Harrynek átvillant az agyán a kérdés, hogy a professzor vajon mi módon jött utána a múltba, de persze azonnal eszébe jutott, hogy a férfi már meghalt, mielőtt ő elhagyta eredeti idejét, és különben is, a megszokott ezüstös ősz helyett most barna haja van, tehát ez itt Dumbledore fiatal változata. De akkor is, honnan a fenéből tudja, hogy ő itt van?

– Az úr Mr izé... Dumblington. Kérlek, kísérd a szobádba, Harry, ott beszélgethettek – szólalt meg Mrs Cole. – Ezt meg majd én feltörlöm – tette hozzá bosszúsan, az összetört üvegre nézve.

– Persze, természetesen. És elnézést – válaszolta a fiú, miután kissé magához tért döbbenetéből, majd intett a professzornak. – Erre legyen szíves.

Felvezette a lépcsőn a második emeletig, aztán a folyosó végén kinyitotta neki a szobája ajtaját, és a férfi után ő is bement. Torkában dobogó szívvel kínálta hellyel egy kempingszéken, ő pedig lehuppant nyikorgó rugójú ágyára. El nem tudta képzelni, hogy Dumbledore mit akarhat tőle. Valahogy rájött, hogy mit csinált? Félve nézett a férfira.

A professzor leült a székre. Hosszú haja meglebbent a mozdulat közben.

– Nos, Harry, én azért jöttem, hogy meginvitáljalak az iskolámba – kezdte.

– Tessék? – kérdezte Harry őszinte csodálkozással.

– Hogy meghívjalak az iskolámba, ahol tanítok. Úgy nevezik, Roxfort, és különleges képességű diákok részére tartjuk fenn. – Harry csak bámult a férfi világoskék szemébe. Semmi legorombítás, hogy mit keres itt ebben az idősíkban, semmi „minek képzeled magad, istennek?". Talán valami alternatív univerzumban kötött ki, ahol a professzor Tom Denemnek nézi?

– És honnan tudják önök, hogy én is különleges képességűnek számítok? – kérdezte gyanakodva.

– Nos, van egy speciális érzékelővel ellátott térképünk. Ha valahol valakinek a világban először mutatkozik meg ez a képessége, a térképen azonnal megjelenik egy kis világító pont.

– Én is megjelentem a térképen?

– Nos, be kell vallanom, a te eseted egy kicsit más volt, mint a többi. – Harry feszülten figyelt. – A legtöbbször az ilyesmi már születéskor megnyilvánul, nálad viszont... csak pár napja tűnt föl először. – A fiú nem mert szólni, csendben lapítva várta, miket mond még a professzor. – Mondd csak, nem történt veled valami jelentőségteljes vagy megrázó esemény a közelmúltban?

– Öhhh... hát... – Harry szélsebesen pörgette agyában a lehetséges válaszokat. – Az történt, hogy néhány napja ide kerültem, az árvaházba, mert... a szüleim meghaltak egy autóbalesetben – hazudta végül.

– Nagyon sajnálom – mondta a professzor együttérzően, amitől a fiúnak egy kis bűntudata támadt, bár valójában igenis sajnálatraméltónak érezte magát. – Akkor ez mindent megmagyaráz. Megesik olykor, hogy egy drámai esemény hozza csak elő valakiből ezt a képességet.

Harry lassan összerakta a fejében a dolgokat; az időutazással hát mégsem bukott le. A kezdeti rémület elmúltával előtört belőle a viszontlátás feletti öröm. Legutoljára a ravatalán látta Dumbledore-t... Most viszont itt állt előtte épen és egészségesen, ráadásul fiatalon. Euforikus boldogság kerítette hatalmába, és nem átallotta alaposabban szemügyre venni a professzort: ránctalan arcán gondtalanabb mosoly volt, mint amilyet a fiú saját idejében valaha is látott rajta, szilvakék öltönye kiemelte karcsú alakját, és Harry meg mert volna rá esküdni, hogy a férfi abba sem kevés energiát ölhetett, hogy gesztenyebarna haja ilyen fényes és lágy esésű legyen. Arról, hogy hány éves lehet, fogalma sem volt. Külsejéből ítélve körülbelül harmincnak tűnt, viselkedése alapján viszont sokkal többnek.

