Újra felemésztett mindent a tűz. Kezemben kardok voltak, a báltermen rohantam végig fejvesztve a nagyerkélyre. A néném ott feküdt véresen, felém nyújtotta a kezét.

-Soha többé nem jöhetsz vissza.... -a hang olyan volt mint Achillesé de nem tudtam bemérni honnan jött. Egyszerűen mindenhonnan ezt hallottam. Átvágtam minden lángon, csak az lebegett a szemem előtt hogy ő az egyetlen élő rokonom. Mellé térdeltem és óvatosan megtartottam törékeny öreg testét. A seb túl mély volt a vérveszteség pedig túl nagy. Megragadta a fejem hogy a fülembe súgja az utolsó szavait..

-Ne bízz a hollókban!

Majd leszakdt az erkély és zuhanni kezdtem.

Hatalmasat ugrottam az ágyon. Felkönyököltem majd realizáltam hogy itthon vagyok és nincs semmi baj.

-Neked is jó reggelt!-morogta Connor morcosan. Csak most eszméltem rá hogy eléggé intenzív ébresztőt kaphatott, mivel a kezei közül téptem ki magam. Nem tudtam mit mondani csak rá mosolyogtam, ő pedig vissza rám. Bár arcán látszott hogy alig van magánál. Vissza feküdtem mellé hogy újra átkaroljon. A nap gyorsan elröppent. Nagy részét a házban töltöttem. Először is gyakoroltam Connorral, bár Achilles szerint legalább ma pihennem kellett volna egy keveset mielőtt útnak indulok, egyszerűen nem tudtam ölbe tett kezekkel várakozni. Mikor elérkezett az indulás ideje dobogó szívvel vezettem ki Éjfélt az útra. A terepet tompa narancssárgára festette a kései napfény. Mielőtt lóra szálltam volna Connor jelent meg az ajtóban. Egy pillanatig azthittem mégis velem jön, de rájöttem hogy csak elköszönni akar.

-Sok szerencsét.-mosolygott bátorítóan. Újonnan egyre többet mosolyog. Ami furcsa, tekintettel a szituációra. Voltaképpen sikerült neki felbátorítania, mert úgy éreztem hogyha ő mosolyog akkor minden rendben van. Félénken magához húzott, amit a tegnap estére tekintettel, teljes természetességgel fogadtam. Sőt igazából azthiszem úgy normális ha ezentúl megölelem ha megyek valahová. Persze ennek nincs különösebb jelentősége... mármint... van, de nem vagyunk szeretők vagy ilyesmi. Csak jó ölelkezni és kész! Szóval a lényeg hogy hosszas ölelés után végül ellökött.

-Aztán fel ne gyújtsd a villát!-mondta gúnyosan.

-Még bármi megeshet..-nevettem zavartan. Majd felpattantam a lovamra.

-Vigyázz magadra!-mondta mélyen a szemembe nézve.-meg arra a seggfejre...-tette hozzá gyorsan, ám még mindig vigyorogva.

-Hé!-röhögtem, majd felé csaptam. Megfogta a kezem és bátorítóan megszorította. Ahogy Éjfél megindult szép lassan szétcsúsztak a kezeink. Connor még intett vele egyet, végül megfogadtam hogy tovább nem húzom a búcsút, elvégre reggelre itthon leszek. Meghajtottam Éjfélt és magabiztosan elvágtattam.

-Hogy-hogy egyedül jöttél?-törte meg a csendet Jeremy. Lassan baktattunk a loviankkal. Bár a tónál beszéltünk meg a találkát, Jeremy elém lovagolt. Megértem. Én sem szívesen ücsörögnék egy sötét erdőben napnyugtakor, decemberben. Sőt ilyenkor még lovagolni sem olyan felszabadító mint máskor. Egész út alatt nyomasztó érzésem volt, és holott máskor a tájat kémlelelm vagy épp galoppban száguldok most azon voltam hogy minél előbb ott legyek a találka helyen. Meglehet hogy a hangulatom nem a tél miatt ilyen... -Figyelsz te rám, Elisabeth?-kérdezte szórakozottan Jeremy. Látszólag őt kicsit sem hatotta meg, hogy mi vár ránk. Vagyis jobban mondva inkább rám. Neki csak azon kell aggódnia, hogy ne keveredjen majd gyanúba.

