"- Zárd le Heimdall! – kiáltottam, miközben szememmel a férfit kerestem! Csak egy kopasz ismeretlen fickót találtam kezében a pallossal."

~~~

- Hallottad te szerencsétlen, zárd már le! – ordított rá Loki. A férfi pedig ijedtében engedelmeskedett. A Bifrost lezárult. Thor már a szivárvány hídon baktatott a Palota felé. Volt egy olyan érzésem, hogy tudta, nem Heimdall vár majd itt ránk.

- Te mégis ki vagy? És hol van Heimdall? - néztem az ijedt fickóra, aki letérdelt előttem és remegő hangon szólt hozzám.

- Hercegnő! Jó újra itthon látni. Én...- Loki félbeszakította, mert a férfi helyett ő rá néztem jelezve, hogy magyarázza meg ő.

- Heimdall egyből leleplezett volna és hazahívta volna Thort is, meg téged is! Muszáj volt leváltanom! - magyarázta jól ismert cinikus hangján. Egy szavát sem tudtam elhinni, annak ellenére, hogy sejtettem, ez tényleg így történt. Ki áll itt előttem? Mert ez már nem Loki!

Csalódottan a fejemet csóváltam.

- Nem gondolod.. - kezdte még cinikusabb és érzelemmentes hangon - hogy ennél most nagyobb gondunk is van? Segítek! Hela? Rémlik valami? - csapta össze a tenyerét.

- Ne engedj át senkit! - néztem a fickóra, figyelmen kívül hagyva Loki színjátékát - Senkit! Világos? - a férfi hevesen bólogatott - Ha bármi történik, azonnal jelezd nekem vagy Thornak! De semmiképp ne neki! – mutattam Lokira. Az ujjbegyem szinte súrolta az orrát.

– Te pedig! - néztem Lokira, de a kezemet nem vettem vissza, hanem az orrának nyomtam! – NEKÜNK nincs gondunk! Esetleg Thornak meg nekem van, de Asgard sorsa nem tartozik többé rád, tekintve, hogy a pusztulását te idézted elő! Apánk mindig ezt mondta „Ahol észreveszik a repedést, mielőbb át akarják majd törni!" És szerintem erre te pontosan emlékeztél. - néztem rá csalódottan.

Amióta újra találkoztam Lokival, most először láttam a szemében azt, mint régen. Az aggodalmat. A fájdalmat, amit azért érezhet, mert rossz véleménnyel vagyok róla. Az egyetlen dolog, ami valaha igazán is érdekelte, hogy nekem és Anyánknak megfeleljen. Kétségbeesetten szóra nyitotta a száját, de inkább visszazárta és finoman megragadta a kezemet, ami még mindig az arca előtt fenyegette. Két kezébe vette kezemet és egy pillanatra, újra a kislány voltam, akit Loki egy egyszerű érintéssel is képes a legnagyobb káoszban megnyugtatni. Hideg bőre hatásaként a szívem hevesebben kezdet verni, és hirtelen melegség töltött el. Az egy fejjel magasabb Loki úgy tornyosult fölém, mintha azonnal készen állna a testével védelmezni engem. Egy pillanatra csak egy kishúg voltam, akinek a szíve repesve üdvözölte rég nem látott mostohabátyját. 

- Nessi - kezdte. Ő volt az egyetlen, aki Nessinek és nem Nessának hívott. - Segítek! - suttogta, annyira halkan, miképp abban sem voltam biztos, hogy azt akarta, hogy meghalljam. Smaragdzöld tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, nekem pedig kedvem lett volna a rettegéstől sírva fakadni és az ölébe borulni, hogy simogathassa a hajamat, mint régen. Ehelyett feleszméltem, kirántottam a kezemet az övéből és hátat fordítva neki, Thor után igyekeztem.

- Segíteni akarsz? Akkor tűnj el Asgardból, ne kelljen téged is kerülgetnünk! - ordítottam neki a könnyeimmel küzdve. Utánam sietve csillapíthatatlanul, kérlelt.

- Asgard épp olyan fontos nekem, mint nektek!