– Ez a képesség tudod-e, mikben nyilvánul meg? – kérdezte aztán a férfi.

– Igen, sejtem. Olyan dolgokban, amiket, a mu... az emberek paranormálisnak neveznek. – Kis híja volt, hogy el nem szólta magát. Képzeletben egy betontömbbe verte a fejét.

– Igen, valahogy úgy – mosolygott a professzor. Látszólag nem tűnt fel neki a nyelvbotlás. – Bár mifelénk ezt úgy nevezik, hogy varázslás. – A fiú igyekezett kellően meglepett arcot vágni; nem szerette volna még jobban elárulni magát. – Akkor biztosan te is tapasztaltál már magadon ilyen „paranormális" dolgokat.

– Igen, tapasztaltam egyet s mást – válaszolta Harry, és megpróbált visszaemlékezni, vajon annak idején hogy fogadta a tényt, hogy ő varázsló. – És akkor abban az iskolában megtanítanak varázsolni, vagy mi? – próbálta tágra nyílt szemekkel adni a tudatlant.

– Igen, mondjuk úgy, hogy ott kibontakoztathatod a képességeidet. Gyanítom, elmúltál már tizenegy éves, de ha nem probléma a számodra, hogy évvesztes legyél, akkor szívesen várunk az iskolánkban – folytatta Dumbledore.

Harry eltűnődött; kezdje elölről a tanulást? Mindig is a Roxfortot tekintette otthonának, de ez főleg az emberek miatt; a barátai és a tanárok miatt volt így. Most viszont minden más lesz, talán kiábrándítóan más.

– Öhm... Uram, kérdezhetek valamit? – szólalt meg egy kis idő múlva.

– Persze, fiam, bármit.

– Nem én vagyok, ugye, az egyetlen ebben az árvaházban, akinek ilyen... különleges képességei vannak, és akit meghívott az iskolájába?

– Nem. Van még egy valaki. Úgy hívják, hogy Tom Denem.

Harry sóhajtott. Tom a Roxfortba fog járni, úgyhogy ő sem tehet mást; mindenképp a fiú közelében kell lennie, ha nem akarja feladni a tervét, hogy megakadályozza Voldemort megszületését. Ha mérföldek választják el őket egymástól, ennyi erővel akár a jövőben is maradhatott volna. Alig bírta visszafogni magát, hogy el ne mondjon mindent Dumbledore-nak; a professzor olyanoknak is képes volt hinni, akiknek senki más nem. De az ő története talán már a férfi tűrőképességét is meghaladta volna.

– Rendben. Nem probléma az évvesztesség – válaszolta. – Szívesen elfogadom a felkínált lehetőséget.

– Ennek igazán örülök – mosolygott Dumbledore.

Ezután a professzor átnyújtott neki két borítékot és egy tele erszény varázslópénzt. Harryben csak most tudatosult, hogy nincstelen. Vagyonos szülei csak hosszú évek múlva fognak megszületni.

– Úgy sejtem, mivel árva vagy, nem lesz majd, aki anyagilag támogasson, ezért a Roxfort pénzalapjából juttatunk neked is egy összeget, amiből megveheted a tanszereidet.

– Köszönöm – mondta Harry halkan.

– A borítékok egyikében a tanszereid listáját találod, a másikban egy vonatjegyet – mondta a férfi. – Minden le van írva a levélben, de ha szeretnéd, elkísérhetlek megvenni a szükséges dolgokat. – A fiú boldogan elfogadta volna az ajánlatot, ha ez nem jár együtt azzal, hogy új pálcát is kell vennie. Mivel nem akart másikat a régi helyére, kénytelen volt ő is visszautasítani az ajánlatot.

– Köszönöm, de boldogulni fogok egyedül is.

– Rendben. Akkor hát, ha nincs több kérdésed, nem maradt más hátra, mint hogy elbúcsúzzunk. Találkozunk a Roxfortban.

