Figyelem! A fejezetben felkavaró tartalom várható. Én szóltam.

Harry egy kiadós reggelitől eltelve jólesőt sóhajtott, majd egyik kezében egy bögre friss, gőzölgő kávéval, a másikban pedig az aznapi Krónikással letelepedett kedvenc karosszékébe. Előbb belekortyolt a kávéba, amit aztán félretett a mellette álló csinos kis asztalkára, majd adott némi csemegét Violettának a kézbesítésért, és olvasni kezdte az újságot.

Ahogy sejtette, a főoldalon tálalták a hírt.

„Rács mögött a híres Malfoy család legifjabb sarja

A tegnapi nap folyamán különösen nagy fogása volt az auroroknak. Egy magát megnevezni nem kívánó forrás arról tájékoztatta a Parancsnokságot, hogy a hamarosan nősülni készülő Abraxas Phoebus Malfoy kirabolt egy mugli múzeumot, és egy bizonyos „Végzet Lándzsája" néven elhíresült dárdahegyet zsákmányolt onnan. A névtelen levél még azt is megemlítette, hogy a fiatalember több gyanakvásra okot adó tárgyat is birtokol.

A Minisztérium nem hagyhatta figyelmen kívül a feljelentést, ezért egy aurorkülönítmény még aznap kivonult a Malfoy-kúriához. A házkutatás eredményeként megtalálták az ellopott ereklyét, valamint egy tisztázatlan eredetű hegedűt és még számos egyéb kétes holmit is, amiket azonnal lefoglaltak.

Abraxas Malfoy nem kívánta kommentálni az eseményeket, csak ügyvédjével volt hajlandó beszélni az Aurorparancsnokságon, ahol előzetes letartóztatását tölti. Lapunk értesülései szerint a vád nem kevesebb, mint rablás, sötét mágiával átitatott tárgyak birtoklása, a varázslótársadalom titkos mivoltának veszélyeztetése, valamint rágalmazás. Ez utóbbi azért, mert az ifjú Malfoy azt állította, valójában az egyik minisztériumi dolgozó követte el a rablást – ám az általa megvádolt személy az esemény éjszakáján a mágiaügyi miniszter jótékonysági bankettjén tartózkodott, és ezt több tucat szemtanú is alá tudta támasztani, köztük maga a miniszter is.

A nyomozás még folyik, de ilyen bizonyítékokkal szemben nem lesz könnyű dolga az ifjú Malfoynak, ha szeretné tisztázni a nevét és elkerülni azt, hogy az Azkabanba kerüljön."

Harry letette az ölébe az újságot, és elégedetten dőlt hátra.

– Ne haragudj rám, kicsim, amiért néhány órára viharvert kuvikká változtattalak – mondta a csemegéző madárnak, és végigsimított a hátán. – Hatalmas szolgálatot tettél nekem. Nélküled a csúnya, gonosz Malfoy bácsi még mindig szabadon mászkálhatna a világban – mosolygott.

Violetta csak fél szemmel pillantott fel rá, aztán tovább ropogtatott.

– De Steve is bebizonyította, hogy igaz barát. Képes volt vállalni, hogy a százfűlé-főzet hatása alatt eljátsszon engem azon a hülye banketten, míg én, nos, bevallom, én is rosszat csináltam; elloptam valamit. Egy ereklyét. Ez önmagában nézve még nem volt valami szép, viszont... A nagyobb jóért megérte. Sikerült úgy ügyeskednem, hogy pont a bankett éjszakájára essen a betörés, de rosszul is alakulhattak volna a dolgok, mert az akció közben felébredtek az elaltatott őrök. Rögtönöznöm kellett: amikor rám lőtt az egyik őr, eljátszottam, hogy eltalált. Még szerencse, hogy annak idején megtanultam utántölteni Tom tintáit, most a vörös igen jól jött. Csak el kellett mormolnom a varázsigét, amikor a lábamra szorítottam a kezemet. Aztán kihasználva a másodperceket, amikor Malfoy nem figyelt, kicseréltem a lándzsákat. Bizony, annál a ficsúrnál most egy elvarázsolt polctartó rúd van – nevetett a fiú. – De erről csak te tudsz meg én. Aztán már csak két Exmemoriamot, meg egy Tergeót kellett kiszórnom, és dehoppanálhattam is. A végére minden olyan feltűnően szerencsésen alakult; hogyha Felix Felicist iszom, sem sikerülhetett volna jobban.

Violetta békésen csipegetett tovább, Harry pedig letette az asztalkára az újságot, felállt a fotelből, és odament egy szekrényhez. Kinyitotta az ajtaját, majd óvatosan kiemelt belőle egy aranyfoglalatú dárdahegyet.

– Bár, felteszem, köze lehet a sok szerencsés véletlennek ahhoz a tényhez is, hogy immár enyém a Végzet Lándzsája – nevetett fel. Sokáig, sokáig nevetett, és nem bírta abbahagyni.

