Az év további részében Harry nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem, hogy visszaforgassa az időt, és máshogy alakítsa az eseményeket, ha neki nem tetsző dolog történt. Ezen kívül rengeteg olyasmit is megengedett már magának, amit az időnyerő hiányában nem mert volna; úgy gondolta, immár felesleges annyira visszafognia az indulatait, majd a következő alkalommal jobban viselkedik.

Egyik sötét varázslatok kivédése órán a párbajozás hogyanja s mikéntje került terítékre. A tanár, Mrs Galatea Merrythought, egy fekete bőrű, testes, nagymama korú asszonyság volt, akit a diákok csak „mamma"-ként emlegettek. Rikító színű mintákkal díszített talárt viselt, hozzá apró gyöngyökből fűzött, csörgős-tollas ékszereket. Hajlott kora ellenére meglehetősen fitten tartotta magát, és nagy beleéléssel tudott magyarázni a diákoknak, akik sosem unatkoztak az óráján. Nem is mertek volna, mivel a mamma igen nagylelkűen osztogatta a pofonjait annak, aki szerinte rászorult, és elég sokan szorultak rá a kiosztott nyaklevesek számából ítélve, főleg a mardekárosok közül. Ezért ugyanakkor mégsem haragudtak rá a gyerekek, mert ha valaki rosszat csinált, választhatott a füles, vagy a házától való tíz pont levonás között, és a diákok mindig az előbbit választották, hogy aztán később hősként dicsekedhessenek el önzetlenségükkel.

– Most mindenki keressen magának párt. Kipróbáljuk a legegyszerűbb lefegyverző bűbájt – mondta a mamma, miután félrevarázsolt minden padot és széket a fal mellé. – Rendben, nagyon jó, ti gyertek errébb egy kicsit, így – igazgatta a gyerekeket. – Neked nem jutott pár? Sebaj, majd velem párbajozol – mondta az asszony egy hugrabugos fiúnak, aki erre elsápadt. Harry egy egészen aprócska, hugrabugos lánnyal került párba, aki rémülten pislogott fel rá, a mardekáros, valójában tizenhét éves fiúra. Harry el is határozta, hogy az ártását inkább a lány mellé szórja majd ki.

– Egyikőtök mondani fog egy viszonylag ártalmatlanabb átkot, a másik pedig megpróbálja majd lefegyverezni. Utána cseréltek. Minden érthető? Na, akkor most mindenki szépen meghajol az ellenfele előtt. Igen, jó. Pálcát szegezz... ééés... tessék!

Harry elküldött egy Stuport a lány füle mellett, annak a lefegyverző átka pedig valahol a fiú hóna alatt suhant el. Ugyanabban a percben viszont Harryt eltalálta valami, amitől teljesen megbénulva dőlt el. A mamma végigjárta a diákokat, hogy szükség esetén kimondja az ellenátkokat, és kibogozza, felmossa, magához térítse az áldozatokat. Amint Harry végre mozdulni tudott, egyből Tom felé kémlelt, de a fiú el volt foglalva a pálcája visszaszerzésével, amit a terem túlsó felébe röpített egy mardekáros lány.

Második körben a kislány átkozott, és Harry küldte a lefegyverzést. A lány úgy látszik, összekapta magát, mert egy csinos Stuport küldött rá, ami elől a fiú alig tudott elugrani, de így is eltalálta egy átok. Most vagy öt métert repült hátrafelé, és nekiesett Malfoyéknak, kuglibábukként borítva fel őket Will Piperrel. Harry dühösen feltápászkodott, és ismét Tomot kereste a szemével. Most el is kapta a pillantását. Teljesen biztos lett benne, hogy nem egy véletlenül félrement ártás tarolta le, hanem egy nagyon is szándékos. Sőt, talán az előbbi is az volt. Ki akarta deríteni, mi az igazság, ezért nem várt tovább, elővette az időnyerőt, és megfordította.

