Harry lassan abbahagyta a sírást. Megtörölte a szemét, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon.

Mi az, amit tud? Hogy Tom meghalt. Vége, nincs többé Tom Denem. Sem Voldemort. Nem lesz rémuralom, nem lesz gyilkolás, sem elnyomás. Tulajdonképpen most örülnie kellene. Miért nem örül hát? Miért lett olyan pokoli üres és értelmetlen minden? Megint rátört a fájdalom, és éles karmokkal marcangolta a szívét, de ezt most nem engedhette meg; erőnek erejével félrelökte az érzést, mielőtt még újra eluralkodhatott volna rajta. Gondolkodni akart, ennek érdekében pedig felállt, kiment a fürdőszobába, és úgy ahogy volt, ruhástól belépett a zuhany alá, majd elkezdte magára folyatni a hideg vizet. Ezernyi jeges tűként érte a bőrét, Harry megborzongott, de addig állt ott, míg meg nem jelent legalább egy értelmes gondolatkezdemény az agyában.

Ha nincs Voldemort, akkor a szülei megmenekülnek, és ő sem lesz kiválasztott. Nem lesz villám alakú sebhelye... Ujjával hozzáért a homlokához; a forradást most is érezte. Hogy lehet ez? Nem kellene ott lennie, döbbent rá. Ha nincs ki miatt visszajönnie a múltba, akkor mit keres most itt? Még sosem gondolt bele alaposabban, hogy mi lesz vele, ha eléri a célját; ha sikerül megakadályoznia Voldemort megszületését. Vajon fájni fog az elmúlás? Végigtapogatta a testét – teljesen szilárd volt, és átlátszóvá sem kezdett válni. Lehet, hogy nem egyik pillanatról a másikra törlődik majd a létezésből, hanem fokozatosan? Pedig talán már órák is elteltek azóta, hogy...

Megint könnyek gyűltek a szemébe, ezért inkább a fejét is a vízsugár alá dugta. Nem akarta többé kimondani magában a szót, nem akarta tudomásul venni a történteket. Nem volt rá hajlandó. Ez az egész máshogy is történhetett volna. Másképp kellett volna történnie. Bárcsak megint visszaforgathatná az időt, akkor Tom még mindig élne. Megmenthetné a fiút, kibékülhetnének. Sőt, visszamehetne oda, ahol még össze sem vesztek, ahol még Tom szerette őt... Vissza kell kapnia Tomot, hogy megmondhassa a fiúnak, hisz neki. Elhiszi, hogy más ember lett.

Mert ha az, aki valaha bármit megtett volna az örök életért, most önként ment a halálba, már nem lehetett ugyanaz az ember.

Kell lennie valamilyen megoldásnak. Ha az az átkozott időnyerő most létezne... De az ő kis arany homokórája eltört, és semmilyen más időnyerő sem létezik – mágiaügyi miniszterként tudna róla, ha másképp lenne. Viszont valaki valamikor feltalálta! Vajon ki a fene lehetett az? Harry már megállíthatatlanul remegett, de szinte észre sem vette, annyira elmerült villámként cikázó gondolataiban. Soha az életben nem akad rá arra az emberre, és az is lehet, hogy az illető csak évek múlva fogja feltalálni. Akkor neki kell megbíznia egy feltalálót. Fáradtan sóhajtott – feltalálókat sem ismert.

Ekkor felderengett előtte valami emlék: a Mardekár klubhelyiségében ültek, és Steve arról beszélt Cedrellának, hogy kitalálta az időzítő bűbájt – azt a bűbájt, amiről ő az évtizedekkel későbbi jövőben egy antikváriumi könyvben olvasott! Steve-ből feltaláló lesz! Lehet, hogy egyenesen ő fogja megalkotni az időnyerőt? Harry teljesen felvillanyozódott. Elzárta a csapot, és egy pálcaintéssel megszárította magát. Még ma fel kell keresnie a fiút.

* * *

– Nézd, Harry, amit kérsz, az... Nos, nem is igazán értem, mit kérsz – vakarta a fejét Steve. A fiú szegényes házában ültek, az ütött-kopott kanapén. Harry a drága és elegáns ruháiban erősen kirítt a környezetből.

– Már elmagyaráztam egyszer: egy kisméretű tárgy legyen, amivel lehetséges az időutazás.

