– Harry gazdám! Harry gazdám! Térjen magához, mi lelte magát? – hallotta Harry valahonnét elképzelhetetlen messziről, aztán egyre közelebbről, miközben apró tenyerek csattantak az arcán. Egy nagyon kényelmes, békés helyről rángatta őt vissza Fizzy a fájdalmakkal teli valóságba. Nemtetszése jeléül fel is mordult.

– Harry gazdám! Mi történt magával? – kérdezte a manó kétségbeesve, és abbahagyta végre a pofozást. A fiú rájött, hogy az ágyában fekszik. Hogy kerülhetett oda? Talán a manó röptette bele.

– Memmatakélgy... – suttogta Harry erőtlenül.

– Mi? Nem értek semmit! – hajolt közelebb Fizzy, mire a fiú nyelt egyet, és megpróbálta összekaparni az erejét, hogy legalább pár szót ki tudjon normálisan mondani.

– Megmart... a kígyó... – nyögte. A hányingere is visszatért, a tüdejébe meg mintha nem fért volna elég levegő.

– Ó, te szentséges szalamandra, ó édes jó Merlin! – sopánkodott Fizzy a kezét tördelve. – Tudtam, hogy egyszer még bajt fog csinálni az a vipera.

– Nem vipera.

– Akkor az a nem vipera. Tudtam, hogy ez lesz, mihelyst betette ide a lábát! Vagyis...

– Fizzy, figyelj ide rám – ragadta meg Harry a manó karját.

– Figyelek, gazdám, figyelek – nézett rá amaz készségesen.

– Menj el a patikába, és vegyél... – mondta a fiú zihálva – vegyél egy bezoárkövet.

– Az meg mics...

– Ne kérdezősködj. Fent... az íróasztalom fiókjában találsz pénzt... Eredj!

– Rendben, gazdám, elnézést, gazdám, már itt sem vagyok – felelte a manó, és elinalt.

Egy óra múlva került elő.

– Na? – nézett rá Harry, mihelyst meghallotta a pukkanást, és odafordult. A manó beharapta az ajkát, és tördelni kezdte a kezét.

– Voltam a patikában, és izé, szóval az a helyzet, hogy nincs ilyen kövük.

– Nincs? – hördül fel Harry, amennyire tüdeje engedte. – Miért nem mentél... másik patikába?

– Mentem én, még harmadikba, negyedikbe is, de mindenhol azt mondták, hogy az ételmérgezés miatt, ami egy kétezer fős varázslóárvaházban történt, minden patikának, őstermelőnek, laboratóriumnak és egyetemnek odaszállították a készletét.

Harry cifrán elkáromkodta magát.

– Fizzy nem tudta teljesíteni gazdám parancsát. Most mi lesz? – cincogta a manó kiguvadt szemmel, és már sírásra görbült a szája.

– Nem a te hibád... amiért nem sikerült szerezned... ne hibáztasd magad – mondta gyorsan Harry, attól tartva, hogy a manó még kárt tesz magában. Aztán gondolkodott egy kicsit, majd folytatta. – Az lesz, hogy visszamész a patikába... veszel lázcsillapítót, és megérdeklődöd... tartanak-e kígyóméreg ellenszérumot. Ha megkérdezik, milyen fajtának kell az ellenmérge... csak kérdezd meg, milyeneket tartanak... Ha közte van a Gargantua vigorosus, vegyél belőle. És vegyél még néhány másfélét is... Mondd azt, hogy a gazdád... veszélyes helyre utazik. Meg tudod ezt jegyezni?

– Meg tudom, gazdám. Viszont ha megengedi, szerintem jobb volna, ha inkább az ispotályba menne. Ott biztosan meg tudnák gyógyítani.

– Oda nem megyek.

– Na de gazdám...

– Nem.

– De...

– Nem és kész. Milyen fajtának kell az ellenmérge? – kérdezett vissza Harry ellenőrzésképp.

– Gargantua vigorosus – felelte a manó engedelmesen. – De...

– Menj!

– Igenis, gazdám! Már itt sem vagyok! – felelte a manó megadóan, és már készült is dehoppanálni.

– Várj! – szólt még Harry.

– Igen, Harry gazdám?

– Mielőtt még elindulsz – mondta a fiú elfúló hangon –, hozz ide egy vödröt...

