-Szóval ez a te szobád? -nézett körbe Connor ami egyébként rohadtul frusztrált.

-Csak ne nyúlj semmihez!-suttogtam a hátam mögé miközben kilestem az ajtón. A folyosón szerencsére egy-két gyertyánál több nem világított. Sokáig hallgatóztam nem-e mászkál valaki a közelben. Mikor biztos voltam benne hogy tiszta a levegő, magam után rángattam Connort aki épp leemelt egy könyvet a polcról. És belelapozott. Én villámgyorsan kikaptam a kezéből és a zsákomba hajítottam.

-MONDTAM HOGY NE NYÚLJ SEMMIHEZ!-Tudom, hogy nem szabadna felkapnom a vizet, nem lenne túl szerencsés ha most állnánk neki veszekedni de sajnos láttam rá némi esélyt. Elcsentem még pár fontos holmit. Tudom nem lopásról van szó de a szituáció miatt mégis így éreztem. majd rászóltam Connorra aki megint a könyves polc felé lépkedett.

-NE!-mondtam határozottan de mégis halkan. Megtorpant és mivel mutatóujjammal fenyegetően felé szurkáltam tett pár lépést hátra. Ezt bölcs döntésnek tartottam.-Meg ne mozdulj! Csak maradj egy helyben ameddig körülnézek!

-Tudtommal segíteni jöttem!-és bár még akart valamit hozzátenni közbeszóltam.

-Az nem segítség hogy kutakodsz a személyes dolgaim között!-indultam meg felé.

-Csak belelapoztam egy könyvbe!-tette fel védekezésképpen a kezét.

-Megmondtam hogy ne nyúlj semmihez!-kaptam ki agresszívan a kezéből egy másik kötetet. Tudom ilyenkor egy hárpia tudok lenni. És tisztában vagyok vele hogy ez még párszor emlegetve lesz, de jelen esetben ez nem igazán érdekelt. Connor épp készült visszaszólni amikor lépéseket hallottunk a folyosóról. Egyre közelebb értek, szinte már az ajtóm előtt járt az a valaki akitől származnak. Connort gyorsan belöktem a szekrényembe, egy kicsit ellenkezett de erőből hozzá vágtam a könyvet így sikerült bezárnom. Azt utolsó dolog egy zavarodott tekintet volt amit az előtt láttam hogy rácsuktam volna a szekrényajtót. Tudom nem a legkorrektebb dolog de, szerintem jócskán megérdemelte. Próbáltam más búvóhelyet keresni de sajnos lassú voltam. A kilincs mocorogni kezdett majd egy karcsú női alakot láttam kirajzolódni.

-Elisabeth kisasszony!-sikkantott fel Judy. Én odaugrottam és becsuktam az ajtót mielőtt más is meglát.-Maga..h-hogyan?-kapta a szája elé a kezét és láttam hogy mindjárt elsírja magát. Rámarkolt a kezeimre.-A grófnő! Tudnia kell!!

-NEM!-üvöltöttem rá, amitől kissé összerezzent.-Nem szabad megtudnia hogy itt vagyok! Judy, ez most nagyon fontos...-mikor némiképp lenyugodott elengedtem száraz hideg kezeit.

-De-de miért?

-Mert elszöktem. Okkal.- néztem komolyan a szemébe.

-De annyira hiányzik..! A grófnő azóta még kegyetlenebb lett.-Zavartan sóhajtottam. Összeszorult a gyomrom.

-Nem tudhatja meg hogy itt vagyok.-ismételtem.

-Rendben, rendben. De, miért jött vissza?

-Csak pár apróságért.-nem fogom elárulni hogy fegyverekért jöttem.-kérem most menjen, és ne árulja el senkinek hogy itt vagyok.-mélyen a szemébe néztem. Ha eljár a szája végem. Judy némán bólogatott és halkan kicsoszogott a szobából. Mikor meggyőződtem róla hogy távol van odakullogtam a szekrényhez és kiengedtem Connort. Sértődötten leporolta a ruháját (nem mintha koszos lenne) majd mérgesen kezembe nyomta a könyvet.

-Megérdemelted. -mondtam magabiztosan miközben visszahelyeztem a könyvespolcra.

-És megszerezzük azokat a pengéket, vagy itthon maradsz? -Kérdezte Connor, hangjában több komolysággal mint kellett volna.

-Ez nem az otthonom.

-Pedig úgy hallottam sok mindenkinek hiányzol.

