Harry az egyik Tom-mentes lyukasórájában úgy határozott, meglátogatja egy kicsit Violettát, mert megszépülése óta a madár olyan népszerű lett bagolykörökben, hogy őt már alig méltatta figyelemre. Holott azelőtt milyen gyakran beröppent a pinceablakon a Mardekár klubhelyiségébe!

Amint Harry belépett a huzatos bagolytoronyba, azonnal észrevette, hogy nincs egyedül. A szíve nagyot dobbant; Dumbledore állt ott, neki háttal, és egy repülő állatkát engedett el éppen, talán egy iskolai baglyot valami hivatalos küldeménnyel. Magas, karcsú termetével és hosszú, lobogó hajával az ellenfényben olyannak tűnt, mint egy gyönyörű látomás. A fiú nem akart beljebb menni, nehogy leleplezze magát, inkább csak nézte még egy kicsit a professzort, ahogy az elmereng a távolban az állat útját követve, majd hátraveti a haját, és fázósan összefonja maga körül a karját. Harry nem is tudta eldönteni, mit érez a férfi iránt; tiszteletet, csodálatot, nagyrabecsülést, vagy sóvárgást, netán birtoklási vágyat? Vagy mindezek keverékét, amik foglyul ejtették az elméjét és a szívét? Olyan volt ez, mint valami rögeszme, a fiú soha nem tapasztalt még ilyesmit azelőtt.

Dumbledore ekkor sóhajtott egy nagyot, leeresztette a karját, és megfordult, hogy elmenjen. Amikor észrevette Harryt, megtorpant, és rámosolygott. A mosolya látványára a fiú szívében a fájdalmas sóvárgás erősebb lett, mint addig valaha – ráadásul a professzor szeme megint abban a különleges árnyalatban ragyogott. Olyan erővel uralkodott el Harryn a vágy, hogy a fiú nem tudott többé megálljt parancsolni magának; szinte öntudatlanul lépett oda a férfi elé, majd átölelte őt, szájon csókolta, és végre beletúrt azokba a gesztenyebarna fürtökbe. Arról is megfeledkezett, hogy nem a professzor biztonságos szobájában vannak, és bárki megláthatja őket. Nem érdekelte semmi, csak Dumbledore puha ajka, és az, hogy a csókba beleadhasson mindent, amit érez; hogy a férfi is érezze ugyanazt, amit ő. De a professzor nem viszonozta a csókot, csak állt dermedten.

Ekkor Harry elvált az ajkaitól, és a szemébe nézett. Kereste, kutatta a reakciókat; a válaszokat a kérdéseire, amiket a legutóbbi pillanatokban tett fel szavak nélkül. Ám Dumbledore tekintetében csak zavartság ült, meglepettség, és még valami. Talán sajnálat? A fiú ezt nem értette. Miért sajnálja őt a férfi? Ő is leeresztette a karját, és kiült arcára az értetlenség. Aztán pár másodpercnyi némaság után Harry kimondott magában egy Legilimenst. Tudta, hogy vakmerőség, amit tesz, és hogy talán rettenetesen meg fogja bánni, mégis muszáj volt megtennie... Tudnia kell, mit érez a férfi...

Képek és hangok rohanták meg; lehet, hogy órák eseményei, mindössze egy másodperc töredékébe sűrítve, és olyan dolgokról meséltek, amiket soha nem akart volna megtudni... Dumbledore-t látta meztelenül az ágyban, pazar roxforti szobájában, úgy összefonódva valakivel, mintha nem is két test lettek volna, hanem csak egy. Arcán és mozdulataiban pedig olyan gyönyör és szenvedély tükröződött, amelyet neki soha nem sikerült szítania a férfiban.

A professzor úgy nézett ki a képeken, akárcsak most, mintha egészen friss lenne az emlék... A másik férfi pedig...

– Gellert – suttogta az emlék-Dumbledore, és forrón megcsókolta a szeretőjét.

Harry úgy érezte, mintha a szívét egy kéz kitépte volna a helyéről.

– Igen, Albus?

– Ma olyan hideg és gyűlölködő voltál a megbeszélésen, hogy már azt hittem, tényleg megharagudtál rám valamiért.

