A roxforti edzőtermet Harry rendszeresen felkereste, hogy levezethesse a feszültséget, ami a fájdalmas pásztorórák és a Titkok Kamrája miatti aggódás következtében gyülemlett fel benne. Amikor végre a boxzsákot püfölhette, nem győzte elég érzékletesen a helyére képzelni Tomot. Tudta, ha nem sikerül megakadályoznia a fiút abban, hogy kinyissa a kamrát, akkor Myrtle meghal, Hagridot pedig kicsapják. A felelősség és a tanácstalanság megújult erővel nyomasztotta. Mégis, hogy a francba térítse el Tomot a szándékától? A fiú már tudott a kamra létezéséről, és azok alapján, amiket a nyáron mesélt, nem állhatott már messze attól, hogy megfejtse, hogyan nyílik ki, ő pedig tehetetlennek érezte magát. Mérgesen verte a zsákot, aztán zihálva fogta meg, és döntötte neki a fejét. Gondolkodnia kellett. Nem hagyhatja, hogy a barátai Tom áldozatául essenek. Egy izzadságcsepp gördült le az arcán, ami nem feltétlenül a testi megerőltetés eredménye volt. Így állt még hosszú percekig, aztán eldöntötte: az lesz a legjobb, ha a könnyebbik végén ragadja meg a problémát.

– Örülök, hogy eljöttél, Hagrid – ment oda egy este a termetes fiúhoz, aki már várt rá a Tiltott Rengeteg szélén. Nem kevés szervezőmunkába került, hogy Hagrid ráálljon a találkára, és még Tom se vegyen észre az egészből semmit.

– Figyelj, én nem tudom, mit akarsz tőlem. Egyszer haverkodni akarsz, aztán minden ok nélkül összeveszel velem, most meg megint itt vagyunk. Fogalmam sincs, mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt idehívtál, de sejtem, hogy megint valami olyasmi, amivel aztán jól kigúnyolhatsz. Sosem gondoltam volna, hogy te is beállsz majd azok közé, akik korcsnak neveznek a származásom miatt. Ti, mardekárosok, szívtelen kis bestiák vagytok. A legjobb, ha az ember azt se hiszi el, amit kérdeztek. Mondjuk, akkor nem tudom, mit keresek itt egyáltalán...

Harrynek fájt, amit Hagrid mondott, de úgy érezte, megérdemelte. Tényleg nem volt szép, amit művelt vele, és örült, hogy a fiú adott neki még egy esélyt. Bárcsak most is hinne neki. Most az egyszer, utoljára.

– Kérlek, figyelj rám. Tudom, mit rejtegetsz a kastélyban. Ebből rettentő nagy baj lesz. – Hagrid arcán rémület tükröződött. Talán mégsem így kellett volna kezdeni...

– Honnét tudod, hogy rejtegetek valamit? – kérdezte a fiú, és idegességében egyik lábáról a másikra állt, elárulva magát.

– Az most lényegtelen. Az a fontos, hogy mihamarabb meg kell szabadulnod tőle, mielőtt még bárki rájönne, hogy...

– És mégis hogy jönnének rá? Csak én tudok róla, meg te. Hacsak nem... – vonta össze Hagrid a szemöldökét.

– Ha én rájöttem, más is rá fog.

– Pláne, ha teszel némi utalást.

– Én csak meg akarlak védeni...

– Megvédeni? Egy mardekáros akar megvédeni egy griffendélest? Ezt higgyem is el? Mondjuk, szó ami szó, régebben tényleg másmilyen voltál, de mióta sülve-főve együtt vagy azzal a Denem gyerekkel, megváltoztál. Fogadjunk, most is arra megy ki a játék, hogy minél jobban átverhess.

– Nem, kérlek, Hagrid, hallgass rám...

– El akarod szakítani tőlem az egyetlen kisállatomat, hogy még ennyi örömöm se lehessen!

– Én csak azt szeretném, ha elvinnéd...

