1938. szeptember elsején Tom és Harry ládáikat cipelve elindultak a Roxfort Expresszhez. Egész úton nem szóltak egymáshoz, csak ha feltétlenül muszáj volt, így aztán kínos hallgatásba burkolózva utaztak a metrón, végig a King's Cross pályaudvarig. Harry ládájába még idejében belekerült a varázspálcája és a láthatatlanná tévő köpenye is, amiket előző éjjel ásott ki a hortenziabokor alól, miután kimászott az ablakon, és leereszkedett a csatornán. 

A fiú még új személyi iratokat is kapott, melyek szerint tizennégy éves volt. Ez rosszabbul hangzott, mint az, hogy tizenhét, de annál mégiscsak jobban, hogy mínusz negyvenkettő.

A közlekedésben is akadtak különbségek 1996-hoz képest; a metrójegyeket nem automata kezelte, hanem egy egyenruhába öltözött férfi, a szerelvények ülései pedig műbőr és szivacs helyett falécekből készültek, amik keményen bele tudtak nyomódni az ember fenekébe, ha olyan sokáig ült rajta, mint most a fiúk. Az viszont tetszett Harrynek, hogy látványosan nagyobb a tisztaság, és hogy az emberek nem rohannak annyira, mint ahogy azt a saját idejében megszokta.

A végállomáson, azaz a pályaudvaron aztán leszálltak. Amikor beléptek az épületbe, kerestek egy-egy kulit maguknak, és arra pakolták a ládáikat, majd elindultak megkeresni a kilenc és háromnegyedik vágányt.

– Szerinted hol a francban lehet az a vágány? – kérdezte Tom. – Nem lehet, hogy elírták a levélben?

Harry erős késztetést érzett, hogy otthagyja a fiút, hadd keresse csak egyedül, hátha nem találja meg, de erőt vett magán.

– Nem, a kilences és a tízes vágányok közti falon van a bejárat – válaszolta.

– Én nem látok ott semmilyen átjárót – meresztgette a másik a szemét.

– Nem is láthatod, mert el van rejtve a nem varázslók miatt.

– És te ezt mind honnan tudod? – nézett rá Tom.

– Onnan, hogy nekem Dumbledore professzor elmondta – hazudta Harry. – Neked nem? – kérdezte ártatlan hangon, és rendkívül élvezte a látványt, ahogy Tomnak összeszorulnak az ajkai.

– Biztosan elfelejtette megemlíteni – morogta a fiú sötéten.

– Menj nyugodtan előre – mondta Harry.

– Mégis, hogy keljek át a falon?

– Csak menj egyenesen neki.

– Nagyon vicces, már majdnem bevettem, hogy itt van a bejárat – nézett rá Tom.

– Tényleg itt van.

– Szeretnéd látni, ahogy nekimegyek egy falnak, aztán lepattanok róla, mi? – kérdezte a fiú.

– Mi tagadás, ez igaz, de ettől függetlenül tényleg itt kell átmenni. – Tomnak résnyire szűkült a szeme. Harry sejtette, hogy máris valami bosszún jár az esze.

– Akkor mutasd be - vágta ki magát Tom.

– Rendben – válaszolta neki ő, aztán körülnézett, és amikor nem figyelt senki, teljes erőből nekitolta a kuliját a falnak, amin sikerült is akadálytalanul átmennie. A túloldalon egyből megpillantotta a Roxfort Expressz füstbe burkolózó körvonalait, előtte pedig a sürgölődő szülőket és gyerekeket. Sajnálta viszont, hogy nem láthatta, milyen arcot vágott Tom, amikor ő eltűnt a falban.

Rövidesen felbukkant a fiú is. Egy szót sem szólt Harryhez, csak elvonult mellette, és tovább ment a vonathoz. Harry nevetett magában; amaz nyilván nem szívesen látta volna be, hogy mégiscsak neki volt igaza. Az csak később jutott eszébe, hogy ő maga mekkorát éghetett volna, ha a bejárat 1938-ban mégsem az általa ismert helyen van...