* * *

Amikor Harry újra bement a munkahelyére a Mágiaügyi Minisztériumba, azt várta, hogy a hosszú hiányzása meg Malfoy állításai miatt minimum ferde szemmel néznek majd rá, de nem így lett. Épp ellenkezőleg: a mágiaügyi miniszter először is köszönetet mondott neki, hogy még a betegágyból kikelve is elment a bankettjére, majd közölte vele, hogy Malfoy vádjait nevetségesnek és arcátlannak, valamint az egész Minisztériumra nézve sértőnek találja. A Minisztérium egy emberként háborodott fel, amiért próbálták bemocskolni egy megbecsült dolgozójuk hírnevét. Persze Harry tudta, hogy nem őmiatta, a névtelen senki miatt van oda mindenki, hanem mert ilyen módon magát az intézményt érte inzultus.

Malfoy tárgyalására a Wizengamot Végrehajtási Szolgálat Winslow bírót jelölte ki döntéshozónak. Az ősz halántékú férfiú egész életében a rendért, az igazságért és egy saját kis trópusi szigetért dolgozott, ám még a Malfoy család által felajánlott csinos összeg sem tudta elfeledtetni vele a Minisztériumot ért rágalmakat. Így nem volt meglepő, hogy Abraxas minden vádpontban bűnösnek találtatott, és öt év Azkabanra ítéltetett. A hegedűjét más gyanús eredetű varázstárgyakkal együtt végleg elkobozták, az ereklyévé avanzsált polctartó rudat pedig egy aurorkülönítmény visszacsempészte a Bécsi Múzeumba.

Harry igyekezett behozni a hiányzása okozta lemaradást, ezért folyamatosan csak dolgozott és állandóan túlórázott, ám most ezt valamiért sokkal könnyebben viselte, mint eddig; a restanciát is semmi perc alatt behozta, és amibe csak belefogott, az mind a lehető legszerencsésebben jött össze. A miniszter nem győzte dicsérni (pedig azelőtt nem sűrűn tett ilyet). Harry azt érezte, hogy valami különleges védelmező erő lengi őt körbe, ami egyúttal elsimítja a dolgokat, hogy minden könnyedén sikerüljön. Ez az erő pedig egyértelműen a Végzet Lándzsájából sugárzott. Harry nem is tartotta sokáig a szekrényben, hanem egy láncon a nyakában hordta a ruhája alatt, mint annak idején az időnyerőt; megfigyelte, hogy minél közelebb van a testéhez, annál erőteljesebben érezteti a hatását.

A rengeteg szerencsés véletlennek meg is lett az eredménye. A mágiaügyi miniszter hamarosan előléptette Harryt a helyettesévé. A fiú ezzel kilépett a névtelen senki létformából, sokan előre köszöntek neki a minisztériumban, és a fizetési pergamenje alapján is egyértelművé vált, hogy nagykutya lett. Még egy apró cikk is megjelent a kinevezéséről a Krónikásban. A karrierje meredeken ívelt felfelé. Csak egy dolog nyomasztotta: Tom. Aggódott amiatt, hogy a fiú mit fog csinálni – mi olyat, amit nem kéne. Vagy inkább Tomért aggódott, már maga sem tudott kiigazodni az érzésein. De ha így lett volna sem vallotta volna be magának. A manó nem találta a fiút, hiába kereste. Harry már kezdte azt hinni, hogy Fizzy kidobott pénz volt, hiszen a kígyóméreg ellenszerének receptjét sem volt képes megtalálni, de aztán a manó váratlanul bekopogott Harryhez otthon a dolgozószobájába.

– Tessék! – szólt ki a fiú.

– Harry gazdám! – rikkantotta a manó. – Megtaláltam!

– Mit találtál meg? – kérdezte Harry szórakozottan, fel sem nézve a papírjaiból.

– Hát Tom gazdámat!

A penna kiesett a fiú kezéből.

– Megtaláltad? És hol van?

– Beköltözött egy kiadó házba a Green Streeten. Folyton csak fest, semmi mást nem csinál.

– Tényleg semmit? – vonta össze Harry a szemöldökét.

– Na jó, néha eljár egy ingyen konyhára, aztán egyből hazamegy és folytatja a festést. Szomorúnak látszik – tette még hozzá a manó bátortalanul. Harry az utolsó mondatot meg sem hallotta.

– Nem járkál könyvtárba, könyvesboltba, antikváriumba? – kérdezte szigorúan.

– Nem, az alatt az idő alatt, míg figyeltem, nem csinált ilyesmit.

– Akkor figyeld tovább – adta ki az utasítást Harry. – És vigyázz, nehogy észrevegyen.

– Értettem, gazdám. Óvatos leszek.

– Rendben. Most menj.

– Igenis – mondta a manó, és vetett még egy bánatos pillantást a már újra a papírjaiba mélyedt Harryre, aztán dehoppanált.