– Ha még téged is be tudtalak csapni, akkor már biztos, hogy hihető volt a színjáték – nevetett a másik férfi. – Tudod, hogy fenn kell tartanunk a látszatot.

– Igen, tudom. És te kiválóan játszod is a rosszfiút – mosolygott Dumbledore.

– Te pedig a jófiút...

Ekkor mintha kezek ragadták volna meg Harryt, és hajították volna ki az emlékből, mint egy szobából, szinte az ajtó csapódását is hallani vélte a háta mögött. A fiú azonnal magához tért, és ott állt megint a bagolyházban, a professzorral szemben. Tisztában volt vele, hogy hibát követett el, nem is akármekkorát. A férfi tekintetében harag és félelem tükröződött, Harry pedig megfordult, és elrohant – Dumbledore már csak a levegőt markolta, amikor a karja után kapott.

Amikor a fiú kiért, igyekezetében majdnem feldöntötte Malfoyt, aki meg a bejárat felé tartott. Elnézést sem kért tőle, csak futott, maga sem tudta, hová, mi felé. Csak innen el.

Egy fiúmosdó épp útba esett; beszaladt hát, és bezárkózott az egyik fülkébe. Nem tudta, miért, de ha magára húzhatta egy WC ajtaját, az mindig megnyugtatta. Elkeseredetten ült rá a lecsukott ülőke tetejére, és fejét ráhajtotta felhúzott térdére. A gondolatok szélvészként örvénylettek a fejében. Düh és megbántottság mardosta, egyszersmind rettenetesen ostobának érezte magát – már megint –, amiért kitárulkozott a férfi előtt. Soha nem lett volna szabad. Ráadásul a bajt még tovább tetézte azzal, hogy Dumbledore-on legilimenciát alkalmazott. Legilimenciát! Pont Dumbledore-on! Mindkét kezével belemarkolt a hajába. Ha visszaforgatná az időt, és nem csókolná meg a professzort, már az sem tudná jóvátenni a történteket. A férfi hiába lenne megint egy üres lap, ő már nem lenne többé ugyanaz; nem tudná elfelejteni azt, amit az emlékben látott, bármennyire is jó volna. Ezen töprengett, amikor egyszerre ajtónyitódást hallott és beszélgetést. Egyből felismerte Avery és Lestrange hangját.

– Most már nem lehetne tovább titkolni – mondta Lestrange –, a családja pedig azt hazudja mindenkinek, hogy fertőző betegségben szenved, és ezért jobb, ha nincs az iskolában. – Harry csak fél füllel figyelt oda, mert a saját bánata jobban lekötötte. A fiúk amúgy is suttogva beszélgettek, ő meg nem akart a bizalmas beszélgetésüknek fültanúja lenni.

– Meglátogatod? – kérdezte Avery.

– Ő nem ragaszkodik hozzá. Vagyis... hozzám... – A fiú hangjában bánat bujkált.

– És te? Ragaszkodsz?

– Nekem ő... a mindenem. A fekete királynőm. Bármit megtennék érte. És a fenébe is, a gyerekemet hordja a szíve alatt! – Harry akármennyire is nem akart odafigyelni, ezt a felkiáltást nehéz lett volna nem meghallania. A szeme hatalmasra tágult. Lestrange-t mindig rátartinak, magabiztosnak és tökéletesen elégedettnek ismerte, most viszont a fiú talajt vesztettnek tűnt.

– De ugye nem akarja el...

– Nem! Ezt inkább ki se mondd! Persze, hogy nem! Hiszen az gyilkosság lenne... – Lestrange hangja megtörten csengett, utolsó, elkeseredett szavai pedig visszhangzottak még egy darabig a mosdó falai közt.

Ezután cipzárlehúzások és diszkrét csorgások hallatszottak, majd megint cipzárak, csapok és folyó víz hangjai.

– Mit fogsz majd csinálni? – kérdezte Avery, amikor megszűnt a csobogás.