Amikor felszálltak a vonatra, Harry igyekezett elkeveredni; látta, merre indul el Tom, mire ő direkt a másik irányban keresett magának fülkét. Amikor talált végre egyet, behurcolkodott, felrakta ládáját a csomagtartóra, aztán nagyot szusszanva lehuppant az egyik ablak melletti ülésre, és maga mellé vette Violettát. Remélte, hogy innentől fogva egy darabig nem kell majd látnia ellensége ábrázatát. Elégedetten kezdett mélázgatni az indulásra várva, amikor egy kis idő elteltével meghallotta a fülkeajtó nyitódását. Odanézett, és hát nem Tom állt az ajtóban?

Kérdőn felhúzott szemöldökkel nézett rá.

– Minden hely foglalt – válaszolt a fiú a ki nem mondott kérdésére, majd beljebb jött, és lehajította a ládáját.

– Az ki van zárva – préselte a szavakat Harry a fogai közül.

– Elhiszed, hogy én sem itt ülnék, ha megtehetném? – kérdezte Tom, úgy, hogy rá sem nézett.

– Azt csak te tudhatod. Az árvaházban is mindig te jöttél utánam – felelte ő.

– Mert akkor még nem ismertelek. – A fiú ezután a csomagtartóra ügyködte fel a ládát. Harry savanyúan nézte.

– És úgy gondolod, hogy három hét után már jól ismersz?

– Nem, de valahogy nem is akaródzik jobban megismernem téged.

– Mégis itt vagy.

– Mert nincs máshol hely. Mondtam már, vagy süket vagy? – kérdezte Tom.

– Nem süketebb, mint amilyen te szoktál lenni, ha a mosószappanról van szó például. – Erre a fiú már készült valamit visszavágni, amikor megint kinyílt a fülke ajtaja, és ezúttal Steve nézett be. Harry egyből megörült, amikor meglátta.

– Sziasztok! Á, helló, Harry! – lépett oda hozzá a fiú, és kezet fogott vele. – Nincs már sehol hely. Nem gond, ha hozzátok ülök?

Erre Tom egy „na ugye, mit mondtam?" tekintetet küldött Harry felé, mire ő egy „dugulj el, senki sem kíváncsi rád" nézéssel válaszolt.

– Persze, ülj csak le, örülök, hogy látlak – mondta Steve-nek nyájasan. Tomnak, aki akkor dobta le magát az ülésre, feltűnt a megkülönböztetően kedves hangnem, és megforgatta a szemét.

– Ti már ismeritek egymást? – kérdezte aztán a fiúktól.

– Igen, az Abszol úton találkoztunk. Egyikünk sem tudta, hol lehet üstöt kapni, de együtt nagy nehezen megtaláltuk – válaszolta Steve készségesen. – Steve Rotbergnek hívnak – mutatkozott be, és neki is a kezét nyújtotta.

– Tom Rowle Denem – mondta a másik, és kelletlenül kezet fogott.

– Örvendek, Rowle.

– Tom – javította ki a fiú, és elfordult, hogy onnantól inkább kinézzen az ablakon.

Harry egyből leszűrte, hogy Tom nem kimondottan örül a fiú jelenlétének, sőt, azt is megkockáztatta, hogy Steve máris a Tom által rühellt egyének népes táborába tartozik. Ennek pedig nyilvánvalóan az volt az oka, hogy akit Harry kedvelt, azt ő automatikusan utálni kezdte. Harry viszont boldog volt, hogy legújabb ismerőse is velük utazik; sejtette, ha nincs velük, Tom és ő előbb utóbb egymás torkának ugranak az egész napos szoros összezártság alatt.

Steve-nek nem tűnt fel Tom mogorvasága, továbbra is ugyanolyan vidám volt, fütyörészve feltette ládáját a tartóra, és leült Harryvel szemben. Hamarosan felhangzott az indulást jelző sípszó, majd a vonat egy rántást követően megindult.

