Amikor Little Hangletonból dehoppanáltak, a roxforti birtok határában jelentek meg, onnan gyalogoltak be Roxmortsba.

– Na, megérkeztünk végre – jelentette be Tom, amikor felbukkant előttük az első néhány ház. – Nem tudom, mit akarsz itt csinálni, de remélem, boldog vagy.

– Igen – válaszolta Harry elhalóan, és Tomot maga után húzva megindult a falu felé.

A hátuk mögött gabonaföld terült el, és sár cuppogott a talpuk alatt a faluba bevivő földúton. Harry nem szólalt meg, miközben mentek, csak az elmúlt órák történései, valamint Tom és a saját mondatai jártak folyton a fejében újra és újra. Amikor elindultak a Roxfortból, nem számított rá, hogy abban a szituációban fogja majd találni magát, amiben, de úgy érezte, sikerült megoldania a helyzetet. Megmentette három ember életét, és lehet, hogy még többét is. Sőt, önfeláldozó is volt! Büszkének és elégedettnek kellene lennie! Mégsem volt az... Nem bírt rájönni, hogy miért. Egy kellemetlen kis gondolatfoszlány lebzselt az agya hátsó részében; egy hang, ami azt súgta: Valamit elfelejtettél. De hát mégis, mi lehet az a valami?

Harry elkeseredetten pörgette végig az eseményeket a lelki szemei előtt, keresve a homokszemet a gépezetben. Megmentett három embert. Tom nem fog ölni többé; nem öli meg Siriust, sem Dumbledore-t, sem senki mást. Ha nem gyilkolhat, Voldemort nem tudja majd a rémuralmát kiterjeszteni, tehát nem tud hatalomra törni. Ha nem kell tőle tartani, mindenki békében élhet... és neki sem kell visszautaznia az időben, hogy megakadályozza Voldemort megszületését... Harry szíve kihagyott egy dobbanást. Nem kell visszautaznia? De hát most mégis itt van... Ez pedig csakis azt jelentheti, hogy semmit sem változtatott meg a jövőn ezzel az esküvel... Ezzel az egésszel csak saját magát szívatta meg. Tom is feltűnően könnyen belement a dologba, már ez is gyanút kelthetett volna benne. Hiszen mibe kerül majd neki kiszórni mondjuk egy Imperius átkot, hogy mással gyilkoltassa meg azt, akit akar? Harry a kudarctól fásultan baktatott tovább az utcán, és egy picivel megint jobban utálta Tomot.

Lassan beértek a falu szívébe. Tom még sosem járt ezen a helyen, és Harry is csak céltalanul bolyongott; úgy tett, mintha mindent most látna először, bár ez lényegében igaz is volt. Az utak nagy részét most macskakő fedte – Harry ki nem állhatta a macskakövet, túl könnyű volt rajta véletlenül vízszintesbe kerülni, ezt többször is tapasztalhatta már. Amikor épp nem a lába elé nézett, az épületeket figyelte; lakóházakból jóval kevesebb volt, a megszokott üzleteknek pedig nyomát sem látta. Amikor például odaértek egy boltocska elé, az Harrynek valamiért ismerősnek tűnt. Hát persze, itt lesz majd később a Mézesfalás! Ám most csak egy suszter üzlete állt a helyén. Aztán amikor odanavigálta magukat arra a sarokra, ahol a Három Seprűre emlékezett, megint csalódnia kellett; a helyén egy bedőlt oldalú, használaton kívüli kalyiba terpeszkedett.

– Nézd, én nem tudom, mi olyan érdekes ebben a faluban... – szólalt meg Tom, de Harry a szavába vágott.

– Keressünk egy kocsmát – mondta, és arra gondolt, a Szárnyas Vadkan hátha megvan már, de egy ivónak mindenképpen lennie kell a településen. Tom nem folytatta a lamentálást, hanem felcsillant a szeme.

– Jó ötlet – mondta vigyorogva. Ezután Harry finoman irányítgatva odavezette Tomot, ahol a Szárnyas Vadkant sejtette. Megkönnyebbülésére az most is ott állt. Vadonatúj cégére ragyogott a napon.

– Nézd, ez egy kocsma – mutatott rá Tom az épületre.

– Nahát, tényleg – válaszolta Harry kellően meglepett hangon.

Odaálltak az ajtó mellé, és a köpeny rejteke alatt addig vártak, míg jött egy vendég, aki kinyitotta a nyikorgó faajtót, hogy bemenjen, ők pedig ekkor óvatosan besorjáztak mögötte. Odabent állott volt a levegő, az alkohol nehéz párája izzadságszaggal és dohányfüsttel keveredett. A hely belülről valahogy semmivel sem nézett ki újszerűbben vagy takarosabban, mint amilyen ötven év múlva lett, szóval Harryben meglepően ismerős hangulatot keltett. Talán annyi volt más, hogy a sarokban egy zongora állt, amin épp két fiú próbált meg fogást találni. Tomnak és Harrynek hirtelen félre kellett ugraniuk, mert mögöttük is bejött aztán egy kisebb baráti társaság. Kis híján nekimentek emiatt egy asztalnak, ami mellett egy rosszarcú varázsló ült egymagában. A kocsmárosné, egy vénséges vén banya épp neki hozta ki a sörét, úgyhogy Harryék állhattak félre megint. A férfi előtt már sorakozott pár üres üveg; még kiitta az utolsót, az újat is maga elé vette, de ekkor felállt, és távozott egy rozzant faajtó irányába, melyen csálén álló felirat hirdette, hogy „WC".