- Hagyd abba! - ripakodtam rá a szivárvány híd felénél - Rendben! Akkor tereld az Asgardiakat a főtérre!

A Palotában értem utol csak Thort, aki az őrségnek magyarázott. A Palotában már minden a feje tetejére állt, mindenki szaladgált, az őrök a fegyverükre koncentráltak, az asszonyok a gyerekekre. Pár pillanattal később, már mindenki előttem térdelt, hogy köszöntsenek, mivel nagyon rég nem láttak már. Felnéztem a plafonra és a családom freskói néztek vissza rám. A történetünk, amit kiskoromban minden reggel képes voltam úgy csodálni, mintha elsőnek látnám. Az előttem meghajolt Asgardiakra mosolyogtam üdvözlésként, majd félrevontam Thort.

- Szerinted ez elég? Ez megakadályozza? - utaltam a Bifrost lezárására. 

- Időt nyerünk! - bólintott Thor komolyan.

- Thor! Az a Nő, két másodperc alatt törte szét a Pörölyöd, egy kézzel - magyaráztam frusztráltan és a hajamba túrtam.

- Húgom, ez még elég friss. - húzta a száját szomorúan - Egyébként is, Hela talán évszázadok óta Apánk börtönében ült, eléggé meg lehet gyengülve és mérhetetlen dühe mit sem ér, mert se serege, se fegyvere. Mellesleg a Kilenc Birodalom mindegyikében gyűlölik, nem talál talán hetekig magának szövetségeseket. Menjünk, beszéljünk a Népünkkel, aztán pedig kitalálunk valamit, mert egyelőre még van időnk! – tette vállamra a kezét, majd megölelt. Végre. Annyira hiányzott, elvesztem az ölelésbe és nagyokat sóhajtva próbáltam visszatartani a sírást. Talán Thor maradt az egyetlen, akire számíthatok.

- Nem akarom megzavarni az isteni testvérpár idilli pillanatát, de összehívtam a Népet! - csendült Loki jól ismert, érdektelen hangja. Az a fajta gúnyos hang volt ez, ami már gyerekkorunkban is sunyiságot sugallt. Mintha bármelyik percben készen lenne egy rögtönzött csínytevésre.

Az őrséggel körülvéve én Thor egyik, Loki pedig a másik oldalán léptünk ki a nagy ajtón. Az Asgardiak menten elhallgattak és kíváncsian figyelték Thor mondanivalóját. Apánk haláláról, Heláról a nővérünkről és a kikiáltott rendkívüli helyzetről. Parancsba lett adva, hogy aki csak tud ragadjon fegyvert, tartalékoljon otthon étellel és figyeljen. Bárki bármit hall, jelentse! Az árulók halállal lakolnak, haladéktalanul. A Bifrost lezárva marad mindaddig, amíg Thor, a méltó trónörökös másként nem dönt. A világok közötti átjárás, az uralkodó engedélye nélkül: TILOS.

Az Asgardiak úgy néztek ránk, mintha nem akarnának hinni a szemüknek. Nem bíztak bennünk, amire teljesen meg volt az okuk. Lokiban mindenki csalódott, Thor múltja sem tökéletesen tiszta és én is elmenekültem a Királyné halála után. A Népem minket nézett és kezdtem az ő szemükkel látni magunkat: három meggyötört, hibákkal teli, fiatal örökös, akik azt állítják, hogy a családi viszályok után szeretett Királyuk halott és egy még soha nem látott veszély fenyeget minket, a saját eltitkolt Nővérünk miatt. Hát igen. Nem állt jól a szénánk. Én sem hittem volna magunknak, ha nem látom a saját szememmel. Nem bíztam volna magunkban.

Miután Thor úgy vélte mindent elmondott, vissza vonultunk a Palotába.