* * *

Következő alkalommal valami égzengés rángatta ki Harryt egy szörnyűséges rémálomból, amiben a világ lángokban állt, neki pedig a vörös szemű, kígyóarcú Voldemorttal kellett szeretkeznie és megint ő, Harry volt alul...

Amint magához tért, szétnézett, és rájött, hogy egy bagoly zörgeti csőrével az ablakot. Egy lusta pálcaintéssel beengedte. A madár beröppent, majd leszállt a hasára a takaróra, és felé nyújtogatta a lábát, amin egy boríték lógott. A fiú odanyúlt, és leoldotta. A Mágiaügyi Minisztériumból jött, és amikor Harry kibontotta, a mágiaügyi miniszter hangja töltötte be a szobát. A jótékonysági bankettre szóló meghívást közölte, amiről Harry már tudott, viszont mostanra teljesen kiment a fejéből. Még az is, hogy beteget jelentsen.

– Jaj, ne – nyögte. – Még ez is. Nincs elég bajom? – kérdezte, és a sarokba hajította a levelet. A bagoly utánaröppent, felkapta, és először visszavitte neki, de ő elfordult, és a takarót is a fejére rántotta, úgyhogy inkább a könyvespolchoz szállt, majd kiállította egy jól látható helyre. Ezt követően kihussant az ablakon.

De Harry nem pihenhetett sokáig, mert Fizzy hamarosan visszaérkezett egy halk pukkanással.

– Harry gazdám – kezdte a manó óvatosan.

– No – felelte a fiú oda sem fordulva; túlságosan kimerítette a bankett miatti bosszankodás.

– Voltam a patikában, és hát van egy jó meg egy rossz hírem.

– Ne idegesíts – motyogta Harry.

– A jó hír az, hogy kaptam lázcsillapítót. A rossz hír pedig... hogy nincs ellenszerük... Túl ritka a kígyófaj ahhoz, hogy megérje nekik forgalmazni az ellenszérumát, ilyesmit magyaráztak.

– Ó, a rohadt életbe – morogta Harry a párnába.

– Azt mondták, hogy ha valakit megmar egy ilyen kígyó, akkor a legjobb egyből a Szent Mungóba menni. Én megmondtam, ugye, gazdám, hogy megmondtam? – kérdezte a manó Harry hátától.

– És ha az illető nem tud odamenni?

– Ezt is megkérdeztem. Ha az ispotály valamiért nem jöhet szóba, akkor meg kell főzni az ellenmérget. Viszont a receptje sem volt meg nekik... Biztos, hogy Harry gazdám nem akar mégis inkább elmenni a...

– Biztos.

– Segítenék.

– Akkor sem.

– De Harry gazdám, így nem maradhat...

– Nem megyek, és kész. És innentől hagyj ezzel békén.

– Igenis, gazdám – felelte a manó elhalóan, aztán halkan hüppögni kezdett. Erre Harry végre felé fordult.

– Most miért sírsz?

– Azért, mert hüpp, ennek a kígyónak hüpp, halálos a mérge, és hüpp hüpp...

– Tudom. – Harry egyáltalán nem tudta, de nem akart a már amúgy is halálra rémült manó előtt még ő is rémüldözni. – Ezért most elmész a könyvtárba, és felkutatod az ellenszérum receptjét.

Fizzy arca felderült.

– Felkutatom! Fel én! – jelentette ki a manó magabiztosan, majd dehoppanált.

Amint Harry magára maradt, megpróbálta minden energiáját a Tom-problémakörnek szentelni. Mi lesz, ha a fiú visszavadul, a sötét mágia felé fordul, követőket toboroz, és... Harry feje megfájdult. Fölösleges lett volna az időutazás? Minden úgy fog alakulni, ahogy eredetileg? Az nem lehet...

Ám hiába gyötörte az agyát, sűrű köd ült az elméjén, és hamarosan megint beleájult az öntudatlanságba.

Amikor magához tért, már sötét volt. Egy kis lámpa világított az éjjeliszekrényén, amellett pedig kihűlt leves és húsos palacsinta várakozott. Harry fintorogva fordult el. Már nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára, de semmi étvágya nem volt, csak annál nagyobb hányingere, hiába érezte, hogy korog a gyomra.

