Egy szép szombat reggel volt, kora nyár, a friss meleg beáramlott a nyitva hagyott pinceablakokon, és betöltötte virágillattal a mardekáros hálótermet, ahol Harry épp ébredezett. Amint a fiú teljesen magához tért és rájött, hogy a Roxmortsba tervezett titkos kiruccanás napja virradt fel, izgatott lett. Oldalra fordult, hogy feltápászkodjon, ám ekkor a mellette levő ágyra tévedt a tekintete, és a látványtól felnyögött. Tom feküdt ott a párnáján könyökölve, és egyenesen őt fixírozta.

– Jó ég, mit bámulsz? – morogta Harry.

– Arra vártam, hogy végre felébredj, már azon gondolkodtam, hogy magam intézkedek az ügy érdekében. Na, leugrunk Roxmortsba?

– Sss – csitította Harry.

– Nyugi, nincs már itt senki, mind elmentek kajálni – felelte Tom.

– Akkor menjünk mi is.

– Én már reggeliztem, és készítettem neked is szendvicset, úgyhogy nem kell ezzel töltenünk az időt, és jobb is, ha addig lépünk le, míg a többiek nem látják – mondta Tom, azzal felült, és átnyújtott egy szalvétába tekert csomagot. Harry egy pillanatig csak dermedten bámult a fiúra, aztán a szendvicsre. Tom gondolt rá... Ennivalót készített neki. A figyelmes gesztus olyan váratlanul érte, hogy a szava is elakadt, és elfelejtette elvenni az ajándékot. A fiú ezután még közelebb nyújtotta. – Tessék – lobogtatta meg türelmetlenül. Harry erre odanyúlt; a kezük összeért, miközben elvette. Az érintéstől megint az a hihetetlen érzés keletkezett benne, ami már a legelső alkalommal is, amikor megfogta Tom kezét.

– Kösz – nyögte ki végül, aztán sietősen elrakta a szendvicset. Maga előtt is szégyellte, de végig mosolygott, miközben felöltözött.

Épp jókor jött ez a kirándulás; szüksége volt rá, hogy egy kicsit eltávolodjon Malfoytól, Dumbledore-tól, meg úgy az egész iskolától. Igaz, hogy közben mellette lesz Tom, de most nem idegesítette a fiú jelenléte, mert jelenleg kivételesen nem vele volt problémája, és ez szokatlannak tűnt. Sőt, egyenesen úgy érezte, hogy egész jól elvan a fiúval, és emiatt támadt is egy kis bűntudata; komolyan összebarátkozni Tom Denemmel számára az elvtelenség netovábbja lett volna. Ugyanakkor mégis jólesett most a közelében lenni...

Miután Harry összekapta magát, fölvették a láthatatlanná tevő köpenyt, és kilopakodtak a nagykapun. Elgyalogoltak a birtok határáig, majd ott Tom Harrybe karolt, és dehoppanált. (Persze, hogy elsőre hibátlanul sikerült a télen letett hoppanálási vizsgája.) A hely, ahol kikötöttek, nem volt ismerős Harrynek, bár az igazat megvallva a fiú nem is ismerte annyira Roxmortsot, mint a tenyerét, azon kívül a település máshogy is festhetett most, mint amilyennek ő ötven évvel később megismerte. Itt Tom levette magukról a köpenyt, és megindult előre. Harrynek feltűnt, hogy a fiú mintha célirányosan menne. De hát hová tarthat, amikor elvileg még ő sem járt Roxmortsban? Harry egy darabig némán ment mellette. Tom nagyon is tudatosan fordult be utcákon, aztán kilyukadtak egy temetőnél, aminek a végében egy alacsony domb, azon pedig egy hatalmas kúria állt. Az az épület uralta az egész tájat, még a közeli templomnál is tekintélyesebb hatást keltett, mintha a domb magaslatából kevélyen tekintett volna le rájuk.

Tom egyenesen keresztülvágott a temetőn, Harry alig bírt lépést tartani vele. Főleg, mivel menet közben előbányászta a szendvicsét, és falatozni kezdett, hogy inkább az evés kösse le a figyelmét, ne minduntalan a kőkeresztek, romos sírok és hervadó virágok vigasztalan látványa vonzza magára a tekintetét.

– Öm, figyelj csak, hová megyünk? – kérdezte egyszer csak.

– Oda – mutatott Tom a kúriára a távolban. Harry el nem tudta képzelni, mi lehet annyira fontos abban a házban.

– Nem tudtam, hogy ennyire ismerős vagy itt Roxmortsban – mondta.

– Nem Roxmortsban vagyunk – felelte a fiú –, hanem Little Hangletonban.

– És mi a fenét akarsz itt? – kérdezte Harry kissé bosszankodva. – Arról volt szó, hogy Roxmortsba megyünk.

– Igen, tudom, de ha már úgyis kiruccanunk, gondoltam, ellátogathatnánk ide is. Miután itt végeztünk, oda megyünk, ahova csak akarod.

