Miután ládáikat cipelve kiléptek a kapun, az egy dörrenéssel bezárult mögöttük. Harry némán Tomra nézett; a fiú most nem tűnt dühösnek, nem úgy, mint pár napja, amikor a kicsapás még csak fenyegette őket. Most inkább kifürkészhetetlen csendbe burkolózott. Harry sem nagyon mert megszólalni, de azért feltett egy kérdést:

– Most merre? – Tom nem felelt, csak megindult a birtok határa felé. Harry vele ment. Amikor elérték, Tom Harrybe karolt, és dehoppanált.

Egy barlangszerűségben lyukadtak ki.

– Hol vagyunk? – kérdezte Harry.

– Kell valami hely, ahol biztonságban hagyhatjuk a ládáinkat, míg el nem intézzük a dolgainkat – hajította le Tom a ládáját. – Szükség lesz a köpenyre – tette hozzá. Harry vonakodva elővette, aztán Tom megint belekarolt, és már ott sem voltak.

Másodszorra az Abszol úton kötöttek ki, Londonban.

– Mit akarsz elintézni? – kérdezte Harry.

– Szereznünk kell pálcát – felelte Tom már megint olyan hangsúllyal, mintha a válasz teljesen magától értetődő lenne.

– Öhh... pálcát? – csodálkozott Harry. – Csak nem... lopni akarsz egyet?

– Mégis mit gondoltál? Hogy pálca nélkül fogom innentől tengetni az életem? – Hát persze, Tom Denem jellemétől nyilvánvalóan nem állt távol a lopás. Attól még, hogy a fiú az ágyban felszabadultabb lett, és nem érdekelte már annyira a tanulmányi előmenetel, más tekintetben – például erkölcsi kérdésekben – megmaradt eredeti önmagának. Harry viszont a jelenlegi szituációban inkább nem akart erről vitába bonyolódni vele.

– És honnan lopunk majd?

– Mit tudom én. Mondjuk egy gyerektől a láthatatlanná tevő köpeny alatt.

– Mi lesz, ha észreveszi, és fellármázza a környéket?

– Ez benne van a pakliban. Vagy mondjuk egy részegtől is lophatunk.

– Inkább – könnyebbült meg Harry valamelyest.

– Akkor menjünk a Foltozott Üstbe – adta ki Tom az utasítást.

Egy sötétebb sikátorban magukra öltötték a köpenyt, majd elsétáltak a téglafalig. Itt lecövekeltek, és megvárták, hogy valaki odamenjen, aztán amikor egy idős varázsló megkocogtatta a falat, és átmászott rajta, a fiúk is átsorjáztak mögötte. Pár lépéssel átszelték a hátsókertet, majd bementek ők is az épületbe.

Harrynek már volt egy rossz élménye kocsmai lopással kapcsolatban, de most megpróbálta összeszedni magát. Úgy látszik, ez járhatott Tom eszében is, mert a fiú halkan odasúgta Harrynek:

– Majd csinálom én.

Harry nem tiltakozott.

A füstös helyiségben egy megbűvölt zongora magától játszott, a kocsmáros varázsló pedig a söntésnél mosogatott. Harry végignézett a vendégeken; fiatal varázslók flörtölgettek néhány könnyűvérű éjszakai boszorkánnyal, egy-két magába fordult fazon iszogatott csendesen a sarkokban, és volt egy, aki az asztalra borulva horkolt. Ez utóbbit Tom is kiszúrta, mert megrángatta Harry karját, fejével pedig a férfi felé bökött. Harry nem nagyon tehetett mást, bólintott.

Amikor odaértek és megálltak mellette, Tom felmérte a terepet, aztán szétnézett, de senki nem figyelt feléjük, ezért odahajolt a részeghez, és óvatosan benyúlt a felöltője alá. A varázsló horkantott egyet – Tom ledermedt –, de az nem ébredt fel, úgyhogy a fiú folytatta a munkát. Nemsokára elégedetten felegyenesedett, és intett a fejével, hogy odébb állhatnak.

– Megvan, ami kellett, most még neked is szerzünk egy pálcát, aztán tűnjünk el innen.

Ezután Tom felszólítására odaóvakodtak a hangosan udvarló fiatal varázslókhoz. Három erősen kisminkelt boszorkány szórakoztatott három fiút, mindegyikük előtt valami tömény állt az asztalon, a hangulat pedig a tetőfokára hágott; disznó viccek röpködtek, amiken a jelenlévők harsányan fel-felnevettek. Tom megállt a fiúk mellett, és végigpásztázta őket; hamarosan meg is pillantott egy farzsebből kikandikáló pálcavéget. Megvárta, míg a tulajdonosa elfordul, aztán megragadta a kiszemelt zsákmányt. Ekkor valaki hátulról nekik ment, és kis híján fellökte őket – egy toalettre igyekvő, illuminált varázsló volt az. Tom elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett az asztalnál ülő fiúnak; kezével a combján támaszkodott meg, de aztán gyorsan hátrahúzódott.

– Azt a mindenségit, mi vót ez? – lamentált az ittas férfi mögöttük. Az asztalnál ülő szintén:

– Ned, mit matatsz a combomon? – fordult mérgesen a mellette ülő fiúhoz.

– Mi van? Hozzád se értem – válaszolt a kérdezett.