* * *

Néhány hónappal Harry miniszterhelyettesi kinevezése után tragédia történt.

Harrynek ki kellett adnia egy közleményt, mely szerint szeretve tisztelt mágiaügyi miniszterük szívrohamban elhunyt. Valójában tizenhat éves szeretője karjai (lábai) közt érte utol a szomorú vég egy ostoba szexbaleset miatt, de ezt gondosan eltussolták.

A fiú alig fogta fel, hogy a törvények értelmében arra az időre, míg meg nem választják a következő mágiaügyi minisztert, átmenetileg őrá szállt a megtisztelő titulus. Néha kicsit félve gondolt rá, hogy mi van, ha a haláleset is a lándzsa „keze munkáját" dicséri, de inkább elhessegette a gyanút.

A Krónikás minden idők legfiatalabb mágiaügyi minisztereként emlegette, ami nagy népszerűséget hozott neki. Megfigyelte, hogy amíg egy rosszul öltözött csóró volt, addig észre sem vették, most viszont, ahogy elegáns ruhák kerültek rá, a kezébe pedig hatalom, egyből mindenki szimpatikusnak találja. Harry ezen csak röhögött. Viszont, ha már így esett, úgy gondolta, bűn volna ezt az előnyt kihasználatlanul hagyni. Gyújtó hangvételű beszédeket kezdett el tartani, amikben meglovagolta a muglik nemrég véget ért háborúját, és a békés együttélésre való törekvést hirdette. A varázslók figyeltek rá, fellelkesültek és egyetértettek vele. Harry érezte, hogy a lándzsa is őt segíti. Új szlogeneket is kreált, amikkel az erőszak ellen kampányolt, ezeket lehetett hallani és olvasni minden varázslómédiában. Ezek után nem volt nehéz elfogadtatnia néhány rendeletet, amelyekben például ellenőrzőbűbájt rakatott a három főbenjáró átokra. Az emberek örömmel fogadták az újításokat, amik a nagyobb biztonságot voltak hivatottak szolgálni, ám Harry számára ez csak a kezdet volt.

* * *

– Ez a kép itt egy fiatal, még ismeretlen művész alkotása. A stílusa egészen újszerű és egyéni, jellemző rá a sötét színek dominanciája és a minimalizmus. A művész által kedvelt absztrakció már-már szürrealizmusba csap át... – Harry csak fél füllel hallotta az elmondottakat, és egy szót sem értett belőlük, de nagyon is tudta, ki az a fiatal művész, akiről a férfi beszélt.

Egy galéria átadásán vett részt éppen, ahol az épület méltatása után a kiállított szobrokat és festményeket is bemutatták. Mágiaügyi miniszterként kötelessége volt megjelenni a nagyobb társadalmi eseményeken, főleg, ha azt valamelyik titkos pénzforrása szervezte.

– A tőlem jobbra található további nyolc kép is ugyanannak a festőnek a műve. – Harry ezt magától is ki tudta volna találni. Mind ugyanazt a nyomasztó, vigasztalan hangulatot árasztotta, és ugyanabból a néhány színből állt; a feketén és fehéren kívül csak kékből és pirosból. Sehol nem volt egy árva sárga pötty sem. Pont jól beleillettek a környezetükbe; a beton, üveg és fém puritán szögletességébe, amit az előadó csak „letisztult formavilágként" emlegetett. Némelyik kép agressziót sugallt, és szinte már rettegést keltett annak ellenére, hogy nonfiguratív volt, tehát nem is ábrázolt lényegében semmit. És mégis, Harry számára tele voltak szíjakkal, vérrel és merev hímvesszőkkel.

„A festővászon egy ablak, amin át meg lehet pillantani egy kis részletét az alkotó lelkének" – emlékezett a fiú Dumbledore szavaira. Ilyen lehet Tom lelke?, morfondírozott magában, és akaratlanul is ökölbe szorult a keze.

– Milyennek találja a festményt? – kérdezte a férfi. Harry csak bámult az előtte lévő képre, habár épp eleget látta már, amikor még félkész állapotban a házában állt. Pont az volt, amelyiken Tom dolgozott, mielőtt elköltözött volna tőle. A látogatók, akik meg-megálltak a kép előtt, rendre elismerően bólogattak, amikor szemügyre vették, Harry azonban meg sem bírt szólalni. A szivarját meg a pálcáját is szinte öntudatlanul vette elő.

– Itt sajnos nem lehet... – próbálta a férfi finoman figyelmeztetni Harryt a szivarra mutogatva, de teljesen feleslegesen, ő már a meggyújtásán fáradozott, mintha meg sem hallotta volna, mit mondott a másik.

– Lenyűgöző – válaszolta már-már révülten.

– Valóban így találja? – csillant fel a férfi szeme.

– Igen. Lenyűgöző. Megveszem mind a kilenc képet – fordult Harry végre a férfi felé, miközben a közelben állók meglepett és örömteli hangokat hallattak a bejelentés hatására. Addigra az alkalmazott már egy diszkrét kis lánggal égő ezüst öngyújtót tartott Harry elé.