– De mi van itt, ami ennyire fontos?

– Majd meglátod – válaszolta Tom sejtelmesen, és tovább ment. Harrynek nem tetszett ez a sejtelmesség, kellemetlen megérzése támadt tőle; Tom mindig rosszban sántikált, amikor nagyon akart valamit és titokzatoskodott. Hamarosan átvágtak a temetőn, majd egy kisebb mezőn, míg végül elértek az épület bejáratához. Harry felnézett a házra, ami akkora volt, hogy majd' beleszédült. Barokkos stílusú, nemesi kastélyra emlékeztette őt; gömb alakúra nyírt bokrok vették körül, kőszobrok magasodtak a szépen karbantartott gyepen, a kert közepén pedig egy kis szökőkút csobogott.

Tom megemelte az ajtón lévő súlyos fémkarikát, és mielőtt még Harry tiltakozhatott volna, koppintott vele három mélyen zengőt. Hamarosan egy középkorú férfi nyitott ajtót; fehér inge, csíkos mellénye és fekete felöltője alapján Harry arra tippelt, hogy egy inas lehet. A férfi arcára megdöbbenés ült ki, amint meglátta Tomot.

– Jó napot – köszönt az alkalmazott. – Miben segíthetek?

– Jó napot kívánok – öltötte magára Tom a legudvariasabb modorát. – Nicolas Vengeur vagyok, ő pedig itt... az egyik barátom, Harry Potter. A fiatalabbik urasággal szeretnénk beszélni egy személyes ügyben, ha lehetséges.

Szeretnénk? Harry nem tudott róla, hogy ő is szeretne, és gyanús volt neki, hogy Tom álnevet használt, de inkább csendben maradt, és köszönésképpen biccentett egyet a fejével az inas felé.

– Egy kis türelmet kérek. Megkérdezem az urat, hogy tudja-e önöket fogadni. Mára nem várt látogatókat.

– Ó, értem. Akkor elnézést kérek a zavarásért, de az ügy nem tűrt halasztást – felelte Tom. Erre a férfi becsukta az ajtót, ami mögött ezután elhaló léptek zaja hallatszott. Harry kérdőn pillantott Tomra, de ő nem nézett vissza rá, csak némán várakozott maga elé bámulva. Pár perc múlva az inas megint kinyitotta az ajtót, és ezúttal szélesre tárta a fiúk előtt.

– Az uraság várja önöket – mondta. – Kérem, fáradjanak beljebb.

– Igazán köszönjük. – Tom elégedetten mosolygott. Mialatt átmentek egy üvegezett átriumon, majd fel egy bársonyszőnyeggel borított márványlépcsőn, aztán végig egy széles folyosón, Harry azon töprengett, mi az, amire neki most emlékeznie kellene Voldemort életrajzából. Kétségbeesetten törte a fejét, de nem sikerült rájönnie, hol lehetnek. Viszont igen gyorsan rájött akkor, amikor egy kétszárnyú ajtón belépve megpillantotta azt a bizonyos „fiatalabbik uraságot". A negyven év körüli férfi egy tágas, szalonnak kinéző helyiségben ült egy könyvvel a kezében, és kísértetiesen hasonlított Tomra. A megdöbbenés, ami először az inas arcán volt látható, most a házigazdáéra is kiült, amint az megpillantotta Tomot, Harryt pedig elöntötte a pánik.

– Mr Nicolas Vengeur és Mr Harry Potter – jelentette be őket az inas. Rajta is látszott valamiféle gyanakvás.

– Köszönöm, Wincent – felelte a férfi.

– Nincs szüksége esetleg valamire? – kérdezte az inas, mintha csak szuggerálni próbálta volna a gazdáját.

– Nem, köszönöm. Most már elmehet. – Wincent erre meghajolt, és tekintetében némi aggodalommal kiment. Harry halálra váltan látta, hogy amikor bezárult az ajtó, Tom elsuttogott egy páncélozó bűbájt.

– Jó napot, Mr Denem – kezdte Tom mosolyogva, miután a férfi felé fordult. Mr Denem ráérősen letette a könyvet, és kíváncsian nézett a fiúra.

– Önnek is. Nos, mi járatban vannak itt nálam? Úgy hiszem, mi még nem találkoztunk. – A hangja magabiztosan csengett, és a kezdeti megdöbbenést egy fensőbbséges, kissé erőltetett közöny váltotta fel. Harrynek valahogy nem tűnt túl szimpatikusnak a férfi.

– Nem, mi még valóban nem – mondta Tom. – De találkozhattunk volna – komolyodott el aztán.

– Ezt nem egészen értem – vonta össze a szemöldökét a házigazda.

– Sejtelme sincs, ki lehetek, igaz? – kérdezte Tom felemelt fővel, mire a férfi pont ugyanolyan lekicsinylően mérte őt végig, ahogyan a fiú tette ezt mindig a mugli származású diákokkal.