Tom várt egy kicsit, hogy mindenki visszatérjen eredeti céljához vagy tevékenységéhez, majd újra próbálkozott. Már sikerült félig kihúznia a pálcát, amikor a tulajdonosa megérezhette ezt, mert elkiáltotta magát:

– Ned, vedd le a kezed a seggemről! – Ezt még a lányok felé fordulva ordította, ezért nem láthatta, hogy a barátja keze közben teljesen máshol volt.

– Te meg vagy hibbanva? Megártott neked az a két csepp Lángnyelv whisky is? Ugyan minek taperolnám pont a te seggedet? – kérdezte erre a társa felháborodva.

Igen szép vita robbant ki, amin a lányok Pansy Parkinsonhoz hasonlóan visítva kacagtak. Tom egy fél percig tanácstalanul állt mellettük, aztán odament az egyik lány mögé, és a szék támláján lógó retikülre mosolygott; abból is kiállt egy varázspálcának a vége. Egy újabb fél perc, és a pálca már a láthatatlanná tevő köpeny alatt rejtőzött.

– Most pedig pucoljunk – súgta a fiú Harry fülébe. A kijárat felé vették az irányt, majd hamarosan kinn is voltak az utcán.

– Miért pont női pálcát tudtál lopni nekem? – sopánkodott Harry, amikor már lekerült róluk a köpeny, és suhintott egyet a cseresznyefából készült eszközzel, hogy kipróbálja, minek során rózsaszínű szikrákat szórt vele. Elmondhatatlanul hiányzott neki a saját pálcája.

– Majd hozzászoksz – vetette oda Tom, és hozzátette: – Ha nem tetszik, lopj másikat.

Harry inkább megpróbált megbarátkozni a bugyirózsaszín szikrákkal meg a pirosas árnyalatú cseresznyefával – amiről messziről ordított, hogy női holmi –, mint hogy eltulajdonítsanak egy másikat; az erkölcsi vészszirénája ugyanis már régóta villogott.

Később egy másmilyen vészvillogó is jelzett néha; egy gyanuszkóp, amit Harryék ezt követően tulajdonítottak el nem kis erőfeszítés árán abból a boltból, ahol mágikus talizmánokat és egyéb védelmi eszközöket lehetett kapni. A gyanuszkóp a bombákat volt hivatott jelezni nekik – habár már évek óta nem bombázták Angliát, Harry mégis üdvösnek tartott beszerezni egyet, és még Londont is elkerülték, ha csak tehették.

Vacsorára loptak maguknak néhány cipót meg egy üveg tejet egy falusi közértből, majd átmentek a helyi kempingboltba, ahonnét Tom lenyúlt egy komplett sátrat két hálózsákkal meg egy főzőfelszereléssel együtt, aztán visszamentek a ládáikért, felkutattak egy elhagyatott mezőt, és néhány pálcamozdulattal tanyát vertek.

Este kimentek a közeli patakhoz nézelődni, köveket kacsáztatni. A csillagok ragyogtak az égen, a levegőben virágillat szállt; minden olyan békés volt. Aztán Harry rájött, hogy ez a békés nyugalom mintha inkább Tomból áradna. Tomból? Hiszen azok után, hogy legutóbb a fogkefés lebukás miatt mennyire kiakadt, most dühében a fél Roxfortot le kellett volna bontania, de minimum duzzognia kéne és gyilkos tekinteteket lövellnie felé, ám semmi ilyesmit nem csinált. Harry érezte volna, ha Tom haragszik. Ki is bukott belőle a kérdés, ami már egész nap kikívánkozott:

– Mondd csak, miért nem vagy a plafonon? A múltkor teljesen odáig voltál, hogy mi lesz, ha kirúgnak minket, most meg ki is vagyunk rúgva, mégsem arénázol. Hogy lehet ez? – Tom egy lapos kaviccsal a kezében elgondolkodott, aztán végigkacsáztatta a követ a víz hátán, egészen messzire.

– Mindez csak logikus gondolkodás eredménye. Ha azt tettem volna, amit az első felindulás sugallt, akkor tényleg soha többé nem vettem volna hasznodat az ágyban. – Harry nyelt egyet. – Meg aztán rájöttem, hogy míg az előző alkalommal csakis a te bénázásod miatt kötöttünk ki majdnem itt, addig a mostani sajnos már nem volt ennyire egyértelmű. Én is benne voltam abban, hogy Dumbledore irodájában szexeljünk, senki sem kényszerített. – Tom belátja, hogy hibázott? Mi a szösz?, nézett nagyot Harry. – Úgyhogy az a legértelmesebb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk kiélvezni az előnyeit a helyzetnek, amiben jelenleg vagyunk.

Harry csak hümmögött, és elgondolkodott, hogy ez vajon mit akar jelenteni a jövőre nézve, de inkább elhessegette a gyanút. Ő is elhajította a kavicsát, aztán visszamentek a tanyájukhoz.

Odabenn az apró sátorban pizsamát húztak, kitekerték a hálózsákjaikat, leterítették egymás mellé, és belebújtak. Harry szokatlannak érezte Tom ilyen mérvű közelségét; habár már évek óta jártak, még soha, egyszer sem aludtak együtt. A Mardekár hálótermében szomszédos volt az ágyuk, de ez a függönyök miatt semmit sem jelentett, Harry mindig is úgy érezte, hogy egyedül alszik. Most viszont Tom itt pihent szoros közelségben.

