Amikor Fizzy betette a lábát Harryékhez, és meglátta a térdig érő koszt, az égig érő mosatlan és szennyes halmokat, meg az üres kamrát, kijelentette, hogy megérkezett a paradicsomba. Azt mondta, a tétlenségbe már kezdett beleőrülni, de most megkönyörült rajta az ég, és ezért boldogságában könnyekre fakadt. Minden tetszett neki, a kuka mellett kialakított vacka is, még Tomot is szimpatikusnak találta. (Ez utóbbin Harry kicsit meg is sértődött.) Töretlen lelkesedéssel sajátította el a házimunka fortélyait, és örömmel szívta magába azt a kevés főzőtudományt, amit Harry át tudott adni neki.

Egyik szombat este, amikor Harry végzett a sült hús meg a krumplipüré elkészítésének, a fehérnemű kimosásának, valamint az ablakpucolás helyes lépéseinek megtanításával, végre leült egy kicsit a kandalló előtti fotelbe szusszanni. Innentől szabad volt a hétvégéje hátralevő része, ő pedig semmi másra nem vágyott, mint csendben és nyugalomban maga elé bámulni. Valamint elszívni egy szál olcsó cigarettát – ugyanis ő is rászokott.

Ám ekkor megint elkezdődött az a neszezés. Harrynek arra kellett gondolnia, hogy egész biztosan egy gonosz kopogószellem lesz az, hiszen annyira pontosan akkor kezdett el zajongani, amikor ő pihent volna. Mérgesen állt fel és ment a konyhába. A szekrényből aztán elővette a már egy hete megvásárolt egércsapdát – mert mi van, ha mégiscsak egér? –, majd odament a festegető Tomhoz, hogy egy kis vadászatra invitálja – mert mi van, ha mégiscsak szellem? Ez utóbbi okból nem merte a manóra bízni a dolgot.

– Te, figyelj – kezdte –, most már nézzük meg, mi a nyavalya van ott lent a pincében, mert egyre gyakrabban kalamol.

– Igen, én is hallom – felelte Tom, és ráérősen megejtett még néhány ecsetvonást. – Rendben, menjünk – tette le aztán a pemzlit.

Együtt odajárultak a pincébe vezető ajtóhoz, aztán meg is torpantak, mert megint elkezdődtek a hangok. Most mintha tompán puffant volna valami a csöveken. Egy pillanatra egymásra néztek, aztán Tom megvonta a vállát, és kiszórt egy Alohomorát az ajtóra, mire az nyikorogva feltárult. Dohszag áramlott feléjük és hideg, a poros lépcsősor pedig mintha a végtelen, fekete semmibe vezetett volna. Megint megzördült valami. Harry nyelt egyet, és már nem is annyira akarta kideríteni, mi van ott lent.

– Lumos! – mondta Tom, és amint világosság gyúlt pálcája hegyén, megindult lefelé. Harry szintén fényt gyújtott, aztán nagy nehezen követte a fiút. Pár lépcsőfokot kellett csak megtenniük, és lejutottak egy meglepően tágas helyiségbe. Szinte teljesen üres volt, két törött széket kivéve, a mennyezetről meg valamiért két villanykörte lógott le – talán eredetileg muglik építhették a házat. Míg Tom körbevilágított a pálcájával, mint egy zseblámpával, addig Harry letette az egércsapdát egy sarokba. A földön széttépett egértetemek hevertek, amelyek láttán összeráncolta a szemöldökét.

– Oda nézz! – mondta Tom, és a fenti csövekre mutatott. Harry felpillantott, de már csak egy tovasurranó, fekete árnyat látott, ami aztán eltűnt a polcok és a többi cső rengetegében.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte. Érezte, hogy a szíve hevesebben ver.

– Nem tudom, de egér biztos, hogy nem. Annál nagyobbnak látszott – felelte Tom.

– Most ott van! – szólalt meg Harry, amikor egy halk kis puffanással egyidejűleg megint megmozdult valami, és rámutatott a pálcájával. Egy világító szempár hunyorgott rájuk.