– Ti féltesók vagytok, vagy ilyesmi? – kérdezte egyszer csak Steve. Tom és Harry egy emberként fordultak felé. – Tökre hasonlítotok.

– Öhh... igazán? – kérdezte Harry. – Pedig nem vagyunk rokonok. – „Még csak az kéne" – tette hozzá magában.

A Tom arcára kiülő utálat leírhatatlan volt. Harry nem tudta, ez vajon a fiúnak szól-e, hogy hogy mert ilyet feltételezni, vagy magának a feltételezésnek, de arra tippelt, hogy mindkettő.

– Tisztára ugyanaz az arcforma, fekete haj, meg minden. Lehet, hogy távoli unokatesók vagytok, csak nem tudtok róla. Szinte minden varázslócsalád rokona egymásnak szegről-végről, simán lehet, hogy...

– Nem vagyunk egymásnak senkije, el lehet felejteni a témát – mondta neki Tom, és megint elfordult. Harry már rég felhúzta volna magát ezen a stíluson, de Steve-en nem látszott megbántottság.

– Mi nem túl valószínű, hogy varázslócsaládból származunk – magyarázta Harry a fiúnak. – Egy sima nem varázsló árvaházból jövünk mindketten. – Igyekezett kerülni a mugli és egyéb kifejezéseket, amiket ő még elvileg nem ismerhetett.

– Értem – motyogta Steve szórakozottan, aztán felállt, és előkotort a ládájából egy kisebb tárgyat, amit letett ez ölébe, mikor visszaült.

– Láttál már ilyet? Mugli cucc. Tudod, mugliknak hívjuk a nem varázslókat – nézett Harryre. 

– Nem, mi ez? – kérdezte Harry.

– Ördöglakat. Sokféle létezik, ez például ilyen golyó alakú, és az a lényeg, hogy szét kell valahogy szedni. Ördögien trükkös cucc, egymásba kapaszkodnak a részei, és meg kell találni azt az egyet, ami az egésznek a nyitja.

Amikor Harry közelebbről megnézte, látta, hogy a kis labda valóban több, szabálytalan darabból áll össze.

– És te már szét tudtad szedni?

– Kézzel már igen, nem nagy dolog, majd megmutatom. Most viszont azon vagyok, hogy pálcaintésre is menjen. Eddig annyit tudtam elérni vele, hogy enyhén áttetszővé vált egy időre, így láthattam, hogyan kapaszkodnak egymásba a darabok, de még nem sikerült kimutatnom a lezáró részt.

Steve és Harry az utazás alatt végig az ördöglakat rejtelmein filozofált, és kiválóan elszórakoztak, miközben Tom továbbra is az ablakon kifelé bámulásnak hódolt. Csak néha vetett feléjük egy-egy megvető pillantást, amikor a fiúk hangosabban felnevettek, aztán megint visszafordult, mintha lenyűgözően izgalmasnak találná a hosszú ideje változatlan tájat.

Az út közepe felé kinyílt a kupé ajtaja, és megjelent egy büfékocsis varázsló. Szigorúan tiszta és vasalt egyenruhát viselt, a frizurája pedig neki is a féloldalt elválasztott, fényesre lenyalt dizájn szerint készült. Harry már majdnem elkezdte tüzetesebben szemügyre venni a kínálatot, amikor megint eszébe jutott, hogy nincs miből dorbézolnia, így inkább meg sem nézte, mik közül lehetne választani itt '38-ban. Ehelyett elővette a szendvicsét, amit még az árvaházban csomagolt neki a konyhásnő. Steve ellenben vett néhány dolgot, amit aztán kirakott maga mellé az ülésre.

– Mivel a muglik közül jössz, lehet, hogy még nem ismered ezt – mutatta Harrynek az egyik édességet. – Hajmeresztő Habcsók, a kedvencem. Vaníliás, epres, vagy kókuszos hab van a csokibevonatban, és ha megeszed, egy órán keresztül égnek áll tőle a hajad. Amikor legelőször kaptam egyet, nem bíztam benne, így a nővéremen próbáltam ki. Épp akkor jött a fodrásztól, de mehetett is rögtön vissza – nevetett. – Kérsz egyet?