– Először azt hittem, ez csak valami vicc, de most már úgy látom, ezt tényleg komolyan gondolod. Harry, az időutazás nem lehetséges, méghozzá azért nem, mert az idő mint olyan sem létezik. Ez csak illúzió. Csakis azért tűnik úgy, hogy létezik, mert körülöttünk a világ minden tárgya, élőlénye és azok minden atomja, molekulája folyamatosan változik. Ha nem változna meg semmi, az idő fogalmának sem lenne értelme. Na mármost, hogy akarsz manipulálni valamit, ami nincs?

Ez az érvelés logikusnak tűnt Harry számára, de ő tudta, mit beszél, és kötötte az ebet a karóhoz. Nem tehetett mást, Steve volt az utolsó esélye.

– De én tudom, hogy... – emelte fel a hangját, de aztán megköszörülte a torkát. – Én hiszek benne, hogy lehetséges.

– Hinni nem elég...

– És abban is hiszek, hogy te képes vagy megoldani – vágott Harry a szavába. – Azt az órafelhúzós meg azt az időzítőbűbájt is feltaláltad.

– Azoknak semmi köze nem volt az időutazáshoz.

– De hát csak valamiféle idővel kapcsolatos dolgok voltak azok is – erősködött Harry.

– A kettő ég és föld. Halványlila gőzöm sincs, hogyan lehetne kivitelezni az időben előre vagy visszafelé való elmozdulást. Soha nem foglalkoztam a témával.

– Akkor ásd bele magad – felelte Harry türelmetlenül.

– Harry, nem azért, de megkérdezhetem, miért lett hirtelen ilyen fontos ez neked? Mit akarsz vele elérni? Mágiaügyi miniszter lettél, mindened megvan, jól alakulnak a dolgaid. Ugye nem arra szeretnéd felhasználni az időutazást, hogy valamit megbuherálj a múlton? Van fogalmad róla, mekkora eltéréseket idézhet elő akár csak egy picike változtatás is? Hallottál már a pillangóhatásról? – Harry még nem hallott, de úgy érezte, ez sem az a perc, amelyben hallani akar róla. Steve akkor is elmondta:

– Egyetlen aprócska változtatás is elképesztő mértékű differenciákhoz vezethet hosszú távon. Közismertebb megfogalmazás szerint egy pillangó egyetlen szárnycsapása is tornádót idézhet elő a Föld túlsó felén.

– Én csak... szeretném újra látni a szüleimet – felelte Harry halkan. – Tudod, volt az a baleset, amiben meghaltak. Még azóta sem tért vissza az emlékezetem. Azt sem tudom, hogy néztek ki. Szeretnék... legalább egy emléket. – Steve értetlenül meredt rá egy pár másodpercig.

– Pont most? – kérdezte végül. Harry leeresztette a vállát. Sejthette volna, hogy ha valami, akkor az érzelmi zsarolás nem fogja a fiút semmibe sem belerángatni; még azóta sem fejlődött ki Steve szociális érzéke.

– Miért, mi a baj a mosttal? – kérdezte Harry mérgesen. – Egy örök mostban élünk, ahogy az előbb is utaltál rá, akkor meg nem mindegy, hogy mikor?

– Nem tudom, Harry. Nem mintha nem hinnék neked, vagy ilyesmi. – Harry biztos volt benne, hogy a fiú nem hitt neki. Bár még az is lehet, hogy igen. Steve végül is jólelkű volt. – És akkor most építsek neked egy időgépet, hogy megtudd, hogy néztek ki a szüleid – foglalta össze Steve. Harry maga is érezte, hogy ez hülyén hangzik így, ebben a formában, de hát az igazat nem mondhatta el. – Nem maradt róluk valami fénykép?

– Nem, nem maradt! – csattant föl Harry. – Meg kell csinálnod, segítened kell nekem!

– Nézd, fingom sincs, hogy lehetne időgépet előállítani, de még ha bele is ásnám magamat, tengernyi időbe és energiába kerülne, míg kidolgoznék valamit. Az is lehet, hogy évekbe telne. Nekem viszont dolgoznom kell, hogy eltartsam magunkat Cedrellával. Nemrég megszűnt az eladói állása, így abból élünk, amit én keresek. Szabadidőm gyakorlatilag alig...

– Akkor dolgozz nekem – vágott Harry a szavába.

– Hogy mi?