Egy óra eltelte után, amikor ismét elkezdődött a párbajozás, Harry direkt máshová állt a kislánnyal, hogy még véletlenül se kerülhessen Tom vagy bárki más pálcájának hatósugarába. Az események azonban most is pontosan ugyanúgy zajlottak, mint korábban. Megint eltalálta a bénító átok, és megint nem látta, merről jött. Következőre már úgy fordult, hogy végig láthassa, mit csinál Tom. Amikor az átkokat kellett kiszórni, Tom egyértelműen az ellenfelére célzott, de amikor elküldte az ártását, egy széles mozdulatot is tett, közvetlenül ezután pedig Harry ismét repült, és fájdalmasan landolt a fenekén. Mérgesen pattant fel.

A következő körben nem a kislányra célzott, hanem egyenesen Tomra, és küldött is rá egy olyan erejű taroló ártást, amitől a fiú keresztülrepült a fél termen, és nekiesett a falnak. Ő is egyből sejtette, honnan fúj a szél, hitetlenkedve meredt Harryre. Ahogy várható volt, az újbóli próbálkozáson már Tom is egyenesen őfelé lőtt, de Harry még előbb lefegyverezte, a pálca pedig kirepült a fiú kezéből, minekutána Tom azonnal felkapott egy gazdátlanná vált másikat a földről, és azzal küldött egy átkot. Ő félreugrott, aztán telibe találta Tomot egy Stuporral. Addigra már mindenki őket nézte. Harry csak arra lett figyelmes, hogy Mrs Merrythought már ott is áll mellette, kirántja kezéből a pálcát, majd ellátja őt egy kiadós, mamma-féle pofonnal.

– Ti meg mit műveltek? – kérdezte az asszonyság égzengésszerű hangon. – A kulturált párbajozást és egymás lefegyverzését kell gyakorolni, nem azt, hogyan kell eltenni láb alól a másikat!

– Elnézést, tanárnő – felelte Harry feldúltan, fájós arcát dörzsölgetve. – Csak meg kellett védenem magam egy alattomosabb támadástól.

– A személyes nézeteltéréseiteket ne az én órámon akarjátok rendezni, mert kiváglak innen mindkettőtöket! – emelte föl az ujját fenyegetően a professzor.

– Még hogy megvédted magad. Te voltál az, aki elkezdte az egészet – hallatszott ekkor Tom irányából. A fiú úgy látszik, magához tért a kábító átok után.

– Kicsit nehéz lenne bénító ártást küldenem saját magamra úgy, hogy közben másvalakire célzok, nem? – kérdezte Harry.

– Most már bármi történik veled, engem fogsz elővenni? Szállj már le rólam! – A diákok csendben hallgatták őket, és a tekintetük egyszer ide, egyszer oda járt, attól függően, ki beszélt éppen.

– Ha majd nem azzal leszel elfoglalva, hogy ott teszel keresztbe, ahol tudsz, akkor leszállok! – kiáltotta erre Harry.

– Ebből elég! – csattant föl a professzor. – Kifelé! Mind a ketten! És nyomás az igazgatóhoz!

Harrynek elfogyott a türelme, már így is túl sokáig hagyta elfajulni a dolgokat. Kettőt fordított az időnyerőn, majd az óra újbóli kezdete előtt a gyengélkedő felé vette az irányt. Tudta már, hogy teljesen mindegy, mit csinál, semmi jó nem sülhet ki belőle, így kiújuló térdfájdalmakra hivatkozva inkább kihagyta a mostani sötét varázslatok kivédését.

* * *

Hamarosan kitavaszodott, az idő pedig kellemesen felmelegedett. A mardekárosok gyógynövénytanon a griffendélesekkel együtt kivonultak az egyes számú üvegházhoz, ahol is Herbert Herbicide, a professzor, azt adta feladatul, hogy gyomláljanak ki egy dudvát a Mimóza Sensitivus ágyásaiból a kiskertben.

– Ezek a gazok megfojtják a hasznos növényeinket, ráadásul a mimóza rendkívül érzékenyen reagál arra, ha nem kívánt társaságot kap, ezért még azelőtt gyökerestől ki kell húzni a gyomokat, mielőtt még jó nagyra és erősre megnőnének. Sajnos sehogy máshogy nem lehet őket eltávolítani, csak manuálisan. Miután kihúztátok őket, dobjátok ezekre az alumíniumtálcákra. A munkához azért vegyetek fel védőkesztyűt, mert annak ellenére sem adják majd magukat könnyen, hogy még kicsik – magyarázta a fiatal, fekete hajú férfi.

