Ki az aki aki nem kérdésként teszi fel, hogy legalább tudj választani, és tudd azt mondani hogy nem, te nem akarsz állatokat gyilkolászni? Ki az aki kijelenti hogy "de igen is leányzó jössz és vadászni fogsz!"!?? És ki az aki ezt annyira komolyan gondolja hogy minden tiltakozásom és ellenérvem ellenére itt kopogtat (kopogtat?!) dörömböl az ajtómon ének évadján??!!! Igen, Connor Kenway. Ki más? 

-Hagyj békén!-üvöltöttem ki.

-Ha nem kelsz fel, bemegyek. -a fejemre húztam a takarót és próbáltam figyelmen kívül hagyni. Úgyis csak fenyegetőzik. Majd mikor már kezdtem elhinni hogy nyugtom lesz, mocorogni kezdett a kilincs.

-Ne merészeld!- Connor mit sem törődve velem kitárta az ajtót és megállt az ággyal szemben.

-Jössz. Hiába hisztizel.-mondta ellentmondást nem tűrve. Ami engem még jobban felidegesített és kezdtem rá késztetést érezni hogy megingassam önmagába vetett hitét. Egyszóval semmibe vettem. Összegömbölyödtem az ágyamon. Azt gondoltam úgysem fogja lerángatni rólam a takarót, csak nem képes rá hogy kicibáljon az ágyamból. Tévedtem. De. Connor közelebb lépett és finoman le akarta húzni rólam a paplant. Én pedig megmarkoltam annak szélét és szorosan a fejem felett tartottam. Végül mikor már alig bírtam tartani, hirtelen megragadtam egy párnát és csapkodni kezdtem vele. Természetesen nem hátrált meg, megfogta a párnát és kirántva a kezemből, a szoba végébe hajította. Addig én az ágy másik végébe húzódtam, és továbbra is ragaszkodtam az elképzeléseimhez és a takarómhoz..

-Megígérted, hogy velem jössz.-hallottam kicsit messzebbről. Megint az ágyam előtt állt. Ismét megpróbált megszabadítani a takarómtól ám én erőszakosan kirántottam a kezéből miközben, felkönyököltem és rá üvöltöttem.

-NEM ÍGÉRTEM MEG! Csak te mondtad hogy menni akarunk, én egy szóval sem egyeztem bele!

-Te is tudod hogy kell a pénz, attól hogy tanonc vagy még te is kiveheted a részed a munkából!

-És te is tudhatnád hogy utálok vadászni!!-tettem a fejemre a párnát, ám ekkor éreztem hogy valami hozzá ér a kilógó bokámhoz. Én pedig reflexből összegömbölyödtem, és térdeimet a mellkasomhoz húztam.

-Még ki sem próbáltad!-vágott vissza.

-NEM IS AKAROM! -ekkor szerintem, Connor beleunt a szócsatába ugyan is éreztem ahogyan besüllyed az ágy vége majd Connor rámarkol a bokámra. A takaró alól odakaptam az ágy támlájához és erősen belekapaszkodtam. Majd Connorra néztem. Felbőszült tekintetemet, az arcomba hulló sötét, kócos tincsek tették még tébolyultabbá.

-Ne merészeld. -szóltam a lehető legvérfagyasztóbb legádázabb hangnemben.

-Te kényszerítesz.-mondta, olyan ártatlan arckifejezéssel ami csak kitelik tőle. Kár hogy ez rám nem hat. Mikor ezt ő is nyugtázta, aprót rántott a bokámon.

-ÉN NEM KÉNYSZERÍTELEK SEMMIRE! IDIÓTA!!-ekkor elkezdett a bokámnál fogva lehúzni az ágyról, én pedig mindkét kezemmel kapaszkodni kényszerültem. -Hagyj békén!! TŰNJ A SZOBÁMBÓL!!! -Kezdtem el rugdosni amilyen erősen csak tudtam.

-VELEM JÖSSZ NINCS VÁLASZTÁSOD!!-Én erre már csak annyit tudtam reagálni hogy..

-Wááááááá!-üvöltöttem minden harcosnőt meghazudtolva, majd lerúgtam a mancsát a bokámról, és egy újabb párnát a kezembe véve, kezdtem püfölni. Igen, az úri hölgy énem végleg eltűnt, köddé vált, meghalt esetleg világgá ment. Helyette jött Lys, aki üvöltözik, őrjöng és egyáltalán nem szégyenlősködik amikor csak egy elnyűtt hatalmas ingben van, egy fiú (nevezzük inkább állatnak) előtt. Régebben biztosan máshogy reagáltam volna. Mert máshogy álltam Connorhoz is. De aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Természetesen nem "olyan" értelemben, inkább mintha testvérek lennénk. Bár, a testvérek általában szeretik egymást, legalább is az alapján ahogyan régebben láttam a "baráti köreinkben". Mindig is udvariasak voltak egymással a testvérpárok. A fiú kinyitotta a lánynak az ajtót és kisegítette a kocsiból. Ilyesmik. Talán csak giccs, de ha a testvérek tényleg ilyenek egymással, akkor nem az a megfelelő jelző a kapcsolatunkra. Merengtem el miközben az ágyon ugrálva kerülgettem Connort. Versengünk, összeveszünk minden apró dolgon és időnként verekszünk is. Tulajdonképpen mik is vagyunk mi egymásnak?

-A bajtársak segítenek egymáson!!!-üvöltötte Connor, majd kirántotta alólam a lepedőt, de én egy akrobatikus ugrással a földön landoltam, pont mögötte, majd újabbat sújtottam a párnámmal. Áh igen, bajtársak.