– Nem, fogalmam sincs – válaszolta Mr Denem. Harry mintha enyhe dacot is érzett volna a hangsúlyában.

– Hazudik – felelte Tom.

– Hogy mondja? – kérdezett vissza a férfi élesen.

– Felesleges úgy tennie, mintha nem tudná, ki vagyok – mondta Tom. Mr Denem erre felállt a karosszékéből. Fölegyenesedve valósággal a fiú fölé magasodott.

– Azonnal mondja meg, ki a fene maga, és mit akar tőlem, vagy távozzon!

– Ejnye, kidobnád a házadból a saját fiadat? – sziszegte Tom. A férfi szeme összeszűkült, Harry pedig kezdte egyre kínosabban érezni magát.

– Nézze, Mr Vengeur...

– Tom. A nevem Tom Rowle Denem.

– Akárkinek nevezi magát. Nézze, nem tudom, miről beszél, nekem nincsen fiam, és kikérem magamnak, hogy tegezzen!

– Azt ugyan kérheted – mosolyodott el Tom megint.

– Azonnal hagyják el a házamat! – mutatott a férfi az ajtóra, a halántékán pedig kidagadt egy ér.

– Hogy is mondtad, a „házadat"? Ez inkább a mi házunk, ha pontosak akarunk lenni.

– Mégis mit képzel? Tűnjenek el innen, vagy kidobatom magukat! Wincent! – kiáltotta Mr Denem ingerülten.

– Wincent nem hall bennünket, efelől biztos lehetsz – mondta Tom derűsen. A férfi erre olyan szorosan összevonta a szemöldökét, hogy az szinte egyetlen vonallá vált.

– Mit művelt vele?! – kiáltotta.

– Még semmit, de ő is sorra kerülhet – felelte a fiú nyugodt hangon, és tett egy lépést Mr Denem felé, aki erre ösztönösen hátrább lépett egyet. Harry elképedt a látványon, ahogy egy cingár, kamasz fiú meghátrálásra kényszerít egy meglett, negyvenes férfit.

– Wincent, merre van? Wincent!

– Mondtam már, hogy nem hall téged. Látod? – mutatott Tom a bezárt ajtóra. – Nem jön segíteni neked.

– Mit akarnak tőlem? Mondja meg, mit akarnak! Miért jöttek ide?

– Elmondhatom, mit akartam, vagy legalábbis, hogy mit szerettem volna tőled egykor.

– Wincent! Wincent!!!

– Akkor most meghallgatsz, vagy Wincentért kiáltozol? – kérdezte Tom kedvesen érdeklődve, de ez a kedvesség Harry számára semmi jót nem jósolt. Legszívesebben figyelmeztette volna Mr Denemet, hogy a saját érdekében inkább ne hergelje a fiút, ha nem muszáj.

– Wincent!

– Tudod, ki nem állhatom, ha nem figyelnek rám – mondta Tom.

– Wincent!

– Pofix – szólt a fiú pálcáját a férfira szegezve, aki erre ijedten kapott a szájához, és pánikba esve próbált kiabálni, immár hiába. Ezután Tomot kikerülve akart az ajtóhoz jutni, de a fiú egy újabb pálcaintésére az egyik fotel utána iramodott, Mr Denemet pedig hátulról ledöntötte a lábáról, és magára ültette. Még egy suhintás, és kötelek tekeredtek a férfi csuklóira, majd hozzárögzítették őket a karfához.

– Na, így már mindjárt más – sétált oda a fiú Mr Denem elé, és sóhajtott egyet, amikor megállt. – Hát nem jobb így, nyugodtan, kényelmesen ülve beszélgetni, mint Wincent után ordítozva és ész nélkül rohangálva? Hol is tartottunk? Látod, el is felejtettem. Ja, igen. Ott, hogy mit szerettem volna egykor tőled mint apámtól. – A szót olyan gyűlölettel ejtette ki, hogy szinte még Harrynek is rosszulesett.

– Jó lett volna egy ilyen házban felnőni, mondjuk – mutatott körbe Tom. – Kisgyerekként egy szép kertben játszani, mint amilyen például itt van, és lovagolni tanulni, nem zoknit stoppolni; békében és csendben olvasgatni a könyvtárszobában, nem pedig egy tucatnyi hangoskodó árva közt, viasszal bedugaszolt füllel; normális ételeket enni, nem olyasmit, amit jobb helyeken a disznónak adnak; és zsebpénzt kapni, mint a többi gyerek. Legalábbis az olyan gyerekek, akinek vannak szülei. De jobban belegondolva az is elég lett volna, ha van valaki, aki, teszem azt, megtanít biciklizni. Tudtad, hogy sosem tanultam meg biciklizni? – kérdezte Tom csevegő hangon. – Igaz, nem is lett volna min megtanulnom – tette hozzá örömtelenül nevetve. – Vagy jó lett volna, ha van valaki, aki lekever egy pofont, ha túl sokáig maradok fent éjjel. Mennyire utáltam azokat, akik arra panaszkodtak, hogy az apjuk túl szigorúan bánik velük. Ezeket a gyerekeket legalább az a megtiszteltetés éri, hogy az apjuk személyesen rúgja seggbe őket.