* * *

Harry odahaza óvatosan egymásra fektette a kilenc becsomagolt képet, aztán hátrébb lépett, és szívott még egyet a szivarjából. Ez a mozdulat mindig megnyugtatta, ha idegesnek érezte magát. Nézegette egy ideig a festmények halmát, aztán megragadta a mellette lévő kis asztalkán álló Lángnyelv whiskyt, és meghúzta. Nyelt egy nagyot, majd ismét közel lépett, és a maradékot gondosan ráöntötte a képekre, mind az utolsó cseppig. Amikor ezzel megvolt, kivette a szivart a szájából, és teljes erőből hozzájuk vágta. A tűz azonnal fellobbant, és recsegve-ropogva, percek alatt elemésztette azt, amin Tom hónapokon át dolgozott.

Harry egy pillanatig sem hitte el, amit a manó mondott; hogy Tom kizárólag a festéssel foglalkozik. Biztos volt benne, hogy ez csak hobbi a számára, vagy fedőtevékenység, hogy közben ugyanúgy szövögethesse a kis világuralmi terveit, mint a másik idővonalon. Talán már tudja is, hogy ő megfigyelteti, ezért gyártja rakásra a képeket, hogy úgy tűnjön, mintha csak ezzel foglalkozna. De a festmények Harry számára azt közölték, hogy Tom lelkében ugyanúgy ott vannak az erőszak emlékei, amik bármely pillanatban kitörhetnek, megnyilvánulhatnak... Pláne így, hogy a fiú már mindent tud az időutazásáról, hála az ő lepcses szájának. Miért kellett azt a rohadt időnyerőt összetörni?

Harry éjjel aludni sem tudott, csak az lebegett a szeme előtt, hogy meg kell akadályoznia, hogy Tomból megint Voldemort legyen. Ennek érdekében pedig komoly lépésekre szánta el magát.

Első körben még több aurort kezdett alkalmazni, majd engedélyhez kötötte bármiféle csapat, klub, szakszervezet és egyéb csoportosulás alakítását. Egy darabig azt hitte, mindent ellenőrizhet ilyen módon, de a félelem belerágta magát a lelkébe; a halálfalók nyilván nem fognak engedélyt kérni a gyűléseikhez. Harry a problémát megoldandó titkos ügynököket képeztetett ki az aurorok közül, akik, miután esküt tettek neki, hogy hűek lesznek hozzá és a minisztériumhoz, beszivárogtak az engedély nélküli társaságokba. Itt aztán információkat szereztek, és ha Harry szükségesnek ítélte, belülről bomlasztottak. A besúgóknak egész hálózata épült ki, az emberei mindenhol ott voltak, mindent láttak, mindent hallottak és mindenről beszámoltak.

Szilárdan eldöntötte, hogy Tom nem fog még egyszer hatalomra kerülni, sem pedig egy hozzá hasonló elmebeteg zseni, ezért újabb terveket eszelt ki. A fiatal tehetségeknek állást ajánlott a minisztériumban, vagy valahol a saját szolgálatában – nem akart felügyelet nélkül hagyni egyetlen embert sem, aki intelligensebb volt a kelleténél. Ugyanakkor a bűnelkövetőket sem akarta sokáig szabadon látni; rögtönítélő bíróságok születtek, és a büntetőtörvények is látványosan szigorodtak. Az Azkaban hamarosan telt házzal üzemelt, pedig addig ha harminc százalék kihasználtsága volt. Ez egyben kiváló elrettentő erővel is bírt.

A varázslók túlnyomó többsége örömmel fogadta az újításokat, főleg, mivel Harry megfelelő propagandával vezetett fel minden egyes intézkedést. Azt hirdette, az egész az ő érdekükben történik, és ebben nem is hazudott. A beszédeit áthatotta az őszinte jobbító szándék, és ezt érezték is. A Krónikás megválasztotta őt az év emberének. Az Abszol úton, Roxmortsban, és minden varázslók lakta helyen az ő arca nézett vissza a plakátokról.

Ám így is akadtak, akiknek nem tetszett az új rendszer. Ellenlábasai a legmagasabb körökben is jelen voltak, de Harry erre is talált megoldást: vagyonosodást ellenőrző bizottságokat állított fel a korrupció felszámolására. Ezek aztán véletlenül mindig a leghangosabb ellenfeleket kezdték el átvizsgálni, és még koholt vádakra sem volt szükség: mindenkinek volt takargatnivalója. Aki hűséget esküdött Harrynek, megúszta, de aki ragaszkodott az elképzeléseihez, annak napvilágra került minden mocskos kis titka, és a legtöbb esetben az illető a Nurmengard vendégszeretetét is megismerhette – mivel az Azkaban megtelt.