– Csak egy macska – legyintett Tom, Harry pedig megkönnyebbülten felnevetett. Örült, hogy nem kísértettel van dolguk; azt nehezebb lett volna nyakon csípni. Apró lábak dobogása hallatszott, aztán az állatka egy ugrással az egyik szék alatt termett, és onnan figyelte őket gyanakvóan.

– Szinte még kölyök – mondta Harry, amikor megint ráirányította a fényt. A fekete bundás jószág olyan sovány volt, hogy szinte csak szemből meg lábból állt, és most ugrásra készen méregette őket. – Fizzy lehet, hogy örülne neki.

– És miből vennél neki kaját? – kérdezte Tom kijózanítóan. Harry leeresztette a vállát; a fiúnak igaza volt. – Ráadásul lehet, hogy nem is kóbor, csak beszökött ide, és itt ragadt.

– Tényleg, hogy jött be egyáltalán? – kérdezte Harry. Tom erre körbejáratta a pálcáját, hogy mindent megvilágítson.

– Ott egy pinceablak – mondta. Egy picike ablak állt a mennyezet alatt, résnyire kinyitva. – Biztos beugrott, de kimenni már nem tudott.

Harrynek megint igazat kellett adnia, de azért odament a székhez, hogy kicsalogassa alóla az állatot.

– Gyere ide hozzám, cicc, cicc – szólongatta, de az állatka csak bizalmatlanul hátrált, aztán amikor ő érte nyúlt, hogy megfogja, odakapott, véres csíkokat hagyva Harry kezén. A fiú felszisszent.

– Én egyszerűen csak kilebegtetném az ablakon – vetette közbe Tom.

– Persze, hogy halálra rémiszd. Már így is eléggé ijedt – felelte Harry a kezét dajkálva.

– Akkor csináljunk neki mászókát – mondta Tom, azzal megragadta a másik széket, és rátette arra, amelyik alatt a macska lapított. Az állat erre kilőtt az átellenes sarokba.

– Mire volt ez jó? – kérdezte Harry.

– Nézd, erre – mutatott Tom az állatra, ami onnét messzebbről úgy tűnt, jobban átlátta a lehetőségeit, mert nekifutásból felpattant a székek tetejére, onnan elrugaszkodva az ablakpárkányra, és ezután egy szökkenéssel kint is termett. Harry sóhajtott egyet. Kicsit csalódott volt a macska miatt, de belátta, hogy úgysem tudták volna etetni. Odalépett az ablakhoz, és bezárta. Vacogtatóan hidegre hűlt a levegő, és az egész helyiséget hátborzongató légkör lengte körbe.

– Akkor ezzel megvolnánk, menjünk – mondta, és a feljárat felé fordult, ám Tom nem tartott vele. Harry visszanézett; a fiú furcsán zavarodottan nézegetett körbe; megszemlélte a villanykörtéket, aztán felkapcsolta a villanyt. Csak az egyik égő világított, sápadt fényével sárgára festette a penészes falakat. Most, hogy nem vonta el a macska a figyelmét, Tomnak lehetősége adódott jobban megfigyelnie a helyiséget, és valami nagyon megfoghatta benne. A fiú tekintete a fenti csövekre tévedt. Úgy bámulta őket, hogy Harrynek is oda kellett néznie, ő viszont semmi különöset nem vélt rajtuk felfedezni. Aztán rájött: Tom emlékezett. Ebben a megvilágításban a helyiség pont úgy nézett ki, mint az árvaház pincéje.

– Tom, menjünk innen – mondta neki. Mielőbb el akart onnét tűnni, a szőr is felállt a hátán a pince baljós hangulatától. Mintha nem is ketten lettek volna ott a fiúval, hanem hárman; Tom, ő, és a sötét, mélységes káosz, ami valahonnét a múltból nyúlna vissza értük, és azt suttogná a fülükbe: létezem. – Menjünk már – sürgette, de a fiú nem moccant, mintha meg sem hallotta volna őt, ellenben felnyúlt a csövekhez, és lágyan végigsimított rajtuk, mintha lenyűgözve csodálná őket. Harry valósággal rosszul lett. Mit fog csinálni, ha Tom megint bekattan? A lappangó iszonyattól a gyomra is felfordult. Még emlékezett arra a rettenetes tehetetlenség érzésre, ami az árvaházban kerítette hatalmába a bombázás alatt, látva Tom zavarodottságát.