Aztán a tekintete rátévedt a meghívóra, amit még a minisztériumi bagoly helyezett a könyvespolcra, és ettől hangosan felnyögött. Mit csináljon most? A bankett mindjárt itt van, ő viszont a jelen körülmények közt nem valószínű, hogy addigra rendbe jön. És ha nem megy el a miniszter bulijára, búcsút mondhat az állásának. Valamit ki kell találni. Eszébe jutott egy ötlet. Lehet, hogy nem ez volt az évszázad ötlete, de Harry már annak is örült, hogy ezt ki tudta termelni csökkent munkaképességűvé vált agyából.

* * *

– Hello, Steve, hogy vagy? – kérdezte Harry a barátjától, aki az előbb érkezett a kandallón át.

– Kösz, jól – felelte a fiú. Mióta Harry nem látta, kissé megváltozott: fogyott, és az arca is nyúzottabb lett. Azon kívül a válasz sem hangzott túl őszintén. Talán Steve-nek is problémái akadtak.

– Biztos, hogy minden rendben? – kérdezte Harry óvatosan.

– Hát, mindig van valami – fintorodott el a fiú.

– Most például? – Igaz, hogy Harry a saját nyűgjei miatt hívta ide a barátját, de nem tudta megállni, hogy rá ne kérdezzen, mi nyomasztja Steve-et.

– Tudod, már egy ideje együtt járunk Cedrellával. Nemrég pedig eljegyeztük egymást.

– De hát ez csodás! – próbált lelkendezni Harry, amennyire erejéből telt.

– Igen, csodás – mondta Steve komoran bólogatva.

– Akkor mi a baj?

– A családja nem igazán örült neki – rántott egyet a vállán a fiú, mintha említésre sem volna méltó a dolog. – Vagyis annak, hogy egy Black-lány pont egy magamfajta muglipártolóval akar házasságot kötni.

– Nem igazán örült? Ez mit jelent? – kérdezte.

– Kitagadták – felelte Steve nyersen.

– Ó. Sajnálom. – Harry nem tudott többet mondani. Elmerengett egy kicsit, hogy Steve vajon miket mondhatott meggondolatlanul az aranyvérmániás Blackék füle hallatára, amivel így kihúzta náluk a gyufát. Steve nyelt egyet.

– Az én családom sem volt elragadtatva tőle, hogy pont őt akarom elvenni.

– Téged is kitagadtak? – ijedt meg Harry.

– Ja, nem. Simán csak nem támogatnak innentől semmiben.

– És most mi lesz?

– Keresünk munkát, és eltartjuk magunkat. Mást nem tudunk csinálni.

– Értem. Az jó. – Harry bárhogy igyekezett, semmi értelmesebbet nem tudott kinyögni. A szavak talán feleslegesek is voltak. Kínos csend kerekedett.

– Te meg rossz bőrben vagy – szólalt meg aztán Steve. – Mi van veled, beteg vagy?

– Nos, igen, beteg vagyok – hazudta Harry. Már szinte el is felejtette, miért hívta oda Steve-et. – És hát ebből kifolyólag szeretnélek megkérni egy hatalmas szívességre.

– Mi lenne az? – nézett rá a fiú mit sem sejtve, és leült Harry ágya szélére.

– Hát, arról lenne szó, hogy... – kezdte Harry, és elmondta a tervét az egyre nagyobb szemeket meresztő barátjának.

* * *

Két nap telt már el azóta, hogy Harryt megmarta a kígyó. A manó sorra kutatta a könyvtárak köteteit, egyelőre eredmény nélkül, Harry pedig addig is megpróbált lázcsillapítóval meg boszorkányfű kivonattal túlélni. Azonban hiába szívta ki a méreg jó részét, az állapota lassan, de biztosan romlott; nemsokára azt fedezte fel magán, hogy a légzési nehézségei felerősödtek. Ezt viszont igyekezett eltitkolni a manó elől, aki már így is betegre aggódta magát érte. A fiú már nem engedte be a baglyokat sem. Többnyire meg sem hallotta a kopogtatásukat, hiszen az idő nagy részében félig eszméletlen állapotban feküdt.