Ezt kihasználva Tom fogta a sört, és berejtette a köpeny alá. Harry nem szólt semmit, tudta, hogy pénz nélkül nem nagyon lesz más lehetőségük innivalót szerezni. Ráadásul ő vette rá Tomot erre az egészre. Ekkor a pult felé tévedt a tekintete; a kocsmáros asszonyság egy teli üveg Lángnyelv whiskyt helyezett rá, feltehetően a baráti társaság számára, aztán elfordult. A fiatal varázslók sem figyeltek oda, egymással vitatkoztak valamin. Harry ekkor megbökte Tomot, aki szintén kiszúrta már a remek lehetőséget, és gyorsan odamentek. Harry már nyúlt volna az italért, amikor az egyik férfi is megragadni készült az üveget, ám az utóbbinak az arcára kiült a döbbenet, amikor meglátta a semmiben sem folytatódó kezet, amivel a fiú kinyúlt a köpeny alól. Harryt hirtelen kiverte a víz, és felkészült egy hatalmas ordításra, de az máshonnét zengett fel.

– Ki nyúlta le a piámat?! – A rosszarcú varázsló visszatért a mosdóból, és észrevette, hogy eltűnt az itala. A lármára a whisky jogos tulajdonosa is odafordította a fejét, Harry pedig nem habozott; megmarkolta az üveget és berántotta a köpeny alá. Tommal azonnal iszkoltak is a kijárat felé, amit most meg a két fiú állt el, akik a zongorát cipelték. Tom és Harry tanácstalanul néztek egymásra.

– Tolvaj! – hallatszott most már mögülük is. – Valaki ellopta a mi Lángnyelv whiskynket is! Tolvaj van az épületben!

Ekkor Tom gyorsan megragadta Harry karját, és dehoppanált a fiúval. Egy sötét sikátorban lyukadtak ki, egy szemétdomb mellett.

– Ez meleg helyzet volt – mondta Harry, amikor már kiértek, és megigazította magukon a leplet. – De ha elkaptak volna, te nyilván akkor sem kerültél volna komolyabb bajba, mert Dippett neked mindent elnéz, nem igaz? – kérdezte aztán.

– De, igaz – felelte Tom magabiztosan. – De azért ne vágjuk magunk alatt a fát, ha nem muszáj – folytatta, és a pálcájával kivarázsolta a dugót a sörösüvegből. – Miért pont akkor kellett odanyúlnod a whiskyért, amikor annak a fazonnak is? Ráadásul kilátszott a kezed – tette még hozzá, és meghúzta az üveget.

– Véletlen volt – felelte Harry. – Sajnálom. Minden olyan hirtelen történt...

– Jól van, menjünk innen – mondta erre Tom, és maga után vonta Harryt.

A láthatatlanná tevő köpeny rejtekében aztán elindultak nézelődni. A szikrázó délutáni napsütésben csak úgy rikítottak a házak ablakában virító muskátlik, a fák is virágba borultak, és az egész falucska barátságos, régies hangulata marasztalóan hatott Harryre. Tom azonban nem nagyon rajongott a dologért, hogy számára semmitmondó boltokat, utcákat, tereket látogassanak meg, és többnyire csak húzta az orrát, amikor Harry megint meglátott valami érdekeset.

Hosszabb gyaloglás után Tom megszólalt:

– Éhes vagyok.

– Akkor szerezzünk valami kaját – felelte Harry.

– Majd a Roxfortban vacsorázunk.

– Szerintem arról már lekéstünk – mondta Harry, és felnézett a távoli toronyórára. – Igen, már fél hét van, nem érnénk oda időben.

– Na, mindegy – morogta Tom, majd elvette a whiskyt, és meghúzta. A sör már régen elfogyott.

– Lopjunk megint valamit? – vetette föl Harry.

– Tudunk mást csinálni?

– Szerzünk kaját a konyhában a házimanóktól.

– Az nem fog menni – válaszolta Tom. – Valami idióta griffendéles átlyukasztotta a gyümölcsportrét a pálcájával, és láttam, amint Frics elvitte renoválásra. Így most csak hoppanálva lehet bejutni a konyhába, ami a manóknak nem akadály, nekünk viszont igen.

– Oké, akkor mondjuk... törjünk be egy boltba.

– Mi sem lenne egyszerűbb, de varázslókhoz betörni a te zseniális tolvajlási adottságaiddal kész öngyilkosság volna – sziszegte Tom. – Viszont muglikat kirabolni könnyebb és helyénvalóbb is lenne – tette aztán hozzá bölcsen.

– Akkor nyomjunk fel muglikat, nekem mindegy – vonta meg a vállát Harry.

– De ahhoz át kéne mennünk a szomszéd faluba, mert itt csak varázslók laknak – morfondírozott Tom. Hangsúlyából ítélve nem sok kedve lehetett a további mászkáláshoz.

– Vagy akkor éhesen fekszünk le aludni – mondta Harry. Neki is korgott már a gyomra, mivel kihagyták az ebédet, de egy éhező Tom Denem szenvedésének látványa kárpótolta volna a saját kínjaiért is.

– Menjünk a szomszéd faluba – döntötte el Tom. – Malfoy távolléte sem tűnik fel soha a többieknek, talán mi sem hiányzunk majd senkinek – magyarázta.

– Szerintem sem – helyeselt Harry, és megindultak vissza a falu határa felé.

Együtt gyorsan odahoppanáltak a falu széléhez, hogy ne veszítsenek időt, onnan pedig a legközelebbi települést célozták meg – immár gyalog, mert ott még nem jártak. Közben teljesen besötétedett, így a láthatatlanná tevő köpeny feleslegessé vált, amúgy is kihalt kukorica- és gabonaföldeken vágtak át, ahol egy lélek sem volt, ezért levették magukról a leplet.