- Ebédet rendezek a főbb Nemeseknek és Parancsnokoknak, hogy megvitassuk a védekező stratégiákat! - zengte hangja épp oly erőteljesen, mint egykor Odiné. Csak én és Loki hallottuk az alig hallható reszketést a hangjában, ami bizonytalanságra és rettegésre utalt. Thor mögött, Lokival néma pillantást váltottunk és szavak nélkül nyugtáztuk, hogy a másik is érzi Thor kétségbeesését. Mi tagadás mi is rettenetesen féltettük az otthonunkat, magunkat és egymást is. Még Lokit is legszívesebben aranykalitkába zártam volna Thor mellé, hogy senki se árthasson a megmaradt családomnak. Még akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek, legalább itt vagyunk egymásnak. Miután Thor visszavonult szobájába, mi is hasonlóképp tettük.

A szobámba belépve önkéntelenül is elmosolyodtam. A hatalmas Asgardra nyíló erkély és az ablakok beengedték a táncoló napfényt, ami az arany padlón és falakon csak úgy tündökölt. Vörös selyemhuzatos ágyam üresen várt rám, a falakon levő freskókról a régvolt családom nézett vissza rám. A családom ami darabokra hullott, kezdve Lokival, majd Anyánk, Apánk és most Hela. A szobát az arany mellett a vörös szín uralta. A hatalmas szekrényemhez léptem, a benne lévő ruhák már egyike se jött volna rám, hiszen megnőttem és az alakom is nőiesedett. Szóltam egy kedves szolgáló lánynak, hogy Anyám összes ruháját hozassák ide, ezeket pedig osztogassák el a kevésbé tehetősebbeknek. Amíg ő intézkedett, addig én beültem egy kád forró vízbe elmélkedni.

Hela valahol éppen az ellenünk szőtt terveit vázolja fel a Kilenc Birodalom legaljasabb szemétládáinak, reménykedve, hogy azok segítenek Asgard ellen vonulni és elfoglalni azt. A Lokival való találkozás szintén nagyon megbénított és felzaklatott. Apánk halálát pedig, talán még fel sem fogtam. Képtelen vagyok elhinni, még így is, hogy nélküle kell nekünk intézkedni és terveket szőni. Ő biztosan tudná mi a helyes lépés, hiszen minden tettének céja volt. Tűnődöm. Vajon annak is oka van, amiért épp most halt meg? Sajnálom azt az időt, amit a Földön töltöttem és nem Apám mellett, de utolsó szavai megnyugtattak, hiszen büszke rám. A szüleink mindig is remélték, hogy túl növünk rajtuk és még hatalmasabbak leszünk. Félek, ez most megdőlni látszik, mert sarokba lettünk szorítva, a saját vérünk által. Hela mellett, Loki tettei eltörpülnek.

Anyám ruhája pontosan úgy simult rám, mintha nekem varrták volna. Az földig érő alja egy picit hosszúnak bizonyult, de két szolgálólány Ivola és Teremisz boldogan segítettek felvarrni.

- Szeretném, ha az itt létemben ti segítenétek nekem, mindenben. Nem szeretnék mást!

- Igenis - mondták, majd miután kész lettek a ruhával, a hajamat kezdte az egyik fésülni, míg a másik a ruhákat rendezgette. Kiválasztottam az ékszereimet és azokat magamra aggatva Ivolára néztem a tükörben.

- Anyám mindig azt, mondta „a ruha és az ékszer, előre megmondja azt, hogy ki vagy és milyen ember, ha nagyon ügyes vagy még a hangulatodat is közölheted mindenkivel általuk, de a mosolyod Nessa...az az egyetlen, ami igazán öltöztet, attól leszel igazán gyönyörű" –mosolyodtam el az emléktől.

- Kedves asszony volt az Édesanyja, épp úgy, mint ön, Kisasszony! - felelte, majd a hajamba tette a fejdíszemet.

Az egyetlen ékszer, amiről Anyám úgy vélte, hogy elengedhetetlen számunkra, a királyi család hölgyeinek. A két rubint vörös gyűrűm természetesen sokkal fontosabb volt, hiszen segítettek az erőm összpontosításában, éppúgy mint Thornak a Pörölye. Néha még Midgardon is hordtam fejdíszt, bár ott iszonyatosan megnéztek miatta. Nem volt odavaló. De a gyűrűk, mindig maradtak, akármilyen ruha is volt rajtam.