-Tessék?-ráztam meg a fejem.

-Connor miért nem jött végül?-meredt a havas tájra, komolyabb arccal.

-Meggondolta magát.-mondtam ki amit hallani akart. Bár koránt sem erről van szó. Jeremy felhúzta az egyik szemöldökét és gyanakvóan rám nézett.

-Elisabeth Ravenhill. Miért hiszed azt hogy átverhetsz?-mondta visszafogott vigyorral a fején. Kínosan elnevettem magam. Való igaz, hogy túl jól ismer.

-Megmondtam neki, hogy talán én is jobban tudnék koncentrálni, ha nincs ott.

-És hogy reagált?

-Megértette.-zártam rövidre. Jeremy pedig egy ideig úgy bámult mint aki látja az összes gondolatomat.

-Vagy úgy.-kaptam a rövid választ, majd újra az útra szegezte a tekintetét. Vártam egy jól átgondolt rafinált kérdést amivel jól sarokba szorít, de végül annyiban hagyta. Legalább is egy időre. Fél perccel később sóhajtott egyet, hatalmas párafelhőt lehelve, és tudtam hogy csak akkor jön a java.-Figyelj nekem semmi bajom az indiánnal, de túl forrófejű és nem szeretem ha valaki a saját feje után megy amikor én előre eltervezek mindent nehogy galiba legyen. Megértem hogy szeret téged de ezt jobban átgondolva is kimutathatná.-mondta a lehető legőszintébb hangsúllyal. Bennem megfagyott a levegő. Nyilván a hidegtől amúgy is, de Jeremy kijelentésétől mégjobban. Nem is igazán tudtam mit mondani csak zavartan bámultam rá. Szerencsére az arcom amúgy is vörös volt mert kicsípte a hideg. Bár nem kizárt hogy most változott pár árnylatot..-Most mi a baj? Rosszat mondtam?-kérdezte zavartan. Fejét újra felém fordítva.

-Nem. Vagyis.. igen..-nyögdécseltem, felettéb intellektuálisan, és minden magabiztosságtól mentesen. Nyilván Jeremy rögtön rájött mi történik.

-Oooooh csak nem újat mondtam?-Nevetett fel kárörvendően.

-Jeremy!

-Mi a baj Elisabeth? Dehát ez teljesen egyértelmű volt!-vigyorgott tovább-Ejj nem gondoltam volna, hogy csalódnom kell benned. Azt hittem ennél okosabb lány vagy. Ennyire elvarázsolt az az indián?-folytatta tovább az idegszálaim roncsolását. Fejem továbbra is paradicsom vörös volt de nem tudtam elfolytani a mosolyomat. Még sosem mondtam ki gondolatban sem hogy Connor oda lenne értem. Nem foglalkoztatott a szerelem. Jobban mondva nem akartam hogy foglalkoztasson. De sajnos ez ellen nem tudok védekezni..Lényegében nem én beszéltem le Connort. Azt mondta hogyha nem szeretném nem jön. Nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről hisz nem akartam megbántani. Lelassítottam Éjfélt és hagytam hogy Jeremy kicsit lehagyjon, majd a szám elé húztam a sálamat, nehogy meglássa az arckifejezésem.- Hiába takarod az arcodat.. nyitott könyv vagy.-sóhajtott unottan miközben féloldalvást hátra nézett. A következő percekben bevágtam a durcát és fej-fej mellett baktattunk tovább. Gyorsan sötétedett, a nap vörös fénye néhol beszűrődött a sötét felhők között. Nemsokára megint havazni fog. Ahogy elértük az ismerős ösvényt már korom sötét volt, ami nem baj. A sötét a barátunk. A hideg szél csontig hatolt, bár nem voltam benne határozottan biztos hogy csak ezért remegek. Mielőtt túl közel értünk volta a birtok határához Jeremy hirtelen lefékezte lovát, majd bevárt. Csöndben meredt maga elé, még végül megszólalt.