Harry magára cipzárazta a hálózsákját, és elfordult. Becsukta a szemét, és megpróbált aludni. Tom is felhúzta a cipzárt, aztán még zizegett egy kicsit, majd ő is nyugton maradt.

Egy darabig csak a tücskök ciripelése hallatszott, Harry már kezdett bóbiskolni. És ekkor megint zizegés jött mögüle. Aztán ez abbamaradt, viszont cipzárhúzás hangja következett, és Tom kimondott valami bűbájt. Harry lusta volt hozzá, hogy hátraforduljon, így nem láthatta, csak érezte, hogy Tom lehúzza az ő zsákján is a cipzárt, majd bebújik mögé. A fiú minden bizonnyal valami tágítóvarázslattal kibővítette a zsákot, mert most már ő is befért. Harry erre már megfordult.

– Féltél egyedül? – kérdezte Tom orrától. A fiú válaszul csak mordult egyet, és fészkelődni kezdett; először így rendezte el Harryt, majd úgy, míg végül a hátára fektette, kézzel-lábbal átölelte, aztán a mellkasára tette a fejét, és egy nagyot szusszant. Harry csak pislogott.

– És most már jobb? – kérdezte.

– Mhm – felelte Tom.

Harry kicsit röhejesen érezte magát Tom alvósmacijaként, de végül ő is átölelte a fiút, és egy puszit nyomott a feje búbjára.

– Jó éjszakát – suttogta. Tom válaszul valamit belemotyogott a mellkasába. Harry elmosolyodott. Mégiscsak egész jó érzés volt egy meleg testet ölelve álomba merülni.

* * *

Nem sokáig maradtak a tanyájukon, Tom már két nap múlva összepakolt, és elindult új helyet nézni maguknak, mert a régit megunta. Az Abszol-úton lévő sportboltból eltulajdonított egy Partwisht, és azon utaztak a láthatatlanná tévő köpeny alatt, sötétedés után. De hiába találtak új helyet, Tom rövidesen onnan is odébb akart állni. Partwish-on lovagoltak és vonatokon potyáztak, így utazták be a fél országot. Tom valószínűleg világot akart látni; az árvaházon és a Roxforton kívül eddig nem is láthatott belőle túl sokat. Sosem lamentált a kicsapással kapcsolatban; talán mivel így, hogy belekóstolt a szabadságba, már egyáltalán nem vágyott vissza az iskola kötöttségei közé.

A nyár közepén aztán sikerült egy tengerparton hosszabb ideig megtelepedniük. Tomot lenyűgözte a tenger; szerzett magának egy szörfdeszkát, és meg akart tanulni szörfözni (még úszni sem tudott). Harry csak röhögött rajta, mígnem Tom berángatta magával a tengerbe, hogy ő is vele tanuljon. Akkor már nem röhögött.

Aztán Tom egyszer felfedezett a környéken egy éjszakai clubot, ami igazából valami igen olcsó lebuj volt, de feltétlenül be kellett nézniük. Miután – nem teljesen tisztességes módon – szereztek maguknak italt, leültek egymással szemben egy-egy kényelmes fotelba egy asztalka mellé, és a többieket vizslatták. A félhomály, a lüktető, monoton zene és a táncolók kígyózó mozgása hipnotikusan hatott rájuk, és amikor Harry egy pillanatra előrenézett, meglepetten vette észre, hogy Tom őt nézi; csábítóan szuggerálta. Harry szerette volna megérinteni a fiút, az alkohol is erre sarkalta. A helyiségben szinte teljesen sötét volt, a táncolók is csak magukkal meg a párjukkal foglalkoztak, talán senki nem venné észre. Mégsem nyúlt hozzá; tudta, ebben a korban üldözendő a homoszexualitás, ő pedig nem akart bajba kerülni. Hasonló dolgok járhattak Tom fejében is, mert a fiú egyszer csak intett a fejével, hogy kövesse. A vécében kötöttek ki. A mellettük levő fülkében valaki rókázott, a cigarettafüsttől pedig szinte levegőt is alig lehetett kapni, de ezek a legkevésbé sem érdekelték őket. Tom olyan felszabadultan szeretkezett Anglia legretkesebb klotyójában, mint még soha azelőtt.

Tom egyre jobban belejött a kalandozásokba, és az új dolgok kipróbálásába. Egyik nap szőkére bűbájolta a haját, Harry alig ismerte fel. Egy másik alkalommal pedig Harry egy magas szikla tetején állva talált rá, amely a tenger fölé hajolt. A fiú valamit méricskélt egy széles gumiszalagon, aminek a vége a bokájára volt rögzítve.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte tőle Harry gyanakodva.

– Ha jól számoltam, visszaránt a gumi, mielőtt beleesnék a vízbe.

– Mi? – döbbent meg Harry, de mielőtt még választ kaphatott volna, Tom már le is ugrott egy hatalmas kiáltással. Harry halálra váltan lépett a szikla szélére. Tom zuhant, a lábára erősített kötél pedig az utolsó pillanatban rántotta őt vissza. A fiú eszelős nevetését sokáig visszhangozták a sziklák.

