Közelgett a karácsony és a szilveszter, ez utóbbi pedig egyben Tom tizenhatodik születésnapja is volt. A fiúk a Roxfortban soha nem csináltak nagy felhajtást a születésnapokból, csak udvariasan felköszöntötték egymást és kész, az ajándékozással csak a lányok divatoztak, meg a párocskák. Harry éppen ezért el is tűnődött, hogy vajon ő most „párocskát" képez-e Tommal, és mivel eléggé intim közelségbe kerültek már ehhez, arra jutott, hogy valószínűleg igen. Ebből következett, hogy ajándékot kell vásárolnia.

Maradt még annyi pénze a tankönyvekre kapott összegből, hogy valami apróságot vehessen belőle. A kérdés már csak az volt, hogy mit szerezzen be, és hogyan. Roxmortsba nem mehetett le, bármennyire is vágyott már látni a kis varázslófalucskát, mert az engedélyét nem írta volna alá senki – Mrs Cole nem óhajtott belefolyni az iskolai ügyeikbe; tudta, hogy nem egy hétköznapi intézményről van szó, és babonásan távol tartotta magát tőle, csakúgy, mint anno Dursleyék –, egy ilyen huszadrangú fontossággal bíró dolog miatt pedig Harry nem akarta megkockáztatni, hogy kiszökjön, és elkapják. Maradt hát Will Piper.

– Nem sok mindenem maradt már. Nyakunkon vannak az ünnepek, úgyhogy erősen leapadt a készletem – felelte a fiú, amikor Harry megkörnyékezte a Mardekár klubhelyiségében, miután Tom kiszaladt a mosdóba. Will szerencsére értette a dörgést; soha nem kérdezte, hogy ki milyen célra vásárol, de ha valami mégis eljutott a fülébe, azt megtartotta magának. Talán ezért is lett annyira népszerű a Roxfort alvilági köreiben.

– Mégis, mi maradt?

– Hát, például van egy szép kis védelmező amulettem féldrágakőből. Három galleon – mondta, majd Harry ábrázatát látva hozzátette. – De lehet belőle alkudni. – „A világot kell megvédeni Tomtól, nem fordítva" – gondolta Harry, és tovább érdeklődött.

– Mi van még?

– Maradt néhány okospennám, legalábbis én így nevezem a kicsikéket.

– Mert mi tudnak?

– Ha valamilyen kérdést meg választ leírtál már velük, akkor csak el kell suttogni nekik a kérdést, és magától leírják megint a választ. Mondjuk egy vizsga alkalmával – vigyorgott Will. – Ez lesz most a legnagyobb sláger; a tanárok még nem ismerik.

– Szóval csalópennák? – foglalta össze Harry a lényeget.

– Ne ilyen hangosan – szólt rá a másik. – Lényegében igen. – Harry csak a fejét csóválta. Tomnak pont nem volt szüksége ilyesmire; ő még a kérdésekbe is bele szokott javítani.

– Van még valamid ezeken kívül? – kérdezte.

– Hát, figyu, nem nagyon. Van még néhány színes tintám, de...

– És azok mire képesek? – csapott le rájuk Harry.

– Semmire. Egyszerűen csak színesek. Egy sárga, egy piros meg egy kék. Másom nincs. Legközelebb februárban lesz árum. Tudod, a Valentin nap miatt.

Harrynek nem maradt más választása.

– Mennyiért adod a tintákat? – kérdezte beletörődve.

– Négy sarló darabja, de ha mindhármat megveszed, akkor csak tíz az egész.

– Lehetne esetleg nyolc? – próbált alkudozni Harry, mivel csak ennyi csörgött a zsebében.

– Legyen – állt rá Will nagylelkűen. Az üzlet megköttetett, a felek zsebre vágták zsákmányaikat, Harry pedig gyorsan beszaladt a hálóba, hogy elrejthesse a tintákat a ládájába, mielőtt még kedvenc ellensége visszajött volna a mellékhelyiségből.