– Aha, kösz – mondta Harry, és elvette az egyiket. Az övében mennyei epres hab volt, és alighogy lenyelte a falatot, már érezte is a bizsergést a fejbőrében. Tom csak egy lesújtó tekintetet villantott rá, aztán félig lecsukott szemmel bámulta tovább az egyre sötétedő vidéket.

– Te kérsz? – kínálta Steve őt is. Tom erre egy pillanatig úgy nézett az elé tolt édességre, mintha az egy gőzölgő sárkánytrágya-galacsin lenne, de aztán magára erőltetett valami udvariasság félét.

– Nem kérek, köszönöm – szólt, és tüntetően elfordult. Harry elgondolkodott rajta, hogy vajon minek kellene történnie ahhoz, hogy Steve megsértődjön. A szociális érzékenység hiányosságai talán nem mindig voltak hátrányosak.

– Én kérhetek még egyet? – kérdezte.

– Persze, vegyél csak – válaszolta a fiú. – Tök jó érzés megosztani másokkal, amim van – mosolygott. Tom ennek hallatán Steve háta mögött hányást mímelt, Harry pedig erre kinyújtott középső ujjával tolta feljebb az orrán a szemüvegét. Tom válaszul elhúzta a nyaka előtt az ujját. Ő ezen csak némán nevetett.

Épp eleget idegesítette Tomot aznap, és sejtette is, hogy meglesz még ennek a böjtje, de nem mindig volt képes visszafogni magát. A fiút kiválóan lehetett heccelni, mert mindenre szinte azonnal ugrott, és ha Harry nem használta ki a kínálkozó lehetőségeket, kellemetlen hiányérzete támadt utána, vagy tengernyi feszültség gyülemlett föl benne, ami a következő alkalommal kétszer akkorát robbant. Áldotta az eget, amiért az Steve-et az ő fülkéjükbe vezérelte.

Már teljes sötétség honolt odakint, Harrynek és Steve-nek rég visszalapult a haja, Tom pedig még mindig kifelé bámult, holott semmit sem láthatott.

– Asszem, át kéne öltözni – szólalt meg Steve. – A nővérem mondta, hogy még a vonaton át kell.

– Mi? Ja, oké – válaszolta Harry, és felnyúlt a ládájához. Erre Tom is felállt, és ő is előásta használt talárját a sajátjából. Mire megvoltak az öltözködéssel, a vonat is begördült az állomásra, és hamarosan megállt. A gyerekek kitódultak a vonat folyosójára, és egyenként leszálltak.

– Minden elsőéves jöjjön ide hozzám! – csendült föl egy jól ismert hang, és Harry nemsokára meg is pillantotta Dumbledore professzort egy lámpással a kezében.

– A többiek kövessenek engem! – hallatszott ekkor egy unott, női hang. A fiatal boszorkány kezében is lámpa volt, aminek a fényében Harry még megláthatott egy lebbenő, szőke hajzuhatagot, ami aztán tulajdonosával együtt eltűnt a forgatagban.

A fiúk a tömeggel együtt a professzor után indultak, és követték őt végig egy erdei ösvényen, majd megálltak a tónál, aminek a túlsó partján már fel is tűnt a száztornyú kastély.

– Üljetek be a csónakokba! – adta ki az újabb utasítást a férfi. – Egy csónakba legfeljebb négyen ülhettek!

Harry Steve-vel, meg még két ismeretlen elsőssel beszállt az egyikbe, ami azonnal meg is indult velük a kastély felé. Egy barlangban kötöttek ki, ahonnét kiérve a kastély közvetlen közelébe jutottak. Steve és a gyerekek ámuldoztak, de Harry már nem először járta végig az utat, ő csak mosolygott rajtuk. Dumbledore előtt kinyílt a nagykapu, majd a professzor után bementek az elsősök is. Az előcsarnokban aztán egy rövid tájékoztatás következett a beosztási ceremóniáról, és Harry hamarosan már azon kapta magát, hogy ott áll a nagyteremben a többiekkel együtt felsorakozva, és hallgatja a neveket.