És Harry majdnem minden nap frászt kapott valami hasonló esemény miatt, mert Tom vadul belevetette magát az életbe, és mindent ki akart próbálni. Napközben szörfözni tanult, sziklákról ugrált le és mindent ellopott, ami csak megtetszett neki, este egyik klubból a másikba járt és ivott, éjjel meg Harryvel szeretkezett különböző bizarr pózokban. Reggel pedig kezdődött minden elölről. Harryt megviselte ez az életmód, pár hónap alatt éveket öregedett, úgy kicsinálta az adrenalin, ami viszont Tomot éltette. Harry azt várta, mikor fog már Tom végre kiégni, de ez sosem jött el. Egy érzelmi hullámvasút volt Tom mellett az élet, sosem lehetett tudni, mit hoz a holnap, hol fognak aludni, lesz-e mit enni. Tom soha nem aggódott semmi miatt – Harry annál inkább. Ő próbált inkább tisztességes forrásokból ennivalóhoz jutni a maguk számára, és néha, amikor egyszer-egyszer Tom majdnem belefulladt a tengerbe, szinte már aggódott érte.

Az is aggasztotta, hogy sokszor úgy érezte, mintha figyelnék, de akármikor pillantott oda, csak egy bagoly vagy valami gyík kíváncsi tekintetével találkozott.

Aztán egy nap, amikor Tom a sátrukban festegetett a tintákkal, amiket még Harrytől kapott születésnapjára – és amik már rég elfogytak, csak Harry egy bűbájjal mindig újratöltötte őket –, ő pedig bement az erdőbe könnyíteni magán, odarepült hozzá egy feltűnően szép külsejű macskabagoly. Leszállt a fűre, felnézett rá, és egyik lábát feléje nyújtotta; egy levél lógott rajta. Harrynek meglódult a szívverése. Vajon ki írhatott neki? Mit akarhatnak tőle? Lehet, hogy Dumbledore üzent valamit? A gondolattól még izgatottabb lett – gyorsan leoldotta a levelet, és kibontotta. De az ismerős, szálkás betűk helyett egy előkelően kacskaringózó írás tárult a szeme elé.

Kedves Harry!

Remélem, az önfeledt nyaralás közepette nem feledkeztél meg a mi kis megállapodásunkról. A Roxforba jársz vagy sem, az ígéret attól még ígéret. Őszintén sajnálom, hogy kirúgtak. Tényleg.– Harry szinte látta a fiú arcán a kárörvendő mosolyt. – Így nehezebb lesz egyeztetnünk a tervünket. De semmi gond, megoldjuk. Igaz?

Abraxas Malfoy

Harry csalódottan gyújtotta fel a levelet, és nem válaszolt rá.

Hetek múlva újabb levél érkezett Malfoytól, egy olyan pillanatban, amikor Tom épp megint távol festegetett. Úgy látszik, Abraxasnak volt annyi esze, hogy betanítsa a baglyát.

Kedves Harry!

Szeretnék arra gondolni, hogy bokros teendőid mellett nem jutott időd válaszolni. Igazán nem szívesen feltételezném azt, hogy esetleg figyelmen kívül akarsz hagyni. Nos, van már terved?

Abraxas Malfoy

Harry mérgesen ragadott pennát, amikor megkapta az üzenetet.

Kedves Abraxas!

Mégis, hogy a retkes istennyilába gondoltad, hogy úgy dolgozok ki egy tervet a náci főhadiszállásra való betörésre, hogy közben az köti le minden energiámat, hogy Tommal megéljünk valahogy? Körülbelül azt sem tudom, mit fogunk enni holnap. Tudom, neked ezt nehéz lehet elképzelni. Ráadásul Tom minden rohadt pillanatban a nyakamon lóg. Megmondanád, hogy tudnék így előtte bármit is titokban tartani?

Harry Potter

Kedves Harry!

Vajon ezt jól értelmezem? Csak nem ki akarsz bújni a megállapodásunk alól? Emlékeztetlek rá, hogy nem leszek rest hírbe hozni kedvenc átváltoztatástan professzorodat, vagy felvilágosítani Tomot a kis kettős életedről, ha a szükség úgy hozza.

Abraxas Malfoy

Kedves Abraxas!

Tőlem úgy hozod hírbe Dumbledore-t, ahogy nem szégyelled, már semmi közöm hozzá. És nem mondtam ilyet, hogy ki akarok bújni a „megállapodásunk" alól, csak időre van szükségem. Nem tudom, mennyi időre. De biztosíthatlak, nem fogom nélküled megszerezni a lándzsát. Se időm, se energiám nincs rá, valamint arra sem vagyok képes, hogy egyszerre két helyen legyek.

Harry Potter

Kedves Harry!

Nocsak, szakítottatok Dumbledore-ral? Milyen kár. Pedig szép pár voltatok. Vagyis hármas. Rendben, elhiszem, hogy nem fogod nélkülem megszerezni a lándzsát. Kapsz némi időt, hogy összeszedd magad. De ne örülj, hamarosan jelentkezem.