– Amint elvégzem az iskolát, keresek valami állást. Nem lesz nehéz találnom, a családomnak vannak összeköttetései. Aztán talán... talán hozzám jön. Remélem, lányunk lesz, és őrá fog hasonlítani. Egy gyönyörű, kávébarna bőrű kislány... A neve meg lehetne mondjuk... Julia. – Egy apró, ideges nevetés hangzott fel, aztán ajtónyitódás és csukódás következett, majd csend.

Harry megint belemarkolt a hajába. Immana terhes. Erről is ő tehet. Ha ő nem kezd olyan feltűnően fenekek után nézelődni, akkor Tom nem lesz féltékeny, nem szedi fel Immanát bosszúból, a lány pedig nem szedi fel Lestrange-et, hogy féltékennyé tegye Tomot. Ez a hír csak tovább fokozta az elkeseredését és önvádját.

Neki is miért pont ebbe a WC-be kellett bemennie?

* * *

Harry a következő napokban örült, hogy nem volt egy átváltoztatástan órája sem; azok csak a hét további napjain következtek. Még azon is elgondolkodott, hogy ellógja-e majd őket. Úgy érezte, soha többé nem akarja látni Dumbledore-t, aki hiába küldözgetett neki baglyokat, ő olvasatlanul semmisítette meg mindegyik üzenetet. Mindig ugyanaz a kép lebegett a lelki szemei előtt: ahogy a férfi Grindelwalddal szeretkezik, és pokoli fájdalom markolt a zsigereibe minden alkalommal, amikor ez felidéződött benne. A professzor nem az, akinek ő gondolta. Ezért titkolózott hát; mert a színfalak mögött szépen összeszűrte a levet az ellenséggel. Harry vigasztalhatatlan volt.

Amikor aztán eljött a következő átváltoztatástan óra, mégiscsak rávette magát, hogy bemenjen. Nem akart bujkálni, úgy határozott, inkább csak levegőnek nézi a professzort.

Az órán Harry rá sem akart pillantani Dumbledore-ra, így aztán nem sikerült teljesen nyomon követnie, hogy mi módon kell a pennát evőeszközzé változtatni. Kínlódott egy darabig, de csak annyit tudott elérni, hogy az írószerszáma hegyesebb és fémszínű lett. Oldalra pillantott; Tom kezében már egy míves ezüstkanál ragyogott, amitől ő csak még rosszabbul érezte magát. Pedig ott volt minden a táblán, csak el kellett volna olvasnia, de fel sem bírt nézni; félt, ha összetalálkozik a tekintete a professzoréval, akkor... Akkor megint nem fogja tudni türtőztetni magát, és kirohan a teremből. Ezt már nehezebben magyarázta volna ki Tomnál.

Dumbledore ide-oda járkált a teremben, és készségesen segített, akinek kellett. A diákok nem hiába szerették őt – Harry féltékeny is volt mindenkire –, az órái békésen és jó hangulatban, ám kemény munkával teltek. Amikor a férfi a közelükben haladt el, Harry már várta, hogy megáll mellette, látva a silány produktumát, és kezdett vörösödni, ám a professzor továbbment. Ez is jelzésértékű, gondolta a fiú, és csak még nyomorultabbul érezte magát, az enyhe csalódottságról nem is beszélve. Amikor Dumbledore már háttal állt nekik, Tom arca is elsötétült, ajkai összepréselődtek, a kanál pedig elhajlott a kezében. Harry mindig is szerette volna megtudni ennek a heves gyűlöletnek a valódi okát. Az, hogy az árvaházban Tom felfedte a professzor előtt az igazi jellemét és ezért a későbbiekben nem tudta már nála eljátszani a jófiút, Harry számára valahogy gyenge indoknak tűnt.

– Az óra végén mindenki hozza ki, amit alkotott, mert értékelni fogom, ezért szedjétek össze magatokat. Még van egy negyedórátok – szólalt meg a férfi, amikor visszaért a tanári asztala mögé, a diákokon pedig enyhe riadalom söpört végig, és mindenki kettőzött erőfeszítéssel dolgozott tovább. Harry szégyenkezve nézte az acélhegyűvé vált pennáját, aztán meg Tom újból egyenessé bűvölt kanálkáját. Már másoknál is megcsillant egy-egy villa, kés, vagy kanálkezdemény, még a nem túl tehetséges Will is szorongatott valami sütőlapátszerűséget.