-Persze, mivel a néném mindenkivel rabszolgaként bánik, engem is beleértve. Ezért alakult ki olyan viszony köztem és a szolgálók között amilyen a nagynénémmel sosem volt és sosem lesz. -mondtam ki egy szuszra. Mivel hangnemem csípősebb lett a kelleténél még kedvesebb hangon hozzátettem;- Na menjünk azokért a pengékért!-Indultam meg. Majd kicsit elgondolkodtam ez egy kihagyhatatlan alkalom rá hogy be lopóddzak a bácsikám dolgozó szobájába és elvigyek pár dolgot. Tudom ez mennyire aljasan hangzik, de előbb utóbb úgyis rossz kezekbe kerülnének. Így pedig talán megtudok pár érdekes dolgot. Megtorpantam az ajtóban állva.

-Mi a baj?-Hallottam a hátam mögül.

-Tehetnénk egy kitérőt?-fordultam szembe vele.

-Az attól függ hova.

-Tudod, a bácsikám szobájában van egy-két érdekes dolog- kérdőn nézett rám- a kulcsai, dokumentumok és naplók. Amiket vagy eltüzelnek vagy rossz kezekbe jut.

-Szóval te megmentenéd őket?-döntötte enyhén oldalra a fejét.

-Így is mondhatjuk. -Szemébe fúrtam a tekintetem.-Szóval?

-Legyen.-Magabiztosan elmosolyodtam. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd hangtalanul végigszaladtunk a folyosón. Connor akár egy árnyék követett. Elhaladtunk Judy mellett, aki egy nagy karosszékben szunyókált békésen. A déli szárny főfolyosójának végén lévő ablak van a legközelebb a dolgozó szoba ablakához. Pár ugrás után már ott is voltunk. Körülbelül két percbe telt mire kinyílt a szobát záró ajtó. Mivel besütött a hold félhomály volt, éppen láttunk mindent. Connor a szekrényeknél kezdte a keresést, én az íróasztalt rámoltam ki. Nem csak a kulcscsomót hanem a bácsikám naplóját is megtaláltam, belemélyesztettem a táskámba majd intettem Connornak aki a hatalmas szekrény előtt állt, fekete árnyékként.

-Ez te vagy?-kérdezte Connor. Kérdőn néztem rá. Odasiettem, majd meglepetten láttam hogy a szekrényben egy hatalmas kép van beletuszkolva. Önarcképemet véltem felfedezni a festmény fény érte részén. megragadtam az oldalánál és húzni kezdtem. A szekrény hatalmasat recsegett, én pedig nagy nehezen kirángattam, hogy végre megpillanthassam a teljes festményt. A képen egy rám kísértetiesen hasonlító kislány volt a szüleivel, de a képen szerepelt egy fiú is. Nekem pedig nem volt testvérem.

-Nem, ez édesanyám. És a családja..-Egy ideig nézegettem a képet, ennyi idős lehettem amikor anyáék meghaltak. Megint hatalmába kerített az a keserű érzés. Hirtelen forróságot éreztem, mintha egy pillanatra meggyulladna minden. Úgy éreztem mintha égnének a kezeim. Eldobtam a képet és hátrálni kezdtem. Connor oda kapott a vállaimhoz.

-Minden oké?

-Persze, nem történt semmi!- Léptem arrébb, majd kihúzva magam az ajtóhoz mentem és kinyitottam a zárhoz passzoló kulccsal. Megint lopakodnunk kellett. De szerencsére sok minden vetett árnyékot így biztonságosan a vívóteremhez jutottunk. Pár bútor mögött vártuk meg ahogyan néhány cseléd elhalad mellettünk. Pletykálkodtak valamiről. Szavaikból azt vettem ki hogy a nagynéném még ébren van, és hogy mióta eltűntem gyakrabban jár-kel a kastélyban. Mondhatom nagyon örültem neki. Mikor a szolgálók lefordultak folyosón, a lehető leggyorsabban oda léptem a nagy ajtóhoz és miután kattant a kulcs a zárban be is léptem rajta. Meggyőződtem róla hogy Connor is velem van még, majd óvatosan becsuktam az ajtót, reménykedve benne hogy senkinek sem jut majd eszébe ellenőrizni hogy rendesen be van-e zárva. A terem közepén hatalmas szőnyeg volt így hangtalanul a szekrény elé osontam és leemeltem a polcról a hatalmas faládát. Connor az ajtónál hallgatózott ameddig kikerestem a kis lakatba passzoló kulcsot. A síri csöndben hatalmas lármának hatott, és minél jobban izgultam annál izzadtabb lett a kezem és annál nehezebben tudtam koncentrálni. Mikor meg lett a kis kulcs, ijedten Connor felé néztem hogy ellenőrizzem minden rendben van e. Nyugodtan állt az ajtóban. Az ablakon beáradó holdfény egy sávban világította meg az arcát. Ajtónak döntötte a fejét. Majd mikor felém nézett bátorítóan integetett hogy csináljam tovább. Kifújtam a levegőt, majd óvatosan belehelyeztem a kulcsot a lakatba és megfordítottam. Megláttam a karpántot, és a pengéket. Nem volt időm megcsodálni őket mert Connor a hátam mögött termett.