Abraxas Malfoy

* * *

Amikor beköszöntött az ősz, és hűvösek lettek az éjszakák, Tom unszolására elmaszkírozták magukat, és beköltöztek egy sokcsillagos mugli hotelbe. Ott aztán korlátlanul ettek-ittak, és kihasználtak minden szolgáltatást a pedikűrtől a bőrhámlasztásig, majd pár hét eltelte után fogták magukat, és fizetés nélkül dehoppanáltak. Új külsővel bevették magukat egy másik szállodába, ahol ugyanezt eljátszották elölről, és így tettek utána még számos alkalommal. Harrynek egy idő után elege lett; bűntudata támadt, hogy annyi embert megkárosítottak, ezért Tom őszinte sajnálatára véget vetett a dorbézolásnak. Következőre Harry egy használaton kívüli, elhagyatott kalyibába akart volna beköltözni, de Tom ragaszkodott hozzá, hogy inkább egy csillogó-villogó, eladó házban verjenek tanyát. Némi huzavona után Harry belement.

Mivel Harrynek már nem fűlött a foga a lopáshoz, ezért inkább sorban állt néha segélycsomagokért, majd a nyersanyagokból saját maga ütött össze valamit. Egyszer sikerült szert tennie egy zsák zabpehelyre, amiből legalább reggeliket tudott főzni, de Tomba alig lehetett a zabkását belediktálni (holott a Roxfortban mindig megette, sőt, az árvaházban is). Nem létezett utálatosabb dolog, mint Tomra főzni. A fiú mindent megkritizált, soha semmi nem volt elég jó neki, és sokszor hagyta ott az ételt egy megkóstolás után, hogy dehoppanáljon, majd egy szatyor lopott gyorskajával térjen vissza elégedett arccal. Ilyenkor Harry nagyon szerette volna beleépíteni Tom fejét egy tölgyfa asztalba.

Harry még szakácskönyveket is szerzett, (vagyis kért kölcsön Steve-től, de erről Tomnak nem kellett tudnia), hogy tovább csiszolja főzési tudományát. Egy idő után Tom már nem kárált annyit az étel miatt. Viszont mosogatni továbbra sem volt hajlandó (nemhogy főzni). Takarítani sem. Mindig Harrynek kellett rendet raknia, és ezt ő nagyon gyűlölte, teli torokból ordított sokszor a fiúra, aki csak elengedte a szitkokat a füle mellett, és egy kis szexszel engesztelte ki őt.

Így húzták ki a telet, amikor is egyszer csak váratlanul kulcscsörgést hallottak a bejárati ajtó felől, és beszélgetést:

– A rezsiköltség rendkívül alacsony, mindemellett a ház minden komforttal el van látva, és azonnal költözhető.

– Vevők – mondta Tom és Harry is egyszerre, mikor összenéztek. Tom felpattant a kanapéról, amin addig terpeszkedett, megragadta az egyik szék alatt heverő iskolatáskáját és elsuttogott egy Harry számára ismeretlen varázsigét:

– Diminio összes cuccunk. – Erre egy pillanat alatt összezsugorodott az előző nap zsákmányolt popcornos tál, meg a szanaszét heverő ruhák és egyéb holmik. – Invito összes cuccunk – mondta ezután Tom, mire a miniatűr tárgyak beleröppentek a kinyitott táskába. Amikor az utolsó két játékbögre is megérkezett, a fiú Harrybe karolt, majd dehoppanáltak, mielőtt még kinyílt volna az ajtó.

– Elegem van! – kiáltotta Harry, amikor kilyukadtak egy erdőben, és mérgesen elengedte társát.

– Miből? – kérdezte Tom.

– Ebből az élősködő életmódból! – ordította Harry magából kikelve.

– Mi bajod van? Nem láttak meg. De ha meg is láttak volna, kit érdekel, eltűntünk onnan és kész.

– Nem erről van szó!

– Hát miről? – kérdezte Tom teljesen értetlenül.

– Arról, hogy nem élhetünk így a végtelenségig!

– Miért ne élhetnénk?

A kérdésen Harry csak jobban felhúzta magát.

– Én nem akarok így élni; bujkálni, lopni, aztán örökké menekülni, világos?

– Rendben, de akkor mit akarsz tenni?

– Szert kell tenni egy tisztességes, legális lakóhelyre. Mondjuk egy albérletre – magyarázta Harry dúlva-fúlva, mire Tom elmosolyodott.

– És honnan szedünk majd pénzt a kaucióra? – kérdezte türelmesen.

Jó, oké, talán tényleg nem kell ilyen drasztikus hirtelenséggel váltani át tisztességes életvitelre, morfondírozott Harry nem sokkal később, miközben egy teli erszénnyel bandukoltak egy nagyobb város utcáin, lakás után kajtatva. Az erszényt Tom akasztotta le egy tehetősebbnek látszó varázsló derekáról, de Harry megeskette, hogy soha többé nem tulajdonítanak el semmit. A fiú röhögve egyezett bele. Talán ezt is csak kalandnak fogta fel; kihívásnak és egyben izgalmas újdonságnak.