Miközben a fiú beszélt, Harry meg sem mert mozdulni, még levegőt is halkan vett, és azon morfondírozott, hogy vajon Tom mi célból hozta őt ide. Semmi jóra nem tippelt.

– Tudtam róla, hogy anyám nem sokkal a születésem után meghalt, de sokáig reménykedtem benne, hogy egyszer majd eljössz értem az árvaházba. Rengetegszer elképzeltem a dolgot: az egyik nevelő hirtelen félrehív, mert valaki engem keres. Én bemegyek az irodába, ahol egy magas férfi vár rám, akinek az arca olyan ismerős lesz. Hol láttam már hasonló arcot? Hát persze, a tükörben! És akkor elmondod, ki vagy, meg hogy sajnálod, amiért ilyen sokáig tartott kinyomoznod, hol vagyok, de most már végre elviszel innen magadhoz, és együtt leszünk. – Itt Tom elhallgatott. Csend borult rájuk, csak a madarak vidám csicsergése szűrődött be az ablakon. Ahogy Harry a fiút nézte, rájött, hogy nem is annyira sajnálatot, inkább szánalmat érez iránta.

– De ahogy teltek az évek, már egyre kevésbé hittem benne, hogy ez megtörténhet. És aztán eljött az a nap, amikor végleg feladtam. Megmondjam, melyik volt az a nap? Még most is tisztán emlékszem rá. Az, amelyiken először kínoztak és erőszakoltak meg. Azon a napon rájöttem, hogy nem létezik gondviselés; magamra vagyok hagyva egy hideg, rosszindulatú univerzumban, és az sem érdekelne a világon senkit, ha elpusztulnék. Éveken át kínoztak, és gyalázták a testem, és ez a te hibád is, mert tudtad, hogy létezem, nem igaz? Persze, hogy tudtad. De könnyebb volt tudomást sem venned rólam, mintha egyenesen szégyellnivaló lennék. Holott miért is lennék az? Én varázsló vagyok, míg te csak egy varázstalan mugli. Az a szomorú igazság, hogy te vagy az, akit szégyellni kell, és én megfelelően szégyellek is – bólintott Tom, és összefonta maga előtt a karját.

– Ez a ház pedig akár tetszik, akár nem, az én örökségem, az utolsó szögig. De nagylelkű leszek, nem tartok rá igényt – mondta a fiú könnyed hangon, majd lehajolt, hogy a férfi szemébe nézzen. – Nem lehetne eleget takarítani ahhoz, hogy eltűnjön belőle a muglik ocsmány bűze – sziszegte. – Inkább földig kellene rombolni. – Mr Denem megint küzdeni kezdett a kötelékeiben. Tom csak mosolygott az erőfeszítésein, és felegyenesedett. – De minek fáradjak vele? Jobb dolgom is van ennél, apám. – A férfi erre hevesen rázta a fejét.

– Ó, nem értesz velem egyet? – érdeklődött Tom udvarias hangon, felvont szemöldökkel. – Azt mondod, mégiscsak földig kellene rombolni? – Ennek hallatán Mr Denem még hevesebben rázta a fejét. – Á, szóval azt akarod kinyögni, hogy nem tekinted magad az apámnak! – örvendezett a fiú színpadiasan a felfedezéstől. – Akkor nézz csak ide, mit mutatok neked! – mondta, és elővarázsolt egy hatalmas tükröt, közvetlenül a férfi elébe. Mozdulatlanul lebegett a föld fölött pár centivel, ezt látva Mr Denem pedig még nagyobb pánikba esett.

– Nézz csak bele. Nézz magadra – mutatott Tom a tükörre, majd odaállt ő is a fotel mellé, aztán letérdelt, hogy egy magasságba kerüljön a fejük Mr Denemével. – Most pedig nézz meg engem.

Egy kicsit messzebbről Harry akaratlanul, de maga is összehasonlította őket. A hasonlóság szembeötlő volt. Ugyanaz a nemes arcél, egyenes orr, sötét szempár, és hajszálra ugyanaz a gőgös, lekicsinylő utálat az egyébként szépen ívelt ajkak sarkában. Csak a vak nem látta, mennyire egyformák. A különbség mindössze annyi volt, hogy Mr Denem érettebb arcvonásokkal és erősebb testalkattal rendelkezett.