-Siess! Lépteket hallok a folyosóról!-Suttogta gyorsan majd odasietett az ablakhoz, óvatosan kinyitotta. A ládát felpakoltam a helyére, én is hallani kezdtem a lépteket. Megfagyott az ereimben a vér amikor az ismerős kopogás már szinte az ajtó elől hallatszott. Ez csak a nagynéném lehet.. Remegve követtem Connort aki kiugrott az ablakon és az alatta lévő kis párkányba kapaszkodott. A legszívesebben leugrottam volna, de Connor pisszegett és testhelyzetéből azt szűrtem le hogy jobbnak látja, mozdulatlanul maradni ameddig tiszta nem lesz a levegő. Amikor hallottam nyílni az ajtót még jobban megszorítottam a párkányt. Ha nem kőből lett volna biztos megroppan a szorításom alatt. Akkor ugrott igazán a torkomba a szívem amikor meghallottam az ismerős magas női hangot.

-Van ott valaki?-mondta határozottan, minden félelem nélkül. Majd mikor már kezdtem megnyugodni, a hangos kopogás közeledni kezdett felénk. Remegve kifújtam a levegőt. Connorra néztem akinek halál nyugodt volt az arckifejezése. Enyémbe fúrta a tekintetét. Némileg megnyugodtam tőle, de a pulzusom még mindig az egekben lehetett. A nagynéném már szinte az ablaknál állhatott amikor egy szolgáló csörtetett utána.

-Ki-ki van ott?-kérdezte hangatagul. Felnéztem és láttam a plafonon a lámpás fényét.

-Én vagyok az te szerencsétlen!-szólt a nagynéném. Szavai fröcsögtek a megvetéstől.

-Elnézést asszonyom!

-Ezt te hagytad nyitva?!-Harsogott.

-N-nem! Hisz megmond-ta h-hogy ide tilos a bejárás..-dadogta szegény pára.

-Nekem ne hazudozz! Csak neked van ide kulcsod. Legalább vállalj felelősséget az ostobaságodért!-Üvöltött ahogyan szokott.

-D-de..

-Nincs semmi de! Viszont ha már itt vagy takarítsd ki az egészet! Aztán zárd be! Ha végeztél add le a kulcsaidat a szobámban, holnaptól mást takarítasz!

-Rendben.-Szólt a halvány női hang. Majd halkan elhagyta a szobát. Már kezdtem megnyugodni amikor a néném lépteit messzebbről hallottam.

-Nehogy azt hidd hogy nem vettelek észre.-Mondta, én pedig szó szerint megfagytam.-Megtalállak Elisabeth!-mondta nyugodtan majd becsapta az ajtót. Én pedig kifújtam magam majd leugráltam a falon és, precízen de óvatosan haladtam végig az árnyékok alatt. Connor alig tudott követni. Csak el akartam hagyni végre ezt az átkozott helyet. Mikor a jól ismert fa alá értünk, én neki támaszkodtam. kapkodtam a levegőt és majdnem elsírtam magam. egyszerűen lesokkolt amikor kimondta a nevemet. Felfogni sem tudtam honnan jött rá. De amitől a legjobban megijedtem az a "Megtalállak Elisabeth!"-volt. Connor mellém állt, és türelmesen megvárta ameddig normálissá változik a pulzusom. Ránéztem, de nem láttam sok mindent az arcából.

-Megcsináltuk!-mondta, büszkén. De éreztem hogy csak oldani akarja a feszültséget. Mivel láthatóan nem nyugodtam meg tőle óvatosan a vállamra rakta a kezét.

-Nem fog bántani.

-De igen, megtalál! Te is hallottad. Egy őrült!-omoltam össze lélekben.

