-GYILKOS!-hallottam Amber rút, de a győzelemtől ittas hangját miközben feltűnően mutogatott felém, hogy az emberek engem tegyenek felelőssé. Majd kilocsolta egy olajlámpás tartalmát és beledobta a gyertyát. A tűz pillanatok alatt belepte a pocsoja felszínét, aztán mohón kedte falni a bársonyfüggönyöket, a cseresznyefa asztalka mellett. Amber felé indultam de gyorsan eltűnt a folyosón, lépteit talán a gondolataim vagy a tömeg sikoltozása miatt nem hallottam. Nem eredtem utánna, mert visszatartott a tudat hogy a nagynéném lent haldoklik. Valamennyien felém néztek ahogyan kint állok a galérián, fal fehéren, fel sem fogva mi történik. Láttam az emberek arcán a rémületet ahogyan, a csuklyás lany felé mutogatnak ilyedt tekintettel. Elengedtem a korlátot majd lassan hátrálni kezdtem. Minden olyan gyorsan történt, hisz percekkel ezelőtt még a kellemesen hűvös folyosón álltunk Jeremy-vel, abban a tudatban, hogy a terv tökéletesen beválik majd és Bostonban, másnap csak egy titokzatos gyilkosságról fognak szólni a pletykák nem pedig merénylőkről és árulásról. Azon gondolkodni sem volt időm, hogy Jeremy merre lehet. Ösztönből rohantam le a márványlépcsőn egyenesen a nagynénémhez. Néhányan felsikoltottak még mellettem, de mindenki menekülni akart, nem hiszem hogy érdekelte őket amikor átvágtam közöttük. Mire észbe kaptam a fél terem lángolt, az emberek pedig úgy rohangáltak fel alá mint hangyák a bolyban. A néném tarkója alá nyúltam, könnyes szemmel meredtem rá. Görcsösen ingattam a fejem mindtha csak tagadni próbálnám a tényt hogy perceken belül meghal. Ő utolsó erejét összeszedve az arcomhoz nyúlt és ráncos, puha kezével gyengéden végig simította, mintha csak ellensúlyozni akarná az összes gorombaságot amit az évek alatt mondott és csinált. Rátapasztottam a kezem az övére csakhogy az arcomon tartsam.

-Meg..meg-nyökögte én pedig belefúrtam a rekintetem, az övébe.

-Igen?

-Meg kell állí-tanod őt.-majd vett egy mély levegőt, és hörögni kezdett.

-Kit kell megállítanom?- kérdeztem összezavarodva.

-A testvé-érede...-majd megint köhögés.-távolhl a hegy-kbenn. Nagyon szehrettem otthh..-Hörögte. Tovább beszélt de nagy része értelmetlen hadoválás volt, a családról, magas hegyekről és egy hófehér palotáról és egy gyönyörű vízesésről. Biztosra vettem hogy ennek már semmi értelme csupán álomképek, amik megpróbálják nyugodtabbá tenni a lelkét. Már nem volt a tudatánál... Ez csak mégjobban kétségbe ejtett, valósággal ömlöttek a könnyeim.-Semmi baj Elisabeth...-nyöszörögte alig hallhatóan. Néha úgy tűnt mintha mosolyra húzta volna vékony szigorú ajkait. Kezét a torkához emelte, megszorította a nyakékét. Arca egyre fehérebb lett szinte már csak lihegett.

-Vidd ezt!-mondta, majd megrántotta a kezét, a brossot tartó bársonyszalag pedig apró pattanással engedte el a néném nyakát. Csontos keze a combom mellé zuhanva koppant a hűvös márványlapon, ezzel jelezve hogy elszállt belőle az utolsó ereje is. Kezében tartotta a nyakéket miközben az ég felé fordította a tekintetét.