-A bajtársak nem kényszerítik egymást semmire!-Sóztam rá egy végsőt a fejére. Majd feladva a harcot az ágyra dobtam a párnát.

-Tudod hogy kell a pénz..-mondta Connor kicsit komolyabb hangnemben. Beleegyezően sóhajtottam. Connor az ajtó, én a szekrényem felé vettem az irányt.

-Öltözz melegen! Hideg van.- szólt vissza az ajtóból, kicsattanó örömmel. Tudja jól hogy utálom a hideget, pont ezét kapott is tőlem egy dühös pillantást. Majd miután összeszedtem magam és lementem a hallba még egyet mert kirángatott az ágyamból. Nyergelés közben még egyet mert kényszerít az erdő felé menet pedig egy újabbat ráadásként. Ő mindezt bárgyú mosollyal nyugtázta. Tagadni sem tudná, hogy rendkívül élvezi a helyzetet, hogy olyan dolgot fogunk csinálni amiben ő kiemelkedően jól teljesít. De viselkedéséből ítélve nem is akarja tagadni. Alig várja hogy kioktathasson, és elmondja mit hogyan csináljak. Én továbbra is látványosan életunt arccal meredtem magam elé.

-Hamar bele jössz majd.-jelentette ki, indokolatlan magabiztossággal. Lehelete látszott a levegőben. Én pedig válaszként a szokásos "utállak ezért az egészért" nézésemmel meredtem rá, majd indulatosan kifújtam az orromon egy nagy adag meleg levegőt, ami hatalmas felhőben szállt el. Úgy nézhettem ki mint egy fújtató bika, vagy egy vérszomjas fenevad aki nemsoká embert öl. Méghozzá Connort. De ő csak elmosolyodott még egy apró kis felhőt kifújva. Tényleg hűvös volt. Szinte már úgy éreztem tél van. Erre rá tett egy lapáttal az is, hogy az éjszaka alatt jeges fehér páncélként fedte be a zúzmara a tájat. Megborzongtam a nyeregben. Közeleg a tél. Bár nagy az esélye, hogy órák múlva eltűnik ez az érzés, a zúzmarával együtt. És valóban, fél óra múlva, kisütött a nap esélyt sem hagyva a fagynak. Ám ekkor mi már egy ágon gubbasztva vártuk a prédát. Az ágak csúsztak a víztől, de ez minket nem gátolt meg abban, hogy hangtalanul egy csapat őz fölé másszunk. Connor izgatottan figyelte őket, majd mikor már teljesen alattunk voltak kivonta a pengéjét. Tudtam mire készül, mégis értetlen fejet vágtam.

-Az ott a tiéd.-célzott az őzre, és arra hogy én is tegyek hasonló képen. Hát legyen, hajtottam végre a mozdulatot, miközben bámultam a békésen legelésző őzikét. -Most!- suttogott Connor és a mélybe vetette magát, én pedig követtem. Hallottam ahogyan ijedten szétrebbennek, majd rohanni kezdenek. Belenéztem a célpontom ijedt szemeibe és szinte láttam rajta a halálfélelmet. Majd kitértem és földet értem a fűben. Közben hallottam ahogy Connor alatt reccsent a másik őz gerince, egy határozott vágás a torkán és nem is érezte többé a fájdalmat. Én pedig csak a saját prédámat figyeltem ahogyan rémülten iszkol a többiek után. Mindketten kiegyenesedtünk. Nem akartam Connorra nézni.

-Elvétettem. -mondtam halkan.

-Ha nem ismernélek azt hinném szándékosan csináltad.-mondta Connor hasonló hangnemben. Én meglepetten rápillantottam, csak állt a tetem felett, apró párafelhőket lihegve, ami az őzről már nem volt elmondható. Az enyémbe fúrta a tekintetét egy másodpercre majd az állat felé hajolt és elcipelte a lovakhoz. Én sóhajtottam egy nagyot. Tudom hogy neki ez sokat jelent, és nem akarom elkeseríteni. De meg kell értenie hogy ez nekem nehezebb, mint az emberölés bármilyen idiótán is hangzik. Hiába, ő nem fogja feladni. Fél óra múlva ugyan olyan eltökélt arccal biztatott.

-Lehet egy őz túl nagy préda volt.. Próbáld meg kicsit kisebbel.-suttogta miközben a bokorban guggolva egy csapat nyulat lestünk. Ezúttal tényleg megpróbálom. Hisz előbb utóbb úgyis muszáj lesz. Miért várjak addig? Connor bátorítóan odalökdösött egy a közelben legelő nyúlhoz. Majdnem hanyatt is estem miatta. Ezt jeleztem is egy bosszús pillantással, ő pedig meglepő módon ugyanúgy vigyorgott mint eddig. Csak tudnám honnan ez az optimizmus. Persze valójában tudom. Mint már mondtam, végre egy olyan közegben ahol felnőtt, olyan dolgot taníthat nekem ami neki szinte a hobbija. De talán még nekem is az lesz.. mondjuk ezt kötve hiszem viszont Connor látszólag reménykedik benne. Közelebb lopakodtam a bokor tövében lévő nyúlhoz. Kipattintottam a pengémet, de nem szúrtam rögtön. Nem tudtam. Csak ráugrottam és megragadtam a torkát. Emeltem a pengémet, hogy minél gyorsabban végezzek vele. De végül nem tettem semmit. Csak néztem az ijedt kis szemeibe, éreztem heves szívverését. Ahogy rángatózott, küzdött az életéért, élni akart. Hagytam neki. Elengedtem majd a fűben térdelve, bánatosan bámultam utána. Hallottam ahogyan Connor kimászik a bokorból és mellém lépked.