* * *

Harry sűrűn olvasta a mugli lapokat, hogy mindig képben legyen az aktuális eseményekről, és egy ilyen alkalommal véletlenül rábukkant az egyik országos lapban Mr Garrett nevére. Egy kisebb cikk azt adta hírül, hogy a férfit, aki jelenleg egy adlingtoni vallási javítóintézet nevelőtanára, áldozatos, kemény munkájáért kitüntetésben részesítették. Még egy pár soros interjút is közölt az újság:

„Szerencsés embernek mondhatom magam, amiért olyan foglalkozást űzhetek, amit szenvedélyesen szeretek. Az eltévedt báránykák helyes útra terelése életem legfőbb célja. Már kisgyerekkorom óta arról ábrándoztam, hogy a társadalom számára hasznos munkát végezzek, és örömmel tölt el a tudat, hogy az álmomat sikerült valóra váltanom."

Harry undort érzett, egyszersmind a lehetetlenségig felpaprikázta magát. Mérgében összegyűrte és a falhoz vágta az újságot.

Szenvedélyesen szereti a foglalkozását, mi? Na, persze! Tudom én, hogy mit szeret szenvedélyesen ez a féreg!, puffogott.

Harry következő útja Will Piperhöz vezetett zsupszkulcsért.

Steve keresőbűbájával nem tartott sokáig megtalálni Mr Garrett csinos kis vidéki házát Adlingtonban. Az előkertet átszelve a fiú lassan végigment a kertitörpe szobrokkal meg szélmalmokkal szegélyezett úton. Közben mindent alaposan megszemlélt; a hely émelyítően negédesnek tűnt, Umbridge roxforti szobáját idézte fel benne – legszívesebben felgyújtotta volna az egészet. Majd megállt az ajtó előtt, és finoman bekopogott. Még most sem tudta, mit mond majd a férfinak, de úgy érezte, látnia kell ezt az embert, muszáj a szemébe néznie.

Az ajtó hamarosan kinyílt, és Mr Garrett állt előtte, pont olyan bajuszosan, testesen, ahogy Harry emlékezett rá, talán csak egy kicsit volt hízottabb. A férfi is alaposan végigmérte őt. Harryt megint elfogta a viszolygás, amit már legelső alkalommal is érzett.

– Jó napot kívánok, Mr Garrett – köszönt. – Én Harry Potter vagyok.

– Jó napot – köszönt a férfi is. – Ismerjük egymást?

– Nos, valamennyire igen. Én pár évig abban az árvaházban éltem, ahol ön is dolgozott.

– Á, igen, Londonban. Ja, most már dereng valami – pödört egyet a férfi a bajuszán. Harryt a mozdulat is irritálta. – És minek köszönhetem a látogatását?

– A dolog a kitüntetésével kapcsolatos. Bemehetnénk esetleg? – A fiú úgy mosolygott, hogy az arca is belefájdult.

– Igen, persze, hogyne, természetesen – vált készségessé Mr Garrett, amint meghallotta, hogy „kitüntetés". – Miről van szó? – kérdezte, amikor már bezárult mögöttük az ajtó.

– Először is szeretnék gratulálni – mondta Harry, és elkezdte kicsatolni a nadrágszíját. A férfi összevont szemöldökkel nézte. – És hát akkor át is adnám a gratulációt – rántotta ki Harry egy mozdulattal az övét, másik kezével pedig előhúzta a pálcáját – Tom Denem nevében is.

* * *

Mint aki jól végezte dolgát, Harry kiszórt egy Tergeót az övre, aztán akkurátusan visszabújtatta a helyére a nadrágjába. Közben végig Mr Garrett kiáltozásai hallatszottak. A férfi megállás nélkül szidta őt; sátánfattyúnak, démonnak, az ördög cimborájának nevezte, és verte az ajtaját a szobának, ahová Harry egy időzár bűbájjal három napra bezárta. Rendkívül elégedett volt, hogy ízelítőt adhatott neki mindabból a fájdalomból, amit Tom és a többi bántalmazott fiú átélt.

Ezután Harry átment egy dolgozószobának kinéző helyiségbe, hogy megkeresse a díjat. El akarta venni és megsemmisíteni, hogy helyrehozza ezt a tévedést, aminek ő nevezte a dolgot. Szétdobálta, ami a keze ügyébe került az asztalon, papírokat, könyveket, írószereket és mappákat, aztán a fiókokat is kiborogatta, majd a szekrényeket is kirámolta.

Egy Invitóval is megoldhatta volna a problémát, de jobban esett kézzel feltúrni és romhalmazzá változtatni a szobát. Aztán az egyik szekrény alján valami oda nem illő dologra akadt: egy fiú alsóneműre. Méretéből ítélve egyértelműen gyerekholmi volt, és mintha még vér is szennyezte volna. Harry elborzadt; a ruhadarab egy trófea volt. Némi kutakodás után többet is talált, aztán egy egész arzenálnyit mindenféle méretben és színben. Majd legvégül kezébe akadt egy öv. Gondosan össze volt csavarva, és már ki sem lehetett tekerni, mert mintha valamitől megkeményedett és elfeketedett volna. Valamitől, ami annak idején átitathatta.