– Gyere, húzzunk már el innen! – szólt a fiúnak, de az nem reagált. Helyette mindkét kezével megragadta az egyik csövet, és ezt mondta:

– Kötözz ki.

– Mi van? – tágult nagyra Harry szeme.

– Jól hallottad, kötözz ki ide.

– De... minek?

– Csak.

Harry tétovázott.

– Figyelj, nem mehetnénk mégis inkább? – kérdezte. – A frász jön rám ettől a helytől.

– Azt mondtam, kötözz ki – ismételte el Tom, és egy tapodtat sem moccant. Harry hezitált, egy helyben toporgott, de aztán rájött, hogy feleslegesen kötekedne Tommal, úgyis a fiú nyerne, így odament hozzá, és bár harcolva magával, de egy pálcaintéssel köteleket varázsolt Tom csuklójára, odarögzítve ezzel a csőhöz. Abban reménykedett, hogy a fiú talán csak egy kis bizarr szado-mazo szexre vágyik.

– És most vedd elő a nadrágszíjadat – mondta ekkor Tom. Harry azt hitte, rosszul hall.

– T... tessék? – kérdezte, bár nagyon is jól értette, mit kért tőle a fiú. – Te megvesztél – szaladt ki a száján.

– Lehet – felelte Tom mélázva. – Na, mi lesz?

Ugye, nem azt akarja tőle?

Csináltak már érdekes dolgokat nemi élet címszó alatt, sőt, még az érdekesnél is érdekesebbeket, de még soha nem kellett Tomot szíjjal vernie. Ennyire nem maradt már semmi, ami a fiút lázba hozná, hogy ilyesmik kellenek neki?

Harry összeszedte magát, aztán lassan kikapcsolta az övét, majd még lassabban kihúzta a nadrágjából.

Félt. Nem attól rettegett, hogy nem lesz képes megtenni azt, amit a fiú akar tőle, hanem attól, hogy igen...

– Most pedig tedd meg – szólt az utasítás, mint egy ítélet. Harrynek nem maradt már reménye.

Nem kérdezett most már semmit. Talán maga Tom sem tudta, miért kéri őt erre. Talán nem is volt rá ésszerű magyarázat. Mert talán ez az egész már kívül esett az ésszerűség határain.

Megragadta a fiú ingét, és egy rántással széttépte, feltárva a hátán a hosszú, fehér hegeket. A látványuk mindig felingerelte. Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani, de lehet, hogy erre sem lett volna érdemes magyarázatot keresni.

Aztán egyik kezébe vette a bőrszíjat, egy széles mozdulattal meglendítette, és lesújtott. Tom összerándult, amikor a szíj a hátát érte, de meg sem nyikkant.

Harry egy kicsit ostobán érezte magát, amint éppen Tomot veri, úgy, hogy maga a fiú kérte erre. Sokkal természetesebb volt számára, ha egy veszekedés fajult el; ha a bántalmazó saját akaratából tesz ilyesmit, de így, hogy Tom direkt erre kéri... Zavarban volt, és nagyon örült, hogy rajtuk kívül senki nem tudja, mi történik e négy fal között.

Majd újra lecsapott, aztán újra és újra.

Eleinte kisebbeket próbált ütni, finomabban legyinteni a fiú testét, de ettől még ostobábban érezte magát. Egy fenyítés arról szól, hogy fájjon, nem? Hogy Tom miért akart fenyítést, az mindegy volt, az a lényeg, hogy akart. Ő pedig megadhatja neki.

Végül is miért ne tenné? Tom Denem állt előtte, a későbbi Voldemort. Voldemort! Aki annyi embert meggyilkolt. A szüleit, Siriust és még egy csomó ártatlan embert, még a saját apját is! Miért kéne egy percig is sajnálnia? Harry egyre erősebbeket ütött, a fiú hátán rózsaszín csíkok kezdtek gyűlni a fehérek mellé. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Visszagondolt a gyerekkorára; a Dursleyéknál ért megaláztatásokra, a kiszolgáltatottságra, Dudley bántalmazásaira. Siriusra. A pokoli fájdalomra, ami a férfi halála után a lelkére telepedett. Dumbledore-ra. Ronra. Hermionéra. Attól, hogy ő visszament az időben, nem vált mindez semmivé. Vele ez mind megtörtént. Voldemort mindenkit elvett tőle, akit valaha szeretett, és ennek az emléke élőbb volt bármi másnál.