-Rosszul mondtam. Nem hagyom hogy bántson.-mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Majd elsétált a lovainkhoz. Én pedig csak csöndben álltam a fa alatt. Tudom hogy Connorral, eddig nem alakult túl fényesen a kapcsolatunk de az jól esett. Bár nem tudom mennyire gondolta komolyan. Oldalra néztem, Connor előre vezette a lovamat és a kezembe nyomta a gyeplőt.-Na tűnjünk el innen.-mondta suttogva. Én pedig kissé felbátorodva ki kaptam a kezéből a szárat, és amint kivezettem a lovamat az útra, felpattantam rá és galoppban hagytuk el azt a rémes helyet. Teli hold volt, a csillagok ezernyi kis lámpásként világították meg az égboltot. Éreztem ahogyan a tüdőmet megtölti a hideg levegő és a szívem szinte egyszerre ver lovaméval aki még soha nem száguldott ilyen gyorsan. Úgy éreztem ő sem akar többet visszajönni ide. Aztán rá eszméltem én is.. Soha többé nem kell ide visszatérnem. Behunytam a szemem és magamba szívtam az éjszaka illatát. Szinte megállt körülöttem az idő, majd mikor kinyitottam a szemem újra az égre pillantottam úgy éreztem repülök. Ez elmúlt egy percben kiszabadult belőlem az összes felgyülemlett érzelem. Lefékeztem lovamat egy emelkedő tetején majd visszanéztem s láttam hogy Connor jócskán lemaradt. Valószínűleg nem is akart utolérni. Eltűnődtem miközben a holdra tévedt a tekintetem éjfél lehetett. Megpaskoltam lovam oldalát és rá jöttem hogy még nem is neveztem el. Most már van neve. Éjfél. Tudom hogy nem túl eredeti, de mindig is emlékeztetni fog erre az éjszakára. Amikor szabad lettem.

Már egy ideje úton vagyunk és úgy érzem, végleg elmúlt az adrenalin hatása ugyanis ülve eltudnék aludni a nyeregben. Lopva Connorra néztem aki bár semmi jelét nem mutatta a fáradtságnak tudtam hogy, ő is ki van merülve.

-Aludnunk kéne.-mondtam rekedt hangon. Connor morgott valamit majd szótlanul a bokrosba vezette a lovát. Lepattantam Éjfélről aki nem igazán rajong a sűrű növényzetért, szóval csak vezetve tudom rábírni hogy átvágjon a rekettyén. Követtem Connort aki vagy 10 méter után állt meg egy tisztáson.

-Itt már talán nem veszik észre a tüzet.-mondta halkan miközben lehajolt és matatni kezdett valamit az avarban. Percek múlva apró lángocska jelent meg a kezében tartott fadarab végén. Nem tudom hogy csinálta de rettenetesen örültem, hogy végre tovább is látok az orromnál. Gyorsan összetákoltunk egy kezdetleges tábortüzet.

Majd akár egy zsák szalma dőltem a fa tövébe. A tüzet bámultam aminek szinte elvarázsoltak táncoló lángjai. Connor kikötötte a lovakat, majd szótlanul mellém ült és tekintete hasonlóképpen mélyedt bele a lángokba. Matatni kezdtem a táskámban.

-Mit akarsz?-morogta fáradtan. Majd előhúztam a pengéimet és alaposan szemügyre vettem őket. Connor a fának döntötte a fejét és szótlanul bámulta ahogyan próbálok rájönni hogyan-is működik a kis szerkezet. Próbáltam bele csúsztatni a kezem de nem igazán sikerült.

-Ne úgy.-mormogta halkan, majd óvatosan megragadta a kezemet és kicsatolgatta a karpánton lévő szíjakat. Sikerült magamra biggyesztenünk őket de lógtak a karjaimon. Connor aprót kuncogott.

-Még át kell őket állítani hogy passzoljanak.-forgatta a karomat hogy jobban szemügyre vegye a karpántot.

-Megcsinálod nekem?-néztem fel rá.

-Majd holnap.-Dobta el a karomat.

-Naaa, légyszii!-Dőltem neki de ő csak jobban elfordult.

-Hagyj békén!-mondta fáradtan, majd behunyta a szemét és még jobban a fejére húzta a csuklyáját, ami így teljesen eltakarta a szemeit. Egy ideig bámultam és azon gondolkodtam hogy alszik-e már..Majd a pengéimet tanulmányoztam egy darabig. Végül óvatosan elpakoltam őket. Tekintetemet a tűz hipnotikusan lobogó lángjaiba mélyesztettem, majd percek múlva álomba zuhantam.