– És még most is ragaszkodsz hozzá, hogy nem vagyok a fiad – fordult Tom a foglya felé még mindig térdelve, aztán megfogta a férfi lekötözött kezeit. Kívülről figyelve úgy tűnhetett, mintha a fiú könyörögne, de Harry tudta, hogy ilyesmi soha nem fog megtörténni. – Ez igazán sajnálatos – suttogta Tom a halálra rémült Mr Denem arcába, aztán lassan felegyenesedett. Láthatóan élvezettel töltötte el, hogy most ő magasodhat a másik fölébe. Aztán egyszer csak rászegezte a pálcáját a férfi mellkasára. – Crucio – mondta teljes lelki nyugalommal, mire a férfi felnyüszített; a némító varázslattól nemhogy értelmes szavakat mondani, de még rendesen kiáltani sem tudott, közben pedig fájdalmasan vonaglott a kíntól.

Harry mindezt távolabbról nézte. Érezte, hogy tennie kellene valamit, sőt, már régen tennie kellett volna, hiszen nagyon jól tudta, mit művelt a fiú a férfival a másik idővonalon, mégsem bírt megmozdulni. Fogalma sem volt, mi módon tudná a fiút úgy leállítani, hogy közben a valódi szándékait ne fedje fel előtte. Ha most közbeavatkozik, az gyanús lesz Tomnak, de ha hagy mindent a maga útján menni, akkor minek utazott ide vissza az időben? Hosszú percek elteltével Tom végre megszüntette a varázst, a férfi teste pedig elernyedt.

– Ám ha te ragaszkodsz hozzá, hogy nincsen fiad, hát legyen, nem fogok erőszakoskodni – folytatta Tom. – Viszont: ha azt szeretnéd, hogy ne legyen fiad, akkor hadd legyen ez visszafelé is igaz – hajolt a fiú egészen közel –, nekem sem lesz apám – mosolygott, majd felegyenesedett. – Harry, idejönnél egy percre, ha megkérhetlek?

Harry szíve a torkába ugrott. Nem akart odamenni, tétovázott is egy pár pillanatig.

– Mit... mit szeretnél tőlem? – kérdezte.

– Csak gyere ide. Ígérem, nem fogod megbánni – felelte Tom nyájasan. Harry hátán felállt a szőr ettől a hangtól, de végül erőt vett magán és odament. A másik erre elmosolyodott, és olyan ünnepélyes arcot vágott, mint egy kisgyerek, aki most pillantotta meg a karácsonyfát.

– Állj ide – lépett arrébb a fiú, és lemutatott a földre, ahol azelőtt állt. Harry odament Mr Denem elébe. A férfi kiguvadt szemmel bámult rá, ő pedig ezután kérdőn nézett Tomra.

– És most?

– Öld meg – felelte a fiú, mintha a válasz teljesen magától értetődő lenne. Mr Denem minden eddiginél kétségbeesettebben kezdett vergődni, Harrybe pedig a lélegzet is belészorult. Olyan értetlen arcot vágott, hogy Tom nekiállt magyarázni.

– Nem olyan régen azt mondtad, hogy ölni szeretnél; hogy meg akarod tapasztalni, milyen érzés lehet. Hát most itt a ragyogó lehetőség. Megengedem, hogy megöld őt. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra; te megkapod azt, amire vágysz, és egyúttal engem is megkímélsz a fáradságtól.

– Téged? – bukott ki Harryből a kérdés.

– Igen, engem. Eredetileg egyedül jöttem volna ide, de aztán eszembe jutott, mit meséltél, amikor eljátszottad, hogy a bagolyházban vagyunk, és akkor támadt ez a ragyogó ötletem; hogy elhozlak ide, és átengedem neked a lehetőséget. Örülsz? – A fiú úgy adta ezt elő, mintha szerelmet vallott volna.

Harry elgondolkodott, hogy vajon a fiú ezt most tényleg valami értékes ajándéknak szánja-e, és ettől neki megtisztelve kellene-e éreznie magát, vagy ez csak a Szükség Szobájában történtek miatti megkésett bosszú. Tomot ismerve akármelyik lehetett. Vagy egyenesen mind a kettő egyszerre. Talán próbára akarja őt tenni ezzel, hogy valóban méltó-e arra, hogy... mire is? Hogy Tom továbbra is elmebeteg módon ragaszkodjon őhozzá? Csalódás kerítette hatalmába, ami igazából már akkor elkezdődött, amikor beléptek ebbe a szobába. Már épp kezdte volna Tomot... megkedvelni... De ez a fiú egy mocskos gyilkos. Sosem fog megváltozni.

– Hát, nem is tudom – hebegett Harry. Tomnak lehervadt a mosolya, és a fiú kissé félrebillentett fejjel nézett Harryre.