Miután a férfi kiment, Harry még sokáig ült az ágya szélén; alig fogta fel, hogy szemtől szemben állt a fiatal Dumbledore-ral, olyannak tűnt az egész, mint egy látomás. Eddig nem is gondolt rá, hogy a férfi ebben az időben még él; pont olyan hihetetlen volt most az élő professzort látni, mint előtte a halottat. Csak ült maga elé meredve, és hagyta, hogy egy időre maguk alá temessék az érzések.

Végül ő is kisomfordált a szobából, hogy befejezze az aznapi teendőit, ám ekkor Tom jött oda hozzá.

– Az a Mr Dumbledore téged is meglátogatott. Láttam kijönni tőled – kezdte a fiú.

– És?

– Neked is felajánlotta, hogy járj az iskolájába? – kérdezte.

– Mert, ha igen, akkor mi van?

– Felajánlotta? – Tom hangja számonkérő volt.

– Igen, fel, én pedig elfogadtam – válaszolta Harry. A másik fiú arcán nem látszott változás, és pár másodpercnyi hallgatás után megfordult, hogy elmenjen.

– Várj! – szólt utána Harry.

– Tessék – nézett vissza Tom.

– Mikor mész megvenni a tanszereidet?

– Miért?

– Csak kérdeztem.

– Talán csütörtökön. De miért érdekel?

– Azért, mert akkor én meg szerdán megyek – mondta Harry. Tom arcán erre mintha csalódottság suhant volna át, mielőtt megjelent rajta a lesajnálás. A fiú nem válaszolt semmit, csak elsietett.

***

A nevezett napon Harry fogta a Dumbledore-tól kapott erszényt, és elindult az Abszol útra. A bevásárlóutca most is a megszokott kocsma hátsókertjéből nyílt, ami szerencséjére nem állt messze az árvaháztól, így gyalog mehetett, nem kellett közlekedési eszközre költenie. A fiúnak, mihelyst megérkezett, első dolga volt hasra esni a macskakövön; az ő idejében simább volt a járófelület, de rengeteg egyéb dolog is más volt, mint 1938-ban. Például itt szinte minden nő állig érő, hullámosított frizurát hordott, a férfiak többsége pedig féloldalt elválasztott, fényesre lenyalt hajat, amin Harry magában jókat derült. Próbálta nem túl feltűnően nézni az embereket, de azt észrevette, hogy egyetlen nő sem visel nadrágot, csak szoknyát.

Mindenütt ismeretlen cégérekbe és kiírásokba botlott; ahol fényes üzletre emlékezett, ott most pókhálós, üres kirakat ásított, és fordítva is igaz volt a dolog. Az általa ismert boltok közül semmit sem talált a helyén, Ollivander pálcaboltját kivéve, ami most is ugyanúgy, ugyanott hirdette a portékáját, ez utóbbira viszont pont nem volt szüksége. Ráérősen nézelődni kezdett; az utcán rengeteg varázsló és boszorkány sürgölődött, egyesek iskoláskorú gyerekeket vezettek kézen fogva. Így, nyár végén feltehetőleg ők is a tanszervásárlást intézték.

Egyszerre beszélgetés hangjai ütötték meg Harry fülét.

– Még a talárod és a könyveid vannak hátra, aztán végre hazamehetünk – mondta egy középkorú boszorkány egy tízévesforma kislánynak, tőle nem messze.

– Nem akarok használt talárt, anyu – ellenkezett a gyerek.

– Ez van, kicsim, nincs másra pénzünk. Meglátod, találni fogunk valami csinosat.

– És ha mégsem? – kérdezte a lány reménykedve.

– Hidd el, fogunk.

– De anyuuu...

– Evelyn, fejezd be, most kaptál egy fehéregeret, nem akarok több követelőzést hallani!

Harry gondolt egyet, és követni kezdte őket. A páros hamarosan betért egy használtcikk kereskedésbe. A fiúnak ez kapóra jött, ő is bement utánuk. Most nem varrathatott magának talárt, kénytelen volt ő is másodkézből venni egyet. A boltban egy tárolóban egymás hegyén-hátán hevertek a gyűrött talárok, de Harry már jó volt turkálásban, hamar talált egy méretben rá valót, amit még foltok sem tarkítottak feltűnően. Aztán ugyanott megvette a süvegét és a könyveit is.

