A gyűrűim újra égtek a kezeimen. A gyomrom ki akart fordulni magából és úgy éreztem képtelen vagyok ezzel megbirkózni. Loki mellkasára hajoltam, csókokkal hintettem az egész arcát miközben az erőm még mindig a megmentésén fáradozott. A gyűrűim recsegő hangot adtak és elkezdtek felrepedni, majd szétpattantak.

A remény, hogy a tervem sikerül, velük együtt hullott a porba és Loki után siettek a semmibe. A halálba. 

~~~

- NEEEE - ordítottam fel amikor a megerőltetéstől a gyűrűim egyszerűen csak szétrepedtek és lehulltak rólam. - Lokiiii - üvöltöttem a nevét és a levegő megbolondult körülöttünk. Nem volt mi gátat szabjon az erőmnek, nem volt ami kontrollálja. Az összes homokot felkavarta körülöttünk.

- Mi lesz velem nélküled? - sikítoztam a körülöttem megbolonduló levegőbe - Így, hogy nem vagy már Kedvesem, nekem sem szabadna - zokogtam és a dühöm egyre nagyobb méreteket öltött. - Ez az én hibám, én tehetek róla!

- Nessa!  - ölelt át Thor, hogy némiképp megnyugtasson és ne kerítsek magunk köré egy hatalmas hurrikánt. Elhúzódtam és hisztérikusan még jobban felsírtam, fájt a tüdőm. Valóban úgy éreztem belehalok. Thor könnyes szemmel nézett rám, nem bírta elviselni a szenvedésemet. Sose láttam Thor szemében könnyeket, addig.  

- Ne nyúlj hozzá - vontam az ölembe Lokit és az arcát simogattam - Senkinek nincs hozzánk köze. Csak mi vagyunk egymásnak. Enyém a döntés. Az én jogom! - Loki felé fordultam homlokomat az övének támasztottam. A levegő egyre jobban zúgott körülöttünk - Itt vagyok Édesem, nem hagyom, hogy elvegyenek. Sajnálom...nagyon nagyon sajnálom - a testem remegett és hirtelen forróság öntötte el  -... ne hagyj el... Loki... - kezdtem erőtlenné válni, a testem Loki felé húzódott, az erőm lassan távozott belőlem, a levegő örvénylett körülöttünk.

Nem tudtam már se sírni, se hangosan beszélni. Szinte csak Loki arcába motyogtam. Egy pillanatra minden megszűnt, a zaj, a fájdalom, a szinte lángoló testem, és a jéghideg Loki is. Amikor a pillanatnak vége lett, csodálkozva néztem fel. 

Loki szemei hirtelen pattantak ki, szája levegőért mozdult és erősen köhögött. A szél lecsillapodott a tenger megnyugodott, a homok a helyére került. Döbbenten néztem Lokit. Thor még mindig a karomat fogta. Loki felült és ránk nézett. Senki nem értett semmit. A döbbenettől lefagytam és csak néztem a zöld szemeit. Loki, Thor és köztem kapkodta a tekintetét. Mint, akit fejbe vágtak kaptam észhez, azonnal Lokira másztam és sírva öleltem. Loki a lendülettől újra hátra dőlt.

- Élsz - suttogtam, de a sírástól alig lehetett érteni. 

Loki szorosan ölelt és a fejemet puszilgatta. Szegénynek fogalma sem lehetett mi történt. Egyszer csak még egy kezet éreztem a hátamon. Thor nemes egyszerűséggel mellénk feküdt és átkarolt minket. A könnyeim megállíthatatlanul peregtek, azt sem fogtam fel, hogy meghalt azt meg végképp nem tudtam realizálni, hogy visszahoztam. Miattam él. Sokkot kaphattam. A kezeim fájtak a megerőltetéstől, a szemem és tüdőm szintén a sírástól. De a lelkem nyugodt volt Loki ölelésében. Senki. Soha. Nem árthat se neki, se Thornak. A családom, a szeretteim, ők  a mindeneim. Percekig, talán órákig feküdhettünk ott hárman. Csak feküdtünk összegabalyodva, mint akik nagyon ráérnek. Csak három gyerek voltunk. 