– Mit akarsz Aragoggal csinálni, hm? Milyen mocskos terved van vele? – Hagrid hajthatatlan volt, bár ezt nem is lehetett csodálni azok után, ahogy Harry megszakította a barátságukat. Harrynek nem maradt más választása.

– Hát, jól van – mondta fagyosan. – Látom, nem tudlak megtéveszteni. – Hagrid arcára kiült a csalódottság, aminek aztán átvette a helyét egy „sejtettem én" kifejezés. Talán mélyen még mindig hitt Harrynek, ám ez a hit most végleg elpárolgott.

– Pofátlanságnak találom, hogy félóriás létedre nemhogy csendben meghúznád magad, de még egy ilyen veszélyes dögöt is itt rejtegetsz az iskolában. Hálásnak kellene lenned, hogy a Roxfort egyáltalán megtűr téged a falai közt. Ez az intézmény varázslók számára jött létre, nem trolloknak. – Hagrid megütközött a szó hallatán. – Erre te mit teszel? Szépen hülyének nézel mindenkit, és idehozol egy fenevadat. Hát ezt érdemli tőled ez az iskola?

– Aragog nem fenevad! Nem árt az senkinek! – hebegett Hagrid.

– Ha jót akarsz magadnak, akkor eltakarítod azt a pókot a fenébe, különben számíthatsz rá, hogy magam távolíttatom el, méghozzá veled együtt! Mert ha ez kiderül, te is repülni fogsz! – emelte rá Harry fenyegetően a mutatóujját. – Vidd el a pókot a Tiltott Rengetegbe, vagy ahova akarod, csak el innen jó messzire. Három napot kapsz rá, nem többet! – adta ki az ultimátumot. Egy pillanatra még látott egy kis vizes csillogást Hagrid szemében, mielőtt megfordult, és otthagyta a megszeppent fiút.

– Mégiscsak igazi mardekáros vagy – hallotta maga mögül Hagrid elkeseredett szavait. Harry ökölbe szorította a kezét, de nem fordult vissza, csak besietett a kastélyba.

Hagrid soha többé nem fog megbízni benne, nem lesz már a barátja, akármi is történjék ezután. Harry legszívesebben visszarohant volna, hogy bocsánatot kérjen tőle, és mindent elmondjon neki az időutazást is beleértve, vagy egyszerűen csak visszaforgatta volna az időt, hogy erre a szörnyű beszélgetésre soha ne kerüljön sor. Ám tudta, hogy amit elkezdett, azt be kell fejeznie, akkor is, ha megszakad közben a szíve.

* * *

Késő este, amikor már mindenki elvonult aludni, és csak Tom meg Harry maradtak a Mardekár klubhelyiségében, Harry néhány pergamencetlit olvasott, amiket társa nemrégiben nyomott a kezébe. Tom most már minden egyes elkészült versét úgy adta át neki, mintha legalább aranyrúd volna, és ehhez méltó fogadtatást is várt el. Harry lemondhatott a rituális megsemmisítésről. Tom most nem tanult, hanem valami tájképen ügyködött, mellette pedig a színes tinták sorakoztak, amiket még őtőle kapott a születésnapjára. Harry talán még el is érzékenyült volna ettől, ha valaki másról lett volna szó. Meglepődött, hogy a fiú ilyesmivel tölti az idejét, nem pedig esszéírással vagy valaminek a gyakorlásával, ráadásul azt hitte, Tom a színes tintákat majd a jegyzetei kiemelésére fogja használni, de ha jobban belegondolt, rá kellett jönnie, hogy a fiú mintha már nem lelkesedne annyira a tanulnivalókért.

– Mit rajzolsz? – kérdezte tőle érdeklődést színlelve.

– Naplementét – válaszolta a fiú fel sem nézve.

– Akkor a napnak nem kellene mondjuk sárgának lennie? – kérdezte. A kép csak fekete, piros és kék színekből állt.

– A naplemente vérszínű, az árnyékok pedig kékek és feketék. Ha a napba nézel, az meg inkább fehér – felelte Tom kioktatóan. Harry nem vitatkozott. A sárga valahogy tényleg nem passzolt volna Tom személyiségéhez. Amikor jobban megnézte az üvegcsét, látta, hogy az még ki sincs bontva, míg a többiből már hiányzott egy kisebb mennyiség.