-Ne nézz a szemeibe. Csak öld meg. -mondta semleges hangnemben.-Próbáljuk meg újra!-Nehezen értettem meg a lelkességét. Tudom hogy nem az a türelmes típus. Azt hittem haragudni fog. De nem. Még az ötödik alkalom után sem tudtam felfedezni semmi dühöt a hangjában. Ugyan olyan vigyorral mondta minden egyes elvétett préda után hogy "Majd legközelebb sikerülni fog." Én pedig rájöttem hogy még akkor sem vagyok rá képes ha tényleg próbálkozom. Sebaj a kudarcot is meg kell tapasztalnom. De ez így sokkal keserűbb volt. Látni ahogy Connor próbál segíteni és én képtelen vagyok bármit is hasznosítani belőle. Már a sokadik alkalom volt a mostani. Bár Connor elég vadat ejtett én ragaszkodtam hozzá hogy maradjunk. Ő természetesen nem ellenkezett, sőt örült neki hogy nem adom fel. Épp ezért erős koncentrációval meredtem a sokadik nyuszi irányába a sokadik bokor sokadik tövéből. Talán így tudnám a legjobban leírni mennyire sokszor próbáltam már. Connor végig mellettem volt és mint mindig most is próbált segíteni. Mikor közelebb akartam merészkedni szólt utánam.

-Várj!-suttogta, majd levette az íjat a hátáról.-Próbáld ezzel!-majd oda nyújtotta a hatalmas fegyvert, ami szinte akkora volt mint én.

-Ezzel?! Nem is tudom hogyan kell használni.-mosolyodtam el kínosan.-Majd megcsúsztam, és sikerült elüldöznöm a célpontomat. Már mindegy volt szóval mindketten felálltunk.

-Csak próbáld meg!-nyomta a kezembe az íjat. Én pedig hirtelen azt sem tudtam hogyan fogjam. Connor megrázta a fejét majd közelebb lépett. -Megmutatom.-Mögém állt és rákulcsolta a kezeit az enyéimre amik kellemesen melegítették átfagyott mancsaimat. Csak a bajtársam, szinte a testvérem.. Idéztem vissza magamban a ma reggeli gondolataimat, miközben a torkomba ugrott a szívem. Óvatosan igazgatta az ujjaimat a nyílvesszőn, állát már szinte a vállamra rakta, úgy suttogta a fülembe..

-Most célozz valamire!-én pedig nem hogy célozni, még lélegezni is alig bírtam. Megpróbáltam kizárni azt a tényt hogy Connor felsőtestét és a hátamat centik választják el egymástól, ugyan ez igaz volt a fülemre és az ajkaira is. De legalább a kezeim nem remegtek... Mert azokat fogta. Ilyen helyzetben elég nehéz egy valamire koncentrálni, ám valahogy sikerült kinéznem egy fa törzsét. Pontosabban egy azon keletkezett kör alakú repedést, ami ez esetben tökéletes céltábla volt.

-Megvan.-mondtam halkan. Majd Connor óvatosan elengedte a kezemet de még mindig közel maradt. Majd beleszakadtam de megtartottam a kifeszített íjat, amit egész eddig szinte csak Connor tartott. Még megigazította a könyökömet és kicsit feljebb emelte az íjat.

-Most engedd el a nyilat!-suttogta -De vigyázz lehet egy kicsit vissza fog rúgni.

-Ha hanyatt vágódom az a te hibád lesz.-jelentettem ki, mikor már megszoktam a szituációt. Connor aprót kuncogott, továbbra is a fülem mellett.

-Majd elkaplak.-mondta miközben ajkai súrolták a fülemet. Még szerencse hogy nem látta az arcomat. Finoman fogalmazva lángolt. Zavaromban elengedtem a nyilat, majd csakugyan Connornak estem. De ezen nem agyaltam sokat. A nyílvesszőt kerestem, ami nem épp a "céltáblámon" foglalt helyet. Egy vékony fa törzsét találtam el, de azt telibe. Connor szerencsére már nem volt az aurámban, így elhessegethettem a hosszú idő óta először jelentkező érzelmeimet. Connor mellém állva kémlelt a nyíl után.

-Ugye oda céloztál?-kérdezte gyanakvó félmosollyal.

-Talán...-rántottam meg a vállam ő pedig megforgatta a szemeit. A mai napon először röhögtünk össze.

-Szerintem hagyjuk ott. Talán ha egyszer újra látjuk majd vissza emlékszünk a mai napra. -mondta Connor miközben mélyen a szemeimbe nézett. Miért mire akar vissza emlékezni? Arra ami pár perce történt? Direkt csinálta? Vagy teljesen másra értette? Persze a gyomromban lévő pillangók voltak erre a legkíváncsibbak. Csak tudnám mi a francért csinálom ezt állandóan amikor így néz rám. Miért mégis hogyan néz rám? Tettem fel magamnak a kérdést, mikor Connor elindult új préda után. Sehogy. Nem akarok tévképzeteket. Követtem Connort (és cipeltem az íját is) majd hirtelen megállt és, halkan távolabb legelésző nyulak felé biccentett. Persze én először nem is láttam őket. Connornak van szeme az ilyesmihez.

