"-  Elnézést Uraim, segíthetek? - szeli át a termet a Professzor hangja. A Hercegek csak Nessát nézik, aki mit sem sejtve hátra fordul feléjük, majd tágra nyílt szemekkel pattan fel a helyéről."

(Nessa szemszöge)

- Mi a pokol?! - ugrottam fel Thort és Lokit látván. A füzeteim lepotyogtak a nagy lendületemtől, én pedig csak Fivéreimet bámultam, talán pont úgy, mint aki szellemet lát a Földön.

- Elnézést Uram! – szólalt meg Loki, a professzort nézve, majd rám emelte smaragdzöld szemeit. A lábaim megremegtek és neki kellett dőlnöm a padnak, hogy a testem ne hagyjon cserbe és essek a padlón heverő füzeteimre. Évek óta nem láttam Lokit. – Egy kis családi vészhelyzet van!- mondta, majd rám nézett - Nessa velünk jönnél?

Tudtam, hogy nem halt meg! Végig jól gondoltam, csak megjátszotta a halálát! Nem tudtam levenni róla a szemem, az érzelmek és az emlékek hevesen kavarogtak bennem. Emlékszem ő volt a biztos pontom, akihez szaladtam ha elestem és ő volt az első, akinek elmondtam, hogy isteni képességeim, piciny mértékben igaz, de jelentkeztek végre. Aztán kiderült, hogy Loki nem a vér szerinti bátyám. Nem érdekelt volna, minden maradt volna a régiben, de ő nem bírta feldolgozni és Istenhez, valamint Herceghez nem méltó cselekedeteivel kivívta, hogy rá se tudjak többé nézni. A szívem mélyén viszont mindig hiányzott az, ahogy Loki képes volt megnyugtatni a legnagyobb zűrzavarban is. Mekkora szükségem lett volna rá Anyánk halálakor és lefogadom, hogy neki is rám. 

- Nessa kérlek! - szólalt meg Thor reszelős hangon. 

Rámosolyogtam. Őt nem láttam olyan rég, mint Lokit, de az se mostanában volt. Csak még helyesebb lett. Valamint izmosabb, és az arca sokkal, sokkal gondterheltebbnek tűnt, amitől összeszorult a szívem és egyből az ölelésébe szaladtam volna.

Kapkodva összeszedtem a cuccomat és kiviharoztam a nagy előadóból, mit sem törődve a Professzor hozzám intézett „így meg fog bukni kisasszony" mondataival. Elviharoztam testvéreim között és meg sem álltam egy lépcsőfordulóig. A nyomomba voltak. Nem fordultam feléjük, ledobtam a cuccaimat és a halántékomat kezdtem masszírozni. Loki szólalt meg gúnyos hangján.

- Nessa! Jó téged látni! Na de kérlek, pont Midga...- beléfolytottam a szót azzal, hogy a mellkasánál nyomva erősen a falnak szegeztem.

- Hagyd abba a piszkos játszmáidat! Ez is egy bűbáj, Loki? - csattantam rá. Alig pár centire összeszorított fogakkal beszéltem hozzá. Végig egymás szemébe néztünk. Egy óvatlan pillanatban Loki fordított a helyzetünkön és ezúttal ő lökött a falnak, a mellem fölött tartotta az alkarját és finoman nyomni kezdte. Csak annyira, hogy ne fájjon, de ott tartson a falnál vele.

- Vigyázz a szavaidra Húgom, mert a végén még...- megint félbeszakítottam, kigáncsoltam, de nem esett össze csak megbicsaklott annyira, hogy szabaduljak szorításából. Ekkor pár pillanatig próbáltunk felülkerekedni a másikon, egymás kezeit védekezve elkapva, vagy éppen ütést bemérve a másiknak.

- Erre semmi szükség! - állt közénk Thor finoman. Ez az egyszerű gesztus elég volt, hogy abbahagyjuk Lokival. Mennyire ironikus, hogy pont a Mennydörgés Istene volt mindig is a villámhárítónk, ha néha napján Lokival összekaptunk a túl sok együtt eltöltött idő alatt.