– A sárgát soha nem is fogod kinyitni? – próbálkozott azért.

– Valami mást szívesebben kinyitnék – pillantott fel Tom, majd művészi mozdulatokkal adott még egy kis feketét a képhez. Harry gyomra összeszorult; tudta, mire utalt a fiú. A nyáron már felvetette párszor a témát, ő meg sosem tudta, hogyan reagáljon. Amíg nem volt semmi ötlete, addig inkább halogatta az érdemi beszélgetést és közönyösséget színlelt. De Tom egyre sűrűbben beszélt erről, neki pedig előbb-utóbb elő kellett állnia valamivel.

– Igen, tudom – morogta.

– Biztos vagyok benne, hogy nekem sikerülne kinyitnom azt a kamrát – jelentette ki Tom.

– És mégis, hogyan tennéd?

– Hát úgy, hogy én vagyok Mardekár utódja – felelte a fiú.

– Azt sem tudod, hol van – mondta erre Harry, és nagyon remélte, hogy Tom meg fogja ezt erősíteni.

– Még nem, de már rajta vagyok az ügyön.

– Hogy fogod megkeresni? Az iskola mellett alig van időd, a kastély viszont akkora, hogy el is lehet benne tévedni.

– Nem egyedül keresem.

– Öhh... nem? Miért, ki még? – kérdezte Harry ijedten.

– Mindenki, akit csak elkaptam valami szabályszegésért. Megmondtam nekik, hogy elengedem a büntetésüket, amennyiben hajlandóak egy kicsit segíteni nekem.

– És simán beleegyeztek abba, hogy megkeressék neked a Titkok Kamráját, tudva, hogy mit rejt az a hely?

– Jaj, dehogy is, ne légy ostoba – legyintett Tom türelmetlenül. – Csak annyit hagytam meg nekik, hogy keressenek valami rendhagyót, szabálytalant vagy oda nem illőt. Valamit, ami akár Mardekár jele is lehet. Hithű mardekárosként szabad a házam alapítójának a keze nyomait gyűjtenem, vagy nem? – Harry kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Ilyen sok mindenkit kaptál már el tilosban járásért? – kérdezte.

– Annyira még nem, de másoknak meg azt mondtam, hogy azért keressenek jeleket, mert jutalomban részesülnek, ha találnak valamit. Minden ház diákjai közül vannak már segédeim, fiúk is, lányok is. Több szem többet lát. – Harry szomorúan idézte fel magában, hogy a kamra egy lányvécé mosdókagylója mögül nyílik, ahol a csapon ráadásul ott van a kígyót formázó dombormű. Hogy nem jutott eddig eszébe valahogy eltüntetni onnan? Másnap első dolga lesz meginterjúvolni Dumbledore-t valami bűbájért.

– És mi lesz a jutalom?

– Azt még nem tudom, valami apró vacak. Nem mindegy? – rántott egyet a vállán Tom.

– Nem félsz, hogy sugdolózni fognak és elterjed a híre, hogy nagyon keresel valamit? Ha tényleg kinyitod a kamrát, összerakhatják, hogy te voltál.

– Minden gyerek azt hiszi, hogy csak és kizárólag őt bíztam meg a kitüntető feladattal. Ha bárkinek is beszélnének, azzal a saját esélyeiket rontanák. – Ez a módszer ismerős volt Harrynek; Voldemort is szerette egyesével elhitetni a híveivel, hogy csakis ők a legfontosabbak neki. Egy ilyen hadjárattal nem is volt csoda, hogy Tom a másik idősíkon kiderítette, hol van a bejárat.

– És ha megtalálod az ajtót vagy mit, akkor hogy nyitod majd ki?

– Abból indulok ki, ami közös Mardekárban és bennem, ha már az a feltétel, hogy csak egy utód lehet a szerencsés. Talán a vérem kell az ajtónak, vagy valami, ami összefügg a kígyókkal. Esetleg a kígyónyelv. – Harry nagyot nyelt. Tom közelebb állt már a megfejtéshez, mint gondolta.

