Másnap reggel Harry diszkrét ropogtatás hangjaira ébredt. Amikor sikerült rájönnie, hol van, és hogy mi lehet ez a zörej, gyorsan a szemüvegéért nyúlt, feltette, és Violetta kalitkája felé fordult, ám a madár addigra már megint odabent volt, és a plafont nézegette – a bagolykeksz pedig összecsócsálva hevert az ajtaja előtt. Harry nevetett egyet, és kimászott az ágyból, hogy felöltözzön.

A mardekárosok a reggeli közben megkapták a házvezető tanáruktól, Lumpsluck professzortól az órarendjeiket. Harry sosem találta különösebben szimpatikusnak a férfit, aki most negyven felé járhatott, mégis örült az ismerős arcnak.

A fiú csak annyit nézett meg az órarendben, mikor van együtt a hollóhátasokkal. Csalódottan látta, hogy Steve-vel csak bájitaltanon és bűbájtanon lesznek együtt, aztán behajította a papírt a táskájába. Viszont a most következő órája pont bűbájtan volt, ezért reggelije végeztével a fiú odament a Hollóhát asztalához, hogy begyűjtse Steve-et, aztán elindultak a kijelölt terem felé. Amikor már mindenki ott várakozott egy ideje az ajtó előtt, megjelent a fiatal, szőke hajú boszorkány, aki az állomáson a felsőbbéveseket kísérte a Roxfortba. Testhez simuló ruháján merész dekoltázs volt, és ahol a nő elvonult, mindenki egyből utána fordult, Harry orrát pedig kellemes parfümillat csapta meg. A boszorkány beengedte őket, aztán előrement az asztalához. Miután mindenki letelepedett és elcsendesedett, megszólalt.

– Üdv mindenkinek. Miss Grace Charming professzor vagyok, és én fogom tanítani nektek a bűbájtant – mondta nem túl lelkesen, de a fiúk úgy csüngtek a szavain, mintha mennyei szózatot hallanának, a lányok némelyike ellenben karba tette a kezét, vagy felvonta egyik szemöldökét.

– Egy igazi angyal lehet... – suttogta Steve alig hallhatóan Harrynek, miután már mindenki hozzákezdett a munkához – vagy tündér.

– Vedd már elő a könyvet – figyelmeztette Harry.

– Igen, persze, természetesen, előveszem, hogy ne venném, hehe... – Steve meg volt babonázva, és a többi fiú is. Az egyik úgy bámulta a fiatal boszorkányt, hogy a nyál is kicsordult a szája sarkán.

Miss Charming már hozzá lehetett szokva a jelenséghez, mert óra közben automatikusan kapta el a kezekből kieső pennákat, figyelmeztette az elábrándozókat, vagy rántotta vissza az ablakon hősiesen kiugrani készülőket. Tom csak egyszer mérte végig a tanárnőt, aztán az óra további részében minden probléma nélkül figyelt a tananyagra.

Időközben egyszer csak egy kéz nyúlt Steve álla alá, és becsukta a fiú tátva felejtett száját. A kéz a rövid vörös hajú lányhoz, Cedrella Blackhez tartozott. A lányt láthatóan már jó ideje idegesítette, hogy a mellette ülő fiúnak kocsányon lóg a szeme, és most már nem bírta tovább. Steve értetlenül nézett rá, de aztán tovább csodálta a tanárnőt.
Óra után a fiú kijelentette, hogy már első év végén RAVASZ-t kíván tenni bűbájtanból, és erről nem lehetett lebeszélni.

Harrynek támadt egy gyanúja, hogy a tanárnő ereiben véla-vér is csörgedezhet. Őrá nem volt ekkora hatással Miss Charming vonzereje, bár érezte a bepróbálkozó csábító hatást. Fleur Delacour esetében már kitanulta, hogyan kell ellenállni egy vélának, így különösebb nehézség nélkül el tudott vonatkoztatni a nőtől.

Amikor a tanárnő kievickélt a tanteremből egy halom könyvvel és pergamennel egyensúlyozva, Steve természetesen egyből odarohant hozzá, hogy segítsen neki – meg még vagy öt fiú –, és lelkesen próbálta kicibálni a felszerelést a kezéből, aminek az lett az eredménye, hogy minden a földre borult. Amikor a boszorkány bosszúsan, ő pedig elnézést kérve lehajolt, még a fejük is összekoccant. A fiú egy ideges kis nevetést ejtett meg, Miss Charming viszont annál kevésbé találta a dolgot szórakoztatónak. Ezután elegánsan odasétált hozzájuk Abraxas Malfoy, és a konkurenciát félrelökve pillanatok alatt összeszedte a tanárnő dolgait.