– Ainsworth, Imelda! – A nevezett kislány botladozva kilépett, és fejére húzta a Teszlek Süveget.

– Griffendél! – A taps közben Harry nosztalgiázva gondolt a házára, és már abban kezdett reménykedni, hátha megint sikerül oda kerülnie, amikor beléhasított a felismerés; ő most egyáltalán nem azért van itt, hogy jól érezze magát, hanem Tom miatt. Szemmel kell tartania a fiút, és ez csakis úgy lesz majd lehetséges, ha ő is ugyanabba a házba kerül, mint Tom... Ettől kellemetlenül összerándult a gyomra.

– Avery, Riley!

Harry felkapta a fejét a név hallatán. Tudta, ebből a fiúból és leszármazottaiból egyszer halálfalók lesznek... Kivéve, ha ő ezt megakadályozza. A magára vállalt feladat most megújult erővel kezdte nyomasztani.

– Mardekár! – kiáltotta a süveg.

Persze, mi más is lehetne, gondolta Harry, miközben szemével követte a piszkosszőke hajú, kissé bizonytalan léptű fiút az asztalokig. Úgy néz ki, mint akit az apja csókolt szájon utoljára, kuncogott magában gonoszul.

– Bellamy, Evelyn! – Az a lány lépett elő, akit Harry az Abszol úton látott. Kecsesen leült, és alig tette a fejére a süveget, amikor az már meg is szólalt:

– Hollóhát! – A lány ezután mosolyogva odalibbent a Hollóhát asztalához.

– Black, Cedrella! – Egy rövid vörös hajú lány ment oda a székhez, és vagányan ledobta rá magát. Harry számára csak a név alapján vált egyértelművé, hogy az illető nem fiú.

– Mardekár! – rikkantotta hamarosan a süveg, mire Cedrella magabiztosan odasétált az asztalához.

– Denem, Tom Rowle! – A fiú kiment, feltette a süveget, ami persze azonnal Mardekárt kiáltott. Ezt tapsvihar követte, ami főleg ott volt hangos, ahol lányok ültek.

A következő három lány is a Mardekárba került, öt diák a Hollóhátba, hét a Griffendélbe, nyolc meg a Hugrabugba, amikor megint ismerős név ütötte meg Harry fülét.

– Lestrange, Reuben! – Harryt elfutotta a méreg, és akaratlanul is hasonlóságokat próbált meg felfedezni a göndör fekete fürtökkel és markáns vonásokkal rendelkező fiú meg Bellatrix Lestrange külseje közt, aztán persze rájött, hogy ez teljesen felesleges; Bellatrix csak házasságkötése útján került a családba.

– Mardekár!

– Malfoy, Abraxas! – folytatta Dumbledore.

A lányos arcú fiúnak hosszú, szőke haja volt, amit egy kék színű selyemszalaggal fogott össze, a talárja a legdrágább kelméből készült, és – Harry alig hitte el, amikor meglátta – az inge kézelőjét még csipke is díszítette. De a fiúnak még a mozgásából is nemesi öntudat sugárzott, ahogy büszkén kivonult a süveghez, és nyílegyenesen tartotta a hátát, amitől még magasabbnak tűnt, pedig eleve sem volt alacsony. Harry tekintete egy pillanatra összetalálkozott az addigra már a mardekáros asztalnál ülő Toméval, és a fiú arckifejezéséből ítélve végre először egyetértettek valamiben; hogy ez a Malfoy, Abraxas egy piperkőc ficsúr.
Természetesen a Mardekárba került.

– Obazuaye, Immana! – A sorból kivált egy kávébarna bőrű lányka, aki egzotikus gyerekmodellnek is elmehetett volna.