– De nem is tudod, miféle szörnyet rejt az a kamra!

– Dehogynem. Egy olyat, ami megszabadítja majd ezt az iskolát a mocskos mugliivadékoktól – suttogta a fiú.

– Magad mondtad, hogy az apád neked is mugli volt. És ha téged is megtámad az a lény? – próbálkozott Harry, de tudta, hogy esélytelenül.

– Engem nem támadhat meg. Én vagyok az utód.

– És ha az a bestia összezavarodik? Elvégre mégiscsak mugliivadék vagy, Mardekár vér ide vagy oda.

– Meg tudom védeni magamat, ne aggódj – felelte Tom nyugodtan. Harrynek nem is voltak efelől kétségei.

– De hogy állítod majd le végül a szörnyet?

– Miért kéne leállítani? – nézett rá Tom, úgy, mintha Harry egy visszamaradott óvodás lenne.

– Azért, hogy ne zabáljon fel mondjuk... engem! – bökte ki ő. Az utolsó pillanatban találta ki, mit mondjon, mert tehetetlenségében semmi más nem jutott az eszébe.

– Téged? – vonta fel egyik szemöldökét Tom.

– Igen, ugyanis én is lehetek mugliivadék. Még azóta sem emlékszem, kik a szüleim. Engem is el akarsz tenni láb alól? – Tomnak láthatóan nem volt ínyére ez a nyílt provokáció.

– Majd addig eltűnsz az épületből – sziszegte.

– Pontosan meddig? Csak mert most mondtad, hogy nem szándékozol leállítani azt a dögöt.

– Kitalálunk valamit, nem kell félned, hogy téged is megöl. – Tomon már kicsit érződött a türelmetlenség.

– Nekem viszont nem tetszik ez az egész!

– A dolog valóban nem veszélytelen, de megéri...

– Nem, nekem nem éri meg! – tört ki Harryből. – Azt hiszed, egy szó nélkül hagyom, hogy veszélybe sodord az életem?

– Igen, azt – felelte Tom fagyosan.

– Akkor rosszul hiszed. Ha kinyitod azt a kamrát...

– Akkor mi lesz? – nézett rá Tom kihívóan.

– Az lesz, hogy örökre véget ér köztünk a békesség – mondta ő, és megelevenedett lelki szemei előtt a jelenet, amiben annak idején megpróbálta megölni a fiút.

Egy darabig egyikük sem szólalt meg, csak némán ültek egymás tekintetébe mélyedve. Tom ugyanolyan vészjóslón préselte össze az ajkait, mint annak idején az árvaházban, amikor az alagsorban minden tárgy felemelkedett a levegőbe a fiú féktelen haragjától. Harry a szeme sarkából már most is látott néhány asztalon felejtett pennát és pergament a levegőbe levitálni. Már az időnyerő bevetésén kezdett gondolkodni, amikor a tárgyak hirtelen visszaestek a helyükre, Tom pedig megszólalt:

– Tételezzük fel, hogy nem nyitom ki a kamrát. Mit kapok cserébe?

Harry kiakadt.

– Hogy mit kapsz cserébe? Azt, hogy nem leszünk ellenségek! – harsogta.

– Azon kívül, természetesen. Mert ez eddig még csak egy sima zsarolás. De én inkább azt javaslom, hogy tekintsünk el a zsarolástól, mert igen nagy a valószínűsége, hogy te járnál rosszabbul. Tehát, mit ajánlasz kárpótlásul? – Ha Harry eddig nem gyűlölte volna még eléggé Tomot, akkor ez az érzés most végképp a tetőfokára hágott volna. Most találnia kellene valamit, amit felajánlhat Tomnak cserébe azért, hogy ne próbáljon emberéleteket elvenni? De hát mi lehet az, ami megfelelne neki? Mi az, amire vágyik? Hirtelen eszébe jutott egy ötlet. Elég nagy ostobaságnak tűnt, de a semminél jobb volt. Legfeljebb Tom majd kiröhögi, ő meg akkor kieszel valami mást. Nagy levegőt vett, és megköszörülte a torkát.