– Engedje meg, hogy a szolgája legyek, és én vigyem ezt a sok könyvet a szobájáig ön helyett – mondta a fiú, és nem adta át, amit összeszedett, hiába nyúlt értük a boszorkány.

– Hát, jól van – egyezett bele Miss Charming, a céltalanná vált mozdulat után leejtve karját, bár a fiúra sem nézett szebben, mint előtte Steve-re, de talán abban reménykedett, hogy Malfoy hátha nem fogja majd elszórni a holmit menet közben. Steve leforrázva nézte később a távolodó párost. Amikor vissza akart menni Harryhez, szinte beleütközött a fejcsóválva őt bámuló Cedrellába.

– Mi van, mi olyan érdekes? – mordult rá a fiú összevont szemöldökkel, mire a lány mogorva ábrázattal odébbállt. – Milyen fura egy srác – szólt oda Steve Harrynek a lány felé bökve. Harry ekkor már érezte, hogy baj lesz.

– Nem vagyok fiú, rendben?! – fordult erre vissza Cedrella. – Attól még, hogy én nem öltözöm utcalánynak, nem ér fenékig a hajam, és nem húzok kilométeres parfümfelhőt magam után, lány vagyok! – harsogta, azzal elsietett.

– Akkor fura egy lány – mondta végül Steve.

Cedrella ezt követően mindig sötéten méregette a fiút a távolból, Steve pedig mindig tanácstalanul nézett Harryre, amikor ezt észrevette.

Pár roxfortos nap elteltével Harry örömmel konstatálta, hogy bizonyos tantárgyakból az anyag mintha kevesebb lenne, mint az ő eredeti idejében. Például a mágiatörténet, amit a még élő Binns professzor tartott – és amit ebben a korban is pont ugyanakkora monotonitással tudott előadni –, majdnem hatvan évnyivel volt rövidebb, tehát egy tanévre is arányosan kevesebb jutott. Aztán bájitalokból is örvendetesen szűkebb volt a paletta, mert sok bájitalt csak később fejlesztettek ki egyes felfedezéseknek köszönhetően, amik szintén csak a jövőben történtek meg. Egyébként is minden ismerős volt már a fiúnak, így sokszor egyenesen unatkozott az órákon, és azzal szórakoztatta magát, hogy a tanárok minden kérdésére ő felelt, aztán meg bezsebelte a diákok ámuló tekintetét. Különösen Dumbledore-nál szeretett volna bevágódni az átváltoztatástan órákon, de a professzor senkivel nem kivételezett, sem pozitív, sem negatív irányban. Furcsa kis csalódottságot érzett Harry, amiért a férfi most nem ismeri meg. Persze nem is várhatott mást, de valahol belül akkor is fájdalmasan érintette, hogy idegenek egymásnak.

Egy idő után Harryt a többiek valósággal csodagyereknek tekintették vagy őstehetségnek – mert strébernek nem, az biztos, ugyanis messzire elkerülte a könyvtárat, alig-alig jegyzetelt, és minden házi feladatát igyekezett a leggyorsabban összecsapni. Az órákon sem kimondottan figyelt, sokszor trécselt az éppen aktuális padtársával, de ha a tanár felszólította, legtöbbször tudta a választ. Tom ellenben minden percét a tanulmányainak szentelte; hosszú időre bevette magát a könyvtárba, ahonnét gyakran csak este került elő. Harry sejtette, hogy ez utóbbihoz a köztük levő feszült viszony is hozzájárult, és bűntudata lett; ha Tom az ő jóvoltából lesz még okosabb, mert kiolvassa az egész könyvtárat, hát Voldemort lehet, hogy valóban legyőzhetetlenné válik. Fogalma sem volt, hogyan kellene megakadályozni, hogy Voldemort váljon a fiúból. Ráadásul Tom hamarosan összehaverkodott Lestrange-dzsel és Averyvel is, a későbbi halálfalókkal. Most, hogy kikerült az árvaházból, mintha valami nyomasztó dolog alól szabadult volna fel; ismerkedett, céljai lettek, és gyökeres változáson ment át a viselkedése; magára öltötte a szelíd és szorgalmas jófiú látszatát. Minden adott lett, hogy Harryben szabályszerű pánik kezdjen kialakulni.

