Harry bement a könyvtárba, és szinte gondolkodás nélkül a megfelelő polcsor felé sietett. Már pontosan tudta, hol található az, amit keres; még arra is emlékezett, melyik két könyv között szokott állni. Amikor odaért, és felnézett, már a kezét is emelte, ám a kötet nem volt ott. Talán rossz helyre pakolták, amikor legutóbb visszavitte? Mert abban biztos volt, hogy mást nem nagyon érdekel ez a mű, hiszen akármikor akarta kivenni, mindig megbízhatóan a helyén várta őt. Végignézett a polcon; nem vegyült máshová, aztán az egész állványt átkutatta, de hiába. Még ez is... Mérgében ökölbe szorult a keze. Pont, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá, hogy valami megnyugtassa. Végső elkeseredésében odament a könyvtáros boszorkányhoz.

– Jó napot kívánok!

– Inkább estét. Mindjárt zárunk – morogta az asszony.

– Öhm, jó estét. Azt szeretném megkérdezni, hogy bent van-e a Csoda – a varázslaton túl című könyv? – kérdezte Harry bátortalanul. – Csak mert nem találom a helyén, hátha esetleg elkeveredett.

– A könyvek soha nem keverednek el! Mindig mindent precízen a helyére szoktam visszatenni! – válaszolta a boszorkány sértődötten. – Az említett művet történetesen épp az előbb kölcsönözte ki valaki. – Harry meglepődött. Kit érdekelhet pont ez? A diszkréciót félretéve rákérdezett, úgyis elásta már magát a könyvtárosnőnél.

– Ki vette ki? – Az asszony már vett is egy nagy levegőt, de mielőtt még rápiríthatott volna a fiúra, valaki megszólalt a közelben.

– Én. – Harry megfordult; Malfoy állt mögötte, kezében a kis semmitmondó külsejű könyvecskével. Harryhez már úgy hozzánőtt ez a könyv, hogy szinte a sajátjának érezte, és szokatlan volt most Abraxasnál látni.

– Mit keres nálad? – szaladt ki a száján, de hamar rájött, hogy a kérdés bután hangozhatott.

– Én nem kölcsönözhetem ki? – kérdezett vissza a másik.

– Nézzék, a könyvtár bezárt, javaslom, hogy máshol folytassák a beszélgetést – szólt közbe Mrs Hexenschuss egy éles torokköszörülést követően, majd felállt székéből, és asztalát megkerülve kitárt karral terelgette a fiúkat kifelé.

– Igaz, folytassuk máshol. Úgyis ideje már elbeszélgetnünk valamiről – felelte Malfoy. Harry nem értette, hogy a fiú miért mondja ezt, és nem csengett valami biztatóan a fülének a mondat. Amúgy sem maradt semmi kedve Malfoyjal trécselni az imént átélt megrázkódtatások után. Meg leginkább senkivel sem.

Azért a fiúval együtt kilépett a könyvtárból, végigment vele az emelet folyosóján, majd Abraxas találomra kinyitott egy ajtót.

– Ez az üres tanterem pont jó lesz – szólalt meg Malfoy.

– Nézd, nem tudom, miről szeretnél velem beszélni, de most nincs sok energiám erre. Nem halaszthatnánk inkább máskorra? – kérdezte Harry.

– Nem! – vágta rá ellentmondást nem tűrve Abraxas, és vészjóslón tornyosult fölé; már vagy tíz centiméterrel magasabb volt nála, hiába volt évekkel fiatalabb. – Ugyan már, csak van öt perced. Ígérem, nem fog tovább tartani – mosolygott azután kedvesen. Ezektől a hirtelen váltásoktól a hideg futkározott Harry hátán.

– Hát, jól van – engedett végül Harry, és bement a terembe, aminek az ajtaját Abraxas előzékenyen kitárta előtte. – Nos, mit szeretnél mondani? – kérdezte fáradtan, amikor már bent voltak, és fényt gyújtott a pálcája végén.

– Nem húzom feleslegesen az időt, egyből a lényegre térek – kezdte Malfoy, és a fiú szemébe nézett. – Tudom, hogy téged is érdekel a Végzet Lándzsája. – Harry szíve fájdalmasan nagyot dobbant. Mégis honnan a fenéből tudja ezt Abraxas? És mit akar most ezzel?