Édesanyám élettelen teste a földre rogyott. A lángok teljesen beterítették. Már egyáltalán nem hasonlított anyára, de még emberre sem. Ő már nem sírt, ellentétben velem. Zokogva apámra nézem aki rezzenéstelen arccal bámult maga elé. Lángra lobbant a nadrágja de ő, akár egy szobor állt tétlen. Elé rohantam, cibáltam a nadrágszárát de semmi. Észre sem vett. Se engem se azt hogy lábszáráról lemállott a hús. Elroppant a térde és mintha csak egy hatalmas lángoló fa, dőlni kezdett. Egyenesen rám. Moccanni sem bírtam a súlya alatt és bár alig kaptam levegőt, sikoltottam. A fájdalomtól, ugyan is a lángnyelvek a lábamat kezdték nyaldosni. Piszkosul fájt és én annyira ordítottam hogyha apám élt volna még beszakad a dobhártyája. Arca tíz centire volt az enyémtől. Én pedig végig néztem ahogyan szét ég és lefoszlott darabjai az arcomra hullanak. Csak üvöltöttem és sírtam, és nem tudtam hogy mentálisan vagy fizikálisan fáj-e jobban az ami velem történik.

Szorosan lehunytam a szemem hogy ne lássam. Hirtelen megragadta a vállaimat és rángatni kezdett. De én nem mertem kinyitni a szemeimet. Már szinte nem is éreztem a súlyát. Csak hogy össze-vissza cibál.

-Lys! LYS!- ordította. De hát ő soha nem hívott így...

Kipattantak a szemeim és bár homályosan, de egy ismerős arcot láttam magam előtt.

-Connor?-motyogtam. Majd akkor realizáltam a helyzetet amikor két hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon. Ösztönösen magam elé kaptam a kezem.

-Csak egy rémálom volt! Minden oké..-mondta halkan Connor. Ám ez egy cseppet sem nyugtatott meg. Rengetegszer álmodtam ilyet miután a szüleim meghaltak. Aztán egyre ritkábban. Már majdnem elfelejtettem ezeket a szörnyűségeket de most megint kezdenek visszatérni. Connor kitartóan simogatta a hátamat, remélve hogy újra képes leszek az értelmes kommunikációra.

-Hagyd, jól vagyok!-lihegtem, miközben magzatpózban, átkarolt térdeimnek támasztva homlokom, próbáltam letörölni a könnyeimet.

-Dehogy vagy jól.-mondta szinte már suttogva. Majd hirtelen átkarolta a vállam és magához szorított. Abba hagytam a zokogást, de valószínűleg csak a meglepettségtől. Majd percekig csak ültem ott mint egy zsák krumpli. Valószínűleg Connor jobban meg volt szeppenve mint én, mert bár sötét volt még, éreztem ahogyan könnyektől ázott arcomat vizslatja. Szerencsére nem láthatott túl sokat, a sziluettemen kívül. Legalább megkímélte magát, kivörösödött szemeim látványától. A karja még mindig a vállamon volt. Megnyugtató volt érezni a közelségét. Túlságosan is. Tudom hogy elpirultam. De ezt ő úgy sem látja. Perceken keresztül egymásnak dőlve ültünk, némán. Lehunytam a szemem és próbáltam elterelni a gondolataimat az álomról. Közben Connor jobban magához húzott és a fejemnek döntötte az övét. Hallgattam ahogyan lélegzik, hirtelen teljesen elfelejtettem az álmomat sőt már egyáltalán nem érdekelt.