Az izmai megfeszültek; teljes erejéből ütött. Tom fájdalmasan felnyögött, a hátán pedig felszakadt a bőr, és szivárogni kezdett a pirosló vére. Harryt nem érdekelte. Lendületet vett, és még nagyobbat ütött. Hiszen Tom akarta ezt, vagy nem? Akkor hát megkaphatja.

A szíjat már átáztatta a vér, Tom pedig minden csapáskor felkiáltott, de Harry már nem látta őt és nem hallotta. Csak apját és anyját látta, Siriust, és Dumbledore-t. Mindenkit, akit túl hamar elvett tőle a sors. A sors, aminek Tom képzelte magát. A gyűlölet méregként áradt szét az ereiben, megfeketítve, elrohasztva mindent, amihez csak hozzáért a bensőjében, ugyanakkor végtelen energiával látta el a karját. Egy öröktől fogva szunnyadó szörnyeteg ébredt föl benne.

Megállás nélkül ütött, verejtékcseppek gördültek le a homlokán.

– Elég! Elég! Elég! – hallotta valahonnan messziről.

Hirtelen azt sem tudta, hol van. Aztán rájött, hogy Tom kiáltozik. A fiú rogyadozó térdekkel állt előtte egy csőhöz kikötözve. A háta... a hátán nyílt sebek sorakoztak, a felhasadt bőr alatt kilátszott az eleven hús, a vér pedig feketére áztatta a nadrágja derekát. Harry első gondolata az volt, hogy vajon ki művelhette ezt. Aztán a tekintete a saját kezére vándorolt. Rémülten ejtette ki belőle a szíjat.

– Én... sajnálom. Sajnálom, sajnálom – hebegte, miközben remegő kézzel leoldozta a fiút a csőről. Tom egyből a földre zuhant. A válla rázkódott, ahogy sírt. De csak némán. Harry maga felé fordította; Tom arcán könnyek csorogtak végig. – Annyira sajnálom – suttogta Harry, és magához ölelte a fiút.

A keze forró nedvességet érintett – vért –, így inkább Tom karjait fogta meg. Képtelen volt elhinni, hogy ezt ő művelte vele. Mintha ott sem lett volna közben, mintha nem is ő csinálta volna ezt, hanem valaki más. Aztán felállt, és nagy nehezen a fiút is felhúzta, majd átölelte, és vele együtt dehoppanált.

A hálószobába teleportálta magukat, ahol Tomot gyengéden ráfektette hassal lefelé az ágyra.

– Sajnálom, sajnálom, tényleg sajnálom – hajtogatta közben. Semmi mást nem tudott kinyögni. Gondolkodni is alig bírt.

Valahogy el kellett látnia a fiú sérüléseit. Magához invitálta a boszorkányfű kivonatot – szerencsére maradt egy jó adag abból, amit még Tom adrenalinfüggő korszakában szerzett be –, és ráöntött belőle a sebekre, amelyek ennek hatására sisteregni kezdtek, majd gőzölögni, és egykettőre behegedtek. Hogy jobban lásson, egy szivacsot is magához hívott, amit bűbáj segítségével megnedvesített, és lemosta vele a megszáradt vért. Nem sajnálta a varázsfőzetet, addig locsolta vele a fiú hátát, amíg úgy nem találta, hogy minden begyógyult rajta.

Aztán amikor végzett a munkával, nagyot sóhajtott, és lehajtott fejjel megpihent.

Ekkor Tom megfordult.

– Sajnálom – mondta Harry a szemébe nézve, és tényleg így érezte. Mr Garrett jutott az eszébe, amitől csak még jobban szégyellte magát, a férfit pedig még jobban gyűlölte. Sosem akart volna olyanná válni, mint az a szörnyeteg, erre tessék, a legjobb úton halad felé.