A szűkös, egy szobás lakásnak, amit a pénzből ki tudtak venni, mállott a vakolata, az ablaka pedig egy sikátorra nézett, ahonnét káposztaszag meg veszekedés hangja szűrődött be. A berendezés mindössze egyetlen ágymatracból, egy asztalból, két törött székből és néhány főzőedényből állt. Az apró konyhaasztalt viaszosvászon terítő fedte, a bilikék falon egy szentképp függött csálén és lépten-nyomon halmokban állt a lepergett vakolat. A konyhában éjjelente csótányok tartottak gyűlést, a csapokat sokszor hiába nyitották meg, és ha jött is víz, sárgásbarna színben játszott, és nem nagyon ingerelte a fiúkat ivásra vagy fürdésre. A mosdókagyló fölött egy repedt tükör lógott – Harry néhány Reparo és Tergeo segítségével elviselhetőbb állapotba hozta a helyet, de a tükröt valamiért úgy hagyta, csak óvatosan simított végig a repedés mentén. Egyáltalán nem zavarta, hogy torz képet mutat róla; mintha két Harry nézne bele, akik közül az egyik ilyen, a másik olyan szögből tekintene vissza rá. Napok múltán sem változott a helyzet – úgy tűnt, a tükröt Tom sem bántotta. Bár ő igazából semmi máshoz sem nyúlt; továbbra sem tartozott a hobbijai közé a házimunka.

Mivel Harry szilárdan eltökélte, hogy jó útra térnek, ezért most már nem állt szándékában lopni. Ez az elhatározás ki is tartott vagy két napig – ameddig a legutoljára zsákmányolt virsli meg cseresznyebefőtt –, ám ezután felütötte fejét a tanácstalanság és az éhség. Harry bármikor lophatott volna megint valamit, ám ezt az erkölcsei most már nem engedték. Ugyanakkor arra is rá kellett jönnie, hogy minél üresebb a gyomra, annál gyengébbek ezek az erkölcsei.

Kitalálta hát, hogy állást keres. (Addig is felkutatott egy ingyenkonyhát, és egy levélben megemlítette Steve-nek sanyarú helyzetüket, minek hatására a fiú – kissé félreértve a dolgot – küldött nekik egy halom süteményt. Ezt azzal a hírrel toldotta meg, hogy sikerült elcsábítania Cedrellát. Harrynek volt egy sanda gyanúja, hogy a dolog értelmi szerzője valójában a lány lehetett, de azért gratulált a „hódításhoz".) Harry mindenféle munkát hajlandó lett volna elvállalni. Először is visszament legelső munkahelyére, az étterembe, ahol annak idején mosogatott. Természetesen elküldték őt melegebb éghajlatra. Ezután további éttermekben próbált pincéri állást megcsípni, aztán szállodákba, kocsmákba látogatott el, bolti eladónak, pénztárosnak, árufeltöltőnek, rakodómunkásnak jelentkezett és építkezésekre nézett el – ahol az egyik helyen végre talicskázhatott, de csak két hétig. Igaz, egy mugli gyárban dobozolhatott volna fegyvertöltényeket, de arra jutott, hogy inkább éhen döglik, mintsem bármi módon hozzájáruljon a muglik háborújához. Az Abszol út kivételével nem sok olyan helyet ismert, ahol varázslók lehettek – még a Szent Mungóba is jelentkezett takarítónak –, ezért többségében mugli munkákat próbált megcsípni. Később eszébe jutott Roxmorts, ezért odahoppanált, de ott sem járt nagyobb sikerrel.

Közben néha felötlött benne, hogy vajon Tom most miért nem féltékenykedik, hiszen szinte egész nap külön voltak, ő pedig ezalatt idegen emberekkel találkozott, ám a fiú nem adta jelét féltékenységnek. Harry arra gondolt, hogy ez a Megszeghetetlen Eskü pozitív hatása lehet. Tomnak valóban nem volt oka gyanakvásra – Harry nem kockáztatott volna.

Rászokott, hogy reggelente a láthatatlanná tevő köpeny alatt rendszeresen elolvassa az újságok álláshirdetéseit, és csak ezután menjen újabb körútra, immár célirányosan. (A varázslók újságjaihoz nem fért hozzá, mert azokat járatni kellett volna, és arra nem volt pénze.) Így értesült róla tavasz vége felé az egyik mugli lapból, hogy véget ért a második világháború. Ünneplések kezdődtek, az emberek kivonultak az utcára, örömükben egymást ölelgették, és éltették a hazatérő katonákat. Később azonban ez az öröm még nagyobb elkeseredésbe torkollt.

A háború ugyanis nemcsak testileg és lelkileg amortizálta le az embereket; senkinek nem volt pénze, rengetegen gyakorlatilag éheztek – főleg a muglik –, és senki nem akart új munkaerőt fölvenni, legfeljebb zsebpénzért cserébe, de még az ilyen állásokra is ezrével jelentkeztek. Harry csalódottan látta, hogy főleg nőket és gyerekeket szeretnek alkalmazni, mivel nekik kevesebb fizetést kellett adni. Lázadások törtek ki, a férfiak munkát követeltek, nem bírták elviselni, hogy életerősen otthon üljenek, míg asszonyaik és gyerekeik még betegen is dolgozni járnak, hogy el tudják tartani a családot. A helyzet reménytelennek tűnt. Harry már három hónapja próbált állást találni; házitanítónak, csatornatisztítónak, még bányásznak is ajánlkozott, de hiába.

Aztán gonoszul arra gondolt, hogy ha majd nagyon elege lesz Tom semmittevéséből – ugyanis a fiú egyáltalán nem törte magát, hogy találjon állást –, akkor az Imperius átok hatása alatt elküldi őt női ruhában valami gyárba a szalag mellé. Lehet, hogy nagyobb büntetés lenne neki, mint maga a halál.