Kilehelte a lelkét. Belőlem kiszakadt a sírás, és ügyet sem vetettem rá, hogy közben a nagyterem kiürült és lángokban állt. Kísértetiesen hasonlított a rémálmaimra.. Minden tompa nesznek hatott, a látásom homályos volt a könnyeimtől, és a kábulattól. Az egyetlen amit éreztem a forróság és a tömény füst szúrós szaga volt. Egy erős kéz megragadta a vállam. Ilyedten felocsúdtam, majd Jeremy arcát láttam kirajzolódni ahogy felém hajol és elrángat a néném hullájától.

-MENNÜNK KELL! -üvöltötte és karon ragadott. Én kirántottam magam a szorításából és gyorsan a nyaklánc felé kaptam. Gondosan a zsebembe mélyesztettem, aztán hagytam hogy, Jeremy elrángasson. Fél percre rá nem láttunk a füsttől. Jeremy szögdelve kerülgette a lángokat, telljes volt a lélekjelenléte, még a sálját is az arca elé szorította, nem úgy mint én. Esetlenül köhögtem, és alig tudtam átvergődni a törmelékeken. Nem volt semmim amit az arcom elé tehettem volna, így csak a tenyeremet szorítottam a szám elé. Kellett egy perc mire összeszedtem magam annyira hogy ne kelljen rongybaba módjára átcibálni a tűznyelveken. Hirtelen labirintusnak hatott a nagyterem, hisz a tartógerendák és a berendezés kezdte megadni magát a tűznek. A függönykarnis recsegve szakadt le, láttam ahogy Jeremyt vállba találja, de ez még nem volt vészes, ugyan elvesztette az egyensúlyát de pillanatok múlva megint karon ragadott. Szinte belevájta az ujjait a kabátomba amikor a kristály csillár hatalmas csörömpöléssel ért földet mellettünk pár méterre. A leszakadt darabjai úgy csúsztak ezer felé a márványpadlón, akár a jégen. Megakadt rajta a tekintetem. Jobban mondta annyira leblokkoltam, hogy az egész jelenetet csak lassítottan tudtam felfogni. Minden ami most porrá ég a tűzben, évekig a mindennapjaim részét képezte. Most pedig füstté válik az egész, nyom nélkül eltűnik a föld felszínéről.. Ám hirtelen eltűnt a szemem elől, a tűztengerben úszó terem, és egy hatalmas ablak került a szemem elé. Az egyik mellékfolyosón volt, ami idézte a nyugodt hangulatot negyed órával ezelőttről. Észre sem vettem hogy, vagy öt méterre kerültünk a tűzfészektől. A folyosó legvégén még láttszott a lángoló nagyterem akár a barlang végén a fény. A lángok hangja, földöntúli morajlássá olvadt össze. Kissé halkabb volt, de mégis baljósan kúszott végig az arzénzöld tapéta mentén. Jeremy indulatosan felkapott egy széket, majd olyan erővel vágta neki az ablaknak, hogy az üvegszilánkok szanaszét repültek a folyosón, támlájának egy darabja a lábam előtt ért földet. Összerezzentem a hangra, ami ismét felébresztett a kábulatból. Jerermy felkapta az egyik letört széklábat majd kiütögette vele az ablak szilánkosra tört szélét ami ott maradt a keretben. Ahogy végzett vetett rám egy pillantást. Arcán egyszerre tükröződött feszültség, bánat, és düh. Intett egyet majd kiugrott. Még vetettem egy utolsó pillantást a néném irányába, még ha nem is láttam, őt a lángok között, bennem volt a tudat hogy még ott van és én búcsúzóul csak nézni tudok semmi többet. Követve Jeremyt leugrottam. A sötétség magába szippantott, ahogy elrugaszkodtam. Nem tudtam hova érkezek vagy mennyit zuhanok majd. Végül két másodpercig megsüketített a zuhanás szele aztán, tompa roppanással értem földet a mély hóban. Térden kuporogva köhécseltem, tiszta levegőt engedve a tüdőmbe. Az egész altestemet befedte a hó, jólesően lehűtve azt. Jeremy felrántott a földről majd, csak arra emlékszem ahogy a fák között rohanunk felébredve a friss hideg levegőtől, arcomat felkarcolják a jeges faágak, semmit sem láttam csak éreztem ahogy a karomnál fogva vonszolnak. Majdnem minden lépésnél megbotlottam a mély hó és a nehéz terep miatt. Olyan volt mintha félig meghaltam volna. Tudatomat belepte a füst, akár az épületet, mellhasomban pedig ott lángolt a fájdalmas felismerés; elbuktam. Megérkeztünk a tisztásunkra, Jeremy végre elengedte a durva szorítást.