– Mi a baj? – Tom összevonta a szemöldökét, és őszinte értetlenség ült ki az arcára. Nem úgy tűnt, mint aki bosszút akar állni, és ezen Harry megdöbbent. A fiú tehát ezt valami csodaszép ajándéknak szánta? Harry bepánikolt; most hogy vágja ki magát? Ráadásul úgy, hogy egyúttal még Mr Denem életét is megmentse? Egy izzadságcsepp gördült le a halántékán. Mégis, Tom hogy képzeli ezt? Talán Harryt is magához hasonló őrültnek nézi? Bár, a Szükség Szobájában történtek után talán nem volt csoda. És vajon hogy kell egy őrültet lebeszélni valamiről, amire a végsőkig el van szánva?

– Semmi, csak...

– Na de mégis. Látom, hogy valami nem jó. Tudom, hirtelen jött ez a dolog, de annyira vágytál rá, hogy megölhess valakit, én meg pont erre készültem, szóval teljesen kézenfekvő volt, hogy átengedjem neked. Azt reméltem, tetszeni fog... – tette hozzá a fiú halkan.

– Öhh... persze, tetszik is – hazudta Harry –, de az igazat megvallva... én nem tudnék csak úgy akárkit megölni – nyögte ki.

– Nem tudnál csak úgy akárkit? – ízlelgette Tom a szavakat. Egy darabig tűnődött, aztán mintha megvilágosodott volna. – Szóval úgy érted, nem akárkit! – Harry már maga sem tudta, hogy értette, de azért bólogatott. – Csak engem, igaz? – suttogta Tom mosolyogva, mintha örülne a felfedezésnek. Harry feje megállt. Mr Denem riadt tekintete ide-oda járt a két fiú közt, és látszott, hogy a férfi az égvilágon semmit nem ért az egészből. Igazából Harry sem értett. Tom úgy viselkedett, mintha Mr Denem ott sem lenne, számára ő csak egy lényegtelen mellékszereplő volt, akinek úgyis mindjárt véget ér a fellépése.

– Tom, hogy mondhatsz ilyet? Én nem... – szabadkozott Harry.

– De igen – vágott a szavába a másik. – Tudom.

Harry kis híján megkérdezte, hogy honnan, de még idejében a nyelvébe harapott.

– Mégpedig onnan tudom – folytatta Tom –, hogy amikor verekedtünk másodévben, láttam a szemedben a vágyat. A vágyat, hogy megölj. És amikor bombáztak, mi pedig az árvaház pincéjében ültünk egy pokrócba csavarva egymás mellett, akkor... hozzám értél. – Harry már nem emlékezett az egészből szinte semmire, de most megpróbálta összeszedni az emléktöredékeit. Hatalmas dörej... Őrült felfordulás, Tom pedig megzavarodott... Aztán lementek valami sötét, nyirkos helyiségbe, és mintha heteket töltöttek volna ott bezárva, pedig talán csak órák voltak... Tom el is aludt... A feje az ő vállára dőlt... És mintha Harry tényleg megérintette volna... De hát hogy emlékezhet erre Tom, hiszen aludt! Jó ég, lehet, hogy végig ébren volt? Harrynek lángolni kezdett az arca.

– Megérintetted a hajamat, az arcomat, a nyakamat. Aztán az ujjaid lassan teljesen rákulcsolódtak a nyakamra. Éreztem, ahogy megremeg a kezed; mintha erővel kellett volna visszatartanod magad attól, hogy megszorítsd a torkomat. Halál biztosan tudtam, mi jár a fejedben. Elképzelésem sem volt, hogy mi okod lehet rá. Még soha senki nem akart megölni. Nem emlékszem, hogy bármi olyat tettem volna, amivel kivívhattam volna ezt nálad. Szinte sokkolt ez a rejtélyes, érthetetlen jelenség. Azon gondolkodtam, hogy fel kellene pattannom, és segítségért kiáltanom, de az igazat megvallva annyira le voltam taglózva, hogy szinte levegőt sem tudtam venni, nemhogy bármi értelmeset cselekedni. Ám amit ezután csináltál, az végképp összezavart bennem mindent – mondta Tom halkan.

Harry semmi kiemelkedő eseményre nem emlékezett. Mi a fenét csinálhatott Tommal több száz árva közt egy bombázás alatt, ami ennyire mély nyomokat hagyott benne?

– Elengedted a torkomat, aztán feljebb csúszott a kezed – Tom már csak suttogott –, és az ujjaiddal... megsimogattad az arcom. Egy pillanattal előtte még azt hittem, meg fogsz fojtani, aztán meg ez... Addig minden olyan egyértelmű volt az életemben, erre jössz te, és a feje tetejére állítod a dolgokat.

– Mit állítottam ezzel a feje tetejére?

– Miért simogattad meg az arcom? Minek? – kérdezte Tom számonkérőn, szinte haraggal a tekintetében. Harry alig hitte el, hogy ezen az aprócska mozdulaton jobban ki van akadva, mint a torokszorításon.

– Én... nem tudom. Honnan tudjam? Ki emlékszik már? Olyan régen volt. Miért olyan fontos ez neked egyáltalán? – hebegett.