– Hagyd ott azt a helyet, és teljes munkaidőben dolgozz az időgépen.

– Ezt te sem gondoltad komolyan.

– De igen, komolyan gondolom.

– Nekem egy állandó melóra van szükségem, nem projektmunkára. Mi van, ha befejezem az eszközt? Utána kereshetek megint állást. Vagy várj, ami még valószínűbb: mi van, ha rájövök, hogy nem tudom megcsinálni, amire kérsz?

– Felveszlek valami otthon végezhető, kamu munkára, és rendszeresen küldöm majd a fizetésedet. Nincs semmi baj, ha nem sikerül megcsinálnod, de legalább próbád meg. Ha meg sikerül és elkészülsz vele, segítek megint elhelyezkedni.

– És hogy titkoljam el a dolgot Cedrella elől? Most ő is itthon van, és már azt is zokon vette, hogy nem lehetett itt, miközben beszélgetünk.

– Akkor adok neki egy állást a Minisztériumban, és nem lesz otthon az idő nagy részében – felelte Harry.

– Nem, Harry. Ezt nem fogadhatom el. Nem lehet – rázta a fejét a fiú.

– Kérlek, Steve. Mint barátod kérlek erre – könyörgött Harry.

Muszáj valahogy visszamennie az időben. Meg kell mondania Tomnak... meg kell mondania...

– Amit akarsz, az amúgy is kivitelezhetetlen. Sajnálom, nem tudok segíteni.

Harry nyelt egyet.

– Hát jól van – mondta erre halkan, és felállt a kanapéról a fiú fölé tornyosulva. – Akkor mint a mágiaügyi miniszter kötelezlek rá, és a börtönt kockáztatod, ha nem teszed meg.

Steve egy darabig csak néma csendben bámult fel rá.

– Nincs jobb ötleted, mint a börtönnel zsarolni? – kérdezte aztán, mintha Harry csak valami idegesítő ostobaságot mondott volna. Harry már az idegösszeomlás szélén járt.

– Nincs – felelte csüggedten, egyszersmind szinte bocsánatkérőn. Steve megint hallgatott egy sort.

– Ittál már citromos sört? Talán még maradt kettő a kamrában – szólalt meg végül.

* * *

– Most, hogy elkezdtem utánanézni a témának... Hát, figyelj, alig van valami használható dolog – mondta Steve lángoló feje, ami Harry kandallójából kandikált ki. – A legtöbb helyen csak úgy kezelik a témát, mint fikciót. Az irodalomban szinte csak a tudományos-fantasztikus regények szólnak róla. Alig van érdemi információ, semmilyen kutatást nem végeztek még, mert eleve kizártnak tartják, hogy lehetséges. De gondolom, azért is nem nyúltak hozzá, mert azt sem tudta senki, hogy egyáltalán hogy a nyavalyába kezdjen bele egy ilyen kutatásba. – Steve felsóhajtott. – Igazából én se tudom. A szórakoztató irodalmon kívül csak egyvalamire akadtam, ami foglalkozik ezzel.

– Igen? És mi az? – kérdezte Harry mohón.

– Egy mítosz – felelte Steve. – Egy egyiptomi mítoszban szerepelnek valami óraistennők, és állítólag a hieroglifák jó részét még le sem fordították.

– Majd én szerzek fordítót – vágta rá Harry.

– Az nem lesz elég, oda is kellene mennem a helyszínre, a Királyok völgyébe, hogy a sírkamrák falán megvizsgáljam a festményeket meg a feliratokat. A képek, amik a könyvekben vannak, csak részleteket mutatnak be.

– Csináltatok neked zsupszkulcsot. Mire lenne még szükséged?

– Hát... megbűvölt nagyítólencsékre, fényképezőgépre, diktafonra, és valakire, aki be tud juttatni a kamrákba, ugyanis jelenleg mind lezárt terület és kutyákkal őrzik.

– Kell még valami?

Steve egy kicsit gondolkodott.

– Több láda citromos sör. – Harry szemöldöke megremegett, de a fiú nem tett megjegyzést.

– Rendben, meglesz.

– Bakker, most tényleg utazzak Egyiptomba? Még most sem hiszem el, hogy ezt csinálom. Időgépen dolgozom... Te jó ég. Ha ezt Cedrella megtudná.

– Apropó, Cedrella. Mit mondott, hogy tetszik neki az új titkárnői állása a Minisztériumban?