– Ezt miből szűrted le? – kérdezte óvatosan.

– Elég sok minden utalt rá. Példának okáért az, hogy kell neked ez a könyv – mondta, és felmutatta a nemrég kivett kötetet.

– Igen, szívesen olvasnék csodákról. De miért gondolod ebből, hogy pont az a lándzsa érdekel engem?

– A könyv olyan szépen ki van törve a lándzsa leírásánál, hogy már magától is ott nyílik ki.

– Más is kitörhette.

– Rajtad kívül senki sem kölcsönözte ki – felelte Abraxas. – De nagyon esélyük sem lett volna rá, mivel másodéves korod óta szinte állandóan nálad volt, Mrs Hexenschuss maga újságolta el. – Harrynek melege lett.

– És ha érdekel a lándzsa, akkor mi van? – kérdezte mérgesen.

– Téged nem csak érdekel. Meg is akarod szerezni.

– Már miért akarnám? – nevetett fel Harry, bár kissé erőltetetten. – Minek kockáztatnék ennyit, hogy megszerezzek egy rozsdás dárdahegyet?

– Az nem egy egyszerű kis rozsdás dárdahegy, te is tudod, hiszen olvastad a könyvet.

– Te hiszel az ilyen legendákban?

– Te sem vetted volna ki azt a kötetet annyiszor, ha nem hinnél bennük. – Harry nem tudott mit felelni.

– És téged mióta érdekel ennyire ez a tárgy? – kérdezte inkább.

– Azóta, hogy egyszer megláttam nálad ezt a kötetet a könyvtárban. Az a nap fordulópont volt az életemben. Te kikölcsönözted, én pedig követtelek, és amikor a hálóteremben beültél az ágyadba olvasni, elkezdtem játszani a hegedűmön. Természetesen a megfelelő funkciót alkalmazva közben, hogy jó mély álomba zuhanj – röhögött –, én pedig kényelmesen megnézhessem, mi is ez a dolog, ami annyira foglalkoztat téged. – Harry fortyogott a dühtől a fiú arcátlanságán.

– De mi bizonyítja, hogy meg is akarom szerezni a lándzsát? – kérdezte mogorván. Malfoy erre közelebb lépett.

– Ki kölcsönözné ki ugyanazt a könyvet huszonkétszer, ha szimplán csak érdekelné a témája?

Harry lefagyott. Valóban így állna a helyzet? Nem is hitte volna, hogy már ennyiszer kivette a kis kötetet. De ki gondolt rá, hogy valaki utána fog nyomozni? Abraxas olyan idegesítően mindentudó kifejezéssel bámult rá, hogy Harryt elfutotta a méreg. Épp elég volt aznapra a Dumbledore-ral való beszélgetés, az éhség meg a fáradtság is gyötörte már, nem vágyott másra, csak hogy befekhessen az ágyába, és öntudatlan álomba merülhessen végre. Haragjában kimondta, ami legelőször eszébe jutott:

– Meg akarom szerezni azt a rohadt lándzsát, igen! És akkor mi van?

– Az van, hogy nekem is kell az a „rohadt lándzsa" – felelte Malfoy. Mély hangja fenyegető színezetet öltött a teremben. Harry nyelt egyet.

– És most miért akartál erről beszélni velem? Félsz, hogy elhalászom előled? Azt akarod, hogy mondjak le róla, vagy mi?

– Isten ments – mosolyodott el erre Abraxas hirtelen. – Azt szeretném, ha együtt szereznénk meg. – Harry elképedt.

– Te most szórakozol.

– Nagyon is komolyan gondolom – felelte Malfoy immár olyan sötétre vált arckifejezéssel, hogy Harry szinte megijedt.

– Miért kellenél nekem az akcióhoz?

– Betörni a nácik főhadiszállására és ellopni a német vezértől kedvenc ereklyéjét kész öngyilkosság lenne egyedül. Százszor is végiggondoltam már a dolgot; kijutni a legegyszerűbb, de behatolni... Számtalan ponton el lehet vérezni, szükséged lesz valakire, aki fedez. Nélkülem semmire sem mennél.

– Honnét tudod, hogy hol van most a lándzsa?