– Tudnál segíteni? – motyogta oda Harry Tomnak, mire társa szemügyre vette a munkadarabját, és elfintorodott.

– Úgy rossz, ahogy van. Inkább kezdd elölről – felelte a fiú.

– Mégis hogyan? – nézett rá Harry mérgesen.

– Hát változtasd vissza pennává, aztán kövesd a táblán levő lépéseket.

– És hogy kell visszaváltoztatni? – kérdezte Harry ingerülten, egy kicsit emeltebb hangon, mire Dumbledore is odanézett.

– Már csak tíz perc – mondta a férfi. – Szóljon, akinek segítség kell. – Harry egy pillantásra sem méltatta.

– Segíts már – súgta Tomnak.

– Ha én csinálom meg helyetted, abból te mit tanulsz?

– Ne legyél már szemét, nem akarok rossz jegyet kapni. – A késztetés, hogy Dumbledore előtt ne égjen le átváltoztatástanból, még most sem halt ki egészen belőle.

– Meg tudod te magad is csinálni – vetette oda Tom.

– Nem, nem tudom! – csattant fel ő.

– Mr Potter, kérem, hozza ki, amit eddig az órán alkotott! – szólt a professzor fennhangon. Erre Harry a pálcájával dühösen a pennája felé suhintott, amitől az kilőtt a professzor irányába. A fiú szíve kihagyott egy dobbanást; ő csak oda akarta lebegtetni a tárgyat, hogy ne kelljen odamennie a férfihoz, de a mozdulat, úgy látszik, túlságosan erőteljesre sikerült. Mielőtt még Harry bármit tehetett volna, az acélhegyű penna-kés már bele is állt a táblába, pont ott, ahol az előbb még a professzor tartózkodott; a férfi az utolsó pillanatban ugrott félre előle. A teremben azonnal síri csönd lett. A penna még mindig pengett, amikor Dumbledore pillantása a fegyverré vált eszközről a fiúra vándorolt. Harry hangosan nyelt egyet.

* * *

– Örülök, hogy végre eljöttél – kezdte Dumbledore, amikor Harry a szobájában állt. A fiú nem válaszolt. Úgy érezte magát, mint egy gonosztevő, akinek most a fejére fogják olvasni a bűneit. – Szeretném, ha tudnád, hogy nem hibáztatlak semmiért – folytatta aztán a férfi. Erre Harry felnézett.

– Nem haragszik, amiért majdnem magába állítottam azt a kést?

– Tudom, hogy nem szándékosan tetted – felelte a professzor, ő pedig maga előtt is szégyellte, de megint elveszett abban a kék szempárban. Elgyengült, holott haragtartó akart lenni.

– Tényleg nem. De akkor is nagyon sajnálom. Óvatosabbnak kellett volna lennem – hajtotta le megint a fejét; túl fájdalmas volt a férfira néznie. – Elragadott az...

– Indulat – fejezte be a professzor a mondatot helyette. – Látogatod az edzőtermet? – kérdezte finoman, mintha egy beteg gyerekhez beszélne.

– Nem – mondta ki Harry a szomorú igazságot. – Már hetek óta felé sem néztem.

– Akkor ideje lenne megint elkezdeni.

– Úgy lesz, ígérem. És sajnálom – felelte Harry, és szentül megfogadta, hogy ezentúl tényleg rendszeresen le fog oda járni. Le kell vezetnie a feszültségét, különben még valami igazán komoly hülyeséget talál csinálni...

– Nincs semmi baj. De elsősorban nem ezért hívtalak ide.

– Igen, sejtettem – nyögte Harry. – Hanem azért, ami a bagolyházban történt.

– Valóban – válaszolta Dumbledore, és közelebb lépett. – Azt hiszem, én rontottam el ezt az egészet. – A fiú értetlenül nézett fel rá. – Tisztában voltam vele, hogy a szüleid korán meghaltak, hogy a rokonaid szeretet nélkül neveltek fel, és hogy a barátaidról is le kellett mondanod Tom miatt. Nem volt a közeledben senki, akihez érzelmileg közel lehettél volna. – Itt a professzor szünetet tartott, és Harry sem mert megszólalni, csak a falióra ketyegése törte meg a csendet. – Azt is tudtam, hogy egy intim kapcsolatból milyen könnyen válhat érzelmi kötődés, ennek ellenére mégis vállaltam a tanításodat. Sőt, én magam beszéltelek rá a dologra – folytatta bűnbánóan. – Az én hibám, hogy ez lett belőle.