Eközben az ingyenkonyháról hozott ételt meg Steve süteményeit bazibumm bűbájjal növesztették meg vagy Steve szaporítóvarázslatával kezelték, hogy legyen mit enniük, de ez utóbbit nem lehetett a végtelenségig csinálni, csak egyszer-kétszer, mert sokadjára már olyan lett tőle az étel, mintha csak a szellemét enné az ember; ízetlen, testetlen, és egyáltalán nem laktató. Hiába segített Harrynek Steve abban is, hogy egy újonnan feltalált keresőbűbáj segítségével a fiú lokalizálhassa a helyi varázslókat, ők sem tudtak munkát adni neki. Amikor aztán az egyik család végre felvette volna őt házimanónak, egy konkurens lány kevesebbért is elvállalta a munkát. Ekkor lett Harrynek végképp elege. Egész addig csak érlelődött benne a gondolat, hogy felkeressen valakit, ám most ez végre szilárd elhatározássá vált.

* * *

– Köszönöm, hogy fogadott – kezdte Harry, amikor Dumbledore irodájában ült. – Örülök, hogy... újra láthatom.

A férfi most szokatlanul nyúzottnak tűnt, mintha valami nyomasztaná.

– Nem tesz semmit. Én is örülök – felelte a professzor, de a fiú sejtette, hogy ezt csak udvariasságból mondja. Emlékezett még, hogy a legutóbbi kettesben töltött beszélgetésük nem sikeredett túl békésre. Idegességében lehajtotta a fejét.

– Szeretnék gratulálni az igazgatói kinevezéséhez – mondta egy kis zavart csönd után. – Bár nem ért meglepetésként a hír.

– Köszönöm.

Megint beállt a kínos csönd.

– Hogy boldogulsz Tommal? – kérdezte aztán a férfi.

– Tűrhetően. Nem törődik semmi érdemleges dologgal, munkát sem keres, de legalább a sötét mágia meg az örök élet sem jut eszébe. A szex annál inkább. Meg a rajzolgatás. – Az őrültségekről, amiket a nyáron csináltak, inkább nem számolt be. Malfoyról sem.

– Nocsak. Tom alkotni kezdett?

– Igen – mondta Harry, és legyintett egyet. – A megmaradt iskolai pergamenekre. De csak összevisszaságokat, keszekusza plecsniket, amik többnyire vagy feketék, vagy kékek vagy vörösek, mivel csak ilyen tintáink vannak. Na jó, sárga is van, de azt még sosem nyitotta ki – tette hozzá motyogva, inkább csak magának.

– Tom valahogy ki szeretné fejezni magát. Nos, a festővászon egy ablak, amin át meg lehet pillantani egy kis részletét az alkotó lelkének – mondta a férfi. – Ha elég figyelmes vagy, sok mindenre rájöhetsz.

– Értem – felelte Harry, de valójában nem értett egy szót sem. – Az az igazság, hogy most nem nagyon tudom, mit kezdjek vele. Nem gondolkodtam ennyire előre, amikor kirúgattam magunkat innen.

– Bíztam benne, hogy tudod, mit csinálsz, amikor megtettem, amire szavak nélkül kértél Dippett irodájában, majd később, a büntetőmunka alatt. Nem volt könnyű rávenni Armandót, hogy fáradjon át hozzám.

– A lábakat növesztett fogkefe nem jött be, ezért vettük igénybe... az asztalát. Sürgősségi B-terv volt. Semmiképp nem akartam, hogy Tom megtanulja a hetedéves tananyagot a legilimenciával meg sötét mágiával. Köszönöm, hogy segített.

– Teljesen világos az indítékod – bólintott Dumbledore. – Nos, miért látogattál el hozzám, Harry? – kérdezte később, miután megint beállt a hallgatás. – Felteszem, nem azért, hogy gratulálhass, vagy hogy ezt átbeszéljük.

– A helyzet az, hogy... azért jöttem, mert... – Harry hirtelen nem is tudta, hogy fogalmazza meg, amit szeretne, pedig előtte magában már százszor is elpróbálta, mit fog mondani. Megköszörülte a torkát, és újból hozzákezdett. – Az az igazság, hogy nehézségeink vannak Tommal. Anyagi nehézségeink. És segítséget szeretnék kérni öntől.

– Igen, tudom, hogy nehezen éltek meg – válaszolta Dumbledore. Harry nem kérdezte meg, hogy honnan tudja ezt, titkos informátorai révén a férfi csak arról nem tájékozódott, amiről nem akart. – Milyen természetű segítségre gondoltál? – kérdezte a professzor, és a szokott módon összetámasztotta az ujjait, bár most meglehetősen fáradtnak tűnt a mozdulat. A fiú nyelt egyet, közben a szíve majd' kiütötte a bordáit izgalmában.

– Hallottam róla, hogy Mrs Merrythought, a sötét varázslatok kivédése tanárnő a következő tanévtől nyugdíjba vonul. Az jutott eszembe, hogy akár én is taníthatnám ezt a tárgyat.

Szavaira a férfi összevonta a szemöldökét.

– Ne feledjük, hogy állítólag én javasoltam a kicsapásotokat. Nem lesz Tom számára gyanús, hogy pont én veszlek majd vissza titeket? – kérdezte.