-El kell tűnnünk! Ó te jó ég..-dadogta, miközben a fejét fogta és körbe körbe mászkált. Rám nézett és megragadta a vállaimat majd feltessékelt Éjfél hátára. Rutinból léptem csak bele a kengyelbe és ragadtam meg a szárat kissé esetlenül.-Menj!! Siess Lys!! Menj haza, és pakold össze a holmiaidat! Bostonban találkozunk- Azzal rácsapott Éjfél farára aki, mint a puskagólyó kezdett száguldani. Pár másodpercig a ló nyakára feküdve hallgattam a paták alatt ropogó ágakat, a szerszámok vad csörgését, a fújtatást, és ahogyan a lombok csapkodják a fejem tetejét és a kabátomat. Majd végül Éjfél egy kissebb ugrással felkapaszkodott az útra amitől előre buktam, kiegyenesedve láttam meg a tiszta csendes utat. Éjfél itt új erőt vett és galoppozni kezdett tiszta erőből, láttam a hatalmas párafelhőket amiket kifújt, éreztem rajta hogy ez nem önfeledt száguldás, hanem színtiszta ösztön ami arra sarkallja hogy meneküljön. Egészen a dombig száguldottam, majd hirtelen felindulásból izomból meghúsztam a szárat, Éjfél pedig türelmetlenül ugrott pár lépést, majd felágaskodott. Nagy puffanással értek földet a mellső patái. Jobbrahúztam a szárat, hogy megforduljak de a lovamnak csak a feje tekeredett hátra, megmutatva az ijedt grimaszt amit vágott, a kidülledő szemfehérjét és a habzó száját. Lábai egy percre sem álltak meg, folyamatosan ide-oda lépkedett, idegesen kapálva a földet, mintha csak valami tébolyodott táncot ropna. A zabla csakhogynem oldalra csúszott ahogy húztam, majd hirtelen perdült egyet, hangos ideges prüszköléssel kísérve. A látvány ami a szemem elé tárult felfoghatatlan volt. A tájat narancsszínűre festette a lángok fénye. Ordibálás és sikoltozás elmosott hangjait sodorta felém a hideg szél. Én ültem a lovon, kalapáló szívvel, és csak arra tudtam gondolni, hogy hol hibázhattam... Éjfél nyugtalanul lépkedett ide oda, egyre vadabb táncot járva alattam. Legalább annyira össze volt zavarodva mint én. Erősen tartottam a szárát, hogy maradásra bírjam. Őszintén szólva nem is értem miért akartam görcsösen maradni. Talán azért mert olyan érzésem volt mindta a mellkhasomból kitépődött volna a szívem, és valahol ott emésztenék a lángok bent az épületben. Valamit csak tudok segíteni még.. Nem lehet hogy csak így itt hagyjam ezt a káoszt! Nem lehet hogy csak ennyit tehettem. Nem lehet hogy minden úgy végződjön mint az álmaimban!

Pedig akkor ott, tudomásul kellett vennem hogy ez maga volt a megtestesült rémálom, bár nem láttam leégni az emberek arcáról a bőrt, és halott édesanyám sikolyát sem hallottam. De, nem voltam gyámoltalan kisgyerek sem, tudtam volna tenni, mégsem lett más a terveimből, mint egy halom arzénszagú olajjal átitatott parázs. A gondolataimnál csak az szédített el jobban amikor Éjfél megunta a hasztalan ácsorgást és fújtatva perdült egyet, egy ugrással galoppba lendült. Arcomba ismét belecsapott a hideg kemény szél, testem megimbolygott a nyeregben, majd a szár után kapva visszahúztam magam egy stabil pozícióba, és szabadon engedtem a lovamat hogy elrepítsen a pokolból.