Egy kis smink feltétele után Ivola meghajolt, majd engedélyt kért, hogy elmehessen. Teremisz is vele tartott, én pedig egyedül maradtam az emlékékekkel, újra. Furcsa volt megint az asgardi önmagamat látni, ezekben a káprázatos, nagy ruhákban és kiegészítőkben. Midgardon sokkal egyszerűbb viselethez kellett hozzá szoknom.

Az ajtómon kopogtattak, én pedig tudtam, ki az. Sokszor megérzek dolgokat, főleg ha azok Lokival kapcsolatosak.

- Gyere - sóhajtottam lemondóan és a székből felállva próbáltam felkészülni az újabb vitánkra. Loki belépett és meglepetésemre becsukta maga mögött az ajtót, felém fordult. Láthatóan ő is fürdőzött és elegánsabbra vette a figurát. Az előttünk álló ebéd nem csak egy ebéd volt, Asgard nagyobb Nemeseivel készültünk megtárgyalni a Sorsunkat.

Loki csak állt ott engem méregetve.

- Káprázatos vagy! - szólt bizonytalan hangon - Persze, mint mindig - tette hozzá, a jól ismert pimasz mosollyal.

- Köszönöm! Te is kicsípted magad! - mondtam zavartan. Nem egészen értettem a meghittebb hangot, azok után, ahogy egész nap veszekedtünk.

- Istenekhez híven, haljunk meg kifogástalanul, nem? - vágta rá, mire akaratlanul is felnevettem, ő pedig mosolyogva figyelt, miközben felém lépkedett.

- Amikor Thor visszahozott New Yorkból és abba a mocskos cellába dugott - megrándult az arca az emléktől - vártalak. - állt meg előttem egy lépésnyire.

Nagyot sóhajtottam és lesütöttem a szememet. Most egyikőnk sem akarta elbagatellizálni a helyzetet. Komolyan beszélgettünk, nem játszottunk semmit és nem voltak azok az átkozott skatulyák, amikbe vagy mi kényszerítettük magunkat, vagy a Nép.

- Loki - kezdtem, de elakadtam. Loki az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, így kényszerítve, hogy ránézzek. Szeméből sugárzott a fájdalom és az őszinteség is. - Nem akartalak úgy látni - suttogtam. Igazából magamnak sem vallottam be ideáig, miért nem látogattam meg. Miért haragudtam rá annyira, hiszen velem semmit nem tett. Meghallgathattam volna. - Attól féltem, ha lemegyek hozzád, nem úgy fogsz élni az emlékezetemben, ahogy addig.

- Hanem a borzalmas Jégóriásként, aki tönkretett mindent - tette hozzá, de nem így értettem.

- Ne forgasd ki a szavaimat! - néztem rá nyugodtan, mire a homlokát ráncolva a szemeimet fürkészte. Úgy tűnt itt megrekedt a beszélgetés, ám legnagyobb meglepetésemre Loki folytatta.

- Anyánkon kívül te voltál, az egyetlen, akit látni akartam és te voltál az egyetlen, aki nem jelent meg. Azért el tudod képzelni, milyen érzés? - kérdezte, egy kis gúnnyal a hangjában.

- És te eltudod képzelni milyen, amikor az egész családtól azt kellett hallanom, hogy a kedvenc Bátyám elárult minket, és az nincs ott, hogy megvédje magát, hogy megnyugtasson, mint régen?– néztem mélyen a szemébe, mire egy lépést hátra lépett és úgy nézett tovább pár örökkének tűnő pillanatra.

Majd az arca hirtelen változott kifejezéstelenné és érzelemmentessé. Szótlanul a karját nyújtotta én pedig belekaroltam és elindultunk ebédelni. A szívem hevesen dobogott. Az agyam talán tudott úgy viszonyulni Lokihoz, ahogy azt megérdemli, de a testem nem. A testem emlékezett rá még gyermekkorunkból és reagált a közelségére. Hogyan adjam a testem és szívem tudtára, hogy Loki már nem az a Hős, akit régen láttam benne?