– Ha nem nyitod ki a kamrát... ha tényleg soha nem nyitod ki, akkor khm... akkor megteheted velem az ágyban azt, amire vágysz. – Ennek hallatán Tom arcán egy gonosz, féloldalas mosoly jelent meg, sötét szemében pedig fény csillant.

– És mire is vágyom pontosan? – kérdezte ártatlan hangon, mintha nem tudná nagyon jól, hogy Harry mire akart utalni.

– Arra, hogy te legyél felül – szűrte a szót Harry a fogai közül. Erre Tom kihúzta magát, és egy hosszút sóhajtott, közben úgy tett, mintha erősen gondolkodna.

– Nem is tudom, nem is tudom – mondta láthatóan élvezve a helyzetet. A harag már Harry zsigereit markolászta. – Nem mintha egálban lenne a két dolog.

– Pedig fogalmad sincs, milyen nagylelkű ez a felajánlás – válaszolta Harry duzzogva. – Annyira nagylelkű, hogy mindjárt vissza is vonom.

– Azért még megfontolom – tette hozzá Tom.

– Akkor fontold meg gyorsan.

– Nem szeretem, ha siettetnek.

– Én meg nem szeretek az életemért alkudozni! – kiáltotta Harry. Valójában Myrtle életéért alkudozott, és ha a tizenhárom éves kislányra gondolt, elszorult a szíve.

– Na jó, legyen – felelte a másik kegyesen. – Én nem nyitom ki a Titkok Kamráját...

– Soha nem nyitod ki – szólt közbe Harry.

– Soha nem nyitom ki a Titkok Kamráját – mondta utána Tom kelletlenül –, te pedig hagyod, hogy megtegyem veled az ágyban azt, amire vágyom. Ez így megfelel? – Harry hirtelenjében semmi kivetnivalót nem talált a megfogalmazásban. Pedig érezte, hogy kellene.

– Megfelel – válaszolta.

– Akkor áll az alku – mosolygott Tom félelmetesen kedvesen, és a kezét nyújtotta Harrynek, ő pedig megfogta. Tudta, hogy a fiú adott szava annyit ér, mintha homokba írták volna egy tengerparton, de remélte, hogy Tomnak nem érdeke megint összebalhézni vele. Fel kellett volna egy kicsit lélegeznie, de amikor társa már-már barátságos tekintetébe nézett, belenyilallt egy kellemetlen gondolat; az, hogy a fiú „barátként" talán még veszélyesebb, mint ellenségként.

* * *

Harry úgy érezte magát, mint az állat, ami veszélyt szimatol a levegőben, de tovább megy naiv-bátran, mert ösztökélik, és mert bízik abban, hogy nem lesz baj; hogy nem a vágóhíd az, ami felé vezetik.

A Szükség Szobája most is ugyanazzal a berendezéssel mutatkozott meg nekik, mint első együttlétükkor; baldachinos ágy, perzsaszőnyeg, zöld és ezüst árnyalatok, fürdőkád a sarokban. Végül is, ez is egy első alkalom lesz...

Amint beléptek, Tom egyből felmászott az ágyra, és intett Harrynek, hogy menjen oda hozzá. Ő meg is tette, és letelepedett a fiúval szemben. Tom ekkor megragadta a szemüvegét.

– Erre nem lesz szükséged – mondta, azzal feldobta a tárgyat a levegőbe, és mielőtt még az leeshetett volna, küldött rá egy Evaporest.

– Mit művelsz? – kérdezte Harry, de az eszköz már köddé vált. – Ezt meg miért csináltad? – Harry a szemüvege nélkül csak homályos foltokat látott a világból, és elöntötte a pulykaméreg attól, hogy Tom csak úgy önkényesen megsemmisítette.