Harry a felismeréstől elejtette az övet. Egy pillanatig csak döbbenten meredt a földre, miközben a háttérben Mr Garrett tovább ordítozott. Aztán erőt vett magán, undorodva fölvette az övet, és összeszedte az összes kis alsónadrágot is, amit csak talált – a díj már nem érdekelte.

Kivitte őket a kert végébe, ahol a magas sövénytől nem láthatta őt senki, aztán a ház mögött egy halomba gyűjtötte az egészet.

– Piroinitio – mondta, mire meggyulladtak. Harry elégedetten nézte a fellobbanó tüzet, és csak akkor nyugodott meg, amikor minden porrá égett, csak az övcsat maradt meg. A hamu már az utolsókat pislákolta, amikor Harry végül dehoppanált.

Aztán a szélirány megváltozott.

* * *

Következő este a dolgozószobájában Harry megint egy mugli lapot böngészett, de a szavakat alig fogta fel; azon gondolkodott, hogy egy új börtönt kellene építenie, mert már a Nurmengard is telt házas volt. Az új pénzbírságok bevételeiből bőven futotta volna az építkezésre, már csak a helyszínt kellett volna kitalálnia.

Ekkor a szeme ismét megakadt az ismerős néven, és ez kirángatta az elmélkedéséből. Egy cikk arról írt, hogy a nemrégiben kitüntetéssel jutalmazott Mr Garrett otthonában tűz keletkezett, az egész ház leégett, és ennek során a férfi tragikus módon életét veszítette. Azt feltételezik, hogy a kertben gyújtott tüzet nem taposta el megfelelően, így az átterjedhetett az épületre is, ahol Mr Garrett valószínűleg füstmérgezést kaphatott, ezért nem tudott kimenekülni. Most egy egész javítóintézet gyászol.

Harryt meglepte a hír, de nem akarta abba a hitbe ringatni magát, hogy talán egy másik tűzről van szó; egyből gondolta, hogy annak a maradványai éledhettek fel, amit ő gyújtott, hogy elégesse az alsónadrágokat. Most miatta halt meg egy ember. De nem érzett bűntudatot, csak azt sajnálta, hogy kárörömöt sem. És el tudta képzelni, mennyire gyászolhatnak a fiúk a javítóintézetben.

Ekkor kopogtak a dolgozószobája ajtaján.

– Tessék – szólt ki Harry.

– Harry gazdám – jött be Fizzy a kezét erősen tördelve, a hangja pedig síri volt. Erre már a fiú is felfigyelt.

– Mondd, mi az?

– Harry gazdám... Arról van szó, hogy... hogy Tom gazdám...

– Mi van vele? – hajította el a fiú az újságot. – Mondd már!

– Egy épület tetején áll.

– És mit csinál ott? – kérdezte Harry.

– Olyan, mintha valamin erősen gondolkodna... és néz, néz lefelé – mondta a manó elhalóan.

– Hol van pontosan? Tudod a címet?

Fizzy Harryék volt albérletének címét adta meg. A fiú szó nélkül felállt és dehoppanált.

A kopár betontetőn lyukadt ki, ahová annak idején mérgesen rohant fel, miután Tom megette az utolsó falat ennivalójukat is.

A szél az arcába csapott, ő pedig gyorsan körülnézett. A sötétben csak egy árnyat látott valahol nem messze. Az alak a pukkanó hangra megfordult.

– Tom – mondta neki Harry.

– Mit keresel itt? – kérdezte a fiú meglepve.

– Ezt én is kérdezhetném tőled – felelte ő, és lassan közelebb ment.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – hátrált Tom egy pár lépést a tető széle felé, mire Harry megállt.

– Az most lényegtelen.

– Nyomozgatsz utánam? – fonta össze a karját Tom.

– Arra felelj, hogy mit csinálsz itt!

– Nem szabad itt lennem?

– De, csak...

– Hát, jól van. Azért jöttem fel ide, mert itt voltunk utoljára boldogok. Éhezve, nincstelenül, egy szál matracon szorongva egy csótányokkal teli lyukban, de boldogok. Legalábbis én az voltam – tette még hozzá. – Te nyilván nem.

– És ide jöttél nosztalgiázni a tetőre? – kérdezte Harry cinikusan.

– Baj?

– Tőlem – vonta meg a vállát. – Ha itt esik jól.

– Igen. Itt esik jól gondolkodni a legutolsó beszélgetésünkön – mondta Tom fanyarul. – Mert az más perspektívába helyezett mindent. Téged is.

– Nofene – mondta Harry.

– Szóval mindvégig csak azért voltál mellettem, hogy megvédd tőlem a világot. Milyen nemes – tette hozzá Tom, és Harry meglepetésére a hangjában nyoma sem volt cinizmusnak. – Csak ebből a célból tűrtél meg magad mellett. Fájdalmas volt ezt megtudni.