-Közelebb menjünk vagy...

-Menni fog.-a mai napon először mondtam ilyen magabiztosan. Connor nem lepődött meg a válaszomon csak óvatosan elővett egy nyilat és felém nyújtotta. Esetlenül ráillesztettem az íjra. Már épp kijavított volna de..

-Cssss!!-néztem felé agresszívan. Most megmutatom neki hogy tudok vadászni. Na jó ezt még én sem hiszem el. De ahogy látom Connor sem. Gúnyosan felém pillantott és karba tett kézzel nézte ahogyan szerencsétlenkedem. Majd mikor sikerült normálisan kifeszíteni azt az istenverte íjat elégedetten felé pillantottam amolyan "hah nélküled is sikerült" arckifejezéssel. Connor pedig unottan felém meredt majd egy pimasz mosoly kíséretében a könyököm alá nyúlt és feljebb tolta két centivel. A legtenyérbemászóbb bájvigyorral nézett felém ami csak annyit akart jelenteni "most már jó". Most megint elő jött belőlem a testvéri szeretet és szívesen alárúgtam volna. De ezt nem tettem meg mert később megbánnám. De főként inkább azért mert nem tudnám még egyszer kifeszíteni az íjat. Majd kizártam az összes zavaró tényezőt és az általam kiválasztott tapsifülesre céloztam. Lőttem. Hirtelen nagy lett a riadalom és csak annyit láttam hogy egy tucatnyi nyúl rohan fejvesztve a bokrok alá. Reménykedtem benne hogy az enyém nincs köztük. Mindketten felugrottunk és a kilőtt nyíl irányába néztünk.

-Eltaláltam?-kérdeztem halkan.

-Csak egy módon tudhatjuk meg.-nekem pedig több sem kellett és már a bokrok között is voltam. Már épp kezdtem beletörődni hogy célt tévesztettem, majd hirtelen vért pillantottam meg az avarban. Tekintetemmel követtem egészen a tetemig. Ami torkánál fogva a fának volt szegezve. Élettelen gombszemei fátyolosan bámulták a semmit. Az ütőerét is eltaláltam, ugyan is temérdek vért veszített aminek nagy része a bundájába ragadva díszelgett fehér mellényén. Egyszer még megrándult a teste, majd megremegett apró bolyhos orra. Aztán lecsuklott a feje és vége is volt. Én pedig dermedten bámultam és igyekeztem tudomásul venni hogy én végeztem vele. Hirtelen nyomást éreztem a vállamon amitől megugrottam.

-Tudtam hogy sikerülni fog.-Mondta Connor. Hangjában érezni lehetett az örömöt, és..A büszkeséget? Minden esetre jól esett.

-Igen.. -néztem még mindig ködösen a kis állat tetemére. Majd Connorra.-De egyedül nem ment volna. -mondtam a szemébe nézve. Volt egy pillanatunk. Majd Connor megtörte a csendet.

-Hát igen az lehet.-röhögött a képembe majd összekócolta a hajamat. Én pedig dühösen arrébb löktem, és megingattam a fejem. Mindig ezt csinálja. Egyik percben megőrjít a viselkedésével.. aztán..aztán megint megőrjít csak máshogy. Akárhogy is, valószínűleg csak túlreagálom. Connorra néztem, éppen hazafelé tartottunk. mindketten vezettük a lovat, hisz nem tudtuk hova rakni az állatokat. Ezt úgy értem hogy Connor nem tudta hova rakni, ezért mindkét lovat be kellett áldoznunk. Az én kis nyulam is ott volt valahol a többi között. Még mindig sajnáltam, de hiába tagadom büszke is voltam rá. Connor íja a hátamon volt még amikor haza értünk. Achilles elégedett volt még ha nem is látszott az arcán.

-Időben itt vagytok, és még csak össze sem koszoltátok magatokat. Megbetegedtetek? -kaptuk a megjegyzést miközben beléptünk a házba. Én csak vigyorogtam Connor pedig értetlenül nézett, mintha nem értené Achilles miről is beszél. -ez nem túl sok..-tette hozzá az öreg a zsákmány felé biccentve. Én pedig rögtön lesütöttem a szemeimet.

-Nem volt szerencsénk.-füllentette Connor. Én pedig próbáltam leplezni a mosolyomat, íg csak hálásan rá néztem amiért nem árulta el milyen ügyetlen voltam. Achilles morgott egyet.

-Délután be kell vinnetek a vadakat Bostonba. Mivel feltételezem hogy, némi tisztesség és értelem szorult belétek úgy döntöttem most nem kísérlek el titeket. - Semlegesen reagáltunk hiszen számítottunk rá. Persze arra nem hogy ketten megyünk. Már előre látom ahogyan a tetőkön ugrándozunk és próbáljuk elkerülni a Briteket.-És ne keveredjetek bajba!-kaptam el Achilles mondatának utolsó felét amin akaratlanul is elmosolyodtam. Erre kaptam az öregtől egy intő pillantást majd tovább csoszogott. Ebéd után vettem észre hogy Connor íja még mindig nálam van. Persze ahelyett hogy vissza adnám sokkal izgalmasabb dolgot akarok csinálni vele. De ahhoz nyílvesszők is kellenek. Amihez először is Connor kell. Természetesen az edzőteremben találtam rá. Éppen a kötélkampóval gyakorolt, érkeztem látszólag megzavarta így az éles,horgos fegyver a lábamtól centikre fúródott bele a padlóba. Páros lábbal hátrább ugrottam. Majd próbálva tudomást sem venni arról hogy majdnem búcsút inthettem a lábujjaimnak kezdtem bele mondandómba.