– Majd meglátod. Vagyis... – hallgatott el Tom, és nem folytatta a mondatot. Helyette megint felemelte a pálcáját, és Harryre szegezte, közben pedig egy ismeretlen varázsigét mondott el. Harrynek sem tiltakozni, sem elmozdulni nem maradt ideje; fény tört elő a pálca hegyéből, és egyenesen a szemébe lövellt forrón, fájón, mintha izzó késpengét szúrtak volna a szemgolyójába, ő pedig felsikoltott, mint egy lány. Azután már nem látott semmit.

– Megőrültél, te állat? – ordította.

– Nem tetszett az a rettenetes okuláré, amit hordtál. Vágyrombolóan hatott rám – felelte erre Tom teljes lelki nyugalommal.

– És most, hogy megvakítottál, már izgatóbb vagyok? – A fájdalomtól Harry egész feje lüktetett, hogy majd' széthasadt, és a beszéd is nehezére esett a fiúnak. Egyszeriben minden eddiginél ostobábbnak érezte magát. Miért is engedte, hogy Tom azt csináljon vele, amit akar? Gondolhatta volna, hogy nem hagyja majd kihasználatlanul a lehetőséget. De azért arra nem számított, hogy megvakítja... A szíve dörömbölt a mellkasában.

– Nem vakítottalak meg. Na jó, talán átmenetileg. Ha sikerül a varázslat, jobban fogsz látni. – Annyira szenvtelenül adta elő a dolgot, hogy Harry biztos volt benne, hogy Tom hazudik; csak ezzel a mesével akarja őt lenyugtatni, hogy kiélhessen rajta a vágyait, aztán meg majd a sorsára hagyja, vagy ki tudja.

– Miféle varázslatról beszélsz? – nyögte, és megpróbálta megtapogatni az arcát, de egy kéz megállította.

– Szemgyógyító mágia. Csodálom, hogy eddig nem végezték még el rajtad. Bár, ha jobban belegondolok...

– Ha jobban belegondolsz, akkor mi? – Harrynek nem tetszett ez a félbehagyott mondat.

– Akkor végül is érthető. Nem teljesen veszélytelen a művelet; ha nem jól csinálják, többet árt, mint használ. Az is lehet, hogy örökre megvakul tőle az ember. – A hangja szinte már kedves volt. Harry haragjában oda kapott, amerre Tomot sejtette, de a fiú elhajolhatott a keze ügyéből, mert az csak a levegőt markolta.

– És te egy ilyen bűbájt küldtél rám?! Hányszor csináltad már eddig?

– Egyszer – felelte a fiú. – Ulrika Brown rövidlátó patkányán.

– És, hogy sikerült? Meggyógyítottad a szemét?

– Hát, hogy egészen őszinte legyek... végül is megszűnt a rövidlátása. A szemével együtt. – Harry már levegőt vett, hogy jól ráripakodjon a fiúra, de az folytatta:

– A lényeg, hogy rájöttem, mit hibáztam, és nálad már mindent jól csináltam. Legalábbis azt hiszem.

– Te mocskos rohadék! – kiáltotta Harry, aztán hűvös kezeket érzett az arcán. Megpróbálta ellökni őket magától, bármennyire is jól esett a hideg érintése.

– Maradj már veszteg, egy kötést próbálok rád rakni.

– Nem kell kötés, hagyj békén! – kiáltotta ő tovább küzdve.

– Szükség van rá, sajnálom – mondta Tom, és csak azért is felragasztotta. Ezután halk textilsuhogás hallatszott, majd Harry kezét megragadták, és beletettek egy apró tárgyat.

– Mi ez? – kérdezte a fiú.

– Fájdalomcsillapító bájital – felelte Tom. Harry erre izomból ellökte az üvegcsét, ami apró csattanással ért földet egy távoli sarokban.

– Menj a francba a hülye löttyeiddel! – ordította Harry. Tom biztos valami rafinált kis mérget töltött a fiolába, neki pedig semmi kedve nem volt kínhalált halni.

– Van fogalmad róla, mi munkámba került ellopni Lumpsluck készletéből ezt a kis üveget? – méltatlankodott a társa. – Akkor így maradsz, ki kell várnod, míg magától múlik el a fájdalom. A könyv szerint nagyjából egy óra.