Tom kimondottan rosszul bírta az alkoholt; alig ivott egy keveset, máris minden látható ok nélkül kibuggyant belőle a nevetés, és kiderült, hogy van humorérzéke is – ezt pedig hat éven keresztül igen jól titkolta. Harrynek az a szentségtörő benyomása támadt, hogy Tom így részegen egész aranyos, de aztán ezt a gondolatot mélyen eltemette magában. Főleg a Denem-kúriában történtek után nem kívánta aranyosnak látni a fiút. Ő, habár szédült egy kicsit és szintén fesztelenebb lett, azért tudta kontrollálni magát; nem szándékozott olyasmit kiejteni a száján, amit Tomnak nem kell hallania. Pláne, mivel az időnyerő sem volt nála, ahogy már régóta. Ezért aztán nem is ivott annyit – de nem is tudott volna, mert az ital nagy részét Tom gurította le.

Ahogy ott lépdeltek egymás mellett, a fiú egyszer csak megfogta a kezét. Az érintése most is olyannak érződött, mint az áramütés, Harry enyhén lúdbőrözni kezdett tőle. Már évek is elteltek a legelső ilyen alkalom óta, bőven hozzászokhatott volna a dologhoz, mégsem sikerült neki. Aztán Tom lassan összekulcsolta az ujjaikat is. Harry bosszúsan tapasztalta magán, hogy hevesebben ver a szíve. Nem akarta, hogy hevesebben verjen; épp haragudott a fiúra, nem is akármennyire, arra vágyott legkevésbé, hogy most izgalomba jöjjön tőle. Ráharapott az ajkára, hogy a fájdalom elterelje a figyelmét – csak azért sem fogja megkívánni Tomot a kukoricaföld kellős közepén.

Hamarosan megint felvették a köpenyt, mert egy faluhoz értek, amit minden bizonnyal muglik is laktak – ezt a szemük elé táruló házak állapotából könnyen le lehetett ellenőrizni; amit a varázslók egy Reparóval egykettőre helyrehozhattak, arra a mugliknak nem mindig akadt pénze megjavíttatni. Néhol égett a villany, másutt még sötéten ásítottak az ablakok. Amikor már beljebb jutottak a településben, Tom kinézett magának egy házat, és megállt előtte.

– Ez elég puccos. Nem lehetnek csórók, biztos van kajájuk – mondta.

– Igen, és most mit csinálunk? – kérdezte Harry.

– Homenum revelio – suttogta Tom, és pálcájával a ház felé suhintott. Semmi nem történt. – Nincsenek itthon – állapította meg.

– És ha hazajönnek, miközben mi bent vagyunk? – nézett rá Harry.

– Akkor majd rájuk is küldünk egy Exmemoriamot – felelte Tom ingerülten; elég éhes lehetett már. – De szerintem nem jönnek haza, mert tele van a postaládájuk hirdetőújsággal, elutazhattak valahova – bökött a ládára, ami valóban tele volt gyömöszölve mindenféle papírokkal. Ezen megnyugodva aztán a két fiú odament a bejárathoz. Szétnéztek, nem jár-e arra valaki, majd Tom egy Alohomorával kinyitotta az ajtót, és miután besurrantak rajta, be is zárta maguk mögött.

Harry egyből megindult az előszobában a ház belseje felé.

– Hova mész? – kérdezte Tom.

– Budira, ha nem gond. Vagy oda is el szeretnél kísérni? – kérdezett vissza Harry.

– Nem. Menj csak – legyintett Tom kegyesen.

Harry benyitott pár ajtón, aztán amikor megtalálta a fürdőszobát, bement, és gyorsan letolta a nadrágját az alsójával együtt.

Miért van tükör a vécé fölött?, tűnődött, miközben diszkréten csorgatni kezdett a mosdókagylóba. A figyelme elkalandozott a berendezésen: a hely valamelyest hasonlított Vernon bácsikájáék fürdőszobájára, mert szigorúan tiszta volt, de kellően fényűző is, és a kor legutóbbi divatja szerint épülhetett, mert minden újnak tűnt. Harryben máris ellenszenvet keltett a hely. Aztán a szeme megakadt egy fogkefén. Erre előhúzta a varázspálcáját, kézbe vette a kefét, és apró lábakat varázsolt rá, amik rögtön kapálózni kezdtek. Úgy ficánkoltak, Harry pedig úgy nevetett, hogy a fogkefe kiesett a kezéből, és amint földet ért a padlón, el is iramodott, majd egy éles kanyart véve eltűnt a mosógép mögött. Harry négykézlábra állva kukucskált be a gép alá.

– Mennyit szarakodsz még? Éhen döglök – hallatszott ekkor Tom hangja.

– Megszakad a szívem – morogta ő alig hallhatóan, aztán felállt, felhúzta végre a nadrágját, és kiment. Visszasétált a nappaliba, ahol a fiú elnyúlva feküdt a kanapén.

– Arra van a konyha – mutatta ujjával Tom az irányt, majd egy párnát rendezett a feje alá.

– És akkor miért nem vagy ott? – kérdezte Harry.

– Azért, mert te fogsz kaját csinálni – válaszolta Tom magától értetődően.

– Miért én? Te vagy a bájitalmester, minden receptet el tudsz készíteni, akkor kajareceptet is. Biztos akad itt valami szakácskönyv meg hozzávaló.

– Csak nem gondolod, hogy én fogok főzni? – nézett rá Tom megütközve, a legutolsó szót undorral ejtve ki.

– Már miért ne? Csak mert Mardekár utódja vagy, neked már nem szabad ilyen megalázó tevékenységeket végezni, vagy mi?

– Eddig ez eszembe sem jutott, de nem is rossz ötlet. Igen, jól mondod, ezért – vigyorgott Tom féloldalasan.

– Na jó, ne szórakozz, azonnal emeld fel a segged, és főzzünk valamit! – hördült föl Harry.