-Achilles! Achilles!-estem be a házba ziháltan. Ösztönösen a dolgozószoba felé vettem az irányt.

-Mi a rosseb? Elisabeth? -rimánkodott, ám amikor meglátta az arcomat rájött hogy nagy a baj. Ahogy hadartam a szavakat, az öreg arca lassan átváltozott dühös meglepettségből, döbbentre. A gyertyafény halványan világította barázdás arcát. Sokáig tartott mire normálisan összeszedtem a gondolataimat és el tudtam mondani hogy, mi történt.

-...szóval...szóval el kell tűnnöm innen.. Mindenhol körözni fognak, rengetegen látták az arcomat.

Achilles nem vágott közbe, sőt miután befejeztem sem mondott semmit. Némán meredt maga elé, de láttam rajta hogy erősen gondolkozik és próbál alternatív megoldást találni. Reménykedtem benne hogy ki eszel valamit de a mély hallgatás után, csak annyit tudott mondani.

-Hát eredj!-és azzal elfordította a fejét, ügyelve hogy ne lássam az arcát, a kalap karimájától. Másodpercekig ácsorogtam még az ajtóban. Fejemben keserűen visszhangozak Achilles szavai. Olyan volt mintha épp most tagadott volna ki. Azthiszem ebben a pillanatban fogtam fel mit is teszek éppen. Belém nyilalt a bűntudat, hogy csak így itt hagyom őket. -Na mi lesz! Eredj! Szedd össze ami a legfontosabb aztán fel a nyúlcipőt!-kelt fel a székből, én pedig megtorpantam és felszaladtam a szobámba. A szituáció kísértetiesen hasonlított arra az estére amikor elszöktem, ám nyoma sem volt annak az izgalomnak és kalandvágynak. Most tiszta szívemből maradni akartam, ily kevés idő alatt annyira megkedveltem a tanyát, Achillest, az erdőt, a tengert... és Connort. Rekord gyorsasággal beledobáltam, minden fontosat egy vászonzsákba pont mint akkor. Aztán benyitottam Connor szobájába, de hűlt helye volt. Bár sejtettem, hisz ha itthon lenne már rég felkelt volna és számon kérne hogy mégis mit művelek. A gyomrom erre a gondolatra, dió nagyságúra zsugorodott. Mégis hogy fogom neki elmondani? Közben lesiettem a lépcsőn, és még körbeszaladtam a házban mintha keresnék valamit, de legbelül tudtam hogy csak húzni akarom az időt, és titkon reménykedtem benne hogy Connor beállít és előáll valami oltári nagy ostobasággal ami végül beválik és találunk egy másik utat, hogy ne kelljen elmennem. De ezek hiú ábrándok voltak, én pedig csak kockáztattam volna Achilles életét ha tovább tétovázok. Ki tudja hogy követtek-e hazafelé. Persze az öreg rátermedtebb mint amilyennek látszik, de ettől még nem szeretném veszélynek kitenni. Leszegett fejjel indultam hát az ajtó felé, még egyszer lassan visszanéztem a hatalmas lépcsőre, átnéztem a nappaliba, majd Achillesre pillantottam. Némán nézett rám. Úgy éreztem elárultam, és a szemében mától csak elfecsérelt idő és energia vagyok. Hogy mindent kiképzésemet hiábavalónak tekinti és örökre lemondhatok az assassinokról, a harcról, arról hogy segíthetek a hanyatló Amerikának, vagy a rendnek.

-Vigyázz magadra!- Szólalt meg végül halkan.

-Ne haragudj!-nyökögtem. Az első küldetésem volt és..és én...