– Mert azóta semmi nem ugyanaz. Azóta az éjszaka óta próbálom megfejteni, mi történt, és annak ellenére, hogy nem tartom magam ostobának, semmire nem jutottam.

– De hát miről beszélsz, Tom? Ha megfeszülök se értelek.

– Arról, hogy addig a bizonyos éjjelig szilárd lábakon állt a világnézetem. Szilárdan hittem, hogy a dolgoknak oka van és következménye. Például, ha nem húzom ki a gyufát valakinél, akkor nem valószínű, hogy ki akarna nyírni, de te gyakorlatilag minden különösebb ok nélkül képes lettél volna eltenni láb alól. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi létezhet. Pusztán az, hogy ellenszenves vagyok, nem elég ok, vagy igen? De az a másik dolog még félelmetesebb felismeréshez vezetett.

– Másik dolog?

– Igen, az, hogy gyengéden értél hozzám. És ez már az előzmények alapján sem volt logikus. Inkább valami gonosz tréfát tudtam volna elképzelni, mondjuk azt, hogy beledugsz valamit az orromba, vagy vízbe lógatod a kezem, hogy behugyozzak. Szóval, amit produkáltál, megborította azt az elméletemet is, hogy az emberek csak akkor kedvesek egymással, ha akarnak valamit. Minek tennének jót valakivel, ha a másik nem viszonozza, mert nem is tud róla? Te azt hitted, hogy alszom! Azt kellett, hogy hidd, mert nem ugrottam fel, amikor megmarkoltad a torkomat. Így aztán nem értem, hogy ugyan miért értél hozzám olyan finoman? Még csak perverznek sem voltál nevezhető, hiszen sehová sem nyúlkáltál, holott megtehetted volna. Most mondd meg, mi a büdös francért csináltad ezeket? – mordult Tom, és pálcájával Harryre mutatott.

Harry akkor sem tudott volna mit válaszolni, ha akart volna. Ő maga sem értette a saját akkori viselkedését. Az, hogy szerette volna megölni a fiút, természetes módon következett abból, amit meg kellett élnie Voldemort miatt, de arra a bizonyos érintésre ő sem tudott magyarázatot. Talán szánta Tomot. Olyan kicsi, elesett és magányos volt. Harry teste akkor szinte magától mozdult; tudatosan biztos, hogy soha nem tett volna ilyet. Lehet, hogy a bombázás miatti kaotikus helyzet hozta ki ezt belőle? Elvégre őt is meglepetésként érte az esemény. Akkor is, miért tett ilyet pont Tom Denemmel? Ki tudja? Csak arra emlékezett, hogy jó érzés volt...

De akkor ezek szerint emiatt akart Tom hirtelen annyira barátkozni a bombázás után. Mert meg akarta őt fejteni. Ezzel ugyan nem lesz könnyű dolga, gondolta Harry, mivel még ő sem mindig értette saját magát. Akkor hát ő is ugyanakkora rejtély Tom számára, mint neki a fiú. Ami nem is baj.

– Mit tudom én, miért csináltam – felelte Harry –, rohadt rég történt az egész.

Tomnak nem tetszett a válasz; csalódottan leeresztette a pálcáját, és végigsimított rajta. Mr Denem halálra váltan nézte.

– Hát jól van – szólalt meg Tom kisvártatva. – Ha nem kéred az ajándékom, annyi baj legyen. Marad az A-terv – mondta, azzal pálcáját a férfira szegezte.

– Ne! – kiáltotta ekkor Harry, és kezével ellökte a pálcát. Tom egyik szemöldökét felvonva pillantott rá.

– Az előbb mintha az mondtad volna, hogy nem akarod csinálni. Most akkor mi van, meggondoltad magad?

– Nem – felelte Harry. – Csak... azt sem akarom, hogy te csináld.

– Hm. – Tom megvakarta a fejét, és láthatóan gondolkodóba esett. – Miért? – kérdezte végül.

Most Harry esett gondolkodóba. Mit hazudjon erre? Az igazat nem mondhatja, hogy meg akarja menteni a férfi életét.

– Nem bírnám elviselni a gondolatát, hogy te...

– Hogy én? – Tom érdeklődve várta a folytatást, de az nem jött. Harry már izzadt. – Hogy én mi? – Aztán Tom mintha rájött volna valamire. – Hogy én képes voltam ölni, te meg nem, igaz? – mosolygott. Harrynek az álla is leesett ettől a pofátlanságtól, ami éppenséggel pont kapóra jött.

– Nos, bevallom, így van – felelte. Tom elégedetten sóhajtott, és Mr Denem már egyáltalán nem érdekelte. – Sőt, akkor lennék boldog, ha soha nem ölnél meg senkit. Így biztosan nem előzhetnél meg. – Ha már lúd, legyen kövér, gondolta Harry. Ezzel talán elejét vehetné Voldemort gyilkolászásának. Bár Tom úgysem menne bele.