– Sajnos, nem lehet, sürgős pihennivalóm van. Egyedül is el fogsz boldogulni, ügyes fiú vagy.

Erre Harry dühösen odament hozzá, és leült a kanapé szélére. Hirtelen azt sem tudta, megüsse vagy megerőszakolja inkább a fiút. Tom ekkor a ruhájánál fogva megragadta őt, és magához húzta. Az ajka érintésére a száján Harry lélegzete is elakadt. Az alkoholtól mintha kiélesedtek volna az érzékei, minden sokkal erőteljesebbnek, mégis álomszerűbbnek tűnt. A fiú hosszú, nyelves csókjának sikerült kiengesztelnie.

– Na, eredj! – indította útnak Tom, miután elváltak az ajkaik. Amikor Harry felállt, és megindult a konyhába, még kiszórt egy viszketésátkot, ami mellé ment, Tom átka viszont, ami olyannak érződött, mintha valaki rácsapott volna a fenekére, telibe talált.

A fiú mérgesen kezdett kutakodni a konyhában fájós fenekét dörzsölgetve, amikor kiért. Először a hűtőt vette célba; alig volt benne valami. Csak egy darabka penészes sajt meg egy összement alma árválkodott benne, úgyhogy Harry vissza is zárta rá az ajtót. Aztán a kamra felé fordult – itt már végre bővebb volt a kínálat: befőttek és konzervek sorakoztak a polcokon, meg száraz tészta, olajok, fűszerek, valamint dobozok és zacskók Harry számára ismeretlen tartalommal. Egy bájitalt talán össze tudott volna hozni belőlük, de ennivalót? Megpróbált visszaemlékezni, miket ettek a Roxfortban; például sült húst rizzsel, főtt krumplival, zöldségkörettel, süteménnyel... A fiú gyomra fájdalmasan megkordult. Itt nem volt egy szem krumpli sem, nemhogy csirke vagy ehhez hasonló tisztességesnek nevezhető elemózsia.

Tanácstalanul nézett végig az üvegeken; meggybefőttel nem fognak jóllakni. Aztán meglátott valami húskonzervet, de ahhoz meg kenyér nem volt. De száraztészta igen! Az egyik polcon szakácskönyvek sorakoztak. Harry találomra kihúzott egyet, és fellapozta a húsételeknél. „Húsleves, malacsült, marhabecsinált, milánói makaróni..." A fiúnak felcsillant a szeme. Ez utóbbit talán össze tudja dobni, gondolta, de már a hozzávalóknál elakadt. Hagymát sem talált sehol, csak egy paradicsom meg gombakonzerv akadt még a szekrényben, de mivel a többi ételhez még ennyi alapanyag sem volt, maradt a milánói. Harry előkotort egy serpenyőt, alágyújtott a pálcájával a tűzhelyen, aztán felbontotta a konzerveket, és belehajigálta a tartalmukat. Utána jutott csak eszébe, hogy megint meg kellene nézni a szakácskönyvet. Megnézte; persze, hogy nem így kellett volna kezdeni a főzést.

– Aszongya: „Először egy kis olajon hagymát párolunk..." Nem érted, hogy nincs? – méltatlankodott a fiú. Azért hozzálöttyintett egy kis olajat, és kevergetni kezdte a serpenyő tartalmát. Nem nézett ki túl bizalomgerjesztően, ezért belekukkantott a könyvbe. A sorok már kicsit összefolytak a szeme előtt, ezért a bonyolultabb dolgokat inkább átugrotta, így érkezett el ahhoz a részhez, hogy: „...és rátesszük a megfőtt tésztára."

– Milyen megfőtt tésztára? Neee, még az is!

Találomra kivett egy csomag száraztésztát, és belevágta a tartalmát a legelőször kezébe akadó lábasba, azután felöntötte vízzel, és mehetett ez is főni – amikor odatette, majdnem lángra kapott a talárja. Közben halk röhögés hallatszott a kanapé felől, ahol Tom henyélt. A fiú varázslattal egyensúlyozta a pálcája hegyén a whiskys üveget, miközben őt nézte, Harry rálátott a konyhából. Harry mérgesen elhajította a fakanalat és odament Tomhoz.

– Nagyon vicces, tényleg, ahogy én itt szó szerint szénné melózom magam! Kedves, hogy rajtam szórakozol! – harsogta, de Tom csak jobban röhögött, minek következtében lebillent az italosüveg. Harry még idejében elkapta, aztán magával vitte a konyhába. Épp meghúzni készült, amikor furcsa szagra lett figyelmes: a szósz kezdett el odaégni! A fiú gyorsan félrerántotta a tűzről – minek során most már a kezét is megégette –, aztán káromkodva azon kezdett gondolkodni, mivel segíthetne a helyzeten, mert az ennivaló még mindig nagyon sercegett. Ránézett a whiskyre; ha magában jó, akkor a kaját sem ronthatja el, bölcselkedett, és rálöttyintett az üvegből egy keveset. Az étel szaga gyanúsból érdekesre váltott. Ez is több volt a semminél.

Aztán a tészta jutott Harry eszébe.

– Mennyi szarra oda kell figyelni. Vajon kész van már? Invito egy darabka tészta! – Egy darab erre kicsobbant a vízből, egyenesen Harry szájába. A fiú ezzel megint megégette magát. Ezt már nem bírta tovább idegekkel, ő is meghúzta az üveget, ami utána ki is röppent a kezéből, mert Tom megint magához szólította. Harry már azon törte a fejét, mivel torolhatná ezt meg, ám ekkor a gyomra egy hatalmasat kordult, ezért a fiú inkább úgy határozott, hogy olyan lett az a tészta, amilyen, nem vár tovább. Elzárta a lángokat, és megterített. Erre persze Tom is rögtön megjelent.