- Megütöttelek? Sajnálom ha...- kezdte az általam régről jól ismert, aggódó hangján, de újra nem engedtem, hogy végigmondja. Nem engedtem, hogy féltő tekintetével repedést ejtsen a miatta felhúzott falaimon.

- Jól vagyok! - néztem rá - Nem vagyok már egy kis pisis gyerek! Erősebb lettem.

- Ez mind szép és jó, de ha még egyszer közbevágsz a mondandómnak, esküszöm Odin szakállára, hogy nem állok jót magamért! – mondta ezúttal semmi aggodalommal a hangjában. Ez már tényleg nem az a Loki, akit én ismertem. Muszáj belátnom, hogy hiányolhatunk valakit, aki már rég nincs, miközben gyűlölhetjük azt, akivé vált. Még utoljára vetettem felé egy szikrázóan csúnya pillantást, majd minden figyelmemet Thornak szenteltem.

- Baj van? - fürkésztem az arcát.

- Meg kell találnunk Apánkat! - mondta én pedig értelmetlenül néztem rá.

- Hol van Apánk? - kérdeztem, mire Lokira nézett, így nekem is muszáj volt. Loki amolyan „most mit bámultok, nem csináltam semmit" nézéssel fordult felénk, majd szemforgatva, megadóan feltette a kezét.

- Jó, menjünk!

New York egy forgalmas utcáján álltam Thor és az Áruló között, egy hatalmas tégla kupac előtt. Egykor itt egy épület állhatott, erre enged utalni a földön fekvő feltűnő tábla, amiről leolvasva egyből tudtuk, hová hozta Loki Apánkat.

- Egy öregek otthona? - néztem higgadtan rá, de belülről forrt bennem a düh.

- Esküszöm, hogy itt hagytam.

- De hová lett?! - emelete fel a hangját Thor. Mindketten Lokira néztünk a választ várva, de ő csak széttárta a karjait. Sercegő hangra lettünk figyelmesek, majd a Loki alatt egyre erősebben izzó mágikus fénykörre.

- Loki, mit csinálsz? - kérdezte Thor aggódva.

- Én semmit! - nézett rám tanácstalanul Loki, de mire szóra nyithattam volna a számat, Loki eltűnt a körben és csak egy papírdarab maradt utána, rajta egy new yorki címmel. Thorral egymásra néztünk.

- Apánkat nélküle is megtaláljuk - rántottam meg a vállamat - Már nem a mi gondunk -vigyorogtam Thorra, aki csak rosszallóan nézett rám, bár arcán megbújt egy mosoly.

- Miért utálod ennyire? - kérdezte, miközben elindult a helyesnek vélt irányba.

- Most komolyan kérded? Ugyanarról az emberről beszélünk? - rohantam utána.

- Igen. Régen istenítetted. – nézett rám, én meg elé siettem és megállítottam.

- Naiv gyerek voltam és ha Loki keresésére indultál, arra nagyobb sikerrel jársz-mutattam pont az ellenkező irányba.

- Megváltoztál - mosolygott rám, amikor elindultunk a helyes irányba.

- Te sem maradtál ugyanaz. Sokkal bölcsebb és nyugodtabb lettél. - néztem fel rá, majd kisöpörtem egy kósza hajtincset az arcomból.

- Te pedig épp oly gyönyörű nő vagy, mint Anyánk volt. - nézett rám büszkén – Nem lesz nehéz udvarlót találnunk neked, de annál nehezebb lesz méltó férjet keríteni.

Elnevettem magam.

- Szerinted senki nem elég jó hozzám, igaz? - karoltam a karjába szórakozottan, mire helyeslően bólogatott. – Apropó szívügyek. Mi a helyzet a Foster lánnyal?

- Mégis csak midgardi. Nem bírná a hajtást, a veszély helyzeteket. Nekem pedig meg kellett menteni a Kilenc Birodalmat.