– Csak a hülye nem tudja, hogy a mugliknál van. – A szót olyan gyűlölettel ejtette ki, hogy még Tomnak is becsületére vált volna. Harrynek azért nem volt olyan magától értetődő, hogy a mugliknál van az ereklye, és arra gondolt, hogy talán másnak sem az, csak Abraxas akart már megint felvágni valamivel. – Apám történetesen járt a Bécsi Múzeumban. Nem verték nagydobra, de nyílt titok, hogy a náci vezér erőszakkal vette magához a lándzsát. A karrierje pedig azóta is töretlenül ível felfelé, akárcsak a tárgy előző tulajdonosainak. Micsoda véletlen, nem?

– De, igen – morogta Harry. – És miért akarnám megosztani pont veled?

– Mert neked és nekem közösek a céljaink. Tudom, hogy te is gyűlölöd a muglikat, látszott rajtad, amikor annak idején kifejtettem a nézeteimet Cedrellának. Rád volt írva, hogy egyetértesz velem. Te is Londonban voltál a bombázás idején, te is rosszul alszol azóta, akárcsak én, és te is olyan elkeseredetten vágysz rá, hogy elvehesd azt a tárgyat tőlük, mint én. – Malfoy minden mondattal egyre közelebb lépett, Harry pedig legbelül minden mondattal egyetértett. De ezt most nem engedte felszínre kerülni.

– Beszéltél a tervedről valakinek? Tud róla valaki? – kérdezte közömbösnek szánt hangon.

– Dehogyis, nem beszéltem senkinek. Bár, ami azt illeti, Tom akár sejtheti.

– Hogy micsoda? – kérdezte Harry, és érezte, hogy a vérnyomása az egekbe szökik. – Ezt meg honnan tudod?

– Egyszer véletlenül kint hagytam ezt a kis könyvet az éjjeliszekrényemen, ami az ő ágyával szomszédos.

– Te kint hagytad Tom orra előtt ezt a könyvet? – kérdezte Harry, és már nem bírta titkolni a felháborodását. Ha tudná ez az ostoba kölyök, hogy mivel szórakozik!

– Látom, még vele sem akarsz osztozkodni a lándzsán, de nem kell aggódnod – somolygott Malfoy. – Tom hozzá sem szagolt a könyvhöz, és később sem kölcsönözte ki. Jobban érdekli az örök élet, vagy mi. Úgy tűnik, nem hisz a csodákban.

Harry ennek hallatán valamelyest megnyugodott, és kifújta a levegőjét.

– Akkor a kérdés az, hogy fogjunk-e össze a lándzsa megszerzéséhez, hogy aztán közösen birtokoljuk? – fonta össze a karját.

– Pontosan. – Abraxas szemében különös fény csillant; Harry tudta, hogy ez a megszállottság jele, épp elégszer látta már Tom tekintetében. Egy percre elgondolkodott, hogy mi lenne, ha tényleg összedolgozna Malfoyjal... Rajtuk kívül láthatóan senki nem foglalkozik a problémákkal; a muglik háborújával és Grindelwalddal. A tömegek csak tehetetlenül tűrnek, esetleg sopánkodnak, Tommal neki kell törődnie, Dumbledore pedig ahelyett, hogy megállítaná Grindelwaldot, inkább lefekszik vele... Mi lenne, ha most már valaki tényleg a kezébe venné az ügyeket? De ekkor eszébe jutottak a professzor figyelmeztetései. A fiú annyira szeretett volna bízni benne; amikor a férfira gondolt, összefacsarodott a szíve. És ha Dumbledore tényleg nem véletlenül intette őt óva attól a tárgytól? Harry tépelődött, és egy jó ideig néma maradt.

– A válaszom az, hogy menj a picsába! – mondta végül. Abraxas arckifejezése ekkor megkeményedett, tekintetével pedig szinte keresztüldöfte őt.

– Nemleges választ nem fogadok el – felelte.

– Márpedig nincs más választásod – mondta erre Harry, és megfordult, hogy elmenjen.

– Akkor ez esetben kénytelen leszek másmilyen hangot megütni. – Malfoy gyanúsan mézesmázos hangjára Harry megtorpant. – Ugye nem szeretnéd, ha a kis szerelmed, Tom megtudná, hogy a háta mögött azzal kavarsz, akit ő a legjobban utál?