Harry nem tudta, mit kell pontosan érteni az alatt, hogy „nem adják magukat könnyen", nem emlékezett rá saját idejebeli iskolás éveiből, hogy valaha is ilyesmit kellett csinálniuk, de azért felvette sárkánybőr kesztyűjét.

A mimózát jól fel lehetett ismerni apró, hosszúkás levélkéiről, amik sértődötten húzódtak el attól, aki véletlenül hozzájuk ért, ezért nem volt nehéz rájönni, hogy azt a növényt kell kirángatni a földből, ami kerek levelekkel feszített mellette. Az aprócska kis gaz nem tűnt veszélyesnek, ám amikor Harry megragadta, hogy kihúzza, egyszeriben rájött, miről beszélt Herbicide professzor. A kereklevelűt mintha csak bebetonozták volna a helyére; úgy kapaszkodott a gyökerével, hogy közben mintha még erőlködő hangokat is hallatott volna néha. A fiú újabb fogást keresett rajta, immár erősebben megmarkolva, és úgy feszült neki. A többiek is küzdöttek; egyesek cibálásos technikát próbáltak alkalmazni, mások inkább leástak a gyökerekhez, de a növény erre még lejjebb fúrta magát. Harry a nyers erőre szavazott, aminek meg is lett az eredménye. Addig húzta a növényt, míg az kifáradt az ellentartásban, és megadta magát, ő pedig a fenekére zuttyant.

Ekkor halk kuncogást hallott Tom felől, aki vele szemben dolgozott, de mire odanézett, addigra a fiú már köhintésnek álcázta a kárörömét. Tom is az ásást alkalmazta; próbált gyorsabban dolgozni, mint amilyen gyorsan a kereklevelű menekült, és már három gazt is sikerült ilyen módon eltávolítania. Harry felhúzott orral fordult vissza a saját munkájához, amikor valahonnét az ő területére hullott egy másik gaz, és gyorsan be is fúrta magát a gyökereivel a földbe. Így olyan volt, mintha Harry egész idő alatt semmit sem csinált volna. Felpillantott; persze, hogy Tom lökte oda a növényt, a keze még a hajítás mozdulatában állt. Harry irtózatosan bedühödött.

– Miért ide dobod a gyomjaidat, nem látsz a szemedtől? – kérdezte, aztán teljes erőből kirántotta a gazt, és egyenesen Tom arcába vágta, úgy ahogy volt, sárosan.

– Ne haragudj, nem direkt volt – törölgette magát amaz, fogai közül préselve a szavakat.

– Akkor hogy lehetsz ilyen fakezű? Miért nem figyelsz oda jobban, helyetted is én dolgozzak?

– Mondtam már, hogy ne haragudj, véletlen volt – válaszolta Tom, bár a hangjában nyoma sem volt bűnbánatnak.

– Remélem is.

– Te jó ég, micsoda hisztérika – morogta magábanTom félhangosan, amikor már visszatelepedtek dolgozni. De Harry meghallotta, sőt, mindenki más is, és a gyerekek elkezdtek röhögni. Harry mindennél jobban utálta, ha kigúnyolják, és már érezte, hogy kezd megint vészesen dühbe jönni.

– Mit mondtál? – kérdezte jó hangosan, és egyenesen odament a másikhoz, amire az egész környezetük odafordult.

– Én? Semmit – felelte amaz.

– Hallottam, hogy minek neveztél! – kiáltotta Harry.

– Biztosan rosszul hallottad – sziszegte Tom vészjóslóan nyugodt hangon.

– Szóval még süket is vagyok!

– Nem így értettem, ne szívd fel magad!

– Nem elég, hogy hátráltatsz a munkában, még sértegetsz is!

– Állítsd már le magad! Miért kell felkapni a vizet egy nyavalyás növény miatt? – nézett rá Tom.

– Nem csak egy növényről van szó! – kiabálta Harry, és nem érdekelte, hogy már mindenki rájuk figyel.

– Hát miről? – nézett rá a másik udvariasan érdeklődő tekintettel, amitől Harry még jobban begurult.