– Szereti, de kicsit gyanúsnak találja, hogy egyszerre kaptunk munkát, és mindketten a te közreműködéseddel.

– De ugye nem mondtál neki semmit?

– Persze, hogy nem.

– Helyes. Akkor most megyek intézkedni a zsupszkulcs meg a fordító ügyében – mondta Harry boldogan.

* * *

Már rutinosan egyeztetett Will Piperrel, aki az akkori legmodernebb felszerelést szerezte be neki – Harry inkább nem kérdezte, honnan. Zseniális képességeivel Will még azt is el tudta intézni, hogy Steve mugli kutatónak álcázva bejusson a szigorúan őrzött sírkamrákba, így aztán nem kellett senkitől sem tartaniuk, Steve kedvére tanulmányozhatta a képeket.

Ha akadt valami fejlemény, arról a fiú mindig egy-egy baglyot küldött. Harry tűkön ült, a munkájára is alig bírt koncentrálni, mert folyton az ablakot figyelte, mikor jelenik már meg Violetta, a lábán egy levéllel, melyben végre az áll, hogy Steve áttörést ért el. De Steve csak nagyon lassan ért el bármiféle haladást. Pár hét egyiptomi tartózkodást követően ezt az üzenetet küldte Harrynek:

„Kedves Harry!

Nem gondoltam, hogy itt ilyen rohadt forróság van. Megesznek a szúnyogok, a szállásunkon pedig megjelent egy skorpió. Egy skorpió! Cedrella sem örült, hogy nélküle utaztam el, holott megmondtam neki, hogy nem nyaralni megyek, hanem dolgozni. Erre megpróbált lebeszélni az egészről. Te érted ezt?
Hogy a lényegről is ejtsek pár szót: rengeteg koporsószöveget és falfestményt sikerült felkutatnunk – szerintem a muglik egy jó részükről azt sem tudják, hogy létezik! –, és pergamenre másolva meg mugli magazinoknak álcázva kihoztuk őket az őrök orra előtt. Rengeteg cucc volt ott elrejtve, ha látnád! Még mindig van olyan kamra, amit nem néztünk meg, de a fordító már dolgozik az anyagon, amit kicsempésztünk.

Steve"

Ismét beletelt néhány hétbe, míg Steve újabb fejleményekről számolhatott be.

„Kedves Harry!

Lecsekkoltuk az összes kamrát, és minden érdemlegeset lemásoltunk és biztonságba helyeztünk. Te, én még sosem láttam ennyi ősöreg hullát egy rakáson! Mióta ide jöttünk, rémálmaim vannak tőlük. Ezen Cedrella rivallói sem segítenek. A fordító meg folyton valami átkokat emleget, hogy a feliratok szerint, aki megszentségteleníti a sírokat, annak „magva szakad". Csak tudnám, mit jelent ez.
Mindegy, fogalmam sincs, hogy hámozok ki a szövegekből bármi értelmeset, mert szimbolikusan írták őket, virágnyelven vagy mittomén. A sör meg túl gyorsan elfogyott. Ha megkérhetlek, küldj még, itt nem árulnak ilyet.

Steve"

Még pár nap feszült várakozás után ez a levél jött a fiútól:

„Kedves Harry!

Most már végre itthon vagyok, úgyhogy rávetettem magam a szövegekre és képekre. Olyan ez az egész, mint egy hatalmas kirakó, ami még rejtjelezve is van. De nemrég rájöttem, hogy a sör jótékony hatással bír a kreativitásomra. Istenbizony nehéz elhitetni magammal, hogy ennek az egésznek, amit csinálok, bármi köze is lehet a valósághoz, vagyis a megvalósíthatósághoz. Ám ha egy kicsit legurítok, valahogy mindez hihetővé válik.
Cedrella viszont azt mondja, kezdek alkoholista lenni, folyton balhézik. Hiába mondom neki, hogy ez segíti a munkámat, nem hisz nekem, és ráadásul azt pedzegeti, hogy te meg én biztosan khm... Hallottál már ilyet? Én komolyan nem értem őt.

Steve"

Újabb bagoly csak hosszú hetek múlva érkezett. Harry a haját tépte, de tudta, hogy barátjának időre van szüksége, mert nem akármilyen munkát bízott rá. Néha kicsit sajnálta is érte a fiút.

„Kedves Harry!