A pénz okozott neki némi gondot; hatvan év alatt a varázslópénz is inflálódhatott, így fogalma sem volt, mi számított most olcsónak vagy drágának. Úgy okoskodott, hogy egy turkálóban azért csak nem lehetnek túl magasak az árak. Amikor kivett egy galleont az erszényből, megforgatta az ujjai közt; teljesen máshogy nézett ki, mint az ő idejében. Sok értelme nem lett volna hát pénzt hoznia magával a múltba.
Amikor kiment, a kislány még akkor is a talár miatt lamentált.

Harrynek a munkavédelmi kesztyűt, az üstöt, a teleszkópot és a mérleget kellett még beszereznie. Megint elkezdte járni az utcát, és a cégéreket figyelte. Ekkor egy fiatal fiú tűnt föl a látómezejében; arrafelé bóklászott, mint ő, és ugyanolyan tanácstalannak is látszott. Egy kis hezitálás után aztán odament Harryhez.

– Ne haragudj, nem tudod véletlenül, merre lehet üstöt kapni? – kérdezte tőle.

– Sajnos nem, de én is azt keresem – válaszolta Harry.

– A szüleim elmentek megvenni a tankönyveimet, úgyhogy magamnak kell meglelnem a boltot – magyarázta a fiú a fejét vakarva.

– Nekem is. Ha gondolod, mehetünk együtt – ajánlotta föl Harry.

– Az nagyon jó lesz, köszönöm. Magamtól úgysem találok meg soha semmit – válaszolta amaz boldogan, és elindultak együtt üstöt vadászni.

A barna hajú, nagy orrú fiúnak úgy álltak a fogai, mint egy rossz kerítés, dülledő szemével pedig úgy nézett ki, mintha állandóan rácsodálkozna valamire, ami igaz is lehetett, mert a leghétköznapibb tárgyakat is olyan érdeklődéssel szemlélte, mintha most látná őket először.

– Te is a Roxfortba készülsz? – kérdezte, miután már egy ideje rótták az utat.

– Igen – mondta Harry.

– Hanyadéves leszel?

– Elsős. – Erre a fiú végigmérte Harryt, de nem kommentálta a dolgot.

– Én is. Akkor, ha már így szóba elegyedtünk, bemutatkozom: Steve Rotbergnek hívnak – mondta, és kezet nyújtott.

– Harry Potter – válaszolta ő, és kezet fogott Steve-vel. Szinte várta, mikor kezdi a fiú a homlokát bámulni, és az átokról vagy a sötét nagyúrról kérdezősködni, de persze rögtön eszébe jutott, hogy ő itt már csak egy senki. Ám egy cseppet sem bánta, hogy akaratlanul szerzett hírnevét is maga mögött hagyta.

– A szüleim azt mondták, ha kétfelé válunk, gyorsabban végzünk, de én ezt nem hiszem – csóválta a fejét Steve, miután több bolt mellett is elhaladtak már, eredménytelenül. – Tényleg, a te szüleid hol vannak?

– Én egyedül vásárolok.

– Téged is lepasszoltak, hogy vedd meg magad a cuccaidat?

– Ömm... nem. Az én szüleim meghaltak – mondta Harry.

– Óh – nyögte erre amaz, és pár pillanatig a semmibe bámult. Majd a szeme megint a boltokra tévedt. – Nézd, az ott mi lehet? – kérdezte, és az egyik semmihez sem hasonlítható szerkezethez szaladt, amit egy kirakatban látott meg. Harry gyanította, hogy szociális érzékenység helyett valami másért állhatott sorba a fiú annak idején, de nem haragudott rá. Sőt, inkább hálás volt neki, amiért nem kezdett el sajnálkozni, vagy átlátszóan együttérzést színlelni.