A férfi tekintetében megint sajnálat tükröződött, amitől Harry nyomorultul érezte magát. Dumbledore sajnálta őt, amiért így érez iránta? A fiú gyűlölte, ha sajnálják. Élete eddigi legkeserűbb és legszomorúbb beszélgetése volt ez. Újból rá kellett jönnie, hogy a professzor és Tom mennyire hasonlítanak egymásra; ugyanolyan szituációba keverednek, ugyanúgy magukat hibáztatják érte, és ugyanolyan bűnbánó arcot vágnak hozzá. Azzal a különbséggel, hogy Dumbledore az utóbbiakat komolyan is gondolta. És ez volt a legszörnyűbb az egészben.

– Szóval nem kellene kötődnöm önhöz? – kérdezte Harry remegő hangon.

– Nem – mondta ki a férfi az ítéletet. A fiú leeresztette a vállát, és lassan kifújta a levegőt. Úgy érezte, a szíve jéghideg lett.

– És azért nem, mert már ahhoz a Grindelwaldhoz kötődik? – kérdezte, a nevet undorral kihangsúlyozva. Élénken élt az elméjében a kép, amiben a professzor a férfival szeretkezik. Kitörölhetetlenül élénken.

– Ez csak rám tartozik – felelte Dumbledore kijózanítóan, amitől Harryben megint fortyogni kezdett a vörös düh.

– De ha már őhozzá kötődik, akkor hogy kavarhatott mellette még velem is?

– Nem ígértem neked semmit. Téged csak tanítani szándékoztalak.

– De jó magának, hogy ilyen könnyen el tudja különíteni az érzelmeket a testiségtől – mondta a fiú epésen.

– Egyáltalán nem tudom könnyen – felelte a férfi halkan.

– Akkor is... Hogy volt képes lefeküdni pont vele? – tört ki Harryből a keserűség. – Pont Grindelwalddal! És hogy került ő ide, a Roxfortba?

– Ezt te nem értheted – válaszolta Dumbledore.

Harry halántékán kidagadt egy ér, de amikor a fiú megszólalt, a hangja visszafogott maradt.

– Igaza van, tényleg nem tudom megérteni – felelte, azzal elhagyta a szobát, mielőtt még a professzor válaszolhatott volna.

Amikor kilépett a folyosóra, azt sem nézte, merre indul el, csak ment, amerre a lába vitte. Úgy érezte, olyasvalakivé vált, akire nincs szükség, aki felesleges. Hogy is remélhette, hogy pont egy ilyen férfinek fog kelleni, mint Dumbledore? Ráadásul ilyen konkurencia mellett, mint ez a Grindelwald? Hirtelen minden olyan értelmetlenné és céltalanná vált. Eddig volt valami, ami tartotta benne a lelket, hogy tovább tudja húzni az igát. Egy remény... De most kiderült, hogy csak illúzió volt. Harry olyan magányosnak érezte magát, mint még soha. Senkinek sem kell – még a cipője is mintha ezt kopogta volna a padlón, ahogy a fiú haladt az esti csöndben.

Aztán Harrynek eszébe villant valami: nem igaz, hogy ő senkinek sem kell. Hiszen ott van Tom! Igaz, hogy a fiú ragaszkodása inkább már betegesnek tűnt, de az akkor is csak ragaszkodás volt. Harry számára ez az eddig bosszantó tehernek érzett dolog hirtelen értékessé vált. A valakihez való tartozás hiánya olyan mélyen mart a lelkébe, hogy egyenesen gyengéd érzések öntötték el Tom gondolatára.

Céltalan gyaloglásának egy ajtó vetett véget. A fiú felnézett a fölötte álló táblára: „Könyvtár".

A kezét rátette a kilincsre; úgyis rég kölcsönözte már ki kedvenc könyvét.