Az eső szakadt, és elmosott minden nyomot, ami a segítségünkre lehetett volna. A ruháim vizesen tapadtak reszkető testemre, ami apró jeleket küldözgetett az agyamnak, hogy ideje lenne visszavonulót fújni. A zseblámpám fénye halványúlni kezdett, aztán néhány perc múlva felmondta a szolgálatot - Ne, ne, ne! - motyogtam az orrom alatt, miközben a nem rég vett tárgyat a tenyeremhez kezdtem el ütögetni. A helyzet csak rosszabbodni kezdett, amikor a zseblámpa kiesett a kezeim közül, egyenesen bele a rengeteg lehullot falevél közé, amik vizesen pihentek a földön, egymás hegyén-hátán. Térdre ereszkedve túrtam fel a körülöttem lévő levelek sokaságát, de a tárgy csak nem akadt a kezeim közé. Olyan volt, mintha elnyelte volna a föld - Istenem! Miért mindig velem történik ez? - emeltem égnek a tekintetem, de csillagok helyett csak a komor sötétség fogadott.

- Stiles! Hol vagy? - hasított át a fák között Scott aggódó hangja, mire a testemen végig futott egy jóleső borzongás. Feltápászkodva a földről a hang irányába kezdtem el sétálni, és előre nyújtva a kezeimet, tapogatózni kezdtem a sötétben, nehogy nekimenjek egy fának vagy annak az ágának.

- Scott! - kiáltottam el magam, hogy megkönnyítsem a barátom dolgát - Csak összpontosíts a hangomra! - tanácsoltam neki remegő hangon, miközben átfutott rajtam egy remegés hullám. A hideg bevackolta magát a csontjaimba, és már csak idő kérdése volt, hogy meddig bírom még kint az erdő mélyén valahol. Közelről lépések zaja hallatszott, mire a hangok irányba kapva a fejem, megpillantottam Scott vörös szemit, és alakját, amit az előbukkanó Telihold megvilágított.

- Jézusom! - ölelt magához Scott, mire reszketegen felsóhajtottam - Azt hittem, hogy nem tudlak megtalálni ilyen időben...- tolt el magától. A szemei már az eredeti színűkben pompáztak, elrejtve ezzel vérfarkas énjét - Hiszen te teljesen át vagy fagyva! - kapott reszkető kezeim után, majd az egyik karomnál fogva húzni kezdett egy számora teljesen ismeretlen irányba - Most már muszáj lesz visszamennünk! Majd holnap tovább folytatjuk a keresést - erősítés képpen megszorította a kezemet, mire én csak szomorúan megráztam a fejemet.

- Mi van, ha nem fogjuk megtalálni? - suttogtam magam elé a kérdést, amire nem akartam választ kapni, hiszen az fájdalmasabb lett volna mint bármi, ami eddig történt.
Csendben haladtunk tovább, a saját gondolatainkba mélyedve. A vihar is lassan csendesedni látszott, és az eső sem esett már annyira, a szerencsénknek hála! Már ha mondhatom ezt...

- Hallottad ezt? - torpant meg előttem hirtelen Scott, kizökkentve ezzel az elmélkedésemből. Hegyeztem a fülem, hátha én is meghallom azt, ami Scott, de csak az esőcseppek koppanása hallatszott, amint a falevelekre estek, és szél susugása, ahogyan útat tört magának a hatalmas fák között. Már épp szólni akartam, hogy nem hallok semmit se, amikor közelről felüvöltött egy farkas. Ott ült a hatalmas állatt tőlünk pár lépésnyire az erdő széli szirten. Fekete bundájába bele-bele kapott a szél, miközben az kék szemeivel pontosan rámnézett. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, amint felismertem benne az elveszett felemet. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, de tudtam, hogy lassan és óvatosan kell megközelítenem, hogy még csak véletlenül se akarjon elmenekülni előlem.

- Megtaláltuk...- suttogtam Scottnak, majd erőt véve magamon elindultam Derek felé.