Amikor beért, hegedűszóra lett figyelmes: Abraxas az ágyán ülve gyakorolt, és egy igen fülbemászó dallamot csalt elő a hangszeréből. A fiú tagadhatatlanul tehetséges volt, a muzsika áradt, mint egy megduzzadt folyó, Harry pedig képtelen volt ellenállni neki; maga előtt is szégyellte, de igyekezett minél tovább pakolászni; a tintákat a láda egyik végébe rakta, aztán teljesen feleslegesen inkább a másikba, utána elkezdte összepárosítani a zoknijait, csak hogy hallgathassa a zenét, ami szinte már a lelkéig hatolt, a teste pedig végiglúdbőrözött tőle. Harry még soha nem hallott ehhez fogható muzsikát; a zene mintha életre kelt volna, és először a bőre alá bújt volna, aztán beljebb, a zsigereibe, hogy ott kénye-kedve szerint ténykedjen, és mindenféle érzéseket keltsen. Harrynek az jutott az eszébe, hogy aki így tud játszani, az nem lehet rossz ember. Egyszeriben elkezdte érdekelni a fiú, és mindenre kíváncsi lett, ami vele kapcsolatos; a családjára, a gyerekkorára, a legboldogabb emlékére, és azon gondolkodott, hogy vajon miért nem akarta őt soha megismerni. Lehet, hogy Abraxas csak a felszínen egy elkényeztetett úri fiú, és valójában van egy olyan énje is, amihez érdemes volna közelebb kerülni? Harry észre sem vette, és abbahagyta a pakolászást, és valóban közelebb lépett a fiúhoz, majd le is ült az ágya szélére.

Malfoy csak egy pillantást vetett rá, és játszott tovább. Harry szeme azonban rászegeződött Abraxasra; figyelte a kezét, az ujjait. Hogy csalja elő azokat az elképesztő dallamokat? Vajon mi lett volna, ha összebarátkoznak egymással? Saját idejében Draco is barátkozni akart vele. Miért is utálja ő annyira a Malfoyokat? Minden történhetett volna másképp is. Most talán barátok lehetnének Abraxasszal. Végignézett a fiú hosszú, szőke haján, porcelánfehér bőrén, aztán kék szemét vizsgálgatta, amivel a fiú a hangszerre fókuszált teljes figyelmével. Barátok lehetnének, vagy talán többek is... Ekkor egészen közel hajolt, hogy beszívja a szőke hajzuhatagból áradó fűszeres samponillatot. Malfoy gyanakvóan felpillantott, és arrébbhúzódott egy kicsit, de tovább játszott. Harry nem bírta tovább, muszáj volt hozzáérnie a fiúhoz; a keze szinte magától mozdult, hogy megfogjon egy aranyló hajtincset. Ekkor fülsiketítő lárma lett a játékból, és abba is maradt, Abraxas pedig az ölébe rakta a hegedűt.

– A rohadt életbe! – mordult fel Malfoy mély hangon, és a hangszert kezdte vizsgálgatni. Ez a szitkozódás annyira nem illett ahhoz, amit eddig produkált a hangszeren, hogy Harry hangosan fel is jajdult.

– Ne káromkodj, az olyan lealacsonyító, egyáltalán nem passzol hozzád. Ezekre az ajkakra nem való ilyen durvaság. – Harry nem is értette, miért mondja ezt, egyszerűen csak kicsúsztak a száján a szavak. – Valami más jobban illene – tette még hozzá, mire Malfoy megragadta az éjjeliszekrényén álló vízzel teli poharat, és a fiú arcába löttyintette a tartalmát. Harry mintha álomból ébredt volna.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte teljesen zavarodottan. Az előbbi csodálatos gondolatokat és érzéseket egyszeriben mintha elfújta volna a szél; Malfoy megint ugyanolyan közömbös volt a számára, mint azelőtt. – Az előbb tisztára olyan volt, mintha...

– Mintha mi? – Abraxas úgy nézett Harryre, mint valami idegesítő légyre.

– Öhh... én csak... Semmi, semmi, nem érdekes – mondta ő, és zavartan megköszörülte a torkát, miközben hátrébb ült egy fél méterrel, és törölgetni kezdte magát. – Talán az éjjel nem aludtam eleget – motyogta lángra gyúlt arccal. Ekkor Malfoy hirtelen elnevette magát.

– Olyan volt, mintha belém zúgtál volna – fejezte be a fiú Harry előbb elkezdett mondatát, igen jól szórakozva. – Tudom.

– De honnan... és hogy...? – hebegett Harry. Abraxas sóhajtott egyet, aztán kelletlenül felemelte a hegedűjét.

– Így – felelte, és a hangszer nyelén rámutatott egy aprócska kis fém kallantyúra, ami körül rúnákat faragtak a fába.

– Mi ez a gomb? – kérdezte Harry jobban szemügyre véve.