– Csak nem segíteni jöttél? – kérdezte tőle Harry, miközben a hűtőből előkotort sajtot penésztelenítette.

– Eltaláltad – válaszolta a fiú, és leült az asztalhoz, majd várakozón összefűzte az ujjait. – Na, mit főztél?

– Ott van az orrod előtt – válaszolta ő a fogai közül. Tom erre szedett egy adag tésztát és szószt, aztán fintorogva megkóstolta.

– Na, milyen? – kérdezte Harry aggódva, és leült.

– Hát – ízlelgette a fiú a falatot –, ettem már jobbat is.

– Mégis, mi nem jó benne? – morogta Harry sértődötten, és ő is szedett.

– Sótlan.

– Akkor sózd meg. – Tom magához hívta a sót.

– A tészta is főhetett volna még, a szósznak meg van egy érdekes bukéja...

– Ha ennyivel jobban értesz hozzá, miért nem csináltad te?

– Mert a gyengébbeknek is teret kell hagyni, hogy gyakoroljanak és fejlődhessenek – felelte Tom. Harry kis híján a képébe nyomta a tányért.

– Na jó, inkább kussolj és egyél – mondta neki. Tom úgy is tett. Egy ideig csak némán ettek. Harry is érezte, hogy az ennivaló enyhén szólva is hagy némi kívánnivalót maga után, de már olyan éhes volt, hogy pillanatok alatt eltüntette az adagját. Társa nem különben.

– Hát ezt bevágtad, mint huzat a vécéajtót – röhögött Harry önelégülten. Már épp szedni készült még egyszer, de Tom megelőzte: egy pillanat alatt kivette magának az összes maradék tésztát meg feltétet.

– Ha olyan vacak lett a kaja, miért repetázol belőle? – kérdezte ő összevont szemöldökkel.

– Mert valamivel el kell vernem az éhemet.

Erre Harry nem válaszolt, helyette megette a sajtot, amit elfelejtett ráreszelni az ételre.

Rövid idő múltán Tom elégedetten dőlt hátra a széken, kiürült tányérja mögött, és nyújtózott egyet, azután egy szó nélkül visszasétált a nappaliba.

– Szívesen – morogta Harry a fiú hátának. – Öröm neked főzni. – Aztán felállt, megragadta a whiskyt, és ő is követte. Beérve megivott pár kortyot az üvegből, amiben már nem maradt túl sok, de kis híján félrenyelte, mert nekiment Tomnak. A fiú feléje fordulva állt, és egyenesen őt nézte, de nem nagyon zavarta, hogy Harry éppen fuldoklik.

– Mi a francért állsz meg előttem, amikor menet közben vedelek? – kérdezte Harry, amint levegőhöz jutott.

– Ne vedelj menet közben, és akkor nem jössz nekem – lökte oda Tom, majd egészen közel lépett hozzá. – Unatkozom. Szórakozni akarok.

– Nem elég, hogy főztem neked, még szórakoztassalak is? – csattant föl Harry, és köhögött még egy sort.

– Igen. Például rémissz meg – suttogta Tom az arcába.

– Nem rémültél meg eléggé, mikor úgy tűnt, hogy megfulladok? – kérdezte Harry még mindig feldúlva. A másik csak nevetett, és elengedte a füle mellett a hallottakat.

– Szóval ijessz meg valamivel. Most.

– Hogyan? – kérdezte ő.

– Ahogy akarsz. A lényeg, hogy féljek. – Ezen, Harry nem tudta, miért, de nevetni kezdett. Hangosan hahotázott, aztán felemelte a kezét, amiben az üveg volt, és a fiú fejére öntötte a megmaradt Lángnyelv whiskyt. A barnás lé végigcsorgott Tom arcán és ruháján.

– Ezzel akarsz halálra ijeszteni? – vonta össze a szemöldökét a fiú lekicsinylően.

– Nem – felelte Harry, és a kandallóba hajította a kiürült üveget, ami hangos csattanással széttört. – Hanem ezzel: Piroinitio! – kiáltotta, pálcája hegyén pedig erre egy kis rakoncátlan lángnyelvecske jelent meg, amit ő lassan, nagyon lassan a fiú arcához közelített. Tom elégedett ámulattal szemlélte a fejleményt.

Aztán Harry végignyalt Tom arcán, mire a fiúból apró, ideges nevetések buktak ki. Közben Harry kezében a fáklyává vált pálca veszélyes közelségbe került Tom ruhájához, ami nem kerülte el az érintett figyelmét.

– Hé – próbálta meg figyelmeztetni Harryt a fiú, és a láng felé mutogatott.

– Csak nem félsz? – kérdezte erre Harry.

– Nem tudom – felelte a másik. – Talán. Asszem, igen.

– De nem eléggé – mondta erre Harry nevetve, mert a válasz nem győzte meg, és tett a pálcájával egy széles mozdulatot. – Flamma magna! – kiáltotta, minek hatására egy kis tűzgyűrű gyulladt fel körülöttük a padlón; a plafon felé ágaskodott, végül fenyegetően föléjük magasodva egy forró fallal körbezárta őket. Tom csodálattal nézte. Harry rátette a tenyerét a fiú mellkasára; elégedetten tapasztalta, hogy úgy ver Tom szíve, mintha éppen futna.

– Nézd csak, milyen szép lángok – mondta aztán Harry, és égő pálcájával a tűz felé hadonászott. – Narancssárga, piros, fehér, és a szélén mintha egy picit kék lenne. Milyen jó volna, ha festeni lehetne velük, nem? Csak megragadnál egy kis nyalábot, és úgy használnád, mint az ecsetet – nevetett részegen. – Nincs kedved kipróbálni?

– Hogy mi van? – nézett rá Tom értetlenül.