Ember, király ez a citromos sör. Két-három üveg, és kitárul a világ. Azt hiszem, valamire rájöttem. A Kapuk Könyve szerint az örökkévaló időt a saját farkába harapó Uroborosz kígyó jelképezi, ez pedig azt jelenti, hogy az idő körkörös, és valahogy vissza lehet térni ugyanoda! Viszont nem megy az csak úgy, mint a paripakacsás, mert vannak, akik őrzik a rendet!
Méghozzá az óraistennők. Mindegyik egy-egy órát jelképez, így összesen huszonnégyen vannak. Most figyelj, azt mondja, hogy mivel az idő folyási iránya megváltozhat (hallod, megváltozhat!), ezért ők nyelik el az eltelt időt jelképező kis kígyókat, hogy fennmaradhasson az idő előre való haladása.
Na, már csak az a kérdés, hogyan iktassuk ki ezeket a csajokat...

Steve"

A fiú egyik utolsó levele így szólt:

„Kedves Harry!

Képzeld, Cedrella egyszer csak fogta magát, összepakolt, és elköltözött. Nem tudom, mi üthetett belé. Úgy ért, mint derült égből a villámcsapás, semmi előzménye nem volt. Szokatlan most így egyedül.
Viszont: Jó hírem van, öregem! A szövegek szerint a halottak számára fordítva telik az idő! Na jó, azért ne rondíts magad alá, nem kell meghalnod, hogy időt utazhass, megoldjuk okosba. Van egy pár ötletem arra, hogyan szabadíthatnánk ki a negatív időt a pozitív idő fogságából. Merthogy ezek a mitológiai alakok valójában különféle fizikai jelenségek, ahogy elnézem. Még szerencse, hogy a mugliknak fingjuk sincs erről az egészről, de ha lenne, akkor se tudnának vele mit kezdeni, mert csak mágia segítségével lehet manipulálni az időt – ezek az egyiptomi tudós papok is varázslók voltak, ez egyértelmű.

U.I.: Nem tudod véletlenül, hogy kell rántottát csinálni?

Steve"

* * *

– Kész van, elhoztam – mondta Steve Harry nappalijában állva. Harrynek megdobbant a szíve. Öt hónap telt el azóta, hogy felkérte a fiút a munkára. Steve most kissé mintha ápolatlannak tűnt volna, arcán is borosta díszelgett. Harry igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy a fiú túlságosan belemerült a munkába, emiatt hanyagolta a világi dolgokat.

– Mutasd!

– Itt volna – húzott elő Steve egy kisméretű, vonalzóra hasonlító tárgyat, és közel lépett, hogy megmutassa neki. Harryt alkoholszag csapta meg, és ettől bűntudat kerítette a hatalmába, de igyekezett inkább a célra koncentrálni.

– Ez meg micsoda? – kérdezte, és felvonta a szemöldökét.

– Időcsúszkának neveztem el.

– Nem időnyerő?

– Nem Harry, ez időcsúszka. Azért csúszka, mert egy kis mutató csúszkál rajta előre-hátra, mutatva az aktuális dátumot.

– Akkor az. Nem mindegy?

– De még mennyire, hogy nem. Olyan szerkezetet, amilyet leírtál, nem tudtam összeállítani. Ez máshogy működik, viszont arra a célra, hogy megnézhesd a szüleidet, ez is megfelelő lesz.

– Akkor mégiscsak mindegy – felelte Harry megnyugodva, és már nyúlt volna a tárgyért, ám Steve elkapta előle.

– Előbb elmondanám, hogyan működik.

– Persze, rendben, mondd csak – felelte Harry színlelt lazasággal, és leejtette a karját.

– Szóval, először is közölni kell a csúszkával, hogy ki szeretné használni. Ehhez hozzá kell érintenie az illetőnek a hüvelykujját itt – mutatott a fiú egy kis négyzettel jelölt területre, amire aztán rá is nyomta az ujját. Egyből kirajzolódott egy hosszú vonal, alatta pedig évszámok jelentek meg. – Ez itt most az én életemet jeleníti meg születésemtől egészen eddig a pillanatig. A mutató természetesen itt, a végén van, de ha majd vissza szeretnél utazni az időben, akkor a pálcádat a kívánt dátumhoz kell érintened, és ott leszel.

– Nagyszerű – mondta Harry, és megint nyúlt volna a csúszkáért.