– Hollóhát! – „Miért van az, hogy minden szép lány a Hollóhátba kerül?" – zsörtölődött Harry magában.

– Piper, William! – Egy alacsony termetű fiú lépett elő. Menyétképén nem látszott semmiféle megszeppentség, villanó tekintete ellenben alaposan felmérte a terem berendezését, az elvarázsolt mennyezetet és a többi diákot. Harry őt sem találta sokkal szimpatikusabbnak Malfoynál, és őt is a Mardekárba osztotta be a süveg.

– Potter, Harry James! – A fiú szíve meglódult. Kiment, és közben a diákokra pislogott. Senki nem kapta fel a fejét a neve hallatán, és nem kezdtek élénk sugdolózásba sem, amit Harry határozottan élvezett; tudta, hogy szeretni fogja a „névtelen senki" létformát. Leült, és felvette a süveget.

– Bátorság. – A fiú majdnem megkérdezte, mit akar ezzel mondani a fejfedő, de az folytatta. – Bátorságból van neki a legtöbb, talán a Griffendélben lenne a legjobb helye.

– Ne! – válaszolta Harry némán.

– Nem szeretnél oda kerülni? Pedig, ahogy a mondás is tartja, bátraké a szerencse.

– Inkább ne! Ha lehet.

– Esetleg tehetlek akkor a Mardekárba. Bátorságodhoz csak a célratartásod mérhető.

– Legyen az! – vágta rá Harry.

– Nem hamarkodod el egy kicsit a dolgot?

– Nem, a Mardekárba szeretnék kerülni! Ez biztos! Ne rakjon a Griffendélbe, kérem!

– Nohát, rendben, ha ennyire biztos vagy benne, akkor legyen a MARDEKÁR! – kiáltotta a kalap, a fiú pedig a taps közben odament az asztalhoz. Tom rá sem nézett, csak kétszer összecsapta a kezét, és ezzel a gratulációt le is tudta.

– Rotberg, Steven! – szólt ekkor Dumbledore.

– Hollóhát! – kiáltotta a süveg hamarosan. Ezen Harry elkeseredett; titkon remélte, hogy talán a fiú is a Mardekárba fog kerülni, de nyilvánvaló volt, hogy nem oda való.

Miután a hátralévő elsőévesek is sorra kerültek, az aranyszékben ülő, középkorú férfi, akiben Harry Armando Dippettre ismert, felállt, és hozzákezdett hosszú, de annál unalmasabb évnyitó beszédéhez. Cikornyás és semmitmondó frázisai szűnni nem akaróan ömlöttek belőle, miközben a gyerekek vagy az asztalra borulva tűrtek, vagy fojtott hangú beszélgetésbe bonyolódtak a mellettük ülővel. Harry unalmában végigpásztázta a tanári kart; Armando Dippett jobbján Dumbledore ült, balján Binns professzor – még testben, őmellette az állomáson látott szőke hajú boszorkány, aki most a manikűrjét nézegette, és néha ásított egyet. Egy messzebb ülő, ismeretlen, fiatal férfi tanár kitartóan bámulta őt a tenyerébe támasztott állal, és közben ábrándosan sóhajtozott. Szélen ült a még barna hajú Lumpsluck professzor, a többieket a fiú amint megnézte, egyből el is felejtette.

Már hangosan korgott a gyomra, mire az igazgató végre befejezte a mondókáját, de a bőséges lakoma aztán kárpótolta mindenért. Elégedetten állt fel az asztaltól a vacsora végeztével, és még az sem zavarta különösebben, hogy az ajtón kilépve most nem a lépcsők felé kellett elindulnia, hanem az alagsorba. Egy prefektus; egy nagydarab, katonásra nyírt hajú fiú vezette őket le a hideg, útvesztőszerű folyosóra, a kastély alá. Harry egyszer járt itt életében, még másodéves korában, és remélte, hogy soha többé nem kell majd újból ide jönnie, erre mit ad Isten, ő maga kérte meg a Teszlek Süveget, hogy a Mardekárba küldje.