Időközben odament hozzájuk Herbicide professzor is, aki nem tűnt túl magabiztosnak, de megpróbálta némi tekintély látszatát fölkelteni azzal, hogy csípőre tette a kezét.

– Fejezzétek be a veszekedést, és folytassátok a munkát! – mondta nekik, és még a szemöldökét is összevonta. Harryre valahogy nem volt hatással a fiatal férfi, és úgy beszélt továbbra is Tomhoz, mintha a professzor ott sem lenne.

– Rólad van szó! – ordította Harry a fiúnak. – Arról, aki vagy, és még inkább arról, aki leszel!

– Te meg miről beszélsz? – kérdezte Tom, és úgy nézett rá, mintha nem lenne biztos az épelméjűségében.

– Arról az emberről, akivé válni fogsz, akihez minden másodperccel egyre közelebb vagy.

– Miféle emberről?

– Egy rohadt gyilkosról! – Harry nem várta meg senkinek a reakcióját, elővette a homokórát, és fordított egyet rajta. Már megint hagyta, hogy kicsússzon a száján, amit gondol; ezt helyre kellett hoznia.

Egy órával később a helyzet nagyon hasonló volt. Hiába helyezkedett Harry most is máshová, Tom valahogy megint felhívta magára a figyelmét, és újból az egész csoport füle hallatára történő hajba kapás lett a vége.

– Fejezzétek be a veszekedést, és folytassátok a munkát! – szólt rájuk megint a professzor.

– Megmondanád, hogy mi bajod van velem? – kérdezte Tom Harrytől. Őt sem nagyon izgatta a tanár jelenléte, aki csak tehetetlenül hebegett-habogott mellettük.

– Az, hogy rühellek téged! Minden porcikádat utálom, és minden mozdulatodat, minden szavadat! A hangodtól is borsódzik a hátam!

– És megtudhatnám, miért? – állt fel Tom.

– Mert megölted a szüleimet!

Egy fordítással és egy órával később.

– Fejezzétek be a veszekedést, és folytassátok a munkát! – Harry már kívülről tudta az eseményeket, amik valahogy akkor is szinte ugyanúgy játszódtak le, ha ő valamit megváltoztatott.

– Megmondanád, hogy mi bajod van velem? – kérdezte Tom megint Harrytől.

– Az, hogy őszintén bánom, hogy nem tudtalak megölni az árvaházban! – kiáltotta a fiú, majd a diákok felhördülése közepette előrántotta az időnyerőt, és megfordította.
Ennek az órának is lógás lett a vége.

Már annyiszor borult ki és pörgette aztán vissza Harry az időt, hogy lassan követni sem tudta. Szinte minden héten megfordította egyszer vagy többször is a homokórát, aminek az lett a következménye, hogy meghosszabbodtak a napjai, este hullafáradtan esett az ágyba, és következő nap a kimerültségtől még ingerültebb lett. A visszaélés enyhe kifejezés volt már arra, amit az időnyerővel művelt. Ha a fiú feldühödött, alig volt képes visszafogni magát, és emiatt már több óráról is ellógott, miután rájött, hogy bárhogy alakítja az eseményeket, Tom a megváltoztatott körülmények közt is túljár az eszén. Egy időzített bombának érezte magát, ami bármikor felrobbanhatott.

* * *

Harry az év során történtekből okulva a nyári szünetben addig nem nyugodott, míg nem talált magának valami munkát. Egy perccel sem akart több időt eltölteni Tom környezetében a feltétlen szükségesnél. Egy étterembe vették fel mosogatni, és nevetségesen kevés pénzt kapott, esténként pedig fáradtan esett az ágyba, de legalább már ahhoz sem volt ereje, hogy Tommal bármin összevitatkozzon. Tudta, ha ilyesmi megint megtörténne, annak talán véres következményei is lehetnek. Hétvégente vagy bezárkózott a szobájába, vagy bement a városba csatangolni, és csak este ment vissza az árvaházba. Napközben az utcákat rótta, a kirakatokat nézegette, vagy csak elücsörgött egy padon azon gondolkodva, hogy már egy teljes évet eltöltött itt a múltban, de még egy milliméterrel sem került közelebb a céljához, hogy megakadályozza Voldemort megszületését. Teljes csődtömegnek érezte magát, hiába volt nála az időnyerő, ami minden problémájára megoldásnak tűnt, és hiába használta bőszen, a helyzet mintha egyre és egyre csak rosszabbodott volna.