-Nálam maradt az íjad..

-Rakd csak le oda!-szólt félvállról. 

-Tudod arra gondoltam gyakorolnék vele egy keveset ha nem baj.-Connor félre döntötte a fejét.

-Majd talán később.-vetette oda az előbb is használt hanyag hangnemben.

-Oh igazán nem akarlak lefoglalni, menni fog egyedül is.-Vágtam vissza csípősen. Majd az íjtáskája felé nyúltam, ami szerencsére a földön hevert.

-Elfelejted hogy az az enyém.-Mondta Connor, és próbált szigorúnak tűnni, de sajnos ne nagyon sikerült. Így amikor észbe kapott volna én már rég felértem a lépcsőn. Nem azért csináltam mert annyira lőni akarok. Egyszerűen csak nem szeretem ha semmibe vesznek, és ilyen hanyag módon beszélnek velem. Persze nem várom el senkitől hogy meghajoljon és kezet csókoljon, de a minimális tisztelet mindenkinek kijár. Mondtam én miközben konkrétan elloptam tőle a fegyvereit. Kiértünk az udvarra, mert természetesen nem hagyta szó nélkül hogy elvittem az íját. Gyilkos tekintettel meredt felém, amitől be kell vallanom hogy megijedtem. Persze tudom hogy nem bántana, de akkor sem épp megnyugtató érzés amikor egy két méter magas csuklás vadállat jön feléd ilyen tekintettel. Oh régi szép emlékek. Nem volt időm sokáig nosztalgiázni, Connor már méterekre volt tőlem, amikor felszaladtam az istálló tetejére és onnan néztem le rá.

-Ha most vissza adod talán megkímélem az életedet.-mondta karba tett kézzel, morc komoly fejjel. De hiába tagadja arcán valahol ott bujkált a mosoly amit már oly jól ismerek. De ettől függetlenül még mindig próbált ijesztően nézni ami némileg sikerült is, de nem volt elég ahhoz hogy meggyőzzön, így az istálló tetőről egy ágra ugrottam és így tovább. Természetesen üldözőbe vett. Utol érni sem volt egyszerű, nemhogy menekülni előle. Égészen a sűrű erdőig jutottunk, és bár néha majdnem sikerült elkapnia valamelyik óvatlanul mozdított végtagomat, percek múlva sikerült eltűnnöm dühös tekintete elől. Torkomban dobogó szívvel lestem ki egy fa mögül. Tudom hogy nem bántana de mégis a hideg ráz tőle hogy üldözőbe vett. Tíz méterre volt tőlem egy másik fa ágának végén ácsorgott. Épphogy nem vett észre. Elugrált a másik irányba, én pedig tovább osontam abban a reményben hogy föl adta, de még mindig fokozott óvatossággal tekintettem körbe. Már nagyjából ismerem ezt az erdőt, de nem szabad elsiklanom a tény mellett hogy ő nem csupán ismeri, hanem csukott szemmel is eligazodna itt. Azt is meg merném kockáztatni hogy minden fának pontosan tudja a helyét. Ezen a gondolaton elmosolyodtam. Talán ennyire mégsem drasztikus a helyzet. Már épp kezdtem megnyugodni, és fogalmazgattam magamban hogy mit mondok majd amikor haza érek, mert az biztos hogy Connor nem fog tárt karokkal várni. Elképzelem a szituációt ahogyan mosolyogva vár egy tálca süteménnyel, és azt mondja cseppet sincs rám kiakadva. Magamhoz hűen rákérdezek, hogy mégis mit rakott bele. Ő pedig meglendíti a tálcát és elüvölti magát hogy "CIÁNT!" majd verekedni kezdünk mint mindig. Nem tudom honnan jönnek ezek a gondolatok... De néha túlságosan is elkalandozok, azon hogy mi fog történni, mint azon ami éppen most történik. Ugyan is hirtelen lesüllyedt alattam az ág én pedig fordulatból Connorral találtam magam szemben, aki csak annyit mondott;

-Boo!-persze, ez nyilván nem hangzik túl ijesztőnek. Én mégis lefordultam az ágról és zuhanni kezdtem. Esés közben csak arra tudtam gondolni "tényleg ennyire kegyetlen lenne hogy hagy lehullani?" hisz mikor zuhantam csak egy gúnyos pillantást láttam tőle. Majd a várt éles fájdalom helyett puha avart érezem a hátam alatt. Hát persze. Megmondtam hogy ismeri ezt a helyet mint a tenyerét. De a tudat hogy szándékosan ijesztett így meg nem semlegesítette azt a tényt hogy üldöz. Szóval felpattantam és szaladni kezdtem. Ő pedig lehuppant a fáról és szélsebesen utánam eredt. Pár méter után rám ugrott és hatalmasat taknyolva értünk földet. Ami azt illeti már megint érdekes pozícióban. Én a földön hasaltam Connor pedig felettem támaszkodott. Ha ez nem lenne így is elég kínos, Connor ismét suttogni kezdett.

-Megvagy.-én pedig elnyomva a bizsergető érzést ami végig futott a gerincemen egyenesen a tarkómig, ugrottam fel lelökve magamról, magabiztosan talpra pattantam.

-Azt csak hiszed.-emeltem le az íjat a hátamról majd elővettem egy nyilat és meglepően ügyesen feszítettem ki.