– Mi a fenéről beszélsz? – pördült meg Harry mérgesen.

– Ez a szenvedélyes érdeklődés már jobban tetszik – mosolygott Abraxas.

– Ki vele! – kiáltotta Harry. – Miféle hülyeségeket hordasz itt össze? Mi ez, hogy a „kis szerelmem"? És kivel kavarok én?

– Jaj, ugyan, előttem már feleslegesen tagadod, hogy Tommal is meg Dumbledore-ral is vagy egyszerre. Tudok egy ideje a dolgokról.

– Honnan? – kérdezte Harry, elárulva magát ezzel. Malfoy csak mosolygott.

– Mondjuk úgy, láttam ezt-azt véletlenül.

Harry keze ökölbe szorult.

– Ki tud még erről? – kérdezte mérgesen.

– Csak Will – felelte a fiú nyugodtan, Harry viszont villámló szemeket meresztett. – De nyugodj meg, ő semmit nem ad tovább, ez az egyik legnagyobb erénye. – Ezt Harry maga is tudta, ezért kissé lejjebb eresztette a vállát.

– Szóval, arról beszélek, hogy ha Tom megtudná, hogy Dumbledore-ral is összeszűröd a levet, bizony nem lenne elragadtatva. Eléggé féltékeny típusnak tűnik, ki tudja, mire vetemedne. – Harry izzadni kezdett; nem sejtette, hogy Malfoy ilyen alaposan megfigyel és összerakosgat magában mindent. – Arról nem is beszélve, hogy a professzornak sem jönne jól, ha kiderülne, viszonya van az egyik diákjával. Aki ráadásul fiú. – Harry a dühtől meg sem tudott szólalni. – Persze nekem semmi bajom nincs azzal, ha a saját nemedhez vonzódsz. Azzal sincs, ha egyszerre mindjárt két emberrel is csinálod. Kinek mekkora libidó adatott – röhögött. Ha Harrynek volt is némi illúziója afelől, hogy Abraxas esetleg jobb, más, mint amilyenek a leszármazottai lesznek, hát ez az illúzió most végleg sírba hanyatlott.

– Te zsarolsz engem – sziszegte, a keze pedig ökölbe szorult.

– Ne nevezzük így, olyan csúnya ez a szó. Inkább csak ajánlatot teszek. Egy kihagyhatatlan ajánlatot – tette hozzá mosolyogva.

Amikor Harry elhagyta Dumbledore szobáját, azt hitte, ennél rosszabb már nem jöhet, de most rájött, hogy túl naiv volt. Nem gondolta volna, hogy pont Abraxas fog meglepetést okozni neki. Ha a fiú kitálal Tomnak, az katasztrófához vezetne. Dumbledore miatt viszont annyira nem aggódott... Az időnyerő bevetésén gondolkodott. Meddig kellene vajon visszautaznia, hogy megakadályozza Malfoy zsarolását? Ki tudja, mikor leste ki őket Tommal vagy Dumbledore-ral? Rájött, hogy esélytelen vállalkozás volna mindent újrakezdeni, és nem is kecsegtetne túl sok sikerrel.

– És mi lenne, ha én meg azt mondanám, hogy ha be mersz köpni, akkor elterjesztem, hogy összejöttél Miss Charminggal? Diákkal kikezdeni neki sem kevésbé tilos. Te pedig ráadásul olyan tárgyat tartasz a Roxfortban, amiről ha Mr Dippett tudomást szerezne, egészen biztos, hogy meg is semmisítene. – Malfoy arcáról lehervadt a mosoly. – Minimum eltanácsolás lenne a vége.

– Hát először is – kezdte a fiú, és mérgesen hátralökte hosszú fürtjeit –, ha beárulod a viszonyunkat, akkor letagadom.

– Én is ugyanúgy letagadhatom a te állításaidat.

– Igen ám, de vajon szerinted kinek fognak hinni inkább; nekem, a jó családból való fiúnak, akinek az apja minden évben csinos összegekkel támogatja az iskolát, vagy neked, egy árvaházban, csőcselék közt nevelkedett kis senkinek? – Harry nyelt egyet, és igencsak vissza kellett fognia magát, hogy be ne húzzon a fiúnak. – A hegedűről pedig annyit, hogy senki más nem tudja megszólaltatni rajtam kívül; kizárólag nekem engedelmeskedik, így lett készítve. – Az utolsó szavakat Abraxas már csak suttogta, és megint visszatért arcára a mosoly. – Sosem tudnád bebizonyítani, hogy a hangszernek van bármiféle gyanús képessége – tette még hozzá diadalmasan.