-Elisabeth!-csattant fel Achilles-Mindenki hibázik! Ezt vésd az eszedbe. Ma tanultál valami keményet az élettől, és ezt a tapasztalatot senki sem tudja elvenni tőled! Minden jó assassin hibázott valami nagyot élete során.-itt zavartan a cipőjére nézett-A lényeg hogy csak előre nézz. A múltat nem tudod megváltoztatni de a jövődet te alakítod!- Azzal bátorítóan rácsapott a vállamra, én pedig kiléptem az ajtón. Még vissza akartam fordulni, egy kérdésre de addigra az ajtó már csukva volt. Attól a ponttól kezdve már nem volt helye siránkozásnak. Bárhhol is van Connor meg kell értenie hogy így döntöttem. Ezzel a lendülettel rohantam be a fák közé, többször is belesüppedve a magas hóba. Durván letöröltem a könnyeimet az arcomról a kabátujjammal miközben ágakat löködtem félre az utamból. Lovam hűségesen elém ügetett. Megállnia sem kellett, minden kétségemet félresöpörve felugrottam rá, két lépés után vágtába ugrott és már ment is. Ő is tudta hogy valami megváltozott. Nem finnyáskodott, nem értetlenkedett, tudta hogy mennünk kell. Nekem is így kellett tennem. Ahogy felvettem az ütemet mindent kiürítettem a fejemből, még akkor is ha ez volt a világ legnehezzebb feladata. Nem küzdöttem a hideg fagyos szél ellen, csak hagytam hogy megdermessze az arcbőrömet, és lehűtse a lelkemet. Mikor kiértünk a nagy egyenes útra, Éjfél kényelmesebb galoppba váltott, nem hajtottam, de nem és fékeztem, szükségem volt rá hogy az ő ösztöneire hagyatkozzak a fagyos úton, a vak sötétben. Tíz perc galoppozás allatt nem figyeltem másra csak a paták ütemére, az alattam kalapáló hatalmas szívre, és a tökéltes összhangra ami köztünk van. Tudom szánalmasan hangzik de ez jelen esetben el töltött valami meleg nyugalommal. Ironikus hogy egy száguldó telivér hátán lelek lelki békére az Észak Amerikai vadon kellős közepén, egy sötét téli éjszakán. De kétség kívül többek között most erre is szükségem volt. Az egykori otthonom lángjai még néhányszor, vad villanással siklottak át a tudatomon, a nagynéném arcával együtt. De már minden olyan távolinak hatott. A hideg szél egyre messzebb és messzebb vitte a sikolyok visszhangját, kitakarította a mocskot és a mérgező füstöt ami makacsul a kabátom szövetébe, és a lelkembe fészkelte magát. Többé már nem létezik. Porig égett. Vége van. Talán ez kell ahhoz hogy végleg magam mögött hagyjam aki voltam.

Nos talán mindent mégsem akartam otthagyni. Connort és Achillest nem... Lehunytam a szemem és lenyeltem a könnyeimet. Nem. Erre most nem szabad gondolnom.

A lelki békém olyan hirtelen elillant mint ahogy jött. Kavicsok csikorgását és hóropogást hallottam. Ez határozottan nem Éjfél volt. Más ütem, nagyobb lépések, gyorsabban haladt mint én, vagy ötven méterre lehetett. Nem néztem hátra, tovább füleltem, hisz ha a képzeletem játszik velem tökéletesen mindegy, ám ha valóban követnek jobb ha azt hiszik hogy nem tudok róla. Meg kellett acéloznom az akaratomat, az öszöneim azt súgták hogy használjam a szemem, de az eszem azt mondta hogy füleljek. Mikor fél perce nem hallottam a patadobogást már kezdtem megnyugodni ám, akkor egy másik ló prüszkölésére lettem figyelmes, sokkal közelebbről. Éjfél bal füle hátra csapódott a hang irányába. Ő is hallotta. Az ő hallásában jobban bízok mint magamban. De meg kelett tartanom a hideg vérem. Hol vagyok? Alig fél órája voltam úton. Ha minden igaz most jön egy kereszteződés. Bostonhoz egyenesen megy az út, ám ha élesen jobbra fordulok feljebb az úton lesz egy kis vágás balra, azaz szintén Boston felé, csak száz méterrel alrébb. Magamban kalkuláltam. Ha tovább megy akkor csak egy hozzám hasonló tébolyodott akinek sietős a dolga. Ha lekanyarodik szinte biztos hogy követ, szóval bevágok a csapásba és amilyen gyorsan tudok keresek egy helyet a bokrok között ahol meghúzom magam Éjféllel. Reménykedem benne hogy, elég előnyt nyerek, és szem elől téveszt, aztán tovább megy a csapáson anélkül hogy észrevenne én pedig kitalálom merre tovább.