-Nem akarom, hogy az érzelmeid befolyásoljanak. Assassin vagy. Tudnod kell helyesen dönteni, és nem mindig az a helyes amit a szíved diktál.-mondta komoly kimért hangon, és bár korom sötét volt éreztem ahogy a tekintetét a szemeimbe fúrja.

-Tudom.-mondtam halkan. És bár a szél fütyült a rideg dombtetőn, tudom hogy hallotta.

-Connor veszélyes.-mondta, én pedig felkaptam a fejem. Néhány sötét tincset az arcoma kotort a szél, miközben kérdőn néztem rá.

-Ezt meg hogy érted?

-Az apja templomos, tudod te mibe keverhet bele téged?! Ráadásul meggondolatlan még..

-Jeremy.. nem ismered őt.

-Jó ember ismerő vagyok ezt tudod te is. Látom hogy nem rossz ember, de nem tud rád vigyázni. Bajba kever az ostobaságaival.

Tudok magamra vigyázni.-mondtam hűvösen. Jeremy csak elmosolyodott. Tudta hogy nem fog a lelkemre beszéni akármit mond, úgyhogy beletörődött.

-Soha ne hagyd hogy az érzelmeid befolyásoljanak..-mondta halkan inkább magának mint nekem, hangja bánnattól átitatott volt. Úgy érzem sok dologról nem tudok még ami vele történt, ameddig nem beszéltünk.. Nem akartam vitatni a témát. A küldetésre akartam koncentrálni, ami nagyon nehéz volt tekintve, hogy Jeremy magabiztosan dobálódzik azzal hogy Connor szeret, ez pedig jobban meglepett mint kéne, hisz ha belegondolok tényleg nyilvánvaló volt. Egy időre lezártam magamban ezt a témát azzal, hogyha vissza érek a tanyára megmondom neki, hogy mit érzek aztán majd lesz valahogy.

A mulatság vidám neszei végig pezsegtek a rideg sötét ágak között, egészen a rejtekhelyemig. Átfagyott csontjaimig hatoltak a régmúlt emlékei, mikor is a tizenhárom éves énem kicsinosította magát, letipegett a zsúfolt nagyterembe és érezte magán az emberek tekinteteit. No persze nem úgy mint azokban a mesékben amiket az anyukák mesélnek kislányaiknak. Amikben a csodaszép leányzó lelibben a márvány lépcsőn, kezét kecsesen a míves aranykorláton csúsztatva. Az emberek pedig tátott szájjal bámulják, néhol pedig el-el hangzik pár mondtad, hogy "milyen gyönyörű" és hasonlók. Nos ez mai fejjel nekem túl idilli, de persze kislány koromban, lázadó személyiség ide vagy oda, én is vágytam rá. Én is lementem azon a lépcsőn, én is szépen és elegánsan tettem, és az emberek is bámultak rám. Ám akkor már megtudtam különböztetni az álmosolyt az őszintétől. Aznap álarcok villantak felém amiktől kirázott a hideg. Néhány közülük nem is mosolyra hasonlított hanem inkább, groteszk vicsorra. Mindenki egynek hitte magát a sok közül. Gondolták villantanak valami semleges vidámságra hajazó gesztust én pedig észre sem veszem majd a nagy tömegben. Tévedtek. Kislányként végignéztem az összes arcot, amik egytől-egyig az emlékeimbe fészkelték magukat, bizarr emlékeztetőt, hagyva arra, hogy az emberek ma már csak érdekből mosolyognak. Egészen így hittem ezt, hónapokkal ezelőttig. Aztán találkoztam Connorral. Talán ezért hatott most ilyen élesen ez az emlék. Nem volt olyan rémes dolog, de bennem mégis örökre nyomot hagyott a jelenet. A kellemesen fűtött kényelmes emlékekből aztán visszazuhantam a valóságba. Tudtam, hogy nem szabad elkalandoznom. Jeremy megszerezte a merénylő adatait. Vörös vállig érő haj, kb. 165 cm magas, neve; Amber Moss. Egy nő. Mielőbb megtaláljuk annál előbb lesz vége ennek a rémálomnak.