Másnap rettenetesen fáradtan keltem fel már kora hajnalban. Az ég borongós volt, kékes fényt adva a reggelnek. Én a földön fekve szemléltem a tegnap esti tábortűz maradványait, és legelésző lovainkat. Gondolom az éjszaka folyamán szó szerint kidőltünk, nem is csoda miután így kikészültem a rémálmomtól. Ritkán sírok, ezért lepődtem meg annyira. Ami Connort illeti, ő itt fekszik mellettem, legalább is hallom, és érzem is a hátamban a könyökét. Mivel kezdett unalmassá válni a látószögembe eső objektumok bámulása, és elemzése, aludni pedig nem tudtam, így feltápászkodtam. Lesöpörtem az arcomra ragadt avar darabkákat és török ülésbe tornáztam magam. Connorra pillantottam aki békésen aludta az igazak álmát, ügyet sem vetve arra hogy egy erdő közepén vagyunk, bogarakkal és vadállatokkal körbe véve. Ezt talán ilyen indián dolog, elvégre ő közelebb áll a természethez mint én valaha is álltam. Szívesen felkeltettem volna a pengéim miatt, mert minden vágyam volt hogy végre használhassam őket, de nem volt szívem hozzá. Ha nekem nem is sikerült, legalább ő aludja ki magát. Én, minden Assassint meghazudtoló hangtalansággal settenkedtem el mellőle. Megsimogattam a lovakat (természetesen, ki nem hagynám) majd felderítettem a terepet. Körbenéztem, kisétáltam az útig, vissza. Beljebb mentem az erdőbe és vissza. Megmásztam néhány fát. Csak hogy elüssem az időt. Természetesen nem hagytam hosszú ideig védtelenül Connort sem. Néha vissza-vissza néztem, és már komolyan kezdtem fontolgatni hogy felkeltem. Bár ha jobban belegondolok még csak 5-6 óra lehetett, szóval elég korán volt. Én pedig egy fa tetején ücsörgök karikás kisírt szemekkel, és kínomban nem tudom mit csináljak. Remek. Mikor már vagy tizedszerre mentem el a kis tisztásunk mellett, vettem észre egy másik ösvényt ahol még nem jártam. Illetve amikor kidugtam a fejem két bokor között, rájöttem hogy, de igen. Ez a titkos rövidítő ösvény. Le huppantam az egykoron még, kitaposott kis utacskára. Talpam alatt megreccsent egy ág, valahonnan levélzörgés hallatszott, majd elrepült pár madár akik nem örültek az érkeztemnek. Félig meddig még sötét volt. Néhonnan rejtelmes hangok szűrődtek ki, de szerencsére már kinőttem a rémtörténetekből szóval, biztos lehettem benne, hogy csak erdei állatok neszelését hallom. Tovább lépkedtem a kis ösvényen, mélyen beszívva a reggeli friss levegőt. Ami némileg felélénkített és kirázta belőlem a bágyadtságot, amit az álmatlan éjszaka okozott. Hallottam pár hangosabb reccsenést az egyik bokorból. Megdermedtem, és kémleltem, majd nemsoká megpillantottam két őzet, akik kecsesen ugráltak ki a fák közül. Én hangtalanul felkapaszkodtam az egyik fára, és onnan figyeltem őket. Percek múlva, észlelték a jelenlétem, és vigyázva a magasba emelték a fejüket, nagy füleiket ide-oda ingatták.

Én ledermedtem, hogy ne csapjak több zajt, és reméltem hogy nem ijesztem el őket. Éppen belefeledkeztem a természet csodálásába amikor a környék összes teremtményét elüldöző kiáltás hangzott el.

-Lys?!- hallottam az ismerős hangot és eszembe jutott hogy Connort egyedül hagytam a tisztáson. Biztos hogy ki lesz rám akadva, bár jogosan hiszen én sem örülnék ha az erdő közepén ébrednék teljesen egyedül. Az őzek már árkon-bokron túl voltak, de már nem is igazán érdekelt. Lendületesen lehuppantam majd pár ugrással át is keltem a bokrokon. Sietve Connorhoz szaladtam aki csak állt a tisztás közepén, zavarodottan, pont olyan fejjel mint aki másodpercekkel ez előtt kelt fel.

-Te meg hol jártál?- nézett morcosan.

-Csak körbe néztem.-mondtam kicsattanó frissességgel ami Connorról nem volt elmondható. Álmosan vissza ült a fa tövébe. Én pedig mellé.

-Mióta vagy fent?-mondta két ásítás között.

-Talán két órája. -gondolkodtam el rajta. Lényegében jóval régebb óta mivel alig aludtam egy szem hunyásnyit, szinte folyamatosan ébren voltam de talán két órája volt hogy, ténylegesen felkeltem és őrült módjára fel-alá járkáltam.

-Jézusom Lys.. Mennyit aludtál te?-mormogta rekedten, és egyik térdére támasztotta a homlokát. Vicces amikor ennyire álmos még. -Hogy van ennyi energiád? -kérdezte.

-Igazából fogalmam sincs... Nem tudtam aludni ezért keltem fel korán és derítettem fel a terepet. De ettől még én is fáradt vagyok csak most, valamiért így üt ki rajtam.-Hadartam el hangos gondolataimat. Connor pedig elfordította a fejét így már a halántékával támasztotta a térdét. Kaptam tőle egy rettenetesen fáradt pillantást.

-És ezt most még egyszer, emberi nyelven...?-felkuncogtam. Lehet hogy kissé tényleg fel vagyok dobva. -A lényeg hogy találtam egy ösvényt ami rövidítés Boston felé. -közölten büszkén.

-Nem megyünk Bostonba..-emelte fel a fejét. Én pedig kérdőn néztem rá, majd rájöttem miért mondta.

-Ooo..-reagáltam le értelmiségien.-De tulajdonképpen miért is nem?-szálltam rá a témára. Connor ezt érthette volna úgy is hogy nem emlékszem a katakombákban folytatott beszélgetésünkre, és azért kérdezem. De nagyon is rá jött hogy emlékszem és arra is rájött hogy magyarázattal tartozik. Másodpercekig csak bámult rám, már azt hittem megint begurul, vagy megpróbálja elterelni a témát de legnagyobb meglepetésemre nem így történt.