Amikor nagyon sokára felálltunk és körbenéztem az ég tiszta volt és sütött a nap. Nem messze tőlünk a saját katonáink ücsörögtek és felénk pillantgatva sutyorogtak.  Nem értettem, hogyan kerültek ide hozzánk. Aztán megpillantottam egy ismerős arcot. Heimdall lépkedett felénk. A katonák felálltak és követték őt. Próbáltam letörölni a ruhám, hátra vetni a hajam, de az egész arcom és testem lángolt a nem régi sírógörcsöm után. Lehetetlen feladatnak tűnt, hogy normálisan nézzek ki. 

- Hogy kerültek ide? - kérdeztem suttogva szinte magamtól. 

- Heimdall látta, hogy bajban vagyunk, így összeszedte az őrséget és visszamentek Asgardba a Bifrosthoz, hogy idejöjjenek segíteni nekünk. Ők foglalták le Helát, hogy kihozzalak titeket a vízből. - Thor hangja is fáradt és kimerült volt. Túl sok volt ez a nap, mindenkinek. 

Heimdall pár méterre tőlünk megállt, várt egy kicsit, majd térdre ereszkedett előttünk és lehajtotta a fejét. Nem sokkal később a mögötte lévő katonák is így tettek. Meghajlottak előttünk. Végignézték, ahogy végzünk Helával és azt is látták, hogyan élesztem fel Lokit. Nem sokára az egész Nép tudni fogja, hogy mit tettünk, hogy hogyan mentettük meg őket. Ahogyan az is köztudatban lesz, hogy Lokival sokkal több érzelmet táplálunk egymás iránt, mint kéne. De nem tudott érdekelni. Fáradt voltam és kimerült. Legyengültem. Ahogy oldalra néztem Lokira és Thorra egészen könnyen nyugodtam meg. Csak ők számítanak és senki vagy semmi más. Az, hogy ők velem és mellettem vannak, nekem ez mindenem.

Heimdall felállt és büszkén sétált elénk. Kezében Apánk jogarával. 

- Gondoltam azért erre továbbra is szükségetek lesz. - jelentette ki és felénk nyújtottam. Mélyen a szemébe néztem és úgy próbáltam hálámat a tudtára adni, mert ahhoz is fáradt voltam, hogy beszéljek. Ráadásul nagyon fáztam is, hiszen még mindig vizes voltam, ahogy a fiúk is.

Se Thor se én nem vettük el a jogart. Thorral először össze, aztán Lokira néztünk. Csodálkozva nézett vissza ránk. Nem kellett szavakkal kommunikálnunk. Mindenki tudta, hogy Apánk jogara Lokinál lesz a legjobb a helyen. 

- Úgy vélem, kiérdemelted. Atyánk is így akarná. - szólalt meg Thor. Loki pedig egy félmosollyal az arcán elvette Heimdalltól a jogart.

- Asgard örökké hálás lesz ezért nektek. Történelmet írtatok. A valaha volt legnagyobb fenyegetést hárították el, még pedig azt, hogy Asgard fölött egy olyan Uralkodó álljon, akinek egy cseppet sem érdeke a Nép jóléte. A béke magját vettettétek ma el, ezen a Midgardi földön. Újabb győzelmi napot írtatok Asgard történelmébe. Édesanyátok, Atyátok és az ő Atyja is büszke lenne rátok. Sőt mi több, Asgard is büszke rátok. - nézett végig rajtunk Heimdall. 

- Köszönjük a szavaidat. - bólintottam őszintén, bár csak nehezen tudtam felfogni, mit is mond. 

- Most az a rész jön ahol meghatódunk vagy az a rész ahol hazamegyünk végre száraz ruhát ölteni? - ölte meg Loki teljesen a fennkölt pillanatot. Hangja mégis éltelen volt. Mindenki megforgatta a szemét, majd egyszerre mosolyodtunk el.