Na akkor lendüljünk neki.

A villát sűrű erdő ölelte körül, vagy legalábbis egy részét. Bár az első gondolatom az volt hogy beszívárgok az épületbe egy ablakon, és lopakodva követem Jeremy-t, hamar rá jöttem, hogy ez kivitelezhetetlen ekkora tömegben. Persze egy gyakorlott assassin meglehet, játszva megoldaná, de én mint zöldfülű inkább bisztosra megyek pláne így, hogy tudom mi a tét. Úgy döntöttem felkapaszkodok egy termetesebb fára és az ablakokon át követem nyomon a történéseket. Ami nem volt oly egyszerű, hisz bár az emberek nem az ablakon nézelődnek egy bál alatt, az ágakról lezuhanó hó és a himbálódzó ágak nagy feltűnést kelthetnek annak akinek oda téved a tekintete. Ha teljes takarásban akarnék maradni a sűrűjéből kéne figyelnem, ahol korom sötét van, magamat jól ismerve pedig lefogadom, hogy három ugrás után lezuhannék a francba mert nem látom hova ugrom. Ezt az opciót félredobva úgy döntöttem addig merészkedem az épület felé ameddig legalább egy minimális fényt kapok. Így sanszosabb hogy meglátnak szóval lassan és óvatosan kell mozognom. Elsuhantam hát pár félhomályba burkolt mellékszoba mellett, majd bepillantottam a folyosóra ahol egy kissebb csapat kacarászott. Itt lassítottam majd jól megfontoltan feljebb másztam egy ággal. Aztán gyorsan suhanó alakokat láttam elrohanni a kacarászók mellett. Kissé megtorpantam és gyorsan mélyebbre húzódtam egészen a fa törzséig. Két kisgyerek szaladt végig a folyosón majd egymást löködve rohantak el az ablakok alatt. Kifúlytam magam, és újra nekilendültem, pontosabban át egy másik fára, majd mégegyre. A következő ablakokat csak felületesen vizsgáltam meg. Az emberek ott bent nem is sejtik hogy éppen őket figyeli valaki a relytelmes ágak sötétjéből, és igen akkor tényleg egy árnyéknak éreztem magam. Nem holmi hercegnőnek aki csillog-villog, és mindig a figyelem középpontjában van. Ó igen.. azthiszem az új énem sokkal inkább mozgott otthonosan az árnyékban mint a fényben, és sokkal jobban bánt a pengékkel mint a legyezővel. És azthiszem ez az új énem sokkal inkább én voltam mint a néném.. A perifériás látásomba hirtelen felbukkant egy piros folt, érzékeim pedig azonnal összehangolódtak a mozgásommal, és akár egy macska kúsztam végig az ágakon, különösebben nem is ügyelve mennyire csapok zajt. Valahogy jött ösztönből minden amikor megláttam a célpontomat. Onnantól percek kérdése volt hogy előbukkanjon Jeremy is. Azthittem innen csak egy ugrás és már vághatom is el a torkát de nem. Jeremy kivárt. Nem ment oda rögtön. Rettenetesen ügyelt rá, hogy ne keltsen gyanakvást, hogy ne legyen gyanús Ambernek, amikor beszédbe elegyedik vele. Hosszas nyűglődés volt mire oda jutottunk, hogy Jeremyvel észleltük egymást. Onnantól indult be a valódi küldetés. Szépen lassan kezdtek el egyre távolabb kerülni a tömegtől. A déli szárnyba kerültek, nem messze a szobámtól. Bár először nem akartam az ebből adódó