Egyszer arra riadt fel, hogy megveszekedetten dörömbölnek a bejárati ajtón, és megállás nélkül nyomják a csengőt. Talán Tom jött vissza? Nem, ő simán be tudna jutni. Így aztán nem foglalkozott a dologgal; ha akar valamit az illető, majd úgyis visszajön később. Ekkor dörrenés hallatszott; betörték az ajtót? Lehet, hogy ki akarják rabolni? Harryt már ez sem érdekelte, olyan sok ellopnivaló nem akadt a házban. Aztán léptek hallatszottak egyre közelebbről.

– Harry, odafent vagy? – kérdezte valaki. Mégsem betörő. De ki akarhatja őt ennyire látni? Aztán a zajok hangosabbak lettek, míg végül kinyílt a hálószoba ajtaja, és Abraxas jelent meg benne. Harry csak a szemét fordította arra, majd vissza előre, és inkább becsukta.

– Szóval itt bujkálsz! – mondta Malfoy.

– Mégis... hol lennék? – morogta Harry.

– Mondjuk a munkahelyeden. Mi van veled? – kérdezte a fiú, és közelebb jött. – Nem válaszolsz a leveleimre, nem nyitsz ajtót. Már többször is voltam itt, de gondoltam, türelmes leszek, annak ellenére, hogy a Homenum revelio mindig kimutatta, hogy itthon lebzselsz.

– Van egy kis... egészségügyi problémám – felelte Harry.

– Igen, azt látom. Elég vacakul festesz. – Harry nem reagált. – Hol van Tom? Miért nem ápol téged?

Harry elmorfondírozott, mi is hazudjon. Ha Abraxas megtudja, hogy ő és Tom szétmentek, nem lesz már módja a zsarolásra, és lehet, hogy inkább keresztbe tesz majd, és eléri, hogy egyiküké se legyen a lándzsa, semmint hogy egyedül Harryé. Harry viszont akarta a lándzsát, és ehhez elengedhetetlen volt Malfoy segítsége.

– Külföldön mutatják be a festményeit – nézett végre a fiúra. – Nem akartam elrontani az örömét, inkább nem mondtam meg neki, mi történt velem.

– Miért, mi történt? – lépett közelebb Malfoy összevont szemöldökkel.

– Hát... szóval... egyszer épp jöttem át a parkon, amikor megmart egy kígyó – rögtönzött hirtelen, aztán gondolatban beleverte a fejét valami jó keménybe, amiért nem hazudott valami mást. De hát ilyen állapotban az is csoda volt, hogy a saját nevére emlékezett.

– Egy kígyó. A parkban. – A fiúnak résnyire szűkült a szeme.

– Igen.

– Hogy került oda egy kígyó?

– Mit tudom én! Lehet, valaki megunta a házi kedvencét és elengedte.

– Milyen kígyó volt?

– Nem láttam, sötét volt.

– Egészen véletlenül, de egészen halál véletlenül nem egy Gargantua vigorosus mart meg? – Harrynek meglódult a szívverése. Malfoy sejt valamit.

– Honnan tudjam? Mondom, hogy sötét volt.

– Csak mert pár hete Iphygenia, akit ti gyanúsan megkedveltetek Tommal, eltűnt. Milyen különös egybeesés, nem?

– Ja, különös.

– És miért nem mész az ispotályba? Ott könnyedén helyre pofoznának.

– Nem lehet.

– Miért nem?

– Csak.

– Úgy viselkedsz, mint egy ötéves – fonta össze Malfoy a karját maga előtt. Az ujján megcsillant egy gyűrű.

– Mi van, eljegyezted Miss Charmingot? – kérdezte Harry a díszes gyűrűt megpillantva. A kérdés egyszersmind kiváló lehetőségnek bizonyult arra, hogy elterelje a szót.

– Igen – válaszolta a másik, és szórakozottan babrálni kezdte az ékszert. – Kicsit szokatlan érzés, hogy Grace a feleségem lesz. De azért nem rossz. Tényleg, te miért nem jegyezted el Tomot? – kérdezte ártatlan hangon.

– Na, takarodj innen a faszba – mordult Harry, és elfordult. A takarót is magára húzta, jelezve, hogy a társalgás a részéről be van fejezve. Malfoy csak nevetett, és odahajolt hozzá.

– Nem megyek innen sehová. Nekünk még van egy kis elintéznivalónk, nem emlékszel? – Fenyegetővé vált, mély hangja éles kontrasztban állt lányos arcával. – Ígértél nekem valamit, és addig nem tágítok, míg meg nem kapom.