-Azt hiszem ideje elmondanom pár dolgot...-dörzsölte meg zavartan a tarkóját. Én kényelembe helyeztem magam és vártam a történetet.

-Szóval...-kezdett bele de kissé megakadt..

-Szóval?-néztem rá érdeklődő tekintettel, amitől talán csak még jobban zavarba jött.

-Nyomoztam az apám után.. -nyögte ki végül, de én csak megdöntött fejjel meredtem rá továbbra is.-Aki egy templomos. -És ennek hatására, felrobbant az agyam. Legalább is így tudnám leírni azt az érzést amikor milliónyi kérdés szökik át rajta. De talán az első és legfontosabb;

-Hogyan?-meredtem rá továbbra is. Feleletként egy mély meggyötört sóhajtást kaptam. -Emlékszel amikor először találkoztunk...?

-Nem tudnám elfelejteni.. -vágott közbe csípősen ám figyelmen kívül hagyva folytattam.-Megkérdeztem mi a történeted. Akkor azt mondtad talán egyszer elmondod. Szerintem most van az az egyszer..-Néztem mélyen a szemébe. Majd Connor kissé gördülékenyebben kezdett bele a történetbe. Hál istennek, mert kénytelen lettem volna az összes szót, egyenként kikönyörögni, márpedig magamat ismerve képes vagyok rá. Ugyan is rettenetesen kíváncsi a természetem.

-A lényeg, hogy nekem nem assassin felmenőim vannak, hanem ezek szerint templomosok.. Vagyis az apám az, ráadásul elég befolyásos. Gondolom észre vetted rajtam hogy nem vagyok tiszta Mohawk. Mert félig Brit vagyok az apám révén. Egy völgyben nevelt fel az anyám, aki még kiskoromban odaveszett egy tűzvészben amit Templomosok gyújtottak. Pontosabban Charles Lee. Még akkor megfogadtam hogy megtalálom és megölöm. Majd jöttek a háborúk, szinte mindenki ki vette a részét a harcból kivéve a mi törzsünket. Talán öt éve hogy, tudomást szereztem a testvériségről, mivel nem akartam ölbe tett kézzel nézni ami körülöttem folyik, útra keltem, megtaláltam Achillest, már négy éve nála lakom. Ő képzett ki. Aztán jöttél te.-mondta félvállról, majd gőgösen rám nézett és eresztett egy félmosolyt. Dermedten néztem magam elé. Egyszerre lettem izgatott a rengeteg kérdéstől és kerültem nosztalgikus hangulatba a családom miatt. Hirtelen hatalmas rokonszenvet éreztem Connor iránt.

-Sajnálom az anyukádat.. Az én családom is tűzvészben halt meg...-Connor együtt érzően rám nézett, de mielőtt elterelődött volna a szó feltettem egy újabb kérdést.

-Hogyan találtál rá Achillesre?-Erre zavartan ki fújta a levegőt.

-Hát... mondjuk úgy hogy voltak álmaim.. ahol láttam a jelképet amit aztán megmutattam a sámánnak. Ő mondta hogy merre keressem. -egy kissé érdekes történet. Nézhetném őrültnek is. De Jason bácsi gyakran mondogatott valami olyasmit hogy a sorsod talál meg téged. Nem is tudom, lehet hogy erre gondolt.

-Kezdtem restelleni magam amiért én ennyire céltalan vagyok. Nincs semmi jó ügy amiért kiállhatnék.

-Achilles szerint majd lesz.-mondta Connor biztatásképpen.-Egyenlőre már az is szép teljesítmény hogy elszöktél hazulról csak hogy assassin lehess. Nincsenek magasztos céljaid, és szerintem ez egy jó kiindulópont.-mondta Connor komoly hangnemmel. Wow. Most tényleg megdicsért? Vagy legalább is olyasmi. Fel kéne írnom.. Viccet félte téve igen jól estek a szavai. De volt bennük valami ami nem volt teljesen igaz.

-Lényegében azért is szöktem el mert gyűlöltem ott élni. Főleg a bácsikám halála után.-Connor érdeklődően hallgatott, úgy érzem talán eljött az ideje hogy én meséljek.-Nem tudok sokat a családi hátteremről tekintve hogy már alig emlékszem rájuk. Miután Jason bácsiék örökbe fogadtak éltem kissé furcsább életet.-kezdett frusztrálni hogy ennyire csontig hatolóan bámul. Zavartan dörzsöltem a karom.