minimális frusztráltságommal foglalkozni, később rájöttem hogy ez a hasznomra is válhat. Ha a szobám közelébe kerülnek akár még azt is használhatjuk "vallatószobának". Bár kissé írtóztam a gondolattól hogy a a szobámban tartózkodjon az a nő, de egyenlőre ez tűnt a legkényelmesebbnek. Három folyosónyira voltak tőle. A nő az ablaknak háttal támaszkodott, így pont szembe kerültem Jeremyvel. Közelebb érve próbáltam vele szemkontaktust váltani, de nem sikerült, mert tulságosan lekötötte a figyelmét az a nő. A vörös hajzuhatag ide oda himbálódzott ahogy vidáman nevetgélt, közben Jeremy kedvesen mosolygott rá, és látszólag minden mozdulatát hatalmas figyelemmel kísérte. Nyilván ez is az álca része, nem is értem miért éreztem hirtelen gombócot a torkomban amikor a nő beszéd közben megérintette Jeremy karját. Egyre jobban vártam a pillanatot hogy elvághassam a torkát... Pedig kár lenne azért a csodás ruháért amiből csaknem kint vannak a mellei is. Mikor már azon gondolkoztam hogy talppal előre beugrok az ablakon egyenesen a ringyó nyakára érkezve, végre sikerült szemkontaktust váltanom Jeremyvel, a mellkhasomra szúrva tátogtam erősen artikulálva, hogy "a szobám", majd Jeremyre mutattam, és ujjamat az említett helység felé húztam. Féltem hogy nem érti de azthiszem végül felfogta mit akarok, mert alig láthatóan bólintott egyet és lassan elindultak a szobám felé. Csizmáim talpa puha puffanással ért földet a parkettámon. Átfagyott végtagjaim felengedtek a kellemes melegtől. Szivesen becsuktam volna az erkélyajtómat de inkább meghagytam menekülő útnak. A szobám ajtajához lapultam hallgatózni. Nem hallottam lépteket sem emberi beszédet, szerencsére nem kellett a zártöréssel szenvednem mert nem volt kulcsra zárva. A szoba sötétjét a szívdobogásom és a lélekzetvételeim töltötték be. Eltelt egy perc. Minden csendes és nyugodt. Két perc. Három perc. Öt perc. Ennyi idő alatt már hatszor ideértem volna onnan. Meglehet hogy Jeremy húzza az időt? De mi van ha valami hiba csúszott be? Gyorsan kellett döntenem, ezen múlhat minden... Fejemben másodpercekig néma csend volt, mély levegőt vettem majd utoljára megbizonyosodtam róla hogy tiszta a levegő, kezemet óvatosan az ajtógombra tettem és nesz nélkül kinyitottam az ajtót. Résnyire úgy hagytam, ugyan abból az okból kifolyólag mint az erkélyajtót. Összeszedtem magam és összpontosítottam ahogy csak tudtam. Könnyedén suhantam végig a folyosón, minden léptemre figyeltem, de tudtam hogy gyorsnak kell lennem. Kinéztem a sarkon, minden kihalt volt. Megfigyeltem az árnyékokat is, hátha megmutatják a harmadik és egyben utolsó folyosón van-e valaki, akinek az árnyéka kirajzolódott volna a szemközti falon. Túl messze volt hogy tökéletesen kivegyem, így a falhoz simulva lopóztam közeleb. Nem is kellett megpillantanom a sziluetteket ahhoz hogy felismerjem őket. Jeremy hangát hallottam, és egy határozott női hangot.