Tom megragadta őt a tarkójánál fogva, és magához húzta a fejét. Harry óriási megdöbbenésére a fiú megcsókolta, méghozzá olyan gyengéden és finoman, mint még soha azelőtt. Harry nem értette az egészet, de igazából nem is akarta, csak mérhetetlen bűntudat munkált benne, ami eltökélt szándékká vált, hogy kiengesztelje Tomot. A fiú Harry ingéhez nyúlt, és lassan kigombolta. Ő nem tiltakozott, bár még jobban meglepődött, mint az előbb. Tom még ezek után szeretkezni akar? Mindegy, ha ezt akarja, akkor ezt is megkaphatja; Harry mindent el akart követni, hogy jóvátegye a bűnét.

Ő is olyan gyengéd volt, mint még soha életében.

* * *

Harry alaposan a kedvére tett Tomnak, és minden vágyát kielégítette, majd miután magának is megengedte az élvezetet, kimerülten omlott a fiú karjaiba. Pár percnyi szusszanás után letakarította magukat, aztán úgy helyezkedett, ahogy Tom a legjobban szerette; a hátára feküdt, a fiút pedig magára húzta, hogy a feje az ő mellkasán pihenjen. Ezután nem sok időbe telt, Tom már álomba is merült.

Harry egyedül maradt nyomasztó gondolataival. Az üres plafont bámulta, miközben újra meg újra végigpörögtek a szeme előtt az előző pár óra eseményei. Egy vérengző szörnyetegnek érezte magát, aki néha a leggyengédebb szerető volt, de leginkább egy tudathasadásos pszichopata. Szeretett volna ő is elaludni, de nem ment; az agya fáradhatatlanul játszotta vissza végtelenített filmként a történteket. Mint egy kiakadt lemezjátszó, ami mindig csak ugyanazt a pár dallamot játssza. Mindig csak ugyanazt. Mindig.

Aztán Tom nyöszörögni kezdett. Harry mosolygott magában; a fiú, miközben álmodott, gyakran nyögött, és mindenféle fura hangokat adott ki, amik őt nevetésre késztették. Tom ilyenkor olyan védtelen és kiszolgáltatott volt. Nem úgy, mint nappal... Harry óvatosan végigsimított a fején. Ekkor a fiú valamit suttogott, de ő oda sem figyelt; valószínűleg úgyis csak valami álom-halandzsát mond.

– Harry – hallotta a nevét fél füllel. – Harry.

– Hm? – kérdezte ő szórakozottan, alig hallhatóan.

– Harry... Az enyém vagy. – A fiú párszaszóul beszélt.

– Ki másé lennék? – kérdezte Harry. Tom nem ébredt fel.

– Csak az enyém vagy.

– Nyilván.

– Örökké az enyém leszel.

– Sajnos én is így látom – sóhajtott Harry.

– Ha elhagysz, én...

– Akkor mi lesz? – kérdezte Harry magában mulatva.

– Ha el mersz hagyni, én... megöllek. – Harry csak mosolygott, és tovább bámulta a plafont. Hozzá volt már szokva Tom fenyegetéseihez, néha még szórakoztatták is, ahogy most is.

– Harry...

– Tessék – válaszolt ő suttogva, bár tudta, hogy Tom úgysem hallja.

– Én...

– Te?

– Én...

– Igen?

– Én...

– Mi van? – Harry már kíváncsi lett.

– Én...

– Bökd már ki.

– Szeretlek...

Harry azt kívánta, bárcsak rosszul hallott volna, de teljesen jól értette, amit Tom mondott. A fiú szereti. Egy pár pillanatig levegőt venni is elfelejtett, az előbbi események filmje pedig, ami addig folyamatosan a szeme előtt pergett, egyszeriben leállt és elnémult. Harry minden gondolata és érzése megszűnt létezni, csak az üresség maradt legbelül. Olyan üres lett minden, mint a plafon, amit nézett. Felbukkant még egy halvány gondolatfoszlány: vajon milyen érzés lenne Tomot viszontszeretni? Aztán ez is eloszlott, és végképp nem maradt már semmi. 

Zene: Apocalyptica - S.O.S. (Anything but Love)