Harry erre visszafordult, belemarkolt a hosszú, szőke hajtömegbe, majd annál fogva rántotta egészen közel magához a fiút. Malfoy fájdalmasan felnyögött.

– Mégis, szerinted hogy a halálba tudnék ilyen állapotban kirabolni egy múzeumot? – kérdezte Harry mérgesen.

– Ezért vagyok itt, idióta – sziszegte Abraxas, és hozzáérintette a pálcáját Harry kezéhez. Amazt mintha áramütés érte volna, azonnal elengedte a haját.

– Te rohadék! – kiáltott fel Harry a kezét dörzsölgetve, Malfoy pedig gyorsan hátradobta a fürtjeit, hogy elejét vegye még egy hasonló inzultusnak.

– Ki nem állhatom, ha a hajamat buzerálják. Apropó, honnan tudod, hogy a lándzsa egy múzeumban van?

Harry nyelt egyet.

– Hát ööö...

– Nyomozgattál nélkülem? – nézett rá Malfoy.

– Én nem, én csak...

– Milyen meggyőzően állítottad, hogy egyedül aztán egy tapodtat sem teszel.

– El akartam mondani.

– Persze – szűkült kicsire Abraxas szeme. – Na, hol is tartottunk? – folytatta aztán, mielőtt még Harry válaszolhatott volna. – Ja, igen. Ott, hogy segíteni fogok neked, hogy aztán te is segíteni tudj nekem. Tehát meggyógyítalak.

– Majd pont te? – röhögött Harry.

– Ha már nem vagy hajlandó ispotályba menni, akkor be kell érned velem – mondta, és odatérdelt Harryhez, hogy kitapintsa a pulzusát. – Összevissza kalapál a szíved – állapította meg.

– Nem mondod! Napok óta kígyóméreg kering az ereimben, szerinted ez meglepő?

– Ahhoz, hogy képes legyek eldönteni, meglepő-e vagy sem, tudnom kéne, milyen kígyó mart meg. Minden fajtának más hatású a mérge. Szóval, ki vele: milyen kígyó mart meg?

– Mondtam már, hogy nem tudom! Halvány fingom sincs! – Harry már szinte fuldoklott, amire még a bosszúság is rásegített. Nincs elég baja, még Malfoynak is pont most kell őt vegzálnia?

– Figyelj, megfőzném neked az ellenmérget, ha tudnánk a kígyó fajtáját, de mivel nem tudjuk, ezért nincs más megoldás, elviszlek a Szent Mungóba.

– Ezt felejtsd el, és hagyj békén! Tűnj el innen!

– Mondtam, hogy nem megyek innen sehova! – rivallt rá Malfoy olyan hirtelenséggel, hogy Harry valósággal megijedt. – És ne nézz hülyének! Elloptátok Iphygeniát, aki megmart, igaz? Ezért nem mehetsz az ispotályba, mert el kellene mondani, hogy mi mart meg! Aztán ha kiderül, hogy egy olyan ritka kígyófajtáról van szó, amiből van vagy hét példány az országban, akkor nem telne sok időbe, hogy lelepleződjön a lopás! Így van, vagy így van?

– Nem loptuk el! Ő maga szökött el! Ha biztonságosan tartod és időben méregteleníted, akkor ez nem történik meg! – bukott ki Harryből.

– Én méregteleníteni akartam, csak még előtte elloptátok!

– Mondtam, hogy nem loptuk el! Odaszökött hozzánk!

– És mégis hogyan? Megkérdezett pár járókelőt, hogy nem tudják-e megmondani, merre laktok?

– A csatornába eresztette le magát, és a szaglására támaszkodott. Már a Roxfortban is ezt csinálta... csak te nem tudtál róla. Vagy nem akartad tudomásul venni, mert akkor tenni is kellett volna valamit! – Malfoy erre nem felelt, csak mérgesen hátradobta a haját.

– Hol van most? – kérdezte aztán.

– Megszökött – felelte Harry. A kígyó Tommal együtt ismeretlen helyre távozott, úgyhogy végül is azt lehetett mondani, hogy megszökött.

– Nagyszerű – mondta Abraxas mérgesen. – Tudod, mennyibe kerül egy ilyen állat?