– Egy pillanat – felelte Steve, és nem engedte el a tárgyat. – Mivel, amint látod, ez csak a leélt életet jeleníti meg, nem fog tudni olyan időbe vinni, amiben még nem éltél. A saját testedben fogsz kikötni, csak egy fiatalabb kori változatában, és csak a lelked fog utazni, a mostani tested itt marad, ebben az időben. Ha pontosan időzíted a visszatérést, mindössze egy pillanatnyi szédülést fogsz érzékelni, míg a lelked napokat, heteket is eltölthet a múltban.

– Zseniális – mosolygott Harry, de Steve komoly arccal magyarázott tovább.

– Egy varázslat segítségével magaddal tudod vinni az időcsúszkát, hogy materiálisan is veled utazzon, mert valamivel ugye vissza is kell jönnöd a jelenbe.

– Hogy lehet az, hogy tárgyakat meg a lelket tudja utaztatni ez a csúszka, a testeket meg nem?

– Valamiért az élő szövetet nem sikerült átküldenem a rendszeren. Az antik szövegek is azt írták, hogy csak a halottak számára telik visszafelé az idő. Pár kudarc után inkább nem kockáztattam tovább.

– Halottak? – kérdezte Harry ijedten.

– Testetlen lelkek, ne rémülj meg. – Harry próbált nem megrémülni. Aztán eszébe jutott valami, ami egyből elfeledtette az iménti dolgot.

– Csak a csúszkát tudom magammal vinni? – kérdezte ártatlan hangon.

– Nem, nem csak azt – felelte Steve kelletlenül. – De ha lehet, csak azt vidd magaddal. Furcsán jönne ki, ha egyszer csak megjelenne ott melletted a múltban egy hátizsáknyi holmi.

– Értem, rendben. És mi ez a varázslat?

– A Veni mecum. Mielőtt belövöd a dátumot, a pálcáddal intesz egyet a csúszka felé így – mutatta –, és kimondod rá ezt a bűbájt. Ennyi.

– Veni mecum, megjegyeztem – felelte Harry buzgón.

– Nem tanácsos túl messzire visszamenni a múltba; egy csecsemő agya még fel sem fogná, mi történik vele, örökre ott ragadhatsz, és nem érnél el az egésszel semmit.

– Persze, természetesen.

– Mármint ne is akarj elérni semmit! – javította ki magát Steve. – Ne akard megváltoztatni a múltat, oké? Ne csinálj semmit! Tudom, hogy a szüleid balesetben haltak meg, és biztos felmerült benned, hogy jó volna ezt megváltoztatni, de nem tudhatod, hogy ez mihez fog vezetni. Ugye, már meséltem neked a pillangóhatásról?

– Igen, már meséltél – válaszolta Harry unottan.

– Figyelj, a legkisebb eltérés is ki tudja, mit eredményezhet, a lehetőségek száma végtelen, akár még valami sokkal rosszabb is történhet, mint az a baleset. – Steve egészen kifulladt, mire ezt végigmondta. – Csak egyszer teszteltem magamon a csúszkát, de félelmetes volt, és soha többé nem próbálom ki, ha nem muszáj.

– Mi volt olyan szörnyű?

– A kísértés, hogy valamit másképp csináljak. – Itt Harry úgy sejtette, hogy Steve Cedrellára céloz. – Nekem is bőven lett volna mit megváltoztatnom. Ott volt az a háború... a népirtás...

– Ó – nyögte Harry. Hát persze, a háború. Amint erre gondolt, elöntötte a harag, ám kisvártatva eszébe jutott egy reményteli, vakmerő ötlet...

– Tudod, amikor az életünkért kellett aggódnunk... – folytatta Steve – apám a biztonság kedvéért a nevünket is megváltoztatta, hogy az se utalhasson a származásunkra. Nem akartam reklámozni a suliban, mindenhol a régi nevemet használtam, csak a hivatalos papírokon szerepelt az új, nehogy paranoiásnak nézzenek. Meg amúgy is elég röhejesen hangzik, hogy Septimus Weasley. – Harrynek elakadt a lélegzete, és egy pár másodpercnyi üresjárat következett. – Valami baj van? – kérdezte Steve.

– Nem – nyögte Harry. – Semmi. Az égvilágon semmi.