Harry elvörösödött: ez eszébe sem jutott. Megnyalta az ajkát, és erőltette egy kicsit agya tekervényeit.

– Mondjuk, hogy azért vesz vissza, mert meg akarja mutatni a világnak, hogy Dippett igazgatóval ellentétben ön nem ítéli el a melegeket, és a személyünktől függetlenül jutott erre a döntésre – rukkolt elő végül egy válasszal, amivel meglehetősen elégedett volt.

– Ez még akár így is lehetne, de akkor is, mit mondasz majd neki, miért pont a Roxfortban akarsz dolgozni?

– Mert hónapok óta hiába keresek állást, és amikor hallottam róla, hogy itt megüresedett egy poszt, tennem kellett egy próbát. Nem halhatunk éhen! – mondta a fiú drámaian. – És ez még igaz is – tette hozzá egy oktávval mélyebb hangon.

Dumbledore sóhajtott egy nagyot, aztán lassan kifújta a levegőt. Az arca kifürkészhetetlen maradt.

– És ha te újra beköltöznél a Roxfortba, addig Tom hol lenne? Nem kellene szemmel tartanod?

– Esetleg ő is kaphatna itt valami munkát, mondjuk mint gondnok, vagy kisegítő vagy ilyesmi – magyarázott Harry, de ahogy a professzor szemébe nézett, elszállt a magabiztossága.

– Nézd, Harry, az a helyzet, hogy amit kérsz, az lehetetlen – jött a felelet. Harry kétségbe esett.

– Miért lehetetlen? Itt, a többi tanár közelében Tom nem mer majd semmivel sem próbálkozni, nem kell tartania tőle, hogy bármi kárt csinál, én is figyelni fogom, ahogy eddig is. A közelébe se engedném a könyvtárnak.

– Abból az egyszerű okból kifolyólag lehetetlen, hogy az állást már betöltötte valaki. Sajnálom – válaszolta Dumbledore.

– Ó – eresztette le Harry a vállát. – Értem. – Egy darabig nem szólalt meg, míg emésztgette magában a hírt. A szíve süllyedni kezdett, mint egy vízbe dobott kő.

– De azért tudok neked segíteni – mondta Dumbledore bátorítóan. Harry fáradtan felnézett. – Úgy hallottam, a londoni bagolypostán éppen hop-futárt keresnek. Hogyha túl nagy vagy értékes a küldemény, akkor baglyok helyett ilyen futárokat alkalmaznak. Ha szeretnéd, szólok az érdekedben, dolgozik ott egy jó ismerősöm. A munka nem nehéz, csak a megbízhatóság a feltétel, és hogy a jelölt jól tudjon hoppanálni.

Harry alig hallotta a szavait. Csak az járt a fejében, hogy nem sikerült az, amiért ide jött. Habár mit is várt tulajdonképpen? Dumbledore közelében akart volna lenni? Miért is? Hiszen a férfi Grindelwaldot szereti, ő pedig letette Tomnak azt a nyavalyás megszeghetetlen esküt.

– ...azonkívül szeretnék még némi gyorssegéllyel is szolgálni... – mondta a professzor, és felállt székéből, hogy odamenjen az egyik szekrényéhez, amiből aztán kivett egy kis bőrerszényt. Végül odament Harryhez.

– ...ha elfogadod – mondta, és odanyújtotta neki. A fiú nem nézett fel rá, és hosszú másodpercek is elteltek, míg végül fölemelte a kezét, és megfogta a zacskót. Nem azért jött ide, hogy pénzt kérjen. A helyzet megalázó volt.

– Köszönöm – suttogta válaszul. – Majd megadom.

– Nem kell megadnod – felelte Dumbledore. Harry már épp mondani készült valamit, amikor kopogtak az ajtón.

– Tessék! – szólt ki a professzor.

– Csak én vagyok az, Albus – bújt be Lumpsluck professzor, kezében egy nagy pergamennel. – Meghoztam a bájitalszakkörre jelentkezők névsorát. Csak leteszem ide az asztalodra, és már nem is zavarok tovább, látom, vendéged van. Á, Harry fiam! – köszönt a fiúra, amikor észrevette, hogy ő az.

– Jó napot, Lumpsluck professzor – biccentett felé Harry.

– Csak nem az SVK tanári állásra jelentkezel? – kérdezte a férfi.

– De igen, arra jöttem volna – felelte Harry lemondóan.

– Akkor lehet, hogy viszontlátunk majd a Roxfortban, ha új igazgatónk is úgy dönt – kedélyeskedett Lumpsluck. – Még senki sem jelentkezett, te vagy az első – súgta bizalmasan. Harry szeme elkerekedett, aztán a fiú Dumbledore-ra nézett. A professzor kerülte a pillantását.

– Megyek is, beszélgessetek csak nyugodtan, neked pedig nagy kalappal, fiam – mosolygott Lumpsluck, aztán kiment, és lendületesen becsukta maga mögött az ajtót. A hirtelen beállt csönd szinte hasogatta Harry fülét.

Némi szünet után a fiú halkan megszólalt:

– Ön hazudott nekem.

Olvasás közben hallgassatok egy kis Rammstein covert, nekem valamiért Abraxas jut róla az eszembe :D