Óvatosan nyomni kezdtem Éjfél oldalát a sarkaimmal. Ha elkezdem sarkantyúzni az baromi feltűnő. Szerencsére nem hagyott cserben sem a lovam sem az emlékeim. Éjfél vette a jelzést és még fél óra galopp után is képes volt gyorsabbra venni a tempót. Éreztem hogy, kezd kimerülni, de tudtam hogy már csak párszáz méter és pihenhet, úgyhogy a megmaradt tartalékaira tettem fel a szerencsénket. Emberünk kezdett lemaradni, én pedig megláttam a gyéren kivilágított kereszteződést. A legutolsó pillanatban rántottam meg a szárat jobbra, Éjfél patái alatt csikorogtak a kövek, nagy adag havat és jeget szórt a fékezése, és ahogy irányba fordult, nem volt mit titkolnom szóval bőszen hajtani kezdtem, mire két nagyobb ugrással ismét úgy galoppozott mintha puskából lőtték volna ki. Egy másodpercre láttam csak őt. Mindennél jobban reménykedtem benne hogy képzelődöm és végül nem lesz ott senki, de sajnos vagyis inkább szerencsére nem csaltak az érzékeink. A fekete árny lidércként ugrott ki a fák árnyékából, hogy aztán rögtön elnyelje egy másik árnyék. Láttam a lova forró fújtatását, amely csak még démonibbá tette. Lábaival szinte folyamatosan rúgta lova oldalát, de ezt a csatát elvesztette. Éjfélnél gyorsabb lovat életemben nem ültem. A démoni árnyat elnyelte a kanyar én pedig csak arra koncentráltam hogy meglássam a sötét nyílást a fák között. Éjfél csak úgy repesztett mégis óráknak tűntek a percek, miközben a fagyos erdő mellett suhantunk. Végül egy, éles kanyarral, még egyszer utoljára irányba rántottam Éjfélt, láttam a lovast hatalmas ívben bevágni az útra. Tudtam hogy meglátott, mert megint úgy meghajtotta azt a szerencsétlen lovat mint a veszedelem. Azonban engem és Éjfélt már rég elnyelt a sötétség mire észbe kaphatott volna. Vágtáztam pár métert majd megfékeztem és bevágtam a fák közé. Ezúttal nem ellenkezett bármilyen veszélyes és sötét helyre akartam menni. Óvatos lépésekkel úgyan de engedelmeskedett. Nem tudom mikor érdemeltem ki ezt a szintű bizalmat de őszintén erőt adott hogy rá számíthatok. Tudom hogy ösztönlények, önszántukból sosem mennének be éjszaka a sötét erdőbe és azt is tudom hogy egy másik ló már levetett volna a hátáról, ha így meghajtom aztán bevezetem a bozótosba. Persze nekem sem volt kellemes, a hideg fagyott ágak szétcsapkodták, dermedt arcomat. Biztos voltam benne hogy a bőrt is szétszabdalták rajta, de nem érdekelt, az volt a fontos hogy minél mélyebbre érjünk. Megfékeztem Éjfélt és vártam. Mindketten lihegtünk, de ez aligha számított, ha a terveim szerint végigvágtat a csapáson semmit nem fog hallani a saját zajától. Másodpercekig semmit sem hallottam az erdő neszein és a lélekzésünkön kívül. Majd apró reccsenések, halk dobogás. Jön. Egyre hangosaban és fenyegetőbben robogott. Beugrott az ösvényre. Valóban meglátott. A szivem a torkomba ugrott amikor már egészen közelről jött a hang, ennél jobban már csak attól pánikoltam be amikor lassítani kezdett. Le kellett volna szállnom a lóról, hogy semmiképp ne lásson meg, most jobb híján csak a nyakára feküdtem, így nem láttam