-Csak nem le akarsz lőni?-döntötte meg a fejét. Persze magabiztos volt mint mindig. Nem féltem elengedni a nyílvesszőt hisz tudtam hogy a reflexei a helyén vannak. Röhögve arrébb is ugrott, de én lőttem a következőt és így tovább. A minket körül vevő fák törzsébe fúródtak a nyilaim. Mindegyiknek a közepébe. Majd mikor kifogytam belőlük vettem tudomásul hogy sajnos Connort egyik sem találta el. Hallottam hogy a hátam mögül lépked felém. Unottan megforgattam a szemeimet és hagytam hogy elkobozza a hőn szeretett íját. Bosszúsan szedegetni kezdte a fák törzsébe fúródott nyílvesszőket. Már amelyiket ki tudta húzni ugyan is némelyik annyira belefúródott hogy már csak kivágni lehetett volna. Aprót morgott miközben megfogalmazódott benne hogy vagy 5 nyilat elpocsékoltam.

-Ez is jó emlék lesz.-Tettem fel a kezeimet amolyan "nem tudok vele mit kezdeni" pózban. Megingatta a fejét és bár igyekezett elfordulni pont láttam hogy elmosolyodott. De persze az elkövetkezendő órában azért próbált úgy tenni mintha éppen nagyon haragudna. Persze hogy nem így volt, akkor nem tanított volna lőni. Mert igen, ott maradtunk és miután jól "lecseszett" gyakoroltunk rendesen. Néha tényleg látszik az az öt év korkülönbség, de egyébként senki sem mondaná meg a viselkedésünkből. Sokszor megkaptuk már hogy taknyos kölkök vagyunk. Igen még Connor is. Úgyhogy az az elképzelése hogy fel fogok rá nézni a rangidőssége miatt, már rég elúszott. Cserébe van hogy megverem, és kiabálok vele. Vagy fordítva. Ez egészen idáig működött is, csak néha vannak furcsa pillanataink amiket a saját érdekemben betudok a fantáziámnak. Bár bevallom néha bele néznék Connor gondolataiba. Például amikor tizedszerre mondja hogy "újra" pedig már hatszor eltaláltam a célpontot. Nyilván ez a bosszú amiért lenyúltam az íját. De bárhogy is nézzük, a hasznomra válik úgyhogy nem is csináltam belőle nagy ügyet. Egészen odáig ameddig eszembe nem jutott hogy már megint mekkora hülyeséget művelünk. Leeresztettem az íjat és ijedt tekintettel bambultam.

-Minden rendben?-hajolt hozzám Connor, én pedig egyetlen egy szóval át ragasztottam rá a pánikot.

-Achilles..-Azt ugyan nem láttam Connor milyen fejet vágott, de biztos nem a legnyugodtabbat hisz futásnak eredt mellőlem egyenesen a farm felé. Én pedig ugyan úgy sprintben követtem. A fákon is mehettünk volna, de nem volt időnk felmászni. Egy percet sem akartunk elpazarolni. Pedig mennyivel jobban jártunk volna. Az erdő mélyén voltunk, már épp kezdett előtűnni a rét amikor morgást és ugatás szerű hangokat hallottunk. Connor lefékezett egy tisztás közepén, és megragadva az alkaromat maga mögé állított. Ebből tudtam hogy baj van.

-Csak lassan add ide az íjamat!-suttogta siettetően. Követtem az utasítást és most bántam meg hogy annyi nyilat elpazaroltam. Hirtelen már nem csak hallottam de láttam is az ellenséget. Vicsorogva, villogó szemekkel, halkan közelítettek felénk a farkasok. A suhogó lombok között szinte megfagyott a levegő. A madarak nem csiripeltek és a megszokott erdei neszek is elmaradtak. Csak a morgás és a lélegzet vételünk hangja szállt a levegőben. Egymás hátának dőlve figyeltük ahogyan kerülgetnek minket. Bármely másodpercben a torkunknak ugorhatnak. Talán kissé megleptek, de a véremben van a harc. Az élni akarás. És most megint abba az adrenalintól fűtött szituációba keveredtem ami már oly megszokott volt számomra.

-Várd meg ameddig ők támadnak, csak akkor szúrj. Világos?-kérdezte Connor még mindig suttogva.

-Persze!-mondtam és kipattintottam a pengéimet. Így már más a helyzet. Az életem a tét, így természetes hogy félreteszem az állat szeretetemet. Connor hümmögött egyet majd kifeszítette az íját és a következő másodperben az egyik farkas a sok közül már nem támadott többé. Egy másik viszont igen. Felém ugrott én pedig torkon szúrtam majd a földhöz csaptam. Aztán jött a következő aminek fordulatból metszettem el a torkát. Forró vére az arcomra fröcsögött. Már éreztem a másik fenevad leheletét a tarkómon de Connor megragadott és arrébb dobott. Egy kicsit belefájdult a karom, de legalább élek. Connor tomahawkja az állat nyakcsigolyájában landolt én pedig váltottam vele egy szemkontaktust köszönet képen. Maradt még két farkas, az egyiket Connor lelőtte a másikkal pedig én végeztem. Ott hevert mellettünk hat farkas teteme. Amiből hármat én végeztem ki.

-Egész szép zsákmány.-mondta Connor őszinte meglepettséggel az arcán. Én pedig megilletődötten néztem vissza rá miközben még mindig terpeszben álltam a tetem fölött, párafelhőket lihegve.

-Az.-nyögtem ki közömbösen. Szinte fel sem fogtam olyan gyorsan történt. Egyik percben még körbe vagyok véve farkasokkal és pár másodperc kiesés múlva már ott állok csurom véresen.