– Mindig is valami extrém, új érzést akartál átélni.

Tom felnevetett.

– Igaz. Hosszú ideig nem éreztem semmit, de ez nem zavart különösebben. A világom mozdulatlan volt, sima, kiszámítható. Aztán jöttél te, és veled együtt megjelent a szörnyű és a csodálatos is. Miattad fájt sokszor belül a mellkasom, és ez új volt. Persze, éreztem már előtte is kínokat, de ez valahogy különbözött tőlük. Először csak álmélkodva figyeltem ezt a fájdalmat, aztán meguntam, hogy ott van; meg akartam tőle szabadulni, de kétségbeesve tapasztaltam, hogy képtelen vagyok rá. Kérdés, hogy a jóért megérte-e a rossz. Vagy jobb lett volna inkább, ha marad a semmi?

– Biztos vagyok benne, hogy nem. Hiszen akkor egyúttal azzá válsz, akinek leírtalak.

– Akkor sem tudom elképzelni, hogy valaha is olyan legyek.

– És miért nem? Hiszen az apádat is képes lettél volna megölni! – mordult Harry.

Tom várt egy kicsit a válasszal.

– Igen, azt hiszem, tényleg képes lettem volna. De közben valami más lett. Most már nincs kedvem megölni senkit. De az, hogy ilyennek jellemeztél, megint fájdalommal töltött el, és hogy most is ilyennek gondolsz, ez a legszarabb. Bár nem is tudom, mit akartam tőled. – Harry tudta. Vagy legalábbis sejtette. – Nem lett volna szabad annyira ragaszkodnom hozzád. – Harry felkapta a fejét. – Nem szabad ragaszkodni semmihez, erre jöttem rá. Minden elveszhet, minden megsemmisülhet. A mulandóság megállíthatatlan vonatán ülünk, aminek a nemlét a végállomása. Ha valamihez ragaszkodunk, az át fogja venni fölöttünk az uralmat. De én szabad akarok lenni.

– Én nem értek ebből az egészből egy rohadt szót sem.

– Figyelj, az emberek dolgoznak, hogy mindenük meglegyen, szép ház, új konyhabútor, kanapé a nappaliba, mert ezt csinálja mindenki más is, közben reprodukálják magukat, mert ezt meg elvárja a társadalom, és a szabadidődben meg végezhetsz valami totálisan improduktív tevékenységet is, csak hogy kipihend magad, és aztán megújult energiával folytathasd a melódat. De tényleg ennyi az élet? A tárgyak elavulnak, és száz vagy ezer év múlva ki emlékszik már rád vagy a gyerekeidre? A halállal minden elvész, akkor meg mi értelme volt az egésznek? Semmi nem létezik, csak a pillanat, ami a következő pillanatban már úgyszintén halott. Csak az élmények valósak, amiket éppen átélünk, még az emlékek is torzítanak. És ha már nincs mit átélni, akkor nincs értelme tovább élni. Az élet onnantól egy vegetálás.

– Már nincs mit átélni? – nevetett Harry. – De hiszen annyi mindent nem próbáltál még ki. Például nem vonultál be katonának, nem voltál börtönben, sem kolostorban...

– Vannak dolgok, amiknek a kipróbálása nem is igazán vonz, hogy őszinte legyek. Már nincs olyan, amit kipróbálnék. Nincs miért itt lennem.

– Akkor megkérdezhetem, miért vagy még mindig itt? – kérdezte Harry. Tom ezen csak nevetett.

– Nem is tudom.

– Talán a gyávaság az ok? – kérdezte Harry ártatlanul.

– Talán.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem teljesen déjà vu érzésem van. Emlékszel még arra, amikor ott álltunk a Szükség Szobájában és te azt hitted, hogy a bagolytoronyban vagyunk? Persze, hogy emlékszel, hogy ne emlékeznél. Arról beszélgettünk, kinek mi a legnagyobb félelme – mondta Harry.

– Igen, valóban. Te féltél ölni, én pedig a haláltól féltem – válaszolta Tom. – Azóta nem éreztem akkora félelmet, akkora adrenalinlöketet. Folyton azt az érzést keresem, ezért próbáltam ki annyi veszélyes hülyeséget, ugyanazt az érzést akartam megtapasztalni megint, de semmi nem volt hozzá hasonlítható. Csak az pezsdít fel valamelyest, ha magára a halára gondolok. Ettől kitör a frász, és ugyanakkor... belülről... fojtogat... a kíváncsiság.

– Akkor miért nem mész és próbálod ki, ha ennyire kíváncsi vagy? – vetette fel Harry. – Nézd, milyen gyönyörű a mélység; a csalogató, fekete semmi. A csillagok ragyognak, a levegő kristálytiszta, a beton kemény. Minden olyan véresen tökéletes, soha nem volt még ennél megfelelőbb pillanat a halálra – mondta, és gonoszul elmosolyodott. Tom a szemébe nézett.