- Szóval dobott. - állapítottam meg, majd megálltunk egy hatalmas, régies ház előtt.

- Nem ő dobott. Én dobtam. Egymást dobtuk - suttogta alig hallhatóan miközben az épületet fürkészte.

Pár perccel később már egy profi mágus, Dr. Strange előtt ültünk, aki éppen azt ecsetelte, hogy Apánk önszántából vonult vissza, Loki közben járása után. Elgondolkozva Thort néztem. Nem szóltam, hagytam őt beszélni. Miután Strange elmagyarázott mindent, mágia révén megnyitott egy portált.

- Visszakaphatnám az Öcsémet? – szólt Thor, miután a esernyőnek álcázott Pörölye nála volt.

- O hogyne.

Majd az ideges Loki kipottyant mellettünk egy másik portálon keresztül. Ez a fickó csak úgy dobálózott a portálokkal, mintha az lenne a Világ legegyszerűbb dolga. Mielőtt Loki revansot* (*elégtételt) vehetett volna Strange átlökött minket a portálon.

Éppen csak körülnézve, szinte Thorral egyszerre pillantottuk meg Apánkat. Valami szigeten lehettünk, amerre csak a szem ellát, tenger vett minket körbe. A szigeten néhány szikla bontotta meg a sík tájat. Azon kívül semmi és senki, csak Apánk. A horizontot figyelte. Thorral egyszerre lépdeltünk felé, és álltunk két oldalára, majd Loki is mellém állt. Így csodáltuk tovább immár négyen a horizontot.

- Már vártalak titeket! Ezen a gyönyörű helyen lenni kiváltság.

- Apám most már hazamehetünk - szólt Thor, de valahogy éreztem, hogy mind tudjuk, hogy innen Apánk már nem fog visszatérni velünk Asgardba. Apánk mintha meg se hallotta volna, amit Thor mond.

- O gyönyörű leányom - mosolygott rám- Délceg fiaim! - nézett Thorra, majd a mellettem álló Lokira. Loki megrezzent mikor meghallotta, hogy Apánk a fiának nevezte. Néma pillantást váltottam vele.

- Loki vedd le róla a bűbájt! - szólt Thor, mire Loki kétségbeesetten nézett rá.

- O azt már megtörtem. Bár nem volt könnyű. Frigga büszke lenne rád - nézett Lokira - Oh drága Frigga halljátok, ahogy szólít? Lassan újra együtt lehetünk. - Könnyes szemekkel néztem Thorra, aki csak értetlenül bámulta Apánkat, aki egy közeli sziklához sétált, majd leült rá. Követtük példáját. Egyik karommal szorosan a karjába karoltam. 

- Hamarosan meghalok - szólalt meg végül. Önkéntelenül is potyogni kezdtek a könnyeim és szabad kezemmel akaratlanul is megragadtam Loki kezét, egy kis lelki támogatásért. Legnagyobb meglepetésemre, csak megszorította némán, de nem engedte el - Hatalmas veszedelem fenyegeti majd Asgardot! - folytatta Apánk

- Nem fogja, megöltem Surturt és Asgardban elzártuk a koponyáját. Megakadályoztam a Ragnarököt.-szólt Thor, apró reménnyel a hangjában.

- Nem! Nem erről beszélek. Hela. A lányom. Az elsőszülött lányom. A halál istennője - nézett rajtunk végig. Értetlenül meredtünk rá. - A nővéretek.

- Tessék? - szólt végül Thor hitetlenül

- Vérszomjas természete miatt veszélyt jelentett volna Asgardra, így börtönbe zártam. Ha meghalok, semmi nem tartja majd vissza. Ne engedjétek Asgardba, mert onnantól kezdve megállíthatatlan lesz.

- Atyánk..- kezdtem, de mélyen a szemembe nézett, amivel elhallgattatott. 