Alkalomadtán Steve is küldött neki egy-egy levélkét, amiben beszámolt nyári élményeiről; hogy a szüleivel elutaztak a tengerpartra, rengeteg muglitechnikával kapcsolatos múzeumban jártak, és hogy mennyire sajnálja, amiért nem használhatja iskolán kívül a varázspálcáját, mert elméletben kidolgozott egy saját magát felhúzó órát.

A fiú arról is érdeklődött, hogy vannak Tommal. Harry vázlatosan mesélt neki a munkájáról, és arról, hogy semmi különös nem történt vele. Valójában legszívesebben mindent elmondott volna neki, az egész életét az időutazással együtt, de Steve bármennyire is okos és fegyelmezett volt, mégiscsak egy tizenkét éves gyerek, így Harry inkább továbbra is tartotta a száját.

Félelmetesen egyedül érezte magát, pedig az árvákat már elég jól megismerte, és akadtak szimpatikus gyerekek is közöttük, mégis képtelen volt barátkozni velük, mert azok az események, amik történtek vele, és amik mázsás súllyal a vállát nyomták, fényévekre távolították a többi embertől.

Egyik nap nem bírta már tovább, részletesen leírt mindent egy több oldalas levélben Dumbledore professzornak. A pergament aztán gondosan összecsavarta, és meggyújtotta. Egy pillanatig sem gondolta, hogy el fogja küldeni, mégis jó volt legalább az üres levegőnek kiadnia a bánatát.

Harry elővigyázatosságának hála Tommal egész nyáron jobbára csak az étkezésekkor látták egymást, de a fiú már júniusban alig várta, hogy végre viszontláthassa Roxfortot, az otthonát. Ugyanakkor kétségei is voltak; az iskolában sokkal szorosabban össze lesznek zárva Tommal, mint az árvaházban, megint nem lesz külön szoba, sem éttermi munka vagy utcán csatangolás, csak a béketűrés, ami már vészesen fogyott...

* * *

Amikor Harry szeptemberben visszaérkezett az iskolába, már aznap kellemes meglepetésben volt része. A házakba osztási ceremónián ugyanis nem mást pillantott meg az elsősök közt, mint Hagridot, aki már most legalább két fejjel volt magasabb a többieknél. Idegességében hosszú, göndör hajával babrált, ahogy végignézett a nagyteremben ülő több száz diákon, kerek gyerekarcán pedig megszeppentség tükröződött. Harryt elöntötte a nosztalgia; visszagondolt az együtt átélt kalandokra, és reménykedve próbálta elkapni Hagrid riadt tekintetét, ami persze nem sikerült. Természetesen Griffendélt kiáltott a Teszlek Süveg, a fiú pedig megkönnyebbülten cammogott oda immár saját háza asztalához.

Ahogy elkezdődött az újabb év, bebizonyosodott, hogy Hagrid igazi griffendéles. Ez pedig együtt járt azzal, hogy szent kötelességének érezte ő is követni a hagyományt, miszerint legendás ellenszenvvel kell viseltetnie minden mardekárossal szemben, amely gyűjtőfogalomba immár sajnálatos módon Harry is beletartozott. Ő hiába próbált meg barátságosan mosolyogni rá a folyosókon, beszédbe elegyedni vele, segítséget felajánlani, Hagrid csak értetlenül nézett rá minden alkalommal, és a végén egyenesen gyanakvóvá vált a tekintete. Rá volt írva, hogy nem érti, mit akarhat tőle egy mardekáros. Segítség felajánlása ráadásul a legkevésbé sem volt jellemző az említett diákokra, így joggal kételkedett benne, hogy Harrynek tisztességesek a szándékai. Tudta ezt ő is, és egy idő után szomorúan vette tudomásul, hogy Hagrid barátságáról le kell mondania.