– Azt mondtam, hogy milyen érdekes lenne, ha festeni tudnál a lángokkal. Ha meg tudnád őket fogni – fordult felé Harry, és rászegezte a pálcát, mire Tom kicsit hátrahőkölt. Nagyon nem tudott, mert mögötte volt a tűzfüggöny. – Nem vagy kíváncsi rá, milyen lehet az érintésük?

– Mi a halálról beszélsz? – kérdezte Tom gyanakodva, és kezdte előhúzni a pálcáját.

– Inkább megmutatom – felelte Harry, és hirtelen Tomhoz érintette a pálcáját. A fiú erre felkiáltott, a lángok pedig egy pillanat alatt elborították.

Harry erre minden eddiginél hangosabban felnevetett. Fejét hátrahajtva hahotázott, miközben a másik eszeveszetten ordított és próbálta magát valahogy eloltani, úgy, hogy remegve magára szegezte a pálcáját, és mindenféle bűbájt felsorolt, ám az ijedségtől rendre nem a megfelelő varázsigét mondta. A tűz ijesztően ropogott, mintha már a fiú testét emésztené, Tomot pedig elfogta a pánik; üvöltött, és a kezével ütötte a lángokat, persze hiába, aztán már csak eszeveszettül forgolódott. Miután Harry kiszórakozta magát, elmondta a tűzoltó varázsigét. Erre a fiút borító és a körülöttük magasodó lángok is nyomtalanul semmivé váltak. Tom hevesen végigtapogatta magát.

– Nem égtem meg – mondta zihálva. – Hogy lehet az, hogy nem égtem meg?

– Úgy, hogy küldtem rád előtte egy nonverbális tűzállóbűbájt. Mondjuk, nem voltam biztos benne, hogy működni fog, mert még sosem használtam ezelőtt, csak olvastam valahol... – Tom erre olyan ádázul nézett rá, mint még soha. – De a lényeg a lényeg: hogy sikerült téged megrémisztenem – vigyorgott.

– Igen, sikerült – morogta Tom, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Egy pár pillanatig úgy nézett Harryre, mintha meg akarná őt ölni, de aztán hirtelen elnevette magát. – Nagy franc vagy te, Harry, nagy franc – mondta már-már dicsérő hangsúllyal, miközben az ujját a fiúra szegezte. – Azt mondtam, hogy rémissz meg, és te tényleg megrémisztettél.

– Na igen, kérésed számomra parancs, nem tudtad? – röhögött Harry is.

– Nagyon helyes – mondta erre Tom, és szájon csókolta a másikat. Egy darabig lágyan ízlelgette a nyelvét – amolyan kígyósan, ahogy Harry magában nevezte a jelenséget –, aztán egyre követelőzőbbé vált, mélyre hatolt, és közben a karjával szorosan átölelte őt, végül pedig a földre teperte. Pillanatok alatt lecincálta magukról a ruhát, és ráült a fiú csípőjére. Harry határozottan élvezte a dolgot; végre nem neki kellett ezzel vacakolnia. Tom férfiassága már keményen meredt felfelé – Harrynek az a kósza gondolata támadt, hogy a fiú nem is biztos, hogy a csóktól izgult föl, hanem talán a halálfélelemtől...

– Milyen érzés volt azt hinni, hogy meg fogsz halni? – bukott ki belőle. Nem akart ilyen indiszkrét kérdést feltenni, de az alkohol nem hagyta békén; a hatására önállósult a szája. Tom egy kicsit meghökkent a kérdésen, de aztán gondolkodni kezdett.

– Olyan, mintha tényleg meghaltam volna. Mintha ez az egész már csak egy álom lenne – felelte végül, és megint megcsókolta Harryt. – Már a bagolyház után is ilyesmi volt. Egészen függővé válik az ember.

– Milyen bagolyház? – nézett rá Harry bambán.

– Tudod, amikor olyan jól átbasztál.

– Ja, tényleg – röhögött Harry, amikor eszébe jutott a rettegő Tom, aki azt hitte, hogy a toronyban van, pár centire a mélységtől, miközben a biztonságos Szükség Szobájában volt. – De mit értesz az alatt, hogy függővé?

– Nem is tudom. Hogyha halálra rémülsz valamitől, elborít az adrenalin, és amikor rájössz, hogy nem is voltál igazi veszélyben, akkor visszatekintve már csak egy jó bulinak tűnik az egész, amit meg akarsz ismételni. Csakhogy legközelebb egy ugyanakkora veszély már nem lesz elég, több kell.

Harry elborzadt a hallottakon, de még jobban elborzadt attól a tudattól, hogy ő tette a fiút ilyenné. Ám ki akarta verni a fejéből a zavaró érzéseket.

– Na jó, elég legyen a filozofálásból, inkább dugjunk – mondta.

– Kiváló ötlet – helyeselt Tom, és síkosítót varázsolt Harryre meg a saját bejáratára, aztán késlekedés nélkül pozícióba helyezkedett, majd magába fogadta a fiút. Harry lélegzete először elakadt a hirtelen élménytől, majd hangosan felnyögött, és egész testében megborzongott.

Már neki is álomszerűnek tűnt ez az egész. Még soha életében nem ivott ennyi alkoholt – szinte alkoholt is alig –, és most a világ átalakult egy puha, képlékeny kocsonyává, amiben a mozdulatok lelassultak, folyékonnyá váltak és visszhangot vertek az agyában – még a saját szívdobogása is, ahogy egyre gyorsabb tempóra kapcsolt. Vagy talán már Tom szívét hallotta? És mindentől nevethetnékje támadt, amit addig észre sem vett, vagy nem tűnt humorosnak. Eddig például hogy nem vette észre, hogy Tom farka egy picit ferde? A gondolattól kuncogni kezdett, és nem bírta abbahagyni. Muszáj volt odanyúlnia, hogy ellenőrizze. Tényleg ferde. Ettől hangosan felnevetett. A másik talán azt hitte, hogy a szextől van ilyen jó kedve, és nem tette szóvá a dolgot, különben is eléggé el volt foglalva a lovaglással.