– És te mivel bizonyítanád be, hogy én valaha is együtt voltam Tommal vagy Dumbledore professzorral? – préselte a szavakat Harry a foga közül.

– Mintha ugyanaz lenne a két dolog – kacagott fel Malfoy. – Nekem nincs szükségem bizonyítékra. Amekkora meleggyűlölő Dippett, még aznap megszabadulna mindhármatoktól, ahogy a fülébe jutna a dolog. Az iskola jó hírneve mindennél előbbre való a számára, a sajátja után persze, és nem hagyná, hogy az ő igazgatósága alatt ilyesmivel bemocskolódjon, akár csak egy pletyka erejéig is.

– És ezt mind honnan tudod? – kérdezte Harry, de rögtön eszébe jutott, hogy mintha már Dumbledore is beszélt volna neki ilyesmiről.

– Apám mesélte, hogy egyszer, amikor még ő járt ide, kiderült egy tanárról, hogy meleg. Dippett nem kérdezett semmit, olyan gyorsan kivágta őt, hogy a következő órán már más tanította a számmisztikát. Na, szóval, elfogadod az ajánlatom? – kérdezte aztán Abraxas. Harry elképedt a fiú pofátlanságán.

– Te utolsó féreg – mondta erre ő. A másik csak mosolygott. – Ti, Malfoyok, mind egyformák vagytok; túltenyésztett, degenerált, kékvérű mocskok. Hiába öltöztök a legdrágább holmikba, belül akkor is rohadtok – köpte a szavakat. Abraxas erre megrökönyödve és értetlenül nézett rá. Harry nem tudta, hogy vajon a „ti, Malfoyok" elszóláson lepődött-e meg, vagy a felsorolt szidalmakon.

– Mit tudsz a többi Malfoyról? – kérdezte Abraxas. Harry a nyelvébe harapott.

– Ez amolyan szóvirág volt – nyögte ki.

– A „bókjaidat" tartsd meg magadnak – felelte végül a másik összeszűkült szemmel, aztán kihúzta magát, mint akiről minden szidalom lepergett. – Visszatérve a témánkra; arra gondoltam, hogy a nyáron kellene megszereznünk a lándzsát. – Harry elhűlt, milyen vastag a bőr a fiú képén; Malfoy teljesen biztos volt benne, hogy neki minden sikerül; valószínűleg ebben a szellemben is nevelték, hogy mindent megkaphat, amit akar, csak jogot kell formálnia rá.

– Nem akarsz lógni a suliból, igaz? – kérdezte ő cinikusan. – Világuralom ide vagy oda, egy igazolatlan hiányzás akkor is nyilván rontana a renomédon.

– Fél év rákészülésre szükségünk lesz – felelte Abraxas élesen. – Előbb nem érdemes próbálkoznunk, később meg talán még rizikósabb lenne.

– Fél év... – ismételte Harry. – Addig még bármi történhet – mondta sejtelmesen.

– Ha nélkülem akarnád megszerezni a lándzsát, hacsak megpróbálod nélkülem rátenni a kezedet, hidd el, tudni fogok róla, és a következmény sem marad el, ebben biztos lehetsz – mondta erre Malfoy.

– Jócskán letelt az öt perc – szólalt meg végül Harry kiszáradt szájjal.

– Jaj, ne haragudj, hogy ilyen sokáig feltartottalak, tényleg nem szándékoztam rabolni az idődet – mosolygott Abraxas megint. – Tudom, hogy még másokra is kell, hogy jusson belőle – tette még hozzá. Harry legszívesebben rászórt volna valami különösen galád rontást, de visszafogta magát.

– Akkor én mentem – szűrte a szót a fogai közül.

– Rendben, menj csak – válaszolta Malfoy. – De ne feledd: ha mégis meggondolnád magad, én sem fogok habozni – mondta még, a mosoly pedig végleg eltűnt az arcáról.