Ő is odasétált, hogy megszemlélje azt a valamit, aztán addig nem mehettek tovább, amíg Steve alaposan meg nem szemlélte még az összes többi ketyerét is, ami a kirakatban állt. Harry érdeklődésére semelyik nem lett volna képes számot tartani, de a fiú lenyűgözve csodálta őket. A szomszédos üzletben még különösebb tárgyakat állítottak ki. Steve természetesen egyből odarohant, amint meglátta őket. A bolt, ami az áruit hirdette, egy roskatag házikóra emlékeztetett, a cégére pedig egy rozsdás, miniatűr lovagi páncél volt, ami néha integetett a járókelőknek, néha pedig fenyegetően hadonászott szintén rozsdás kardjával.

„Amulettek, ártás- és átokelhárító eszközök, egyéb defenzív kellékek" – olvasta Harry a feliratot, amikor felnézett. A kirakatban rontástaszító süvegek és talárok, különféle medálok, megfeketedett ékszerek, sötét erők kimutatására alkalmas füstölők, száraz növénycsokrok, levágott nyúllábak és még sok más holmi állt nem túl ízléses elrendezésben, egyenként felcímkézve az árral és a mágikus tulajdonságok rövid leírásával. A fiúban nem keltett bizalmat sem a portéka, sem a bolt, ami valamiért a Borgin & Burkesre emlékeztette.

– Rontástaszító talár, hogyne – szólalt meg Steve. – Humbug az egész. Ha kivédi Grindelwald egyetlen átkát is, megeszem a süvegemet.

– Kinek az átkát? – kérdezte Harry szórakozottan.

– Hát Gellert Grindelwaldét. Azért árulja a bolt ezeket a vackokat, hogy őellene kínáljon védelmet. A sok hiszékeny ember meg félelmében bármit bevesz. Vagyis megvesz.

Gellert Grindelwald... a név rémlett Harrynek.

– Aha. – Próbált úgy tenni, mintha értené, miről van szó, de csak annyit sikerült felidéznie, hogy talán egy sötét varázsló volt az illető.

– Bizony, apám szerint most, hogy háború van, az emberek bármit megtennének, hogy megóvják magukat meg a családjukat, és ezt egy csomóan ki is használják. Undorító – tette még hozzá Steve.

Harrynek mindeddig fogalma sem volt róla, hogy megint egy háború kellős közepébe csöppent. Igencsak meglepődött. Miért nem tudott ő erről? Bánta, hogy nem tanulmányozta át jobban a varázslótörténelmet és ezt az időt, amibe jönni készült. Nyugtalanság költözött a szívébe: hát mindig, minden korban akadt valaki, aki a hatalomra tört, és terrorizálta az embereket? És mihelyst elintézte valaki az egyiket, egyből ott termett a másik?

Nem akart tudatlannak tűnni, így nem kérdezett semmit, de nem is kellett. Steve apja – és ennél fogva Steve is – annyira rühellte Grindelwaldot, hogy a fiú onnantól kezdve végig csak róla beszélt. Fiatal kora ellenére meglehetősen tájékozott volt a világ dolgait illetően, így aztán Harry megtudta, hogy a varázsló akkora hatalomra tett szert, hogy már a fél mágustársadalmat a markában tartotta, a legfőbb célja pedig a muglik leigázása volt, amihez már hadsereget is gyűjtött magának a támogatókon kívül. Hogy miért táplált ekkora ellenszenvet minden sötét varázsló a muglikkal szemben, az Harry számára különösen érthetetlen volt. Hiszen azok csak egyszerű, varázstalan emberek, miért pont őket nézik ősellenségnek? Ahogy tekintetét révedve végighordozta a defenzív kellékeken, egyszeriben arra gondolt, milyen jó volna, ha lenne valami, ami valóban megvédene mindentől. Egy olyan tárgy, ami akármilyen körülmények közt életben tartaná a tulajdonosát, és nem engedné, hogy bárki uralkodhasson felette. Talán ez lehetne a korlátlan hatalom záloga is egyben...

Időközben lassan ráakadtak közös céljukra; az üstöket és bájitalkellékeket áruló üzletre, ahol aztán meg is vettek mindent, ami még hiányzott a felszerelésükből.

– Most mennem kell – fordult Steve Harry felé, amikor már kijöttek. – A szüleim Ollivandernél fognak várni, legalábbis azt hiszem... Kösz, hogy elkísértél, és örülök, hogy megismerhettelek!

– Én is örülök – mondta Harry őszintén, és megint kezet fogtak.

– Akkor, viszlát a Roxfortban! – köszönt el Steve mosolyogva, hogy minden foga kivillant közben.

– Viszlát! – mosolygott Harry is, és integetett.

Egész boldog lett a tudattól, hogy a Roxfortban lesz majd egy számára szimpatikus ember is, annak viszont, amit a fiú a sötét varázslóról mesélt, már korántsem örült. Tovább ment, és elgondolkodva nézelődött, a fejében pedig egyre csak Steve Grindelwaldról mondott szavai jártak.

Mivel nem kellett varázspálcát vennie, maradt egy kis pénze, ezért úgy döntött, vesz magának még valami hasznosat. Betért egy kapualjba, ami fölött tábla hirdette, hogy „Bagolykereskedés". Egy ilyen madár nem volt olcsó mulatság, de azért remélte, hátha akad neki is valami.

– Miben segíthetek, fiatalember? – kérdezte az eladó; egy magas, görnyedt hátú ember.

– Egy olcsóbb árfekvésű baglyot szeretnék.

– Arra tessék – mondta a férfi, és a helyiség belsejébe terelte Harryt, ahol derékmagasságban elhelyezett ülőrudakon különböző fajtájú baglyok gubbasztottak a félhomályban. Mindegyikük fejét a szárnya alá hajtva aludt.

– Ez a gyöngybagoly kilenc galleon, kis mérete ellenére meglehetősen nagy teherbírású – mutatott az eladó az egyikre. – Ez az uhu meg itt hét galleon. Az a másik, a barna, csak hat. – Harry csak hümmögött, mivel nem volt ennyi pénze, és valahogy amúgy sem nyerte el a tetszését egyik bagoly sem. Aztán a tekintete rátévedt egy sarokban álló ketrecre.

– És az ott mennyibe kerül? – kérdezte, és feléje bökött.

– Egy sarlóba.

– A bagolyra értem, nem a kalitkára.

– Igen, én is.

– Miért ilyen olcsó? – bukott ki a fiúból a kérdés.

– Hát, nézzen csak rá. – A sovány, apró termetű madár valóban nem volt egy szemrevaló példány; szürkés tollai rendetlenül meredeztek szerteszét, és a feje búbján felfelé állt egy toll.

– Attól, hogy nem olyan szép, még lehet jó küldönc – mondta Harry.

– Hát, ez a másik. Nem fogok hazudni önnek; már három vevő is visszahozta, mert makacs, szófogadatlan, és... – a madár erre, mintha csak értené, miről van szó, mérgesen megpördült, és onnantól a szebbik felét mutatta nekik –, még sértődős is.

– Milyen fajtájú? – próbálta másra terelni a témát a fiú, látva a madár reakcióját.

– Ki tudja. Hajlok afelé, hogy a kislány valami keverék lehet.

– És... van már neve?

– Büdös dög.

– Hogy mondja? – nézett a férfire Harry egyik szemöldökét megemelve.

– Mindenki csak így nevezte, amikor visszahozta ide.

A fiú nem értette miért, de minél inkább szidta az eladó, ő annál jobban a szívébe zárta a kis madarat. Pont olyan magányosnak tűnt, mint amilyennek ő is érezte magát.

– Megveszem – jelentette ki határozottan.

– Ahogy óhajtja – mondta erre a férfi a vállát megvonva, és a pénztár felé ment.

– Violettának foglak hívni. Hogy tetszik? – kérdezte Harry a kis bagolytól, amikor már kint volt az utcán, és benyújtott neki egy kis bagolycsemegét, ami többe került, mint maga a madár. Violetta most ott kuporgott alvást mímelve a ketrec alján. A hangra kidugta a fejét a szárnya alól, és felpillantott a fiúra, de aztán szégyellősen elbújt megint. Harry nevetett egyet, és aztán elindult vissza az árvaházba.