Harry sokáig nem tudott rájönni, miért volt olyan gyanús neki az 1939-es évszám, de aztán megoldódott a rejtély. Abban az évben, szeptember elsején, pont aznap, amikor a Roxfortba utazott vissza, kitört a második világháború. A híre gyorsan eljutott mindenhová a varázsvilágban, bár eleinte senki nem foglalkozott különösebben a muglik csetepatéjával – pedig pár nappal később már Anglia is benne volt –, és „második világháború" elnevezést sem kapott az esemény, csak Harry tudta, hogy az lesz belőle hamarosan. Ráadásul tőlük, Angliától jó messze volt az első összecsapás helyszíne, így alig került szóba a dolog. A diákok még Grindelwaldról is többet beszéltek, főleg a varázsló legújabb akciója miatt.

– Ez meg mi a fene? – kapott fel egy pergamencetlit Harry valamelyik nap a Mardekár klubhelyiségének egyik asztaláról. A lapon öles betűkkel állt a felirat, hogy „Na, ugye, megmondtam?", és egy fura, szemre hasonlító, háromszögszerű jel.

– Grindelwald röpcédulája – jelentette ki Steve, miután megnézte a papírt, és mérgesen kitépte Harry kezéből, hogy gombóccá gyúrja. Azóta sem szokott le róla, hogy Harryéknél tanyázzon.

– Te csak ne gyűrögess össze semmilyen szórólapot, ami az asztalunkon van! – csattant föl Walburga, aki éppen tanúja volt annak, hogy mit csinált Steve, és odaviharzott hozzájuk. Erre a fiú kisimította a lapot, és a lány elé nyújtotta. Amaz megnézte, majd legyintett egyet.

– Ja, az mehet – mondta kegyesen. – De semmi máshoz ne érj hozzá, amit itt találsz! – tette még hozzá figyelmeztetően, és elvonult. Harrynek idő közben az is feltűnt, hogy a lány mintha hasonlítana Siriusra, de ezt a szörnyű gondolatot inkább elhessegette.

– Mit akar jelenteni ez a felirat? – kérdezte Steve-től.

– Tudod, hogy Grindelwald mit gondol a muglikról. Hát, most, hogy kitört náluk ez a háború, bizonyítva látja az igazát, hogy a muglik hígagyú lények, és csak bajt csinálni tudnak. Oké, háborúznak egyet, de hát, na és? Eddig is voltak csatáik, és a varázslók is háborúznak néha. Pofátlanul felhasznál mindent ez a görény, hogy maga mögé sorakoztassa az embereket – puffogott a fiú.

Senki nem hitte, hogy ebből a konfliktusból egyszer majd egy világméretű katasztrófa lesz, és Harry is próbálta elkergetni magától a nyomasztó gondolatokat, amíg lehetett, de a közelgő veszedelem tudata folyamatosan árnyékot vetett a kedélyére. Nem mintha ez vetette volna rá az egyetlen árnyékot.

Pár hét elteltével a Roxfortban egy olyan esemény lepte meg Harryt, ami talán gyógyírt jelenthetett a Hagriddal való kudarcai felett érzett bánatára és a háború miatti félelmére. A Mardekár klubhelyiségének faliújságán egy hirdetmény jelent meg, amelyben fogójátékost keresett a ház kviddicscsapata. Mintha csak neki szólt volna a kiírás. Egy pillanatra átvillant azért az agyán, hogy mardekárosként a Griffendél ellen is kellene majd játszania, de a mostani griffendéleseket szinte nem is ismerte, és igazság szerint nem is vágyott már őket megismerni. Nagyszerű lehetőséget látott a dologban, hogy megint fogó legyen egy összeszokott csapatban, rendszeres edzésekkel, meccsekkel, lámpalázzal, kék-zöld foltokkal. Legalább elterelnék a figyelmét a háborúról, Grindelwaldról és Tomról.

A válogatót egy szombati napra tűzték ki.

Amikor Harry a várva várt napon reggeli után lesietett a pályára, bosszúsan látta, hogy Tom is jelen van még vagy tíz másik diákon kívül. Aztán visszaemlékezett arra, amit a Tom Denem naplójából előbújt emlék-fiú mondott neki: hogy Tom is fogójátékos volt a háza csapatában, tehát a válogatón ő fog bekerülni. Ezt feltett szándéka volt Harrynek most megmásítani...