– Szóval végül legyőztem a kísértést, hogy úgymond bármit helyrehozzak; sosem lehet tudni, hogy az a változtatás, amit te jónak gondolsz, nem épp valami sokkal rosszabbat eredményezne, és azt tanácsolom, sőt, arra kérlek, hogy te se változtass semmit a múlton. – Ezzel már jócskán elkéstél, gondolta Harry. – Bármi is történt, az már megtörtént, és a legjobb, amit tehetsz, hogy megpróbálod a dolgokat elfogadni.

* * *

Harry, miután magára maradt otthonában, csak ült egy darabig a kanapén, és nézegette a kezében az időcsúszkát. Hát mégiscsak sikerült Steve-nek megalkotnia egy időgépet. Nem kevés pénzbe meg fáradságba került, de sikerült, és az eredmény végre látható és kézzel fogható volt. Harry kapott egy újabb esélyt, hogy most tényleg helyrehozzon mindent. Steve hegyi beszédét természetesen elengedte a füle mellett. A fiúval való utolsó beszélgetés során azt is eldöntötte, mikorra megy vissza; egészen a kezdetekig, a londoni vécéfülkéig. Most majd máshogy indít Tomnál az árvaházban, és megakadályozhatja a világháború kitörését is. Fáradtan gondolt bele, hogy mindaz a küzdelem, amit itt végigcsinált, lényegében felesleges volt. De talán mégsem. Tanult belőle. Ezúttal ügyesebb lesz, és minden jobban fog alakulni.

Ennek örömére rászegezte a pálcáját az időcsúszkára.

– Veni mecum – mondta. Az eszköz felfénylett, aztán egy alig látható, aranyló fonal jelent meg közte és Harry keze közt, ami aztán elhalványult és eltűnt. – Veni mecum – mondta ki újból, ezúttal a maga mellé odakészített láthatatlanná tevő köpenyre mutatva. Miután azzal is kialakult a kötelék, a fiú zsebre tette őket. Ezután elővette a pulóvere alól a Végzet Lándzsáját, és hátradőlt a kanapén. Rég eldöntötte már, hogy ezt is magával fogja vinni, most is csak Dumbledore intelme tartotta vissza – azé az emberé, aki kirobbantott egy világháborút. Nevetséges. Milyen jogon papolt neki a professzor az erkölcsről? Harry előrelendült, és mérgesen legyintett egyet a pálcájával.

– Veni mecum – A lándzsa is felfénylett, és hozzákapcsolódott. A fiú visszabújtatta az ereklyét a ruhája alá, majd elégedetten dőlt megint hátra. Ekkor tekintete megakadt a kandallópárkányon álló sárga tintán. Először elfordította a fejét. Azt az üveget már rég ki kellett volna dobnia. Miért is nem mondta azt a manónak, hogy hajítsa ki? Folyton csak arra emlékeztette őt, hogy valamit rosszul csinált. Vajon minek kellett volna történnie, hogy Tom legalább kinyissa? Harry akaratlanul is felállt, odament hozzá, és leemelte a párkányról. Legszívesebben a földhöz vágta volna, vagy bele egyenesen a kandallóba.

– Veni mecum – suttogta végül, és zsebre tette az üveget, szinte maga előtt is szégyellve a mozdulatot.

Most már tényleg minden készen állt az induláshoz. Visszaült a kanapéra, kézbe vette az időcsúszkát, és hozzányomta a hüvelykujját. A kirajzolódó dátumok évszámai kaotikusan mutattak, Harry sejtette, hogy ez lesz, ezért is nem merte Steve előtt kipróbálni az eszközt. Ha ettől nem hülyül meg a ketyere, akkor semmitől, gondolta. Egy pillanatra felrémlett előtte a kudarc lehetősége. Mi lesz, ha nem úgy sül el a dolog, ahogy várta? A keze megremegett; most még meggondolhatja magát, még visszatérhet a kialakult kis Voldemort-mentes életéhez, és ott folytathat mindent, ahol abbahagyta... Hogy ott folytatódjon a szívfájdalom, a gyász, az üresség is, ahol abbamaradt. Nem, ezt nem bírná elviselni. Összeszorította a fogát, és gondolatban bezárta élete összes addigi fájdalmát egy szelencébe, amit soha többé nem szándékozott kinyitni. El volt szánva arra, amit tenni készült, nem fog visszatáncolni. Erőteljesen megmarkolta a pálcáját, majd suhintott egyet a csúszka felé.