– Mosolyogsz, mi? Te magad vagy az ördög, aki kísértésbe visz engem – mondta a fiú, mire Harry arcáról eltűnt a mosoly. Pont Tom Denem illeti őt ezzel a megnevezéssel? Pont ő?

– Akkor most tanúja voltál az ördög mosolyának – felelte cinikusan.

– Összességében örülök, hogy megismerhettelek – mondta Tom. – Neked köszönhetem életem leghajmeresztőbb élményeit. Nélküled talán másból sem álltam volna, mint hiábavaló törekvésekből, hogy kijátsszam a halált. Így viszont elmondhatom, hogy volt miért élnem. Köszönöm neked – mondta a fiú, azzal egyet hátra lépett, elérve a tető legszélét.

– Hé, várj, mit csinálsz? – nézte őt Harry rémülten, és tenni akart valamit, de csak állt megkövülten. Tom elmosolyodott. Nem gúnyosan, nem bánatosan, hanem azzal a mosollyal, amit Harry soha nem tudott mire vélni, mert annyira nem illett ahhoz a képhez, amit Voldemortról őrzött magában.

– Isten veled, Harry – köszönt el a fiú, azzal széttárta a karját, és háttal lefelé beleereszkedett a szédítő mélységbe.

– Tom, ne! – üvöltötte volna Harry, ám csak suttogásra futotta. A torkában dübörgő szívvel odaszaladt ő is a tető széléhez; Tom egy hátborzongató puffanással ért földet. Harry a sokktól remegni kezdett.

Nem jött be az az átkozott blöff, gondolta elfehéredve. Miért nem jött be? A szíve úgy kalapált, hogy szúrni kezdett, de ő szinte nem is érezte, nem figyelt rá, csak az cikázott a fejében, hogy miért nem jött be a terve. Hiszen Tomnak alaptermészete az ellentmondás; most is meg kellett volna tagadnia azt, amire ő rá akarta beszélni. Miért ugrott hát le?

Ekkor női sikítás, majd cipőkopogás hallatszott; valaki odament a szánalmas rongycsomóhoz, aminek Tom odafentről látszott. Aztán egy másik irányból egy férfi is megindult. Mi történt? Lezuhant... baleset... leugrott... öngyilkos... Ezek a szavak jutottak el Harry füléhez, aztán a fiú gyorsan hátralépett, mielőtt még a két járókelő felnézett volna, és megpillanthatták volna őt. Nem akarta, hogy ott találják, így nemigen tehetett mást, dehoppanált.

A házába érkezett vissza. Szinte levegőt sem kapott, szédülni kezdett, így keresett valamit, ami megnyugtathatja. Fuldokolva ment oda a bárszekrényhez és markolt fel egy üveg whiskyt, ám hiába húzta meg és itta ki a jó részét, semmit nem segített. Hullámzó mellkassal próbált gondolkodni, de legalábbis valamire fókuszálni. Rohadt élet, Tom meghalt! Csak ez lüktetett az agyában, és idegességében fel-alá kezdett járkálni. Azt azért nem akarta, hogy a fiú meghaljon. Vagy mégis? Hiszen egy szar ember volt! Nem érdemli meg, hogy bárki sajnálja, pláne tőle nem érdemel szánalmat! A fiú végigpörgette a fejében, ki mindenkit gyilkolt meg, vagy tett tönkre Voldemort, de egy kis hang azt suttogta közben, hogy aki meghalt, az már egy másik ember volt.

És ha mégsem? – állt meg Harry. Vissza kell rángatnia magát a megszokott kis valóságába, és végre elhinnie, hogy így minden jobb lesz, hiszen elérte, amiért ide jött a múltba: megsemmisítette a gonoszt.

Aztán megint meghúzta az üveget, és folytatta a járkálást. Nem fogja megrendíteni a fiú halála, ő erős, sok mindenen keresztülment már, nem fél semmitől, el tudja viselni ezt is, csak félresöpri az egészet, és kész. Nem fog érezni semmit... nem hiányzik neki Tom... nem fáj belül semmi... nem olyan, mintha kiharaptak volna belőle egy darabot... nem nehéz lélegezni sem... nem fojtogatja a torkát semmi, és főleg nem homályos a látása.

Az arcán végigcsorgott egy könnycsepp. Bárhová nézett, Tom pillantott vissza rá: az üres fotelből, a kanapéról, a szőnyegről. A fiú sehol nem volt, mégis, mindenütt ott volt.

Megint a szájához emelte az üveget, de az már kiürült – erre mérgesen hajította a kandallóba.

A kandallópárkányon viszont magára vonzotta a szemét az ott árválkodó sárga tinta, fájdalmas mementóként figyelmeztetve őt az igazságra, ami elnyomva és letagadva, de valahol mélyen mindig is jelen volt.

Harry térdre esett, kezébe temette az arcát, és némán zokogni kezdett.