Amikor Harry nem találkozott Steve-vel – és ez sűrűn előfordult –, akkor eléggé nyomasztónak és magányosnak bizonyult számára az élet a Mardekárban. Tom két új haverjával tűnt el sokszor, Malfoy pedig mégiscsak egy Malfoy volt; dúsgazdag és büszke aranyvérű, nem sűrűn beszélgetett vele, a nincstelen árvával, már csak azért sem, mert minden percét Will-lel töltötte. Nem volt buta gyerek, de a házi feladatokkal való bíbelődést rangján alulinak találta, barátja viszont kimondottan lusta volt, ezért Will valahogy mindig megoldotta, hogy szerezzen maguknak házit egy náluknál szorgalmasabb tanulótól; Harry sokszor látta őt üzletelni egy-egy eldugottabb folyosón. A lányok és a felsőbbévesek még náluk is kevésbé tűntek szimpatikusnak. A fiú sokszor kapta magát azon, hogy csak ül az ágyán, és felidézgeti a Ronnal és Hermionével töltött időket; akkor milyen jelentéktelenek voltak azok a percek, most viszont... mindennél értékesebbek. Lassan tudatosult csak benne, hogy soha többé nem láthatja barátait, mert nem tud előre utazni az időben, de ha tudna, akkor sem biztos, hogy azt találná már, amit ott hagyott.

Harry számára a szégyellős Violettán kívül – aki azért kezdett már kicsit felengedni –, egyetlen lény maradt, akivel barátkozhatott: Iphygenia.

Aki mindig mindenütt ott volt, mintha nem is egy lett volna belőle, hanem legalább tíz, és sokszor nézegette Harryt, miközben csúfondárosan kiöltötte rá a nyelvét. Amikor pedig Violetta is ellátogatott a fiúhoz – megtalálva egy nyitva felejtett apró pinceablakot –, boldogan próbálta a kis baglyot levadászni, hogy ezzel is őt bosszantsa. Harry elhatározta, hogy csak azért is megkedvelteti magát vele; túlságosan aranyos volt ahhoz, hogy ne ővele múlassa az idejét, és a fiút idegesítette az is, hogy Tomhoz hajlandó odamenni, őhozzá meg nem. Egy nap aztán varázslattal elkapott pár kövér legyet, és amikor legközelebb látta, magához hívta a kígyócskát.

– Iphygenia, gyere ide, kérlek.

– Van valami csemegéd a számomra? – kérdezte az állatka reménykedve, miközben a nyelvével a fiú keze irányában szagolgatta a levegőt.

– Nocsak, hajlandó vagy hozzám szólni?

– Ne örülj, csak a legyek miatt vagy pillanatnyilag érdekes. – Ezen a fiú felnevetett; meg kellett állapítania, hogy Iphygenia is ízig-vérig mardekáros.

– Akkor gyere, és vedd el őket. – mondta. A kígyó pár pillanatig vívódott magában, de végül csak nem bírt ellenállni a szaftos legyek gondolatának, odakarikázott hozzá, és óvatosan elvett a kezéből egyet. Harry boldog volt, hogy bejött a kis terve.

– Megsimogathatom a fejed? – kérdezte.

– Ahhoz több legyet kell fognod. – Ezen a fiú megint felnevetett. Imádnivalóan cserfesnek találta a kis hüllőt, és legszívesebben ájultra cirógatta volna.

– Öt légy egy simi, mit szólsz hozzá? – ajánlotta fel a fiú.

– Még gondolkodom rajta – válaszolta Iphygenia kényeskedve, miközben a többi legyet is sorra befalatozta.

– Ha el mered csábítani a kígyómat, nem úszod meg szárazon! – hallotta Harry egyszer csak maga mögül, mire ijedten fordult meg. Abraxas Malfoy állt szigorú arccal mögötte. Harrybe egyből belevillant a Malfoyokkal szemben érzett ösztönös ellenszenv.

– Csak vicceltem – vigyorgott Abraxas. – Remélem, nem vetted komolyan, egész rémült képet vágtál.

– Persze, hogy nem – erőltetett magára Harry is egy mosolyt. Nem volt könnyű megszoknia, hogy Abraxas nem Draco.

A fiú felemelte a tiltakozó kígyóját, és magával vitte.

– Gyere, kicsikém, elkísérsz hajat mosni – mondta neki. – Közben játszhatsz a vízcsappal, jó lesz? – Iphygenia ábrándosan nézett visszafelé.

– Úgy is jó, hogy három bögöly, egy simi. Vagy két pucércsiga... Vagy egy egér, és az lehet két simi... – A kígyó egészen addig sorolta üzleti ajánlatait, míg a fiúval el nem tűntek szem elől.