-Vissza kéne mennünk a bálterembe, nemsokára megérkezik a Grófnő.-mondta kimérten. Jeremy zavartan kacagott.

-Tán én nem vagyok elég izgalmas társasáság önnek széphölgy?-duruzsolta, kéjesen. Kezemben megfeszültek az inak, kis híja volt hogy előrántsam a pengémet. De még vártam. Kilestem a folyosóra. Hirtelen vissza is hőköltem. Pár méterre álltak tőlem, és bár azt reméltem a nő háttal lesz nekem, természetesen nem így lett. Miért is alakulna bármi egyszerűen? Persze eddig nem ment olyan rosszul úgyhogy nem panaszkodhatok. Egymással szemben álltak, Jeremy háttal a folyosó falának, a lotyó pedig sajnos pont rám látott volna ha lopakodni próbálok. Gyorsnak kellett lennem, hisz valószínűleg ő is indulna már ellátni a feladatát és ha tovább tartják vissza, nem kizárt hogy Jeremyre támad. Most kell közbelépnem hogy kihúzzuk belőle amit csak lehet. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne rögtön kinyírni... Mély levegő..

Gyors bukfencet vetettem és mielőtt még felocsúdtak volna, kírúgtam a nő lábát, aki hanyatt vágódott én pedig a torkának feszítettem a pengém. Közelről volt lehetőségem megtekinteni púderes sápadt bőrét és az összezavarodott méregzöld szemeit. Vörösre rúzsozott ajkai most indulatosan vicsorogtak rám. Jeremy mellém lépett, majd megindult a szobám felé, mutatva hogy vonszoljam utána Ambert. Ekkor a nő egyik keze hirtelen lendült egyet, én pedig hiába hárítottam volna, hisz nem ütött vele hanem kibisztosított egy füstbombát amit a Jeremy mögötti falnak csapott. Nem volt nagy durranás, csak azok hallhatták akik a közelünkben voltak. A hatalmas füst miatt nem láttam szinte semmit, mire el akartam vágni a torkát odébb lendült. Éreztem ahogyan belevágok a húsba, majd hallottam egy elfolytott ordítást is. Tudtam hogy nem torok volt, akkor nem, üvöltene és pláne nem futna el. Gondolkodás nélkül utána eredtem. A ruha miatt nem volt túl gyors. A bálterem fölé magasló galéria felé vette az irányt. Vére bíbor foltokat hagyott a szőnyegen. Pillanatokon belül utol értem. A míves aranykorlátnak támaszkodott, nem volt túl kecses, ujjai elfehéredve szorongatták, látszott rajta hogy szédül. Alatta a tömött bálterem terült el, mindenki a nénémet figyelte ahogyan tósztot mond, szóval szerencsére mindenki háttal állt nekünk. Úgy látszik Amber is feltűnés mentes akart maradni amennyire lehetett, szóval minden erejét összeszedve ellökte magát a korláttól, és belljebb lökött minket, hogy még véletlenül se lássanak ránk a lent levők. Elkotorta kócos vörös haját az arcából, hogy jobban lásson, így megmutatta a mély sebet amit az arca közepén hagytam. Csurom vér volt a mellkhasa és a ruhája eleje is. Ez nagyban megmagyarázza a dühtől villogó tébolyult tekinetet amit felém villantott. Lassan köröztünk egymással szemben, miközben előhúzott a ruhája redőjéből egy dobókést. Nem közelharcra van de gondolom jelenleg nem volt más lehetősége.

-Mire végzünk te is így nézel majd ki.- sziszegte, az arca felé intve. Hatalmasat nyeltem, bár nem akartam mutatni a félelmem, a ribanc arca mégis elégedett mosolyra húzodott tudtomra adva hogy látta a gesztusom. Bár így inkább őrült grimaszra hasonlított. Megembereltem magam, és mielőtt túlságosan elbízta volna magát nekimentem és megvágtam a combját. Elfolytotta a sikoját. Majd hirtelen felindulásból nekem rontott. A falnak támasztottam magam majd nekirúgtam a korlátnak. A szerkezet tompán reccsent meg. A nő tétován megtámaszkodott, egyik kezével hasfalát markolta majd ilyedten a bálteremre pillantott ahonnan bizonytalan moralylás szűrődött fel. A torkomba ugrott a szívem. Biztos voltam benne hogy páran már felfigyeltek ránk. Amber előre ugrott én majd, felegyenesedve hátrafordult és eldobta a kést. Hallottam a süvítő hangot, majd a néma feszültség hangját. Aztán egy másodperc alatt fülsüketítő sikoltások szelték át a levegőt. A csontjaimban éreztem a feszültséget. Mivel nem láttam le, csak elképzelni tudtam mi történt. Hirtelen nem is figyeltem Amberre, csak a korláthoz vetődtem. A látvány ami fogadott felfordította a gyomromat. Az emberek egymást taposva rohannak hanyatt homlok. Középen a kis katedrán láttam a nénikémet a mellkhasát szorongatni, amit egyre csak növekvő bíbor folt borított el.