A lüktető kín Harry szemében lassan már az elviselhetetlenségig fokozódott.

– Csináld vissza az egészet! – kiabálta Harry.

– Sajnos, ezt nem tudom visszacsinálni – válaszolta Tom tettetett sajnálkozással –, most pedig térjünk a lényegre.

– Még van lényeg is? – ijedt meg Harry.

– Persze, hiszen azért jöttünk – válaszolta a fiú. Harry ekkor egy erős lökést érzett a mellkasán, amitől hanyatt terült az ágyon. Nyomban ezután egy test nehezedett rá, ajkaira ajkak tapadtak, a szájába pedig egy nedves nyelv hatolt. Szinte levegőt sem kapott, olyan hirtelen jött az élmény. A csók egyre csak mélyült, ő pedig legszívesebben lehajította volna magáról Tomot, de mégsem tette; nem tehette, hiszen megállapodtak. De akkor is, miért pont az izgatja föl Tomot, hogy őt megvakíthatja? Ez nem volt ott a vágyfantáziái közt, amikor legilimenciát alkalmazott rajta. Vagy csak később jutott Tom eszébe, amikor ő már elhagyta az elméjét? Nem, ez talán inkább az ál-bagolytornyos események miatti bosszú lehet, tippelt, de a gondolatai már akadozni kezdtek. Mindig is rosszul tűrte a szenvedést, most is egészen elhomályosult tőle a tudata.

A fiú keze egykettőre kigombolta és lehámozta róla az inget, majd a nadrágot és az alsót is. Egy kis idő múlva Tom megint ráfeküdt. Harry forró, meztelen bőrt érzett a sajátján; ezek szerint Tom is gyorsan levetkőzött, a fiú férfiassága pedig keményen nekinyomódott Harry hasának.

Harry felszisszent; apró harapásokat érzett a fülén, aztán a nyakán, a vállán. Félelmetes érzés volt nem tudni, hogy mikor mi következik; sosem sejtette, melyik irányból várható egy újabb fájdalmas csípés vagy húsába mélyedő fogsor, és ő mindig összerezzent a hirtelen élményre. A szemében lüktető égő fájdalom sem enyhült, és ehhez hozzáadódva a kisebb kellemetlenségek óriásinak tűntek. Aztán elhangzott egy ismerős varázsige, ő pedig hideg nedvességet érzett a hátsó bejáratánál.

Összerezzent, amikor egy kéz simult a félgömbjei közé. Még soha nem járt ott a sajátján kívül senkié. Az élmény dermesztő volt. Majd egy ujj kezdte el simogatni az ánuszát. Az elképedéstől Harry levegőt is elfelejtett venni. Aztán az az ujj egyszer csak finoman becsusszant... Ó te jó ég! Harry megugrott. Mégis, milyen dolog ez?, puffogott magában. Ő nem... nem az a típus, aki ezt szereti... vagy akárcsak elviseli, jött rá. Kínosan és kellemetlenül érezte magát így, hogy ő van ebben a szituációban. Tom ujja már ki-be csúszkált, ő pedig lefagyva markolta a lepedőt. Az egész helyzet annyira utálatos, annyira hozzá nem illő volt. Már bánta az egészet. Őt már biztos, hogy nem erre teremtették, mégsem képes erre... Nem kellett volna fel sem ajánlani ezt az ostoba baromságot, hova is tette az időnyerőt? Talán inkább valamelyik éjjel lemegy és megöli azt a baziliszkuszt. Szent egek, Tom egy másik ujját is be akarja...! Nem, azt már nem!

– Elég! – kiáltotta elfúlva, amikor Tom már kis híján bejutott a másik ujjával is.

– Azt mondod, ennyi előkészítés elég volt? Hát jól van, te tudod – hallotta Harry, aztán Tom a két lába közé helyezkedett, és mielőtt még ő a fájdalomtól lelassult reflexeivel reagálhatott volna, hogy „Hülye, nem így gondoltam!", a fiú egy erőteljes mozdulattal már be is hatolt. Harry felkiáltott a kíntól, és öklendezni támadt ingere.