Tom elkomolyodott.

– Nem akármekkora dolgot kérsz tőlem – mondta a fiú. – Habár végül is a vágyad valahol érthető. Örökre benned maradna a tüske, hogy én bátrabb voltam nálad. A kérdés az, hogy hajlandó lennék-e ekkora áldozatot hozni. – Kihúzta magát, és savanyú ábrázattal folytatta. – Megmondom őszintén, nem szívesen.

Harrynek a torkában dobogott a szíve, az agya pedig zakatolt, hogy valami értelmes megoldást termeljen ki magából a szituációra. Már megint emberéletek fölött egyezkedik, és meg kell állapodnia Tommal, mert ha nem sikerül, akkor... Arra inkább nem is gondolt, mi lesz akkor.

– Hacsak nem... – szólalt meg Tom.

– Hacsak nem mi?

– Hacsak nem kapok én is valami hasonlóan értékes dolgot cserébe.

– Mire gondolsz pontosan? – kérdezte Harry félve. Tom megint elmosolyodott, ez pedig nem sok jót sejtetett.

– Igen, azt hiszem, mégiscsak hajlandó lennék betartani, hogy nem ölök meg az égvilágon senkit, ha... – Itt már nevetett. – Ha te meg soha többé senki mással nem szexelsz rajtam kívül. – Mr Denem szeme hatalmasra tágult, de most a férfira figyeltek a legkevésbé. - Megszeghetetlen Eskük oda-vissza, hm? Mit szólsz?

Harryt váratlanul érte a dolog. Hirtelen Dumbledore jutott az eszébe. Még mindig felfoghatatlan volt a számára, hogy a férfi Grindelwaldot szereti. De a professzor egyértelműen közölte vele, hogy őköztük nem lehet semmi, hiába is reménykedne. Egész idáig csak ide-oda lökdöste a tudata leghátsó részében a tényt, hogy Dumbledore soha nem lehet az övé, hiszen ráért később is szembenézni vele, most azonban Tom kérése egyszeriben fájdalmasan valóságossá változtatta. Tudta, nem mondhat nemet a fiúnak. Azon kívül, nem a szórakozás kedvéért jött vissza a múltba, hanem Voldemort miatt.

– Rendben – felelte Harry beletörődve, mire Tom láthatóan felvillanyozódott.

– Nocsak – mondta a fiú. – Képes lennél életed végéig kizárólag velem kefélni? – Mr Denem szemöldöke megremegett.

– Igen, képes – felelte Harry határozottan. Tom elégedett volt a válasszal.

– Akkor hát, nem maradt más hátra, mint hogy végre is hajtsuk, amit kitaláltunk.

Harry furcsállta, hogy Tom olyan könnyen belement az alkuba, de nem volt ideje elmerengeni a dolgon, annyira gyorsan történt minden. Örült, hogy a fiú lemond a gyilkolásról, és ezt még a Megszeghetetlen Esküvel is megpecsételik. Ő pedig lényegében semmit sem veszít, hiszen Dumbledore már úgyis elküldte őt a fenébe. Csak egy pár pillanatnyi idő volt, amíg ezeket végiggondolhatta, Tom már jobbjával meg is ragadta az övét, aztán letérdelt – mintha csak meg akarná kérni a kezét. Harry is követte. Tom hozzáérintette a pálcáját az összekulcsolódott kezükhöz.

– Esküszöl-e, hogy soha többé senki mással nem fekszel le, csak velem? – kérdezte a fiú mohón. Harry nem válaszolt, hezitált. – A helyes válasz az, hogy „Esküszöm" – mondta Tom kioktatóan, miután hosszú másodpercekig hiába várt.

– Igen, tudom – felelte Harry. – És te, esküszöl-e, hogy soha életedben egyetlen embernek sem oltod ki az életét? – kérdezett vissza saját pálcáját is a kezükhöz érintve.

– Fáj ez a bizalmatlanság – mondta erre Tom színpadiasan. – De tudod, mit? Válaszoljunk egyszerre – vetette fel. Harry bólintott. – Akkor háromra. Egy... kettő... három.

– Esküszöm – mondta mind a két fiú egyszerre, mire pálcáik hegyéből egy-egy vörös lángnyelv tört elő, hogy szorosan ráfonódjon egymást fogó kezeikre. A lángnyelvek felfénylettek, majd fokozatosan elhalványodtak, végül már csak az emléküket látta Harry a szeme előtt. Tom csak lassan engedte el őt, és nagyon elégedettnek látszott. Harry inkább Mr Denemre nézett, hogy ne kelljen látnia Tomon az önelégültséget. A férfi mindvégig egyszer egyikükre, másszor másikukra pillantott, tekintetében rettegéssel és teljes értetlenséggel.

– Vele mi lesz? – kérdezte Harry, mire Tom oda sem nézve a férfi felé lendítette a pálcáját.

– Exmemoriam! – mondta feleletként.