A prefektus megállt a folyosó közepén, és a fal felé fordult.

– Tabula Smaragdina! – kiáltotta el magát, mire a kőfalban kirajzolódott egy ajtó, és kinyílt. – Ez a jelenlegi jelszó, erre nyílik ki az ajtó, amint látjátok – magyarázta az elsősöknek, aztán bement.

Odabent a klubhelyiségben a mennyezetről zöld színű lámpások lógtak, és ennek köszönhetően szinte minden a zöld valamely árnyalatát vette fel; a karosszékek, a szőnyegek, a súlyos, intarziás asztalok, még a gyerekek arca is. Bár ez utóbbi lehet, hogy egyébként is ilyen lett volna. A fiú megmutatta, merre vannak a fiúk, merre a lányok hálótermei, majd Harryék elindultak megkeresni az egyes számmal ellátott ajtót. A helyiségben hat ágy állt, és a ládák is ott várakoztak már pár házimanó jóvoltából.

Malfoy és Will Piper is ismerték már egymást régebbről, ezért rögtön lecsaptak a két bal szélső ágyra, Avery meg Lestrange pedig a mellettük levő kettőre, ezért Harrynek és Tomnak nem maradt más választása; ha nem akartak már az első nap összezördülni újdonsült szobatársaikkal, el kellett fogadniuk, hogy ők is egymás mellett lesznek. Tom elhúzta a száját, majd odavonszolta a ládáját az éjjeliszekrénye mellé, és szó nélkül elkezdett kipakolni belőle, Abraxas közben élénk beszélgetésbe kezdett Willel. Harry nem figyelt oda, jobban érdekelte, hogy mihamarabb ágyba kerülhessen végre. Malfoy és Will ezután kimentek. Harry Tom felé sem nézett, és igyekezett az útjából is kitérni, ha a másik az ágy körül sürgölődött. Ő sem szorgalmazta a kommunikációt, és többnyire a hátát mutatta neki.

Ekkor valahonnan egy kígyó tekergőzött elő. Harry megdermedt egy pillanatra, amikor meglátta, de mivel az állat mindössze macskafarok vastagságú, és legfeljebb fél méter hosszú volt, inkább érdeklődve szemlélte, és azon kezdett tanakodni, hogy kerülhetett oda. A zöld színű kígyó lassan kúszott a padlón feléje, vetett rá egy pillantást, aztán tovább oldalgott. Tom is hamarosan észrevette az állatot, mert megállt kezében a pizsama, amit akkor kotort elő.

– Azt állítottad, tudsz a nyelvükön. Hát bizonyítsd be, utasítsd valamire – súgta Harrynek, hogy a szoba túlsó végében sürgölődő két fiú ne hallhassa őket.

– Én nem szoktam csak úgy parancsolgatni senkinek – vágott vissza a fiú.

– Akkor kérd meg – mondta erre a másik egy kis gúnyos éllel, mintha a szemében az a dolog, hogy kérni, egyet jelentene a jellemtelenséggel.

– Szia, kígyó! – szólt a csúszómászó után Harry párszaszóul, egy kis bizonytalansággal a hangjában, amin Tom halkan felröhögött. Az állat erre megállt, és visszanézett rá. – Mondd, hogy kerültél ide? – fűzte tovább a fiú.

A kígyó egy darabig csak felemelt fejjel nézegette őt, de aztán elfordult, hogy továbbálljon. Ezen Tom még nagyobbat nevetett.

– Hát, tényleg tudsz beszélni a nyelvükön, de amint látom, ennyivel ki is merül minden. – Harry leforrázva hallgatta. Az az ostoba dög miért nem válaszolt neki?

– Azonnal gyere vissza! – szólt ekkor Tom, amitől Harry összerezzent. A hangja ellentmondást nem tűrő volt, a kígyó pedig erre megállt, visszapillantott rájuk, és lassan megindult feléjük. Ez nem semmi, gondolta magában Harry.