Szinte sokkos állapotban feküdt az ágyon. A fölé tornyosuló test minden lökésére újabb fájdalom hasított azon testrészébe, ami pedig huszonhárom éven át érintetlen volt. A felszakadt hús nyilalló érzete szinte már a szemében lüktető fájdalmat is elnyomta. Hogy fogja így elővenni az időnyerőt, vagy egyáltalán, hogy fog visszajutni a Mardekár hálótermébe? A kilátások még aggasztóbbak voltak, mint ezek a pokoli gyötrelmek. Kiszolgáltatott bábként tűrte, hogy azt tegyen vele Tom, amit csak akar. Megvakítva és meggyalázva hallgatta, ahogy a fiú kéjesen nyögve a fülébe liheg. Mielőtt még feltört volna belőle a sírás, összeszorította a fogát, és a szemét is összeszorította volna – ha tudta volna, hogyan kell. Mert talán semmi sem maradt a helyén, csak az egyre erősödő, égő érzés, mintha fáklyát nyomtak volna a szemgödrébe, és most lángok marcangolnák az eleven sebet. Olyan volt az egész, mint egy rémálom...

Hogy juthatott idáig? Na, de csakis saját magát okolhatta. Minden azzal az átkozott ötlettel kezdődött...

Ami most épp megvalósul.

Akkor Tom lényegében megerőszakolja őt? Nem, ez nem erőszak, hiszen ő maga engedte meg neki, hogy azt tegyen vele az ágyban, amit csak akar. Vagy mégis az? Mert végül is azt próbálta közölni a fiúval, hogy hagyják abba. Átkozott legyen, aki feltalálta a fájdalmat.

Hihetetlen, de Tomnak még arra is volt gondja, hogy direkt az ágyban vakítsa őt meg, és nem például mellette állva. Harry alig várta, hogy vége legyen az egésznek. Aztán váratlan dolog történt; az tűnt föl neki, hogy ő is izgalomban van. Ahogy Tom hasa súrolta a férfiasságát, és ahogy az erős lökések is néha megtalálták odabent a legérzékenyebb pontját, neki is erekciója támadt. Elszégyellte magát; nem akart felizgulni. Egy ilyen eseménytől az embernek undort kell éreznie meg viszolygást, vagy bármit, csak nem ezt. De a teste nem engedelmeskedett az elméjének; úgy látszik, a szenvedés rebellis hajlamúvá tette, és ezentúl azt csinált, amit ő akart. Harry lába Tom dereka köré fonódott, csípője szemérmetlenül a fiú ritmusára kezdett ringani, és úgy helyezkedett, hogy a hímtag még mélyebbre tudjon hatolni. Pont, mint abban az átkozott ábrándképben, amiből Harry az ötletet merítette. Egyszerre vonaglott Tom mozdulataival, és őbelőle is nyögések törtek fel, hiába küzdött ellene; az egyre növekvő gyönyör átvette a hatalmat a már amúgy is meggyengült kontrollja fölött.

Még néhány húzás, és a fiú szégyentől égő arccal egy kiáltás kíséretében hatalmasat élvezett. Pár pillanat múlva Tom teste is ívbe feszült, a fiú ajkát pedig egy hosszú nyögés hagyta el.

Kicsit még feküdt így lihegve, aztán legördült Harryről, aki kielégülve, de ragaccsal borítva és a megalázottságtól dühösen markolta a lepedőt. Haragudott, amiért így ki lettek provokálva a testéből ezek a reakciók. Tomra is haragudott és saját magára is. Sosem hitte volna, hogy élvezni fogja, hogy szinte megerőszakolják. Kiszáradt torokkal nyelt egyet. A látásával pedig ki tudja, mit művelt a fiú...

Mérgesen letépte az arcáról a kötést.

Az eléje táruló ragyogó színek és éles kontúrok kompozíciója tökéletesebb volt, mint azt bármely szemüveg képes lett volna visszaadni.