-Nem is örülsz.-mondta Connor komolyan.

-De.-mosolyodtam el halványan miközben letöröltem a vért az arcomról.

Kellet pár perc ameddig kifújtuk magunkat. Majd Connor törte meg a lihegésünk monoton zaját.

-Valahogy haza kéne őket vinni..-Tűnődött. Bizony tényleg kár lenne itt hagyni akár egyet is. A farkasprém nagyon sokat ér.-Maradj itt! Én hozok Lovat. De vigyázz lehet még vannak a közelben.-Mondta Connor de én visszarántottam.

-Minek mész lóért ha a ló is ide tud jönni?-tettem fel a költői kérdést. Majd hatalmasat füttyentettem. Connor megforgatta a szemét, másodpercekig vártunk majd széttárta a karjait. Nem igazán hitte el hogy Éjfél ilyen hűséges hozzám. Egészen addig ameddig patadobogást nem hallottunk és meg nem jelent az én táltos fekete paripám a bokrok között. Elégedett vigyorral simogattam meg a fejét, ignorálva Connor meglepett tekintetét. Majd negyed óra múlva megint ott tartottunk, hogy tiszta egy merő mocsok volt a ruhánk, Achilles pedig rosszallóan ingatta a fejét, és ezúttal inkább meg sem szólalt. Csupán annyit hogy "Ettől függetlenül még el kell vinnetek Bostonba az árut." Nyilván értette ezt arra hogy fáradtan és éhesen kell útnak indulnunk. Furcsa módon nem gondolta meg magát azzal kapcsolatban hogy csak ketten mennyünk. pedig bármennyire is próbálom szépíteni, mi biztos hogy bajba keveredünk majd.

A monoton szekérzörgést, egy ásítással tarkítottam, ami Connornál sem maradt el. Így telt az út. Egy kemény szekérbakon passzolgattuk egymásnak a gyeplőt. Bár szerintem hasztalanul, a lovak úgyis tudják az utat és nem éppen úgy néznek ki mint akik bármely percben vad vágtába kezdenének.

-A vadászat nem lesz a kedvenced ugye?- mondta Connor, miközben unottan támasztotta a fejét.

-Eltaláltad.-feleltem egyszerűen.

-De miért?

-Nem szeretek ölni ha nem muszáj.

-Most is muszáj volt. Tudod hogy kellett a pénz.-erre mélyet sóhajtottam.

-Tudod, elég nehéz átgondolni a pénzügyi helyzetemet miközben egy ártatlan nyuszit készülök lekaszabolni. -Connor aprót röhögött.

-Túlkomplikálod.

-Sajnálom hogy vannak érzéseim.-mondtam flegmán.

-Képzeld nekem is vannak.-mondta Connor kicsit furcsa hangnemben. Elhessegettem ismételten cikázó gondolat felhőimet, majd túljátszott meglepettséggel kérdeztem;

-Téényleeg?!-Connor megforgatta szemeit és legyintett egyet a kezével. Én pedig elégedett mosollyal ültem a bakon. 1-0 nekem. Connor sóhajtott egy nagyot.

-Neked túl jó szíved van a vadászathoz.-És megint kezdi. Ez a mai napon már a negyedik ilyen mondata. Nem, biztos csak kedves akart lenni. Nem komplikálok túl semmit oké?! -Viszont embert ölni nyugodt lélekkel tudsz.-törte meg Connor a beállni készülő kínos csendet.

-Ha valaki rám támad akkor így járt.-mondtam komolyan. Szemem sarkából láttam hogy Connor félmosolyra húzza a száját. Majd tovább folytattuk utunkat, egészen kora estig. Sőt mire a vevőkhöz értünk már teljesen be is sötétedett. Felszabadulva ugrottam le a bakról, hogy végre kinyújtóztassam a tagjaimat. Az úr hevesen ellenkezett amikor segíteni akartam a cipekedésben. Persze tudom hogy Connor ezért most nagyon rondán néz rám, de megköszöntem az udvariasságát és hagytam Connort cipekedni. Épp láttam valamit ami felkeltette az érdeklődésemet, el is indultam ám egy határozott kéz visszarántott.

-Itt maradsz.-mondta Connor szigorúan.-Nem kéne bajt keverned.

-Miért kevernék bajt?-fújtam rá.

-Azért mert a lényedhez tartozik. -Húzta a fejembe a csuklyámat, szándékosan úgy hogy alig lássak. Igen rajta már rég, volt csuklya. Én pedig sikeresen megfeledkeztem róla. Idegesen megigazgattam a hajamat majd Connor felé lépkedtem.

-Csak megnézek valamit.

-Igen, mindig így kezdődik. Aztán Véletlen meglátsz valakit, utána hozzá szólsz és kész is a baj.-csitított el Connor ellentmondást nem tűrve. Mivel nem akartam magunkra felhívni a figyelmet, inkább eleget tettem a kérésének. Na nem mintha véres ruhában nem kaptunk volna érdekes pillantásokat. Ez van. Ide oda sétálgattam. Egyensúlyoztam az út szélén. És próbáltam feltűnés mentesen szemlélődni. Épp kezdtem megunni az egészet amikor megpillantottam valakit. Éppen csak egy pillanatra láttam meg a többi arc között. Elkaptuk egymás tekintetét majd tovább illant. Túl régen láttam ahhoz hogy biztos lehessek benne hogy ő az. Nem tulajdonítottam neki látványos figyelmet, csak magamban kezdtem emészteni hogy mit láttam. És annak miértjét. Connor finoman megragadta a kabát ujjamat.