-Hogy érted hogy furcsát?

-Hát nem igazán láttam más lányokat akik vívni tanultak.. és mászni talán pont ezért nem barátkoztak velem. -kezdett kialakulni némi gyászos hangulat. Talán mert mindkettőnket elárasztottak az emlékek. Ezért természetesen mondanom kellet valamit.-De ne érts félre nem szomorított el hogy nem keresték a társaságomat. Semmi kedvem nem volt babázni vagy teadélutánosdit játszani. A vívás sokkal izgalmasabb volt.-kuncogtam, Connor pedig megforgatta a szemeit és hasonlóképpen tett.-Hát igen mindig is fiús lány voltam..-erre kaptam egy furcsa tekintetet.

-Hát én nem úgy vettem észre.

-Ezt meg hogy érted? -kérdeztem tettetett gorombasággal.

-Életemben nem láttam még valakit annyit hisztizni mint téged. -mértem rá egy szúrós pillantást- és folyamatosan a hajadat igazgatod..

-Rendben van, viszont gyűlölöm a bálokat meg a puccos ruhákat és szívből megvetem a magassarkút mert nem tudok benne szaladni vagy mászni.-mondtam elégedetten hogy minél jobban bizonyítsam mennyire nem vagyok az a fajta lány. Connor mosolygott egy jót rajtam és talán most éreztem úgy először hogy nem gúnyból teszi. Ettől furcsa érzés kezdett motoszkálni a gyomromban.

-Akkor sem tagadhatod le..-nézett a szemeimbe kissé komolyabban.

-Mármint mit?-kérdeztem oldalra döntve a fejem.

-Hogy úri hölgy vagy. -és ennek hallatán mintha leállt volna az agyam. És a gyomromban lévő furcsa érzés erősödni kezdett. Dermedten néztem a szemébe majd kínosan elnevettem magam.

-Igazán?-erre zavartan elfordította a tekintetét és mosolyogva megdörzsölte a tarkóját. Majd hogy elkerüljem a kínos csöndet;

-Egyébként.. ennünk is kéne valamit.-jeleztem diszkréten hogy, hogy már annyira éhes vagyok hogy egy lovat is befalnék. Lopva lovam felé néztem. Nem. Inkább eszek sarat. A lovakat túlságosan szeretem. Gyönyörű lények. Jobban belegondolva az összes állatot szeretem. Pont ezért akasztott ki a mondat amely szinte előreláthatóan el fogja hagyni Connor száját.

-Vadászunk?-és hogy honnan tudtam előre? Egy bazi nagy íj van a hátán onnan....

-Vadássz te én nem akarok megölni egy állatot sem!-tettem karba a kezeimet.

-Persze ha embert kell ölni az ellen nincs kifogásod...

-Mert többre becsülöm az állatokat mint néhány embert.-jelentettem ki gőgösen mire Connor megingatta a fejét.

-Hát pedig előbb utóbb muszáj lesz.. persze felőlem ehetsz emberhúst is ha őket szívesebben ölöd.-Mondta szórakozottan majd felkelt és besétált a bokrok közé. Én pedig fintorogtam egy sort és utána loholtam. Nem lepődött meg rajta csak csendre intett. Én pedig engedelmesen lopakodtam, igyekezve a nyomaiba lépni. Percek múlva Connor hirtelen ledermedt és kissé lehajolt. Fogalmam sincs mit látott de hasonlóan cselekedtem. Lassan hangtalanul vette le a hátáról az íjat majd elegánsan elővett egy nyilat és készenlétbe helyezte. Az erdő jellegzetes hangjait a bogarak és énekes madarak zenéjét ágreccsenések törték meg. Nemsoká megpillantottunk pár őzet. Nekem pedig rögtön átfutott az agyamon hogy ezek talán ugyan azok a példányok amelyeket korábban láttam. Connorra pillantottam aki teljesen belemerült a vadászatba. Szemeit folyamatosan a célpontokon tartotta akik kecsesen ugrándozva vonultak előttünk. Percekig csak vártunk minden hang nélkül ameddig elég közel nem jöttek. Majd Connor hang nélkül kiemelkedett a bokrok közül, kifeszítette íját majd lőtt.Szegény párát a nyakán találta el, majd odaszaladt előkapta a tomahawkját és egy határozott vágással véget vetett a szenvedéseinek. Sajnáltam is meg nem is. Talán régen meg is sirattam volna de úgy hogy a túlélésünk a cél nincs választásunk. Ölsz vagy megölnek. Talán most értettem meg igazán.