Ám Harry nem volt egyedül az Iphygeniával kapcsolatos törekvéseivel; nemsokára szinte az egész iskola mardekárosai a kígyó kegyeit keresték, és különféle csemegékkel kínálgatták, hogy magukhoz édesgessék. A kis hüllő rendre el is fogadta az összes nyalánkságot, de hamar ráunt minden gyerekre, mert egyikkel sem tudott beszélgetni, így végül mindig Harrynél lyukadt ki a fiú határtalan örömére. Azaz csak majdnem mindig; ha Tom ott volt a közelben, akkor inkább őt választotta. Viszont Tom ideje túlnyomó részét vagy két haverjával, vagy a könyvtárban töltötte, ahonnét az állatokat kitiltották, ezért Harryt a kígyócska csak jobb híján szerencséltette a társaságával. A fiú eleinte nem tudott hova lenni a boldogságtól, hogy Iphygenia ilyen kitüntető figyelemben részesíti, de hamar felvirradt a napja, hogy megbánta, hogy a kis hüllőt magához szoktatta. Kiderült róla ugyanis, hogy iszonyú közléskényszere van; bármikor bármi történt vele, azt meg kellett osztania valakivel, és ez a valaki most már mindig Harry volt. A fiú így aztán akaratán kívül megtudta, hogy a kígyó időnként leereszti magát a mosdókagyló lefolyóján át a csatornába, hogy a tóban kössön ki, és ott vadásszon különböző apró állatokra, majd visszafelé a WC csatornájában ússzon fel, ha a nagykapu éppen zárva van.

***

Harry az egyik szünetben magányosan baktatott a folyosón a következő, mágiatörténet órájára igyekezve, mikor valaki a nevét mondta.

– Hé, Potter! – hallotta maga mögül. Amikor odafordult a felsőbbéves fiúhoz, és válaszolt neki, hogy „Igen?", az értetlenül sétált el mellette. Harry nem tudta ezt mire vélni, és követte a fiút a tekintetével. Az odament egy másik fiúhoz, aki hatod- vagy hetedéves lehetett, és Harrynek földbe gyökerezett a lába, mikor jobban megnézte. Annak is pont olyan arcformája, testalkata és kócos, fekete haja volt, mint neki, csak ő nem viselt szemüveget.

– Nem neked szóltam – mondta neki az első fiú bocsánatkérően.

– Szóval te is Potter vagy? – kérdezte a hasonló srác.

– Igen – nyögte ki Harry.

– Nahát, és még hasonlítotok is Charlusszal – mondta az előbbi. – Lehet, hogy távoli rokonok vagytok?

– Hát, nem tudom, én jól ismerem a családfám, tudnék róla, ha így lenne – felelte Charlus. – Ez inkább csak névrokonság lehet.

– Bizonyára – felelte Harry, és közben alig bírta visszafogni magát, hogy ne bámulja tátott szájjal a fiút. Lehet, hogy a saját nagyapjával áll éppen szemben... A szüleiről sem tudott sokat, a nagyszüleiről meg szinte semmit, még a nevüket sem, így az a szó, hogy nagyapa nem mondott neki sokat. Ismerte a szó jelentését, de számára mégsem jelentett semmit; olyan volt neki, mint egy kis házikó, aminek szinte hívogatnak az ablakából kiszűrődő fényei; ami felől sülő kenyér illatát sodorja a szél; és amibe ő ugyanakkor soha nem teheti be a lábát. Ráadásul a fiú előtt állni még annál is furcsább érzés volt; annyi idős lehetett, mint ő, Harry viszont lelki szemei előtt mindig is öregnek képzelte el a nagyapját, nem saját magával egyidősnek.

– Te melyik házba tartozol? – kérdezte Charlus.

– A Mardekárba – válaszolta Harry, és már látta is a fiú arcára kiülő leheletnyi ellenérzést.

– Én a Griffendélbe – mondta amaz. – És hanyadéves vagy? Eddig még sosem láttalak.

– Elsős.

– Elsős? Az meg hogy lehet? Akkora vagy, mint én, pedig én már hetedéves vagyok.

– Késtem pár évet... egy baleset miatt.

– Ó, sajnálom.

– De már minden rendben van – sietett hozzátenni Harry.

– Értem. Akkor, ha nem haragszol, nekünk hamarosan kezdődik az óránk.

– Persze, menjetek csak – mondta ő fájó szívvel, miközben a fiú meleg barna szemébe nézett. Szívesen beszélgetett volna még ezzel a Charlusszal, még ha csak apróságokról is; jó érzés volt abba a hitbe ringatnia magát, hogy rátalált egy rokonára. A két fiú aztán elköszönt, és a dolgára ment.

A továbbiakban már csak az étkezésekkor látta őket Harry, meg egyszer-egyszer messziről a folyosón, de többé már nem, mert abban az évben végeztek. A fiú meggyőzte magát arról, hogy ennek inkább örülni kell; túl fájdalmas volt látni Charlust, és tudni, hogy ő ugyanakkor semmit sem jelent a számára. Ráadásul nem is szeretett volna beleavatkozni az életébe, nehogy letérítse véletlenül arról az útról, ami végül majd az ő, Harry megszületéséhez vezet.