődne valahogy a gyanú, akkor a te pálcád tiszta legyen? Kérdezte Remus és próbált úgy helyezkedni, hogy a keze ügyében legyen a saját pálcája – de mi lesz, ha felnyitják a sírt?

- Természetes ezért használom a néhai dédnagyapám pálcáját. Nem vagyok ostoba, hogy az enyémmel harcoljak – nevetett fel Liz – ami pedig a többi illeti. Találni fognak egy ugyan ilyen pálcát. Tudod ennek a pálcának volt egy testvére is, amit a szépapám használt, de az eltűnt nagyon régen – legyintett Liz – valójában nem tűnt el... a saját fia lopta el. Bosszúból természetesen. Dédnagyapa megőrizte azt használta, azt ismerik. De valójában az igazi pálcája nálam van. Ő is hasonló célra tartogatta, de neki semmi nemes szándéka nem volt benne. Ő sportot űzött abból, ha el kellett kapnia valakit. Szerette azt a pálcát így mikor meghalt arra kérte a fiát, hogy vele temesse. Így is történt. Ám lejegyezte és eldugta a naplót, de én megtaláltam gyerekként. Nem gondoltam volna, hogy ez az információ egyszer hasznomra válik. – sóhajtott fel nosztalgikusan Liz, majd a férfira nézet - Ne félj Remus nem foglak bántani. Szóval ne távolodj, sőt kezedbe is veheted a pálcádat, ha úgy biztonságban érzed magad – sóhajtott fel a nő és elindult a kijárat felé

- Félelmetes vagy – felelte Remus - kicsit durván játszod a szereped tudd meg. Egy pillanatig komolyan azt hittem megölsz.

- Nekem nem szokásom játszani vagy fenyegetőzni csak, hogy tudd Remus. Bár nem öltelek volna meg az igaz. Fontos vagy nekem, de jó, ha tudod nem ajánlatos ujjat húzni velem.

- Ne kezd már – sápadt el a férfi és követte a nőt – így is elég ijedségen vagyok túl egy napon belül. Miért kell, engem ijesztgetni tudod nagyon jól, hogy rühellem. Szikrázott Remus szeme és Lizhez igazította a lépéseit, mire a nő harsányan felkacagott, ami visszhangzott a halotti csendes temetőben.

Mivel nem tudom, hogy holnap ráérek-e így felteszem ma a holnapi szöszt nektek. :)

Nem tudom meg magyarázni, miért de ez is a kedvenc szöszeim közé tartozik :) Liz eddigi nagyon de nagyon sötét oldalát mutattam meg. És hát Remus az egyetlen, aki úgy tudja nézi a világot és Lizt, hogy nincs előtte rózsaszín köd vagy szülői/testvéri szeretett. Így ő jött rá a leghamarabb a dologra... de jobb lett volna ha nem?