– Azt választhatod ki vele, hogy miként működjön a hegedű. Ha ebben a pozícióban van, mint most, akkor azt lehet elérni vele, hogy tíz méteres körzetben mindenki, aki csak hallja a zenét, úgy fogja érezni, mintha szerelemre lobbant volna a muzsikus iránt. Ciki, hogy már megint így felejtettem. – Harry mosolyogva csóválta a fejét.

– És ez a pozíció? – kérdezte, és egy másik lehetséges irányra bökött.

– Ha így áll – fordította át Malfoy a mutatót –, akkor a hallgatóság elalszik. Ha pedig így van – fordított megint egyet –, az a normál állapota, ilyenkor semmi különöset nem produkál.

– Nem semmi egy eszköz – állapította meg Harry és füttyentett. – Honnan szerezted? – kérdezte. Erre Malfoy mérgesen hátralökte a fürtjeit.

– Nem szereztem, mindig is az enyém volt – felelte olyan hangsúllyal, mintha Harrynek ezt már tudnia illett volna.

– Értem – mondta ő kissé megilletődötten. Malfoy közelében az önbizalma állandóan nullára csökkent. Abraxas nem nagyon kérkedett nyíltan, de valahogy mindig sikerült kifejezésre juttatnia, hogy véleménye szerint ő jobb, mint az átlag, és hogy neki olyan dolgai is vannak, amit egy egyszerű halandó egy élet munkájával sem fog tudni megszerezni. Harry gyanította, hogy a hegedű titkát is csak azért mutatta meg végül, hogy felvágjon vele.

– A miénk az egyik legősibb varázslócsalád, több ezer éves múltra tekinthet vissza. Olyan régi időkbe, amikor az emberek még szoros közelségben éltek egy másik varázsképességű fajjal: a tündérekkel, akikkel aztán keveredtek is.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy tündér felmenőitek is vannak? – kérdezte Harry nevetve, jelezvén, hogy egy szót sem hisz el az előbbiekből; arra tippelt, hogy a fiú most is csak a bolondját akarja járatni vele. Malfoy viszont teljesen komoly arccal nézett rá.

– De igen – válaszolta egészen sötétre vált tekintettel. Erre Harry is megkomolyodott. Abraxason sosem talált fogást.

– Legendák szólnak a tündérek tehetségéről, amellyel olyan varázstárgyakat állítottak elő, amik megbízhatóak és időtállóak, ugyanakkor kifinomultak és kecsesek voltak – mondta a fiú, és végigsimított a míves kidolgozású hangszeren. Harry is késztetést érzett, hogy hozzáérjen, de amint odanyúlt volna, Abraxas ellökte a kezét.

– Ácsi. Ha nem haragszol, inkább csak én érinteném – mosolygott a fiú.

– Elnézést – felelte Harry, és már szinte várta, hogy amaz mikor fogja a tárgyat körbehugyozni, hogy mások felé is jelezze, csak az övé.

– Szóval, bármennyire is időtállóak lehettek, elvesztek a történelem során, semmi nem maradt fenn, csak a róluk szóló legendák, meg néhány rúnákkal vésett kőlap.

– Rúnákkal vésett kőlapok? – kérdezte Harry.

– Igen. A családom a Gringottsban ereklyeként őriz párat, amik még a tündérektől származtathatók, és precíz leírást adnak arról, hogyan lehet egy-két ilyen tárgyat létrehozni. Az egyik kőlap alapján készült ez a hegedű is – fejezte be mondandóját, és úgy nézett a hangszerre, mint anya a szeretett gyermekére. Harry valóban csodálatosnak találta az eszközt, mert gyönyörűen szólt, megjelenésre is légiesen könnyed volt, delejes hatását pedig egyértelműen érezhette a saját bőrén, de akkor sem hitte el Malfoy meséjét a tündéri eredetről. Ennek viszont már inkább nem akart hangot adni.

– Ezzel csábítottad el Miss Charmingot? – kérdezte inkább. Abraxas erre úgy nézett rá, mintha pofon vágták volna, de aztán kihúzta magát, és válaszolt.

– Először igen, de aztán már nem nagyon kellett csábítgatni. Alap esetben a hegedű hatása az eltelt idő vagy a távolság, vagy valami kisebb sokkhatás miatt – röhögött a pohárra mutatva –, elmúlik, nála viszont megmaradt. Lehet, hogy a vélák érzékenyebbek az ilyesmