Abraxas szorgalmasan cserélgette a borogatásokat, hányós vödröket, és főzte az újabb adag ellenszérumokat, miknek hatására Harry lassacskán javulni kezdett. Már nem izzadta tele az ágyneműjét, nem vert úgy a szíve, mintha ki akarna ugrani, levegőt is kapott, és egyik reggel arra ébredt, hogy tisztára rendbejött. Ezt persze egy darabig még nem kötötte Abraxas orrára, mert igencsak jólesett a lelkének, hogy egy Malfoy kiszolgálja őt, és a betörést is szerette volna még elodázni.

Fizzy közben ráállt a nyomozásra. Egész nap oda volt, csak ebédet főzni járt haza, ám egyelőre még semmit sem tudott kideríteni Tom hollétéről. Harrynek minden alkalommal csalódnia kellett, amikor a manó visszatért.

Egy nap, mialatt Abraxas épp a konyhában tüsténkedett és az edényekkel csörömpölt, Harry a lázmérő alá pörkölt a pálcájával, hogy legalább egy kis hőemelkedést generáljon, amikor Malfoy olyan hirtelen mellette termett, hogy majdnem elejtette, amivel ügyködött. Esélye sem volt álcázni a bizonyítékot.

– Szóval még mindig nem érzed elég jól magad, mi? – kérdezte Abraxas, és kitépte Harry kezéből a lázmérőt, amit aztán lerázott.

– Nos... – próbált volna Harry valamit füllenteni, de nem tudta folytatni, mert a másik a szájába dugta a lázmérőt.

– Gondolhattam volna, hogy bepróbálkozol majd valamivel. Nem szép dolog ám azt átverni, aki épp neked segít.

– Mintha annyira önzetlenül tennéd – morogta Harry tele szájjal.

– Ha én nem jövök ide, talán már el is patkoltál volna.

– Ne túlozzunk.

A mágikus lázmérő pittyent egyet.

– Még egy kis szabotázs, és lapis lazuli helyett véletlenül arzént találok keverni a szérumba – mondta Abraxas, és kirántotta az eszközt Harry szájából. – Nincs már neked semmi bajod, úgyhogy elég a szimulálásból. Kifelé az ágyból, és munkára fel! – kiáltotta, azzal lehúzta a takarót Harryről. A fiú erre kelletlenül felkelt.

* * *

– Na, gyermekeim – csapta össze a tenyerét Will Piper, és olyan hangosan ropogtatta meg az ujjait, hogy Harry hátán felállt a szőr. – A zsupszkulcs valahol a két épület közt fog letenni titeket, a parkban.

Will, Harry és Abraxas az elfüggönyözött dolgozószobában állták körül az asztalt, amit térképek és ábrákkal teli pergamenek borítottak. Will, széleskörű „ismeretségeinek" hála, szert tudott tenni bizonyos információkra és eszközökre, amelyek Harryék ügye számára igen hasznosak voltak.

– Miért nem tud egyenesen a múzeumba teleportálni? – kérdezte Harry. – Megkímélhetne minket a betöréstől.

– Senki nem tud olyan kulcsot csinálni, ami oda visz, ahol a készítő maga még nem járt; hasonló elven működik ez is, mint a hoppanálás. Tedd össze a két kezedet, hogy ennyi idő alatt találtam valakit, aki ilyen közel járt már a múzeumhoz és hajlandó volt illegálisan meg is csinálni ezt a cuccot. Mellesleg manapság nem olcsóság egy ilyen kis kulcsocska a feketepiacon – válaszolta a másik, amin Abraxas gúnyosan elmosolyodott.

Will ezt követően részletesen ismertette a helyszínt.

– Éjszaka lesz majd, meg sötét, de őrök fognak kószálni mindenfelé, úgyhogy a láthatatlanná tevő köpeny alatt menjetek – nézett végül Harryre.

– Honnan tudod, hogy van ilyenem? – akadt ki Harry.

– Ez alatt a köpeny alatt osontatok ki Tommal a titkos légyottjaitokra – válaszolt helyette Malfoy. – Hat évig laktunk együtt, nehezebb lett volna nem észrevenni. Ugye, megvan még?

– Igen – morogta Harry.

– Csak úgy tudtok majd betörni, ha ismeritek a biztonsági rendszert. Az pedig a következőképpen néz ki – folytatta Will, és kiterített egy újabb pergament, aztán tovább magyarázott.

– Hogy jegyezzünk meg ennyi mindent, hogy mikor jobbra, mikor balra? – szólt közbe egyszer csak Harry.

– Viszitek a térképet, amin be lesz jelölve az útvonal – felelte Will. Abraxas erre egy újabb kis kárörvendő mosolyt eresztett meg Harry felé. – De azért nem ártana, ha fejben is meglenne a haditerv. Szóval...

A fiú még egész sokáig mesélt, és közben ábrákat meg pirossal jelzett nyilakat mutogatott.

– Ami a múzeumban ki van állítva, az a teljes gyűjteménynek csak a tíz százaléka; a legnagyobb fogások itt vannak, a föld alatt – tette aztán ujját a „Keller" 1 feliratra. – Apropó, ha már úgyis ott jártok, elhozhatnátok még ezt-azt – tette hozzá röhögve.

– Meglátjuk, mit tehetünk érted – felelte Malfoy.

– Szó sem lehet róla – csattant föl Harry. – Ez is elég rizikós lesz, és már megkaptad a fizetségedet.

Abraxas megvonta a vállát.

– Csak egy felvetés volt – válaszolta Will, és ő is megvonta a vállát. – Mindig bepróbálkozok, ha valaki ilyesmit tervez, hátha lepottyan valami. Szóval, ha bejutottatok a raktárba, a százötvenötös leltári számú tárgyat keressétek. A raktárhelyiség hatalmas, de nektek kell megtalálnotok a lándzsát, mert többet nem tudok segíteni.

– Szerintem egy Invito is megoldja – vetette fel Malfoy.

– Szerintem meg nem – mondta Harry. A két fiú egy emberként nézett rá.

– Tudsz valamit, amit mi nem? – kérdezte Abraxas.

– Az van, hogy... a náci vezér is varázsló volt. – Harry úgy érezte, hogy ha tényleg meg akarják szerezni az ereklyét, akkor ezt a tényt nem hallgathatja el.

– Na, már csak ez hiányzott – dörzsölte meg Malfoy az orrnyergét. – És te ezt honnan tudod?

– Dumbledore mondta – felelte Harry kelletlenül.

– Két menet közt említette meg? – kérdezte Abraxas gúnyosan.

– Kérsz egy maflást? – kérdezett vissza Harry.

– Ne előttem, ha lehet – szólt közbe Will. Malfoy erre megköszörülte a torkát.

– Elnézést.

– Csak azt akartam ezzel mondani – folytatta Harry –, hogy jobb, ha mindenre felkészülünk.

– Vigyetek sárkánybőr védőkesztyűt – mondta aztán Will.

* * *

Harry arccal a füvön landolt. Az elnyűtt strandpapucsból készített zsupszkulcs egy tágas parkban tette le őket az éjszaka közepén. A park két végében egy-egy hatalmas épület körvonalai látszottak a sötétben; egyformának tűntek, mintha egymás tükörképei lettek volna.

– Evapores – suttogta Malfoy, pálcáját a papucsra szegezve, miután megigazította magukon a láthatatlanná tevő köpenyt; ő persze, hogy elegánsabban érkezett meg, mint Harry. – Visszafelé majd dehoppanálunk. – Ezután elővette a Willtől kapott sípot, és megfújta. Semmi sem hallatszott, ám pár pillanat múlva megjelent két németjuhász, majd még több. Zavartan meresztették a szemüket mindenfelé, mert nem láthattak semmit, viszont élénken szimatoltak, miközben közeledtek.

Harry szorgalmasan szórta rájuk a kábító átkokat, míg Malfoy csak dirigált, hogy hová célozzon, előzékenyen átengedve neki a munka oroszlánrészét. Aztán az egyik épület irányából két őr szaladt feléjük – észrevehették, hogy a kutyák találtak valamit.

Az egyik férfi odakiáltott a társának, amikor meglátta, hogy a kutyák a földön fekszenek.

– Herkules, Apolló! – próbálta szólongatni őket a másik, de Harry jóvoltából hamarosan ők is a kutyák mellett feküdtek.

– Halkabban is elintézhetted volna őket – jegyezte meg végül Abraxas. – Így kiabálni a park közepén több mint feltűnő.

Harry nem válaszolt, viszont képzeletben keményen orrba vágta a fiút.

– Tüntessük el őket valahogy – mondta Malfoy.

Harry erre belebegtette az összes kutyát meg őrt az egyik jól megtermett, közeli bokorba.

– Most pedig keressük meg Mária Terézia szobrát, az majd elkalauzol, hogy melyik a Szépművészeti meg melyik a Természettudományi Múzeum – adta ki az újabb utasítást Abraxas.

Az impozáns trónuson ülő nőalakot könnyű volt megtalálni. Egyik kezét oldalra tartotta, mintha rámutatna valamire.

– Ez a jobb keze, akkor erre kell menni – jelentette ki Malfoy, és az egyik épület irányába bökött.

Beletelt pár percbe, míg a park közepétől odaértek a múzeum elé. Barokkos stílusban épült kastély volt, akkora főbejárattal, hogy Hagrid öccse is kényelmesen befért volna rajta. Harry még életében nem látott ekkora épületet, egészen aprónak érezte magát a közelében. Először jobbra tértek le, aztán balra, közben folyamatosan őrök után leskelődtek, de egy lelket sem láttak sehol, csak a tücskök ciripelését hallották. A keresett ajtó hamarosan meglett.

„Zutritt für Unbefugte verboten"2 – hirdette rajta a felirat.

– Alohomora – suttogta Harry, mire az ajtó egy halk kattanással kinyílt. Mindketten bementek rajta, majd bezárták maguk után. Teljes sötétség borult rájuk.

– Lumos – mondta Malfoy, mire fény gyúlt a pálcája hegyén, és felsejlett előttük egy végtelenbe vesző folyosó. – Gyerünk – intett a fiú, és megindult. Harry követte.

– Mit mondott Will, merre kell menni? – kérdezte.

– Arra, természetesen – mutatott Abraxas az egyik elágazásra, majd féloldalasan mosolyogva átnyújtotta a térképet. – Tessék, neked nagyobb szükséged van rá. – Harry csak mordult egyet, és elvette a pergament, aztán ő is fényt gyújtott, és ráirányította menet közben, mint egy zseblámpát.

Az alaprajzon piros vonal mutatta az útirányt; nemsokára be kellett fordulniuk jobbra.

– Itt van a mosdó, itt kell lefordulni – szólalt meg Malfoy.

– Igen, mosdónál kell, de nem ennél, hanem a következőnél – felelte Harry, és visszaadta a térképet. – Legalábbis én így láttam, de nézd meg te is, hiszen jobban értesz hozzá. – Abraxas megnézte a papírt, és nem felelt, csak mérgesen hátradobta a fürtjeit.

Hamarosan meglett a keresett mosdó és a kereszteződés. Habár a láthatatlanná tevő köpeny alatt mentek, azért megálltak egy kicsit a sarkon, és úgy kémleltek ki, hátha valaki épp ott járőrözik, de szerencséjükre nem járt arra senki.

– Tiszta a levegő – suttogta Malfoy, mire továbbmentek. Pontosan követték a térképet, és végül elérkeztek a „Leitstand"3 elnevezésű ajtóhoz. Először hallgatóztak egy kicsit; odabentről vitatkozás szűrődött ki, amiből Harry egy szót sem értett, mert német nyelven folyt.

Abraxas Harryhez fordult.

– Én kinyitom az ajtót, te leszeded az egyiket, én a másikat – suttogta.

– Oké – felelte Harry.

– Háromra. Egy... kettő... három. Alohomora. – mondta Abraxas, mire kinyílt az ajtó, és feltárult egy izzadságszagú helyiség, ahol két egyenruhába öltözött őr ült egy villogó monitorokkal telerakott fal előtt és kártyáztak, egy kutya pedig mellettük feküdt a földön.

– Stupor! – kiáltotta Harry az egyik férfira szegezve a pálcáját.

– Stupor! – mondta Malfoy is. A két őr egyből kidőlt, a kártyák csak úgy repkedtek a levegőben, egy harmadik Stupor pedig a támadásba lendült kutyát is elintézte.

– Na, akkor – lépett beljebb Malfoy, miközben lehajította magáról a láthatatlanná tevő köpenyt, amit Harry egyből zsebre tett. Fekete-fehér monitorok mutatták a folyosókat, termeket, amikben itt-ott néhány őr látszott, és az irányítópult meg a kapcsolófal is meglehetősen egyszerűnek tűnt. Harry szemszögéből régimódinak; még Dudley számítógépes játékai is bonyolultabbnak tűntek. Bár így is meglehet, hogy ez volt itt a kor csúcstechnológiája.

– Ez a gomb kell nekünk – nyomott meg valamit Malfoy. „Mikrophonen"4 – olvasta Harry, miközben Abraxas elővette gyűszű méretű hegedűjét a zsebéből, majd megnövesztette.

– Mikrofonpróba: egy-kettő-egy-kettő! – ordította bele Malfoy az előtte levő készülékbe. – Lehet engem hallani? – A hangja bezenghette az egész épületet, mert a monitoron ráérősen sétálgató vagy ücsörgő őrök egyszeriben felkapták a fejüket és a fülükre szorították a kezüket. – Nagyszerű – vigyorgott Malfoy. – Akkor induljon a móka – mondta, miközben odahajított Harrynek egy pár füldugót, és elkezdett játszani. Amint Harry bedugta a fülét, a világ elcsendesedett, ő pedig már csak azt látta a monitoron, hogy az emberek izgatottan megindulnak valamerre, majd egyre lassabban szaladnak, ásítozni kezdenek, lerogynak, önmagukkal harcolnak, hogy talpra vergődjenek, ám sikertelenül, így négykézláb, majd a földön kúszva próbálnak haladni. Végül mindegyiket lebírta valami ellenállhatatlan erő, az összes őr elterült a földön. Abraxas abbahagyta a játékot, Harry pedig kivette a füldugót.

– Eszméletlen – álmélkodott.

– Szó szerint – vigyorgott Malfoy. – Most pedig nyomás. Kábé egy óránk van, míg fel nem ébrednek.

A két fiú megint magára öltötte a láthatatlanná tevő köpenyt, kisiettek a helyiségből, aztán vissza a sötét folyosókon. Menet közben kis híján átestek egy alvó őrön.

– Most jobbra – mondta Abraxas, mihelyst elértek a térképen megjelölt mosdóig. A nyomvonalat követve hamarosan megtalálták a páncélajtót, ami a pincelejáratot rejtette.

– Alohomora! – mondta Harry. Egy kattanás, majd hangos nyikorgás következett, és szabaddá vált az út.

– Szánalmasak ezek a muglik – mondta Malfoy. – Semmi perc alatt ki lehet őket rabolni. És közben mekkora biztonságban hiszik magukat. – Harry valahol egyetértett a kijelentéssel, gyakorlatilag gyerekjáték volt eljutni idáig, olyan könnyen ment minden. Talán túlságosan is.

Egy Lumossal fényt gyújtottak, és lementek egy lépcsősoron; odalent folyosók, további lépcsősorok és mindenféle elágazások útvesztője fogadta őket. Will térképét használták, hogy megtalálják a megfelelő raktárat.

– Ez az a helyiség – bökött Abraxas végül egy ajtóra nem kevés gyaloglás után.

– Biztos? – kérdezte Harry.

– Aszongya: 23B. Száz százalék, hogy ez az.

– Akkor Alohomora – mondta erre Harry az ajtóra szegezve a pálcáját, mire egy kis nyikorgást követően feltárult egy csarnok méretű terem. Malfoy elismerősen füttyentett egyet.

– Itt van valahol a kicsikénk – mondta, és beljebb lépett, aztán levette magukról a leplet. – Invito Végzet Lándzsája! – kiáltotta el magát egy pálcalendítés közben. Semmi nem történt.

– Mondtam, hogy egy Invito nemigen fogja ide hozni – mondta Harry karba tett kézzel.

– Talán csak be van zárva valami dobozba, és ezért nem tud ide jönni.

– Szerintem akkor is ide tudna. Biztos, hogy direkt le van védve, hogy az ilyen varázslatokkal ne lehessen megszerezni.

– Rendben, akkor van-e valami más ötleted? – fonta össze Abraxas is a karját.

– Will azt mondta, hogy ami a kastélyban ki van állítva, az a teljes gyűjteménynek csak a töredéke; idelent eszméletlen mennyiségű holmi van. Ha mágia nélkül kezdjük el felkutatni a lándzsát, hetekig is itt lehetünk – nézett végig Harry az előtte tornyosuló polcrendszerek és egymásra rakott ládák, dobozok végtelenbe vesző sorain. – Viszont Steve nemrég feltalált egy keresőbűbájt. Ezt biztos, hogy nem ismerte az, aki elrejtette a lándzsát, mert Steve még nem hozta forgalomba, így fel sem lehetett ellene készülni.

– Na, akkor hajrá – tárta szét Malfoy a karját színpadiasan. – Mire vársz?

– Quaeso Végzet Lándzsája! – mondta Harry, miközben pálcáját a tenyerére fektette. A pálca remegni kezdett, aztán kissé elfordult, mint egy iránytű.

– Mindig tudtam, hogy okos fiú ez a Steve – mosolygott Malfoy.

– Erre – adta ki Harry az utasítást, és megindult a jelzett irányba. Abraxas követte. Rengeteg állvány mellett haladtak el, mire a pálca irányt váltott, bevezetve őket a raktár mélyére. Közben Malfoy világította meg az utat Harrynek, majd az egyik ládahalom közelében a pálca hirtelen élesen elfordult, amikor Harry elment mellette, mintha csak visszanézne rá.

– Ott lesz köztük – mutatott a faládákra Harry izgatottan, és visszalépett. Erre Abraxas odairányította a fényt, és feliratot kezdett keresni rajtuk.

– Százötvenegyes – állapította meg kisvártatva.

– Ez meg a százötvenkettes – felelte Harry, miután ő is fényt gyújtott és vizsgálódni kezdett.

– Százötvenhárom, közeledünk. – Malfoy lepakolta a felül lévő ládákat, hogy az alsókhoz férjen.

– Százötvennégy – mondta Harry, és a szíve erőteljesebben kezdett verni.

– És százötvenöt – mosolygott Abraxas megdicsőülten, amikor kezébe vette a kisméretű fadobozt.

– Nyisd ki – noszogatta Harry, Malfoyt, aki megpróbálta leemelni a fedelét. – Rá van szögezve – tette le a földre.

– Alohomora – mondta Harry, mire a doboztető óvatosan felemelkedett a magasba, a szögeket is könnyedén kihúzva. Alatta egy kis szalmán ott feküdt a Végzet Lándzsája; az ereklye, amelyről a fiú már oly régóta ábrándozott. Egy nagyjából húsz centiméter hosszú dárdahegy volt, középen aranyhüvellyel díszítve, és Harryt valósággal megbabonázta az erő, amely körbelengte, szinte vibrált tőle a levegő. Ugyanezt érezhette Abraxas is, mert egy pár pillanatig ő is néma áhítattal meredt a tárgyra.

– Hogy lehet az, hogy simán kinyílt a doboz? – nézett aztán Malfoy Harryre. Ezen Harry is elcsodálkozott. Rossz megérzése támadt.

– Fogalmam sincs – felelte. – Kicsit gyanús.

– Mindegy, azért vegyük ki – mondta Abraxas, és nyúlt volna a lándzsáért, de az utolsó pillanatban Harry megfogta a csuklóját.

– Várj! – szólt rá.

– Mi van? – nézett rá Malfoy, és kitépte a kezét.

– Én nem bízom ebben a cuccban. Vagyis inkább abban nem, akinél utoljára volt – helyesbített Harry, Dumbledore-ra gondolva sötéten. – Lehet, hogy a dobozára nem került semmilyen bűbáj, mert abba már a múzeum dolgozói rakhatták, de a lándzsára biztosan – mondta, és arra gondolt, hogy a professzor biztosan nem hagyta védelem nélkül az ereklyét, tett is rá valamiféle utalást.

– Jó, akkor szerinted mit csináljunk? – kérdezte Malfoy. Harry erre felállt, szétnézett, aztán varázslattal kiürített egy fémtartókból összecsavarozott polcrendszert, majd egy újabb intéssel alkotóelemeire szedte. Magához hívta az egyik fémrudat, megragadta, és a végét lassan, nagyon lassan a lándzsahegyhez érintette. Először nem történt semmi, Malfoy már mondani is készült valami gúnyosat a tekintetéből ítélve, ám ekkor a lándzsa elkezdett izzani. Harry hamarosan már érezte a belőle áradó hőt.

– A fenébe – szólalt meg Abraxas. – Ez felforrósodott. Hűtsük le valamivel.

– Aguamenti – mondta Harry, mire egy vízsugár lövellt ki a pálcája hegyéből, ám amint a tárgyat érte, sisteregve elpárolgott, a lándzsa pedig ugyanolyan izzó vörös maradt.

Malfoy erre ráküldött egy fagyasztóbűbájt, de mintha semmit sem csinált volna.

– Hogy fogjuk így meg? – kérdezte Harry.

– Mondjuk, sárkánybőr kesztyűvel. Az elvileg tűzálló – vetette fel Abraxas, és előhúzta elegáns, élénkzöld kesztyűjét a zsebéből. Először felhúzta a jobbat, de aztán egy rövid tanakodás után kifordította a balt, és azt is felhúzta a jobb kezére. – Na, engedj oda – szólt Harryre, aki engedelmeskedett.

Malfoy kicsit győzködte magát; odanyúlt a lándzsához, de aztán nem folytatta a mozdulatot, visszahúzta a kezét, majd megint kinyúlt érte, megint vissza, és ezt eljátszotta még egy párszor.

– Csipkedd magad, alig maradt már időnk – szólt rá Harry.

– Jól van, nyugi, csinálom. Csak koncentrálnom kell – mondta Malfoy, és végre megfogta a lándzsát. Azaz csak fogta volna, mert ordítva kapta el a kezét, amint hozzáért.

– Csessze meg – szitkozódott. Mindkét kesztyűje egy pillanat alatt átégett, és az ujjbegye is felhólyagosodott. – Most mit csináljunk? – kérdezte mérgesen, miközben egy hűtőbűbájt küldött sérült kezére.

– Várj, van egy ötletem – mondta Harry, és rászegezte a pálcáját az ereklyére – Vingardium leviosa! – kiáltotta, de a tárgy meg sem moccant.

– Ha az Invito nem csinált vele semmit, akkor miből gondoltad, hogy ez majd fog? – kérdezte Malfoy cinikusan. – Szuper – dörzsölte meg aztán az orrnyergét. – Itt vagyunk a cél előtt egy centire, és pont itt kell feladnunk?

– Akkor dobozostól visszük el, aztán majd később kitaláljuk, hogyan vegyük ki – mondta Harry.

– Ez az! – vágta rá Abraxas, és ráhajította a ládára a tetejét. – Most pedig pucolás! – mondta, majd az egészet a hóna alá csapta, és felállt. Ám ebben a pillanatban valami koppant a padlón. A lándzsa volt az. – Ezt nem hiszem el! – nézett oda a fiú. Harry követte a tekintetét.

– Hogy esett ki? – tépte ki Harry a dobozt Malfoy kezéből, és a feje fölé emelte. A láda fenekén aztán megpillantotta a lyukat. – Ez átégette a fát! De hogy csinálta anélkül, hogy lángra lobbantotta volna?

– Nem mindegy? Az a lényeg, hogy ha nem találunk ki valamit gyorsan, akkor teljesen feleslegesen jöttünk ide! – morgolódott Abraxas fájós kezét dajkálva, Harry pedig azon gondolkodott, hogy a múzeum dolgozóinak vajon miért nem forrósodott fel a tárgy. Arra tippelt, talán azért, mert jelenleg ők képviselhetik a jogos tulajdonosokat.

– Szerinted én ezt nem tudom? – kérdezte oda sem nézve, és tovább vizsgálgatta a dobozt.

– Figyelj, Nem kevés galleont öltem ebbe a kis kiruccanásba! – mérgesedett fel Malfoy. – Iszonyú gyorsan ki kell találni valamit – mondta, amikor az órájára pillantott –, az időnk mindjárt letelik!

Harry hátán már állt a szőr a fiútól, legszívesebben megrugdosta volna.

Letette a dobozt a földre, és odatérdelt mellé. A szíve hevesen vert, ő maga pedig megpróbált valami értelmeset kifacsarni az agyából, de az idegességtől alig tudott gondolkodni. Jóllehet, csak egy elmaradott mugli múzeumról volt szó, de akkor sem volt kellemes a tudat, hogy az őrök bármikor felébredhetnek.

– Akkor eredj, és muzsikálj nekik még egy kicsit – vetette oda Malfoynak.

– Azt lesheted, hogy kettesben hagyjalak téged a lándzsaheggyel! – csattant fel a fiú, és még tovább is fűzte a dolgot. Harry eleresztette a tirádát a füle mellett, és megpróbálta felidézni, mit mondott neki Dumbledore legutóbb a lándzsáról. Abraxas őrjöngése közepette nem volt könnyű visszaemlékeznie a szavakra, de mintha valami olyasmit mondott volna a férfi, hogy...

– Mire visszaérnék, már hűlt helyeteket találnám!

...hogy nem lesz könnyű megint eltulajdonítani. Hiszen ez azt jelenti, hogy még ha nehéz is, de el lehet...

– Nem gondoltad, hogy leszek olyan hülye...

...el lehet tulajdonítani. Miért nem azt mondta a professzor, hogy „ellopni"?

– Kieszelnél valamit, és már meg is pattannál, persze, hogy nem várnád meg előzékenyen, hogy visszaérjek.

Mi lehet a különbség az ellopás és az eltulajdonítás között? Talán az, hogy az utóbbi során a tárgy a tolvajnak valahogy ténylegesen a tulajdonává válik?

– Ne hidd, hogy ilyen könnyen bedőlök az ilyesminek!

És hogy válik valakinek a tulajdonává? Mi kell hozzá? El kell hitetni a tárggyal?

– Valami furfangosabbat kell kieszelned, ha át akarsz verni!

Netán meg kell neki mondani?

Ekkor megszólalt valahonnét egy fülsiketítő vijjogás – a múzeum riasztója.

– Rohadt élet! – káromkodott Malfoy, Harrynek viszont épp akkor támadt egy ötlete.

A fiú próbaképpen odahajolt a lándzsahegyhez, és alig hallhatóan ezt suttogta:

– Mostantól az enyém vagy. – Amikor visszaegyenesedett, a lándzsa narancssárgából halványsárgára váltott, és mintha már annyi hőt sem árasztott volna többé magából. Harry elmosolyodott.

– Mit csináltál? – kérdezte Malfoy, mert ő is észrevette a jelenséget.

– Elmondtam fölötte a Finite incantatemet – hazudta Harry.

– Ó – mondta Malfoy meglepetten. – Nagyszerű – mondta. Harry örült, hogy Abraxas a saját ordításától vagy a riasztó hangjától semmi mást nem hallott. – Akkor csináljunk gyorsan egy hamisítványt, tegyük vissza a helyére, és lépjünk le.

– Oké – felelte Harry. Szétnézett, aztán megragadta a már előzőleg is jó szolgálatot tett fémrudat. – Geminio – mondta, és meglendítette a pálcáját, mire a rúd a lándzsa tökéletes másolatává változott, aztán egy Reparót is elmormolt a megkárosodott faláda felett.

Közben a bejárati ajtó egyszer csak kivágódott, és a két őr jelent meg, akiket az irányítószobában tettek ártalmatlanná. A veszett csaholásból ítélve a kutyát is hozták.

– Wegwerfe sofort, was...5 – kezdte volna az egyik férfi, ám Abraxas azonnal ráküldött egy átkot, amitől az őr a mögötte levő falhoz vágódott, és eszméletlenül elterült. A kutya szintén. A másik férfi erre visszább húzódott az ajtóból.
– Ezek meg hogy találtak ránk? És még le sem telt az egy óra! – nézett Harry az órájára.

– Csak egy Stuport küldtünk rájuk, talán már nem hallották a zenét – tippelt Malfoy. – És a kutya kiszagolhatott minket – tette hozzá. – Teljesen mindegy, gyorsan takarítsunk ki magunk után. – Erre Harry belehajította az egyik lándzsát a fadobozba, aztán rávarázsolta a tetejét, és már vissza is tette oda, ahonnan elvették, amikor egy felszólítás harsant a hátuk mögül.

– Ergeben Sie sich! Die Polizei wird innerhalb Sekunden ankommen!6 – Harry megpördült, és kiszórt egy ártást, ám az célt tévesztett, Abraxas is el volt foglalva, épp akkor pakolta el a zsebébe a lándzsát, így az őrt senki sem akadályozta meg abban, hogy válaszul lábon lője Harryt. A fiú fájdalmasan kiáltva rogyott össze. De a férfi nem örülhetett sokáig a sikerének, mert Malfoy a következő pillanatban őt is a társa után küldte.

– Mit mondott? Polizei? A rohadt életbe, ezek hívták a rendőrséget! – harsogta Abraxas idegesen.

– Igen, tudom, én is hallottam! – ordította Harry, és vérző combjára szorította a kezét.

– Mindegy, megcsináltuk a másolatot, nem fognak rájönni, hogy eltűnt valami, ezeknek meg töröljük a memóriáját, így nem fogják tudni, hogy nézünk ki. Csak dehoppanáljunk innen! – mondta Malfoy, és a karjánál fogva megpróbálta felráncigálni Harryt a földről, de a fiú egy óriásit kiáltott, és visszarogyott.

– Basszus, nem megy, nem bírok felállni!

– Hogyhogy nem?

– Nem tart meg a másik lábam, mert azt kóstolta meg a kígyód!

– Muszáj felállnod, csak álló helyzetben tudsz velem jönni, máshogy nem tudom mindkettőnket dehoppanálni innen!

– De nem megy, nem érted? A rossz lábam kicsuklik alólam! Mást kell kitalálni. A zsupszkulcs nálad van?

– Már hogy lenne nálam? Megsemmisítettem, nem emlékszel?

– A francba, minek semmisítetted meg? – rivallt rá Harry.

– Azért, mert úgy volt, hogy visszafelé majd dehoppanálunk! Te is beleegyeztél, ne most kötekedj!

– Te meg ne oltogass, még szép, hogy kötekszem! Most hogy a szarba lépünk le innen?

Odakintről lábdobogások hallatszottak.

– Lehet, hogy ezek már a rendőrök! Vagy felébredt a többi őr – mondta Malfoy, és megint megragadta Harry karját. – Gyerünk, csak rá tudsz állni, valahogy rá kell állnod, aztán majd én...

– Ááá – üvöltötte Harry, és ellökte Malfoy kezét.

– Figyelj, én nem vagyok hajlandó hagyni, hogy elkapjanak – mondta erre Abraxas dühösen. – Ha te nem jössz, én akkor is megyek.

– Ne hagyj itt! – kiáltotta Harry kétségbeesetten.

– Nézd, ha itt maradok, engem is elkapnak veled együtt, azt meg sajnálom, de nem engedhetem meg. Amit tudtam, megtettem érted.

– Ne merj itt hagyni – mondta Harry fenyegetően.

– Fájdalom, de sorsodra kell hagyjalak – felelte Malfoy egy apró mosollyal a szája szögletében.

– Nem hagyhatsz itt, te mocskos rohadék!

– Már hogy ne hagyhatnálak? Sok szerencsét – mondta még Malfoy, azzal egy pukkanó hang kíséretében dehoppanált, magára hagyva Harryt a baj közepén.

1 Pince
2 Idegeneknek belépni tilos.
3 Vezérlőterem
4 Mikrofonok
5 Azonnal dobják el, ami a...
6 Adják meg magukat! A rendőrség pillanatokon belül megérkezik!  

Ééés a fenti kép Abraxas Malfoyt ábrázolja :)