merre van, szóval ismét csak a hallásomban bízhattam. Ügetett. bárhol megismerem az ügetés ritmusát. Közelebb és közelebb jött. Az ágak zörögni kezdtek, de tudtam hogyha ide tartana, a lovam is mocorogni kezdene, hisz legalább annyira fülelt és lapult mint én magam. Leszoríttottam a szemem és könyörögtem hogy ne álljon meg. A zaj halkulni kezdett, én pedig kifújtam a percek óta bent tartott lélekzetemet. Az ágak zörgése méterekkel arrébb volt amikor felültem és megfejeltem egy ágat. A hó egyszerre hullott le az egész fáról. A lovas pedig megtorpant, akkor olyan cifrán szitkozódtam magamban, mint úrihölgy még soha. Emberünk lehuppant a lováról én pedig ösztönből kattintottam ki a pengémet. Egy másodpercre megfagyott a levegő, aztán vad rohanás zaja hasított végig a levegőn. Az alak bevetette magát a bokrok közé, Éjfél pedig magától neki iramodott. Felismerte volna a penge kattanását?! Ki a fészkes jó fene ez? Minden erőmmel kapaszkodtam a lovamba, azt hittem sosem lesz vége a szúrós fagyos bokrosnak, de lovam hirtelen ugrással egy tisztáson termedt. Körbenéztem, rejtekhely után kutatva. Már jócskán letettem róla hogy Boston felé menjek, volt bennem egy nagy adag pánik, csalódás, düh, és bánat, minden ami csak kell. Azt éreztem hogy, ha ennyi szenvedés után valakinek még mindig kedve támad kibaszni velem akkor csak hajrá. Ha bármi köze van a tűzhöz és a néném halálához, vagy annak a kiterveléséhez akkor elkapom és addig szabdalom a húsát ameddig nem ad ki valami használható információt, hogy eljussak ahhoz a ringyóhoz és kicsináljam. Minden szenvedésemet felváltotta a düh. Jó adag adrenalinnal felpumpáva fékeztem meg Éjfélt, egy jó nagy fa alatt. Felkapaszkodtam az ágai közé és hagytam hogy Éjfél tovább ügessen. Semmi biztosítékom rá hogy, nem vágtat el innen az Isten háta mögé és hagy magamra. Biztam benne hogy rámtalál ahogy mindig is tette. Csak az ő nyomai maradnak a hóban, terveim szerint emberünk követi majd őket. Magasabbra másztam igaz nem volt egyszerű ilyen hidegben, elgémberedett végtagokkal a csúszós ágakon, de mint már mondtam olyan adrenalin adag tombolt bennem hogy már gyakorlatilag semmit nem éreztem, csak a kényszert hogy valakin bosszút álljak mindenért. Tudom hogy ez nem helyes, nem szabadna hagynom hogy kiszolgáltatottá váljak az érzelmeimnek, de ugyanakkor nem menekülhetek örökké. Ha valaki aki információkkal tud szolgálni, önként veti magát az utamba azt nem fogom elszalasztani, inkább meghalok itt helyben minthogy megint elfussak.

Át sem gondoltam rendesen a tervemet, mikor megjelent. Sötét folt volt a szűz hóban. Rátalált Éjfél csapására és felé sétált. Ahogy kiljebb ért fekete árnyéka lidércként nyúlt végig a havon. Mikor elég közel ért kivontam a pengém. Kiváncsi voltam hogy felismeri-e. Jobban mondva akartam hogy felismerje. Azt akartam hogy egy mésodpercre ugyanúgy megfagyjon az ereiben a vér mint, nekem tíz pere. Felkapta a fejét én pedig lecsaptam. Két szusszanás alatt belesüppedt a mély hóba én pedig pengét szorítottam a torkához.

-Lys! Mit művelsz?!