– Ha olyan rohadt drága, miért nem tartottad úgy, hogy ne szökhessen el, az ég áldjon meg?! – Harry már kezdett vörösödni. Túlságosan felhergelte magát.

– Na jó, figyelj. Megvan otthon az ellenméreg receptje – mondta erre Malfoy békülékeny hangon. – Elhozom és elkészítem, te meg addig el ne merj patkolni.

Harry már nem bírt válaszolni, csak zihált, Abraxas pedig dehoppanált. Végre csönd lett. Harry megpróbált megnyugodni, ennek érdekében pedig mélyeket lélegezni, de mintha a teste elfelejtette volna, hogyan kell, alig kapott levegőt. Minden lélegzetvételért meg kellett küzdenie.

Ekkor megint egy pukkanás hallatszott; ezúttal Fizzy hoppanált oda.

– Harry gazdám – kezdte –, most sem jártam sikerrel. Úgy látszik, nehezebb lesz megtalálni a receptet, mint gondoltuk. Valami nagyon ritka kígyó lehet. Hazajöttem ebédet főzni, de aztán megyek tovább keresni.

– Nem kell – nyögte Harry. – Már megvan. Segít... valaki.

– Ki az, aki segít?

– Egy... barát. – Harrynek nem volt kedve magyarázkodni. Meg kapacitása sem.

– Ó, az csodálatos, ha egy barát megtalálta Harry gazdámnak a receptet! – örvendezett a manó. – Milyen nagyszerű barátai vannak az én Harry gazdámnak! – Harry becsukta a szemét.

– Most... eredj főzni. Aztán meg... csináld a szokásos dolgaidat – adta ki az utasítást.

– Rendben van, Harry gazdám! Már megyek is! – szaladt a manó boldogan.

* * *

Malfoy nemsokára elhozta a receptet, és hozzálátott az elkészítéséhez. Mivel az ellenszer beadása több napot vett igénybe, és minden alkalommal frissen kellett megfőzni, a fiú addig bevette magát Harryhez. Fizzy boldogan mosott, főzött, takarított és Malfoyt különös tisztelettel övezte. Nagyrabecsülése jeléül többfogásos ebédeket csinált, és minden nap úgy kitakarította a házat, hogy esténként ájultan esett össze.

Az egyik ilyen takarítási rohama közepette Harry elébe állt, kezében egy kisméretű tárggyal.

– Mit szeretnél, Fizzy? – kérdezte tőle a fiú az ágyban fekve.

– Én csak azt akarom megkérdezni, hogy mit tegyek ezzel az üvegcsével – mutatta fel a manó. – Még Tom gazdám hagyta itt.

A sárga tinta volt az. Amikor Harry meglátta, összeszorult a szíve, aztán olyan mérges lett, hogy már érezte is, ahogy felszökik a láza. Tom sosem nyitotta ki azt az üveget. Vajon miért nem? Ezt még sosem sikerült megfejtenie, és valahányszor erre gondolt, csak elszomorodott vagy felpaprikázta magát, ahogy most is. Tom azért hagyta itt a tintát, hogy megmutassa, ennyit jelentett neki az ajándéka? Hogy arra sem vette a fáradságot, hogy egyáltalán kinyissa? Harry legszívesebben kivágta volna az ablakon, de hozzáérni sem volt kedve. Meg akarta mondani a manónak, hogy dobja ki, de ezt sem sikerült véghezvinnie, noha többször is nekifutott.

– Tedd a... kandallópárkányra – mondta végül zihálva. – Majd kitalálom... mi legyen vele.

Arról, hogy Tommal mi legyen, még ennyi fogalma sem volt. A fiú bárhol lehetett. Talán épp egy könyvtárban ülve szívja magába a sötét mágia alapjait, vagy követőket toboroz és a világuralmi törekvéseit dolgozza ki... Harry leizzadt a gondolatra. Hogy lehetne kideríteni, merre jár Tom, és mit csinál? Hogyan tudna egy kicsit nyomozni utána? Ne adj' Isten, egyenesen szemmel tartani? Ráadásul úgy, hogy közben folyton Malfoyjal kell lennie. Fizikai lehetetlenség. Hacsak nem csinálja meg helyette valaki. De hát kiben lehetne ennyire megbízni?

Harry tekintete ekkor Fizzyre vándorolt; a manó mit sem sejtve pislogott vissza rá.