– Látod? Csak erélyesen kell velük bánni – mondta Tom kioktatóan, majd lehajolt, és kinyújtotta a kezét a kígyó felé. – Ide gyere! – Az állat erre engedelmesen rámászott a kezére. Harry alig hitt a szemének. Biztos volt benne, hogy ha ő parancsolna rá, akkor a füle botját se mozdítaná az állat. – Hogy jöttél be ide? – kérdezte Tom, miután felemelte a kis hüllőt.

– Az a szőke bájgúnár hozott be. Most is épp engem keres – válaszolta a kígyócska, és Harry biztosra vette, hogy még kuncogott is közben.

– Megszöktél, mi? – kérdezte Tom, és Harry csodálkozva vette észre, hogy a fiú elmosolyodott közben. Addig még soha egyszer sem látta őt mosolyogni, csak örömtelenül, gúnyosan vigyorogni, ez viszont más volt. Igazi. A jelenség majdnem annyira lenyűgözte Harryt, mint az, amikor Tomot félni látta.

– Úgy is mondhatjuk – kacérkodott a kígyó, és elkezdett tekergőzni a fiú ujjain.

– Valahogy nem csodálom.

– Á, de jó, hogy megtaláltad! Már mindenütt kerestem a kisasszonyt! – hallatszott ekkor mögülük Malfoy megkönnyebbült hangja. – Hajlamos felfedezőutakra indulni, amikor senki sem figyel rá – mondta a fiú, és átvette az állatot. – Hát szabad ilyet csinálni? – gügyögött a kígyónak.

– Úgy érted, hogy ez a te háziállatod? – kérdezte Harry. Közben Avery és Lestrange is odajöttek a kis hüllőt csodálni.

– Igen, a születésnapomra kaptam. Az egyik legritkább kígyófajba tartozik, alig pár példány él belőle az országban – tette még hozzá büszkén.

– A Roxfortba kígyót is lehet hozni? Nem csak békát, macskát meg patkányt? – nézett rá Tom.

– Elvileg nem lehet, de apám megkérte az igazgatót, és nekem megengedték.

Naná, hogy meg, gondolta Harry. Egy Malfoynak ne engedték volna?

– Iphygenia, kedvesem, ígérd meg, hogy nem szöksz el többet – simogatta meg Abraxas a kígyó fejét, aztán néhány puszit is küldött neki a levegőbe.

– Nem megalázó? Most mondjátok meg! És képes volt így elnevezni! – sziszegte feléjük Iphygenia. Harrynek könnybe lábadt a szeme a visszafojtott nevetéstől.

Malfoy, ahogy a kígyóját ölelgette, leginkább egy elkényeztetett kis hercegecskének tűnt, akinek sikerült kicsikarnia a szüleitől egy veszélyes állatot, miután már minden másra ráunt.

– Nem kéne inkább terráriumban tartani? – kérdezte Will, aki Abraxasszal együtt tért vissza a kígyókeresésből.

– Nem – jelentette ki Malfoy kategorikusan. – Szüksége van a szabad mozgásra. Nem tehet róla, hogy vannak igényei.

A fiú nem tűnt Harry számára annyira rosszindulatúnak, mint amilyen a fia meg az unokája lett, de azért inkább tartott egy kis távolságot tőle a biztonság kedvéért.

Ezután a fiúk tovább folytatták a pakolászást, majd felvették pizsamáikat – Tom ezt már a baldachin leple mögött tette meg, majd ezt követően mindig –, befeküdtek ágyaikba, és magukra húzták a függönyt. Harry még kirakott egy kis bagolycsemegét Violetta kinyitott ketrece elé, aztán ő is végignyúlt az ágyán, és nagyot szusszant. Boldog volt; végre megint a Roxfortban lehetett, és annak ellenére, hogy a Mardekárban kötött ki, hogy Tom szoros közelségében kellett lennie, és hogy Steve a Hollóhátba került, mégis örült, hogy visszatérhetett arra a helyre, amit úgy hívott magában: otthon.