Harry élvezettel simított azután fel a fiú mellkasán – a mellbimbókat összecsippentette, hogy hetykén álljanak, aztán a fiú vállát cirógatta. Szép, egyenes válla volt, ami az edzésektől a megfelelő mértékig meg is izmosodott, Harrynek igazán nem lehetett panasza a látványra. Tom ajkai ekkor elnyíltak, és egy nyögés hagyta el őket. Harry imádta az ajkait, hozzájuk kellett érnie; puhák, nedvesek és rózsaszínűek voltak. A mutatóujját végighúzta rajtuk, mire Tom megnyalta. Harry ezen megint felnevetett, és becsúsztatta az ujját a fiú szájába. Nedves forróság fogadta, pont, mint odalent. Az érzéstől a lehetetlenségig megkeményedett a férfiassága, és csípőjével mozogni kezdett, amennyire tudott a fiú alatt, ujját pedig ugyanebben a tempóban ki-be húzkodta. Vicces érzés volt Tomot mindjárt két lyukon is dugni egyszerre.

Aztán Tom nyakán húzta végig a kezét leheletfinoman. A fiú erre egy jólesőt szusszant. Harry most már tudta, miért imádja annyira, ha ezt a területet ingerlik. Ha csak ez kell a fiúnak, ő aztán szívesen ingerli, gondolta, és csiklandozni kezdte az ütőér fölötti érzékeny bőrt. Tom sóhajai sűrűbbek és szaggatottak lettek, a férfiassága pedig elcsöppent Harry hasára egy intenzívebb lovaglómozdulatot követően. A farka már duzzadtan vöröslött; a fiú nem állhatott messze a beteljesüléstől, ahogy ő sem. Amint Harry egyre magasabbra szárnyalt a csúcs felé, a szeme lecsukódott, ujjai pedig szinte maguktól kulcsolódtak rá Tom nyakára. Először még lágyan fonták körül a karcsú nyakat, aztán egyre szorosabb ölelésben tartották – Harry az önkívülettől oda sem figyelt rá, mit tesz, csak a saját élvezetére koncentrált. Szinte azt sem érezte, hogy az ütőerek a markai közt egyre kétségbeesettebben lüktetnek. Magával ragadta az élvezet egy olyan helyre, ahol nem volt sem fájdalom, sem szenvedés, csak gyönyör. Aztán egy kéjjel teli robbanással átbillent egy ponton, ahonnét zuhanni kezdett egy kényelmes, biztonságos puhaságba, ajkát pedig egy hangos kiáltás hagyta el.

Egy kis időre öntudatlanná vált, keze pedig lehanyatlott. Csak ekkor vette észre, hogy görcsös fájdalom bizsereg az ujjaiban, a mellkasára pedig egy test zuhant. Kellett hozzá pár másodperc, hogy ki tudja nyitni a szemét. Tom feküdt ott, a mellkasára borulva, látszólag ájultan. Harrynek hirtelen összeállt a kép; ijedten nyúlt megint a fiú nyakához, de ezúttal csak két ujjal, és finoman tapintotta ki az ütőeret. Az most is megbízhatóan lüktetett. Harry megkönnyebbülten sóhajtva engedte el, és a hajába túrt. Vajon mi lett volna, ha véletlenül megöli Tomot? Mit mondott volna Dumbledore-nak?

Nem akartam kinyírni, most tényleg nem. Szexbaleset volt. Akkor, hová dugjuk a hullát?

A gondolatra kuncogni kezdett.

Aztán egy hosszút sóhajtott, és kezét-lábát szétvetve elnyúlt a padlón.

– Rohadt élet – morogta.

– Mi van? – kérdezte Tom.

– Azt hittem, kinyírtalak.

– És most csalódott vagy?

Ezen Harry röhögött egyet. Tom is.

– Kaparjuk össze magunkat, vissza kell mennünk a Roxfortba – mondta aztán Tom, bár meg sem mozdult, és részeg, akadozó hangjából ítélve ezt ő maga sem gondolhatta komolyan. Erre Harry csak egy fáradt nyöszörgéssel válaszolt. – Gyerünk, ne húzzuk ki a gyufát a suliban – erősködött Tom.

– Jaj, ugyan már, nem tudsz olyat csinálni, amit el ne néznének neked. Kivétel nélkül minden tanár el van tőled ájulva, az igazgatóval az élen.

– De, van egy kivétel: Dumbledore. – A fiú színtiszta gyűlölettel ejtette ki a nevet.

– Miért utálod annyira? – kérdezte Harry. – Ezt még nem sikerült megfejtenem. Egyszer nem adott Kiválót, csak Megfeleltet? – gúnyolódott.

– Nem azért – felelte Tom kimérten. – Nem volt mindig ellenszenves. Volt, amikor még... Egy rövid ideig azt hittem, hogy... De még az árvaházban történt valami. Amikor eljött, hogy elhívjon a Roxfortba.

– Mi történt?

– Miután minden sulis nyavalyát megbeszéltünk, valahogy... belelátott a szekrényembe. Még nem sikerült rájönnöm, hogyan csinálta. – Harry tudta, hogy a professzor nem a szekrényébe látott bele, hanem a fejébe, de ezt a tudást megtartotta magának. – Azt mondta, hogy vannak ott valamik, amik nem az enyémek, és hogy adjam vissza őket a jogos tulajdonosaiknak egy bocsánatkéréssel megtoldva. Ő is tolvajnak gondolt, ráadásul még gyengének is mutatkoztam előtte; egyetlen percig őszinte voltam hozzá. Hatalmas hiba volt. – A szavait csend követte.