- Őszintén szomorú lettem volna Loki, ha odaveszik ez a hozzáállás veled együtt. - fordult felé Heimdall és kezet fogtak.  - De a Hercegnőnek hála, velünk maradsz - Heimdall értetlenül, mégis csodálattal telve nézett rám. 

Heimdall visszasétált a katonákhoz én pedig Loki felé fordultam. Mélyen a szemembe mosolygott és rám kacsintott. 

- Hogy köszönjem meg, hogy nem engedtél meghalni? - kérdezte végül. 

- Kezdetnek elég, ha hazaviszel minket - pillantottam a Jogarra. Apánk volt Jogarára. Loki újdonsült Jogarára. 

Pár órával később az üres Asgardot figyeltem az erkélyemről.  A zúzódásaim és sebeim kezdtek visszahúzódni, de a lelki trauma nem enyhült. Majdnem meghaltam, Loki is majdnem meghalt. Jobban mondva. Meg is halt. De visszahoztam. Akkor nem gondolkoztam, de így utólag teljesen összezavar a dolog. Hogyan lehetek erre képes? Folyton csak egy emlékkép járt a fejemben.

~Apró kislány voltam még. Éppen, hogy felfedeztem az erőmet és apám megcsináltatta a gyűrűket. A szobámban játszottam tea délutánost, amikor Loki bekopogott az ajtón. Már a kopogásból is tudtam, hogy ő az. Kislány koromban is mindig éreztem őt.

Futva rontott be és ráhuppant az ágyamra, mintha a sajátja lett volna. Az egyik tollpárnámat kezdte dobálni. 

- Atyánk hívat téged. Azt mondta vigyelek hozzá. Talán valami rosszat csinált a kis hercegnő? - nézett rám pimaszul és hozzám dobott egy párnát. 

- Nem csináltam semmit - kaptam fel a vizet. 

Visszagondolva Loki már kiskamasznak is nagyon helyes volt. Persze akkor még eszembe se jutott erre gondolni hiszen bátyámként szerettem, meg amúgy is túl fiatalok voltunk az ilyesfajta gondolatokhoz. A párnát visszadobtam hozzá. Akkor egy - két toll kiszabadult és lomhán a földre hullt. Végigkövettem a szememmel, ahogy Loki is.  Amikor földet ért Loki odasietett mellém és leült.

- Mutasd! - mosolygott rám biztatóan. 

Behunytam a szemem, kinyújtóztam a toll felé és elkezdtem reptetni. Loki végigcsodálta, ahogy az ágy mellett lévő toll a kezébe hull. Amikor kinyitottam a szemem Loki büszkén vigyorgott rám. Imádta, amikor az erőmet használom. Talán jobban élvezte, mint én valaha. Nem sokkal később már heves párnacsata kellős közepén ugráltunk az ágyon. A tollak peregtek mellettünk, Loki szeme pedig felcsillant. Jól tudtam már akkor is, hogy valami csínyt jelent az a pillantás.

- Gyere Nessi! - adott egy párnát a kezembe és elkezdett az ajtóhoz szaladni. Ott megtorpant és visszafordult. - Másnak is meg kell mutatni mit tudsz. Mindenkinek látnia kell, gyere már. - biztatott. 

Én pedig elindultam. Jól estek a szavai. A folyosókon kezdtük szétszórni a párnában lévő tollakat, majd  az összeset elkezdtem reptetni és így szaladtunk végig a folyóson. Nevettünk és játszadoztunk a sok toll kedves csiklandozása között. A szolgálok és az őrök vagy rosszalló pillantást vetettek ránk, vagy mosolyukat elrejtve figyeltek minket. Minden annyira boldog és nyugodt volt a palotában. Aztán befordultunk egy folyosóra és Anyánkkal találtuk szembe magunkat. Mindkettőnk arcáról lehervadt a vigyor. A tollak leestek körülöttünk és egy apró lépést tettem Loki felé, hisz úgy biztonságban tudtam magamat. Loki rám pillantott, majd anyánkra, akinek gyönyörű és fiatal arcán, rosszalló tekintet fogadott minket.