- Lehet nem mindannyiótokat köti össze a vér, de ti egy Család vagytok. Csak egymásra számíthattok. Hela egyetlen gyenge pontja, hogy többé már nincs családja. Ezt ne feledjétek.

- Apánk hagyjuk ezt abba, menjünk haza. - akaratoskodott Thor

- Nem. Én már nem - rázta a fejét, majd még utoljára könnyes szemmel végignézett rajtunk - Szeretlek titeket! - Loki keze megrándult az enyémben. Apánk lassan áttetsző testtel ült már mellettem, majd vakító fénypöttyökké vált mely sűrű fényes köddé olvadt össze és a tenger felé repült. Mindhárman felállva követtük a szikla pereméig. Elengedtem Loki kezét. Még ahhoz is gyengévé váltam, hogy a kezében tartsam az enyémet. Addig figyeltük a varázslatos távozását Apánknak, amíg teljesen el nem tűnt a szemünk elől. Össze voltam zavarodva és nem voltam biztos benne, hogy ezt az egészet nem csak álmodom-e. A fellegek gyülekezni kezdtek és hamarosan dörögni és villámlani kezdett. Én még fel sem fogtam mi történik, Loki már Thor felé fordult.

- Testvérem...-kezdte Loki

- Ez a te hibád! - ordította Thor

- Kérlek ne! - szóltam rá Loki elé állva. A hátammal éreztem mellkasát, minden szívdobbanását.

Időnk sem volt a további viaskodásra, mert innentől kezdve minden olyan gyorsan történt, mert egy sötét portál nyílt, nem messze tőlünk. Egy zöld-fekete ruhába öltözött, sötét hajú nő lépett ki rajta. Mindenkinek lesett, hogy ő bizony Hela. Mind harci díszbe rittyentettük magunkat, villámok vagy varázslat segítségével. Régen volt rajtam vörös-arany asgardi páncélom, mely nagyban hasonlított Thor szerelésére, ám sokkal nőiesebbnek és finomabbnak tűnt. Hátamon épp olyan palást lobogott, mint testvéreimé csak az enyém fehér volt, akár a frissen hullott, tiszta hó. Anyám készíttette nekem a halála előtt. Ökölbe szorítottam kezeimet, hogy a gyűrűimet minél előbb aktivitásra bírhassam a hosszú évek utáni pihenésből, hiszen ezek összepontosítják az erőmet. 

- Milyen szívélyes fogadtatás - nézett végig rajtunk Hela. - Szóval Odin halott. - A gyűrűimre pillantottam, már nagyon rég nem használtam az Erőmet. Loki két tőrrel állt mellettem. –Térdre!- szólt kiátkozott Nővérünk.

- Parancsolsz?! - hitetlenkedett Loki

- Azt mondtam térdre!- kiáltotta a Nő erőteljesen, majd kezeiben vékony, éles pengék villantak meg.

- Azt lesheted! - Thor Hela felé dobta a Pörölyét. A Nő összehúzott szemmel állította meg egy kézzel a felé száguldozó Mjölnirt.

- Ez lehetetlen - suttogtam magam elé. Mind a hárman értetlenül néztük, ahogy Hela egy pillanat alatt darabjaira törte Bátyjám Fegyverét, az pedig villámokat szórva hullott a földre.

- Vigyél ki! - ordított Heimdallnak kétségbeesetten Loki.

- NE! - indult Hela felé Thor, de nem engedhettem, hogy itt maradjon vele. A gyűrűim segítségével a levegőt megsűrűsítve alig látható falat állítottam Thor és Hela közé. Ez egy pillanat alatt megakadályozta, hogy Thor kiessen a Bifrost köréből. Utolsó emlékem Helaról, hogy vicsorogva nézi, ahogy Thorral és Lokival eltűnünk a Földről a Bifrost segítségével. Amikor az arany Bifrost ismerős talaján álltam végre, elordítottam magam.

- Zárd le Heimdall! - kiáltottam, miközben szememmel a férfit kerestem. Csak egy kopasz ismeretlen fickót találtam kezében a pallossal.