– Kíváncsi vagy, mit gondolok erről? – kérdezte Harry egy rövid idő után.

– Aha – felelte Tom. Ezután Harry pár pillanatig erősen összpontosított, majd egyszer csak felzengett egy hatalmas, recsegős szellentés.

– Ezt – mondta a fiú. – Szerintem egy kamu baromság az egész.

– Fúj, te undorító, büdös görény! Hogy mertél az orrom alá fingani? – kiáltotta Tom, és fel akart pattanni, de Harry nem engedte. – Eressz el, hülye! – ordítozott.

– Azt lesheted, szépségem – röhögött Harry, és szorosan tartotta a fiút, lefogva a karjait, hogy még véletlenül se tudjon velük a pálcájáért nyúlni. – Ugyan már, ez csak egy kis fing – nevetett.

– Ez tömegoszlató fegyver! – jajdult Tom reménytelenül vergődve.

Birkóztak egy ideig, azalatt eloszlott a tömény esszencia. Tom aztán hamar feladta a harcot; az aznapi események, a teli gyomor, meg a kiadós szex kifáraszthatta.

– Ú, de megkeserülöd még ezt – morogta, miután megadóan visszahanyatlott, de Harry csak annál jobban röhögött.

– Mondtam már, hogy milyen szexi vagy, amikor fenyegetőzöl? – Tom nem válaszolt, csak igyekezett minél ádázabbul nézni. – Egyébként hol is tartottunk? Ja, igen, ott, hogy állítólag nem vagy tolvaj, meg hazudós sem, ugye? – nézett a fiúra Harry. Tom csak morgott. – Ne áltassuk magunkat. Szóval, most például miért kamuzol?

– Mit kamuztam? – kérdezett vissza Tom bágyadtan, és Harry mellkasára hajtotta a fejét.

– Azt, hogy azért utálod Dumbledore-t, mert tolvajnak nézett. Én is annak néztelek, most mégis itt vagyunk – mondta, és közben arra gondolt sötéten, hogy ha Dumbledore tolvajnak nézte Tomot, akkor az nem volt véletlen: a férfi legilimentori képességeihez kétség sem férhetett. Tom nyilván csak megsértődött, mert azt hitte, a professzor egyből rosszat feltételezett róla. És persze az sem érinthette kellemesen, hogy az arcába vágták az igazságot.

– Hát, jól van – bukott ki a fiúból, akinek már elég nehezen jöttek a nyelvére a szavak. – Azért utálom, mert... olyan rohadtul tökéletes. Ő a jófiú, mindent jól csinál, mindenki szereti, nagyszerű órákat tart, kifogástalanul viselkedik, még kifogástanal... lana... szóval tök jól néz ki, hiper-szuper tehetséges, ő az igazgatóhelyettes, és fogadjunk, ő lesz majd a következő igazgató is. Hogy lehet valaki ilyen kibaszott tökéletes? A falat kaparom, ha arra gondolok, hogy én is ilyen lehettem volna.

– Te? – nézett nagyot Harry.

– Igen. Ha nekem is vannak szüleim, akik felnevelnek, és nem egy ótvaros mugli árvaházba hajítanak, és ha nincs Mr Garrett. Ha Dumbledore közelében vagyok, mocskosnak érzem magam, hitványnak és értéktelennek. Olyankor azt kívánom, bárcsak valahogy... tisztább lehetnék... vagy ő lenne mocskosabb... Hogy jobban hasonlítsunk egymásra... – Tom az utolsó szavakat már csak suttogta, mintha félálomban beszélt volna, aztán ásított egyet.

– És miért lenne annyira jó, hogyha hasonlítanátok? – kérdezte Harry szintén halkan.

– Így is hasonlítunk.

– Igen? Mégpedig?

– Kizárólag az ő elméje fogható az enyémhez.

Harrynek nem esett jól a megjegyzés, de attól még tudta, hogy igaz.

– De te azt akarod, hogy még jobban hasonlítsatok. Miért?

– Azért, mert... – Itt Tom elhallgatott, mintha gondolkodna, vagy már aludna is. Harry közelebb hajolt, hátha csak nem hallja a választ, de a fiú tényleg hallgatott. Ő viszont nem akarta annyiban hagyni a dolgot.

– Miért? Miért lenne jó, hm? – faggatózott finoman. Tom mordult egyet.

– Azért, mert... akkor talán... mmm...

– Talán? – bökte oldalba Harry.

– Mi van? – morogta a másik.

– Elkezdtél mondani valamit. Miért lenne jó, ha jobban hasonlítanátok Dumbledore-ral, hm? Azért, mert akkor talán mi?

– Talán már rég...

– Rég micsoda? – próbálta Harry kihúzni belőle a választ, de nem volt biztos benne, hogy Tom nem álmában beszél-e már.

– Rég... rég... – A fiú hortyant egyet.

– Rég? Rég mi? – bökte meg Harry Tomot megint. Elkeseredetten akarta a feleletet.

– Rég... rég... rég egy pár lennénk.

Harry először fel sem fogta a szavak jelentését. Aztán sokkolták a hallottak; mindent várt, csak ezt nem. Sosem gondolta volna, hogy a fiúnak is bejön a professzor, azt hitte, csak színtiszta gyűlöletet érez iránta. Hirtelen elfogta a féltékenység, de aztán rájött, hogy nincs mire féltékenynek lennie, hiszen Tom a tudata felszínén utálja a férfit, sosem vallaná be, hogy valójában vonzódik hozzá, és Dumbledore sem kezdene ki vele, az egyszer biztos, mivel Grindelwaldot szereti...

Harry azért fohászkodott, hogy mire kijózanodnak, mindketten elfelejtsék majd ezt az utolsó fél mondatot.