- Az én ötletem volt! - szólalt meg végül Loki

- Ebben nem is kételkedem! - mondta Anyánk teljesen természetesen. Mindig bajba kevert Loki, de ez engem valahogy sose érdekelt, hiszen mindig olyan jól szórakoztunk közben. 

- Nem szeretem, amikor beleviszed a húgodat a rosszaságba. - fonta össze Anyánk a karjait maga előtt. 

- Én csak azt akartam, hogy mindenki lássa mennyire különleges ereje van. - szólt Loki majd rám nézett. 

- Kisasszony - fordult felém Anyánk - Ennél sokkal nagyobb és fontosabb dolgokra vagy hivatott ezzel az erővel. Nevetségesnek hatnak ezek a kis csínyek. 

- Bocsánat! - billentettem le a fejem 

- Úgy tudom Atyád hívatott! - enyhült meg az arca. 

Azonnal tovább indultam a trónterem felé. Loki pedig tovább sétált Anyánkkal. Lefogadom, hogy megkapta a fejmosást. Sietve léptem be Apámhoz a hatalmas arany ajtón keresztül.  A trónhoz szaladtam, ő pedig kifejezéstelen arccal tárta ki a karjait. Felkapott és az ölébe ültetett. 

- Mond csak Nessa, nem tudsz valamit arról a két kis rendbontóról, akik tollakat dobáltak szét a palotában? - mosolygott rám játékosan 

- Talán - ráztam a fejemet, képtelen voltam hazudni neki.

- Az erő Nessa, hatalom. A hatalom pedig tisztelet. Nem játékokra kéne fordítanod se neked, se Lokinak csínyekre azt, ami a birtokotokba van. Kitűnünk az emberek közül ezek miatt, és ők éppen ezért felnéznek ránk. Tisztelnek, becsülnek és számítanak ránk. Számítanak arra, hogy ha baj lesz megvédjük őket, mert olyasmit tudunk, amit más nem. Éppen ezért muszáj, hogy komolyan vegyenek minket. Hiába lesz egy nap valamelyik fivéred a király, te is felelősséggel tartozol a Népnek. Példamutatással. Érted? - kérdezte kedvesen

- Értem - bólintottam - És mikor menthetem meg őket a bajtól? - csillant fel naiv szemem. Mintha a harc, a legjobb móka lenne a világon és nem valami szörnyű vérontás.

- Remélem nagyon soká - révedt a messzeségbe Apánk szeme - Egyszer el fog jönni a vész, amit csak te és a fivéreid állíthattok meg. 

- De majd úgyis segítesz nekünk, igaz? - mosolyodtam el 

- Addig segítek nektek, akkor már nem fogok tudni. - nézett a szemembe, nekem pedig annyi kérdésem lett volna hozzá.  Mondjuk, hogy miért olyan szomorú a szeme. De nem tehettem, mert folytatta és  nekem soha többé nem volt alkalmam megkérdezni tőle. - De nem ezért hívtalak. Hanem ezért, tessék - és akkor életem első két gyűrűjét Apám az ujjaimra húzta. Abban a pillanatban köteleződtem el Asgard mellett. A trón mellett. A családom mellett. ~

Soha nem tűnt csak egy kedves Apa- Lánya beszélgetésnek. De a mai nap után talán elkezdtem többet látni bele. Mintha Apám mindig is tudta volna, hogy mekkora az erőm úgy ténylegesen. Megölni valakit és visszahozni valakit a halálból már teljesen más, nem csak a levegő bűvölése. Mintha túlságosan érzékeny lennék az életre, és talán a halálra is. Minden megérzésem, ami valaha történt. Annyi kusza szál és képtelen vagyok kibogozni őket. Egyedül nem megy. A szüleimre gondoltam. Annyira hiányoznak. Legszívesebben csak hozzábújnék Anyámhoz és zokognék a történtek felett. Apánk pedig elmagyarázná, hogy ez hogyan is lehetséges. Aztán. Megszidnának a Loki iránt érzett érzelmeim miatt. Mikor lett ennyire nehéz minden? 

~~~