Péntek délután volt. Jól emlékszem minden pillanatára. Ahogyan a Nap sugarai utat törtek maguknak a fák sűrű, élénkzöld lobjaik közt, miközben a pici madárkák egyik faágról a másikra szálldogáltak, egy vidám dallamot csiripelve. Ahogyan a lágy szellő bele-bele kapott a kockás ingembe vagy a hajamba, mikor kiszálltam a Jeep-emből, egy megkönnyebbült sóhajt hallatva az ajkaim közül. Mielőtt becsaptam volna a kocsim ajtaját, felkaptam az elnyűt táskámat a mellettem lévő ülésről, majd a vállamra rakva bevágtam az ajtót. Lassú léptekkel sétáltam a faház felé, ami - mint mindig - most is sötétségbe borúlva álldogált magányosan az erdő fái között. A terasz lépcsője meg-meg nyikorgott a súlyom alatt, amikor felsétáltam rajta, kezeimmel a zsebeimben kotorászva a kulcs után. Mikor a kezembe akadt a picike tárgy, belehelyeztem a zárba, majd elfordítva benne, kitárult előttem az ajtó. Teljes csend uralkodott a házban, nyomasztó hangulatot idézve rám. Keresztül vonszolva magam a nappalin felsétáltam a lépcsőn egészen a szobámig. A helyiségbe érve, leakasztottam magamról a táskámat, aztán az ablakomhoz lépve széthúztam az előtte lévő sötét, itt-ott lyukas függönyömet, amit az idő vasfoga megtépázott már egy párszor. A szoba rögtön világosságba borúlt, megvilágítva az apró porszemcséket, amik a levegőben szálldogáltak. Hosszú ujjaimmal barna tincseimbe szántottam, miközben sötét tekintetem végig vezettem a szobámon. Minden olyan volt, mint mindig, mégis furcsa érzés kerített a hatalmába. Az íróasztalomhoz sétálva felkaptam róla a laptomon, majd lesietve a lépcsőn belevágódtam a kanapéba, ami a nappali közepén helyezkedett el. Alig, hogy bekapcsoltam és elindítottam rajta egy filmet a lépcső fájdalmasan felnyikordult valaki súlya alatt, aztán jött a kopogás, ami megurasztott ültemben. Hálát adtam az égenek, hogy a legjobb barátom aznap nem nálunk töltötte az idejét, mivel akkor egy darabig biztosan azon nevetett volna. Megállítottam a filmet, aztán feltápászkodtam a kanapéról, és lassú léptekkel az ajtóhoz sétáltam. Izzadt tenyeremet a kilincsre helyeztem, majd lassan lenyomva kitártam az ajtót. Egy nálam idősebb, fiatal férfi álldogált az ajtó előtt, farmerba bújtatott csípőjét a ház falának döntve. Fekete, rövid haja felzselézve meredezett az égfelé, ellenállva a szélnek, ami most egyre erélyesebben fújdogált. Szürke átható tekintete, vékony vonallá préselt, rózsaszín ajkai és borostás arca volt. Teljesen normálisnak tűnt, mégis volt benne valami, ami azt sugalta, hogy fejvesztve rohanjak el mellőle.
- Öhmm...helló?! - emeltem fel a kezem, hogy intsek felé egyet, mire magamban realizálva az ötletet, inkább elvetettem, és leeresztettem a levegőbe emelt karomat - Segíthetek valamiben? - húztam fel kérdőn az egyik szemöldököm, miközben próbáltam udvarias maradni. A férfi csak összeráncolt homlokkal bámult rám, aztán megrázva a fejét próbált valami kevésbé morcos fejét ölteni magára.
- Én csak...eltévedtem - vonta meg a vállait, mintha ez egy kis semmiség lett volna - Aztán megláttam ezt a házat, és gondoltam, hogy lesz itt valaki, aki tud nekem majd segíteni.
Erősen gondolkodni kezdtem, hogy most mi a francokat is csináljak. Az agyam a megoldás után kutatott, de azt hiszem nem a legjobb ötlettel állt elő.
- Ha gondolod, párnapig meghúzhatod itt magad...- intettem fejemmel a ház belsejébe, miközben arrébb álltam, hogy betudjon sétálni mellettem. Tudtam, hogy nem ez volt a legjobb gondolat, ami kipattant a fejemből, hiszen egy épeszű ember nem invitál be a házába egy teljesen ismeretlen személyt, amiről semmit sem tud, de mi mást tehettem volna?
- Köszönöm - mosoly árnyéka bújt meg a szája sarkában, de a hangjában érződött, hogy nehezére esett kimondania ezeket a szavakat, csak éppen azt nem értettem, hogy miért - Derek vagyok! - oldalra döntött fejjel vizslatott szürke íriszevel, mire én inkább elfordulva becsuktam az ajtót.
- Stiles - fordultam újból felé. Az arca szórakozott vigyorba torzúlt. Tisztában voltam vele, hogy miért. - Gyere, megmutatom az ideiglenes szobád - indultam meg a lépcső felé, ő pedig csak követett. Volt valami kecses a lépteiben. Úgy lépdelt, mint egy farkas, aki éppen akkor cserkészi be az áldozatát.
Ohh...akkor még nem is tudtam, hogy mennyire beletrafáltam a dologba...