-Hozzád beszéltem..

-Mi?-kaptam oda a tekintetem. Connor idegesen sóhajtott majd újrakezdte.

-Elmegyek és veszek nyilakat. Velem jössz? -biccentettem egyet majd közösen elindultunk a nyirkos utcán. A nedves macskaköveken játszott az utcalámpák fénye. már amennyi látszott belőle a hatalmas tömegtől. Emberi beszéd és kiabálás zengte be a széles utat. Tökéletesebb helyszín aligha van rá hogy feltűnés mentesek maradjunk. Még mindig ott motoszkál a fejemben a titokzatos szempár, illetve annak gazdája, de jóval inkább lefoglaltak a boltban lévő fegyverek. Rátévedt a tekintetem az íjakra. Majd miután Connor befejezte a vásárlást, közelebb lépett és amolyan "komolyan gondolod te ezt?" fejjel meredt rám.

-Inkább menjünk!-röhögtem el magam kínosan. Hát igen az íjászat nem az én területem. Kiléptünk az üzletből, és tettünk pár lépést, de Connor sietősen vissza szaladt a boltba.

-Várj itt egy percet oké?-biztos elfelejtett valamit. Biccentettem. Mikor eltűnt a boltban, körbe tekintettem a sötét utcán. Nem voltam egyedül hisz innen egy köpésre van a piac, szóval nagy volt a tömeg a napszakhoz képest. Áthűlt kezeimet lehelgettem. Valószínűleg ma este is fagyni fog. Szemerkélt az eső, bár alig lehetett észre venni. Én is csak a lámpák fényénél láttam a kószán lehulló igen apró cseppeket. Már már kezdtem azt hinni hogy havazik, de a kezemre hulló cseppeket tanulmányozva rá jöttem hogy még nyoma sincs a fagynak. Valaki erőből nekem jött majd sűrű bocsánat kérések közepette ment arrébb. Én pedig a kezembe nyomott cetlire meredtem és mikor az egyén felé kaptam a fejem rohanni kezdett. Nekem pedig több sem kellett. Utána eredtem. Befordult egy sötét sikátorba. Nem mondanám hogy a kedvenc helyeim közé tartozik. Pláne nem egy hideg, borús novemberi éjszakán. De hajtott a kíváncsiság és annak reménye hogy le rendezhetek egy régi dolgot. Befordultam a szerencsére üresen kongó sikátorba, tovább szaladtam egy kis udvarra majd hallgatózva tekintettem körbe. Semmi. Sötét volt, és amit láttam az is csak a leheletem volt. Majd valami kis nesz jobb oldalról, és mint a vadászkopó rohantam a hang irányába. Végig szaladtam a szűk utcán, de semmi nyomát sem találtam a titokzatos személynek. Zihálva rúgtam bele egy kődarabba. Csak egy kicsit kellett volna gyorsabbnak lennem. Tovább kocogtam a kis utcán egyenesen a főútig. Körbe körbe tekintgetve, még a tetőket is végig pásztáztam de semmi. Ahogy felfelé néztem éreztem a hideg cseppeket (vagy pelyheket) az arcomon. A korom sötétből, öröm volt kilépni a megvilágított útra, ahol újra embertömeg közepén találtam magam. Még egyszer körbe tekintettem hátha ott van valahol akit keresek. De semmi. Fel kellett adnom hisz Connor biztosan keres már. Sőt ki fog nyírni. Sóhajtottam egy nagyot és figyelmesen követtem végig a pára felhő útját egyenesen az égig. Ahonnan egyre több kis pehely érkezett, amikről még mindig nem tudtam eldönteni hogy hó-e vagy csak nagyon apró eső. Szeretem hogy az ilyen helyzetekben is a lényeges dolgokon agyalok... Miután visszaráztam az öntudatomat a helyére, visszahúzódtam egy nyugodtabb helyre, ahol nem keltek feltűnést, ha mászni kezdek. "ha elveszítjük egymást mássz a lehető legmagasabbra, akkor könnyebben megtalállak. De ha lehet ne tűnj el." 

emlékeztem vissza Connor szavaira. Persze ezt is Achilles találta ki. Jó kis praktika, hisz nem sokan mászkálnak a tetőkön, az őröket kivéve. De nekik van erre kijelölt helyük, nem másznak fel a tornyokra ahogy mi. A nedves kövön, és párkányokon nehézkes volt a mászás, de végül sikerült felkapaszkodnom az egyik tetőre, ahonnan pár ugrás volt egy magasabb. És így tovább. Végül mikor egy tornyon himbálóztam, tekintettem csak körbe. Éjszaka elég nehéz volt, bármit is kiszúrni, de valahogy sikerült meglátnom egy alakot az egyik magasabb tetőn. Megnyugodva könyveltem el, hogy megvan Connor. Intettem felé de nem intett vissza csak bámult majd leugrott. Értetlenül meredtem az irányába, majd kapkodva lemásztam a toronyról. Meg is csúsztam egyszer de időben elkaptam egy párkányt. Lehuppantam egy lapos tetőre és Connor felé indultam. Vajon ennyire megsértődhetett? Az nem lehet. Vissza intenie akkor is kellett volna hisz onnan tudom hogy ő az. Hirtelen lelassítottam lépteimet. Mi van ha az nem Connor volt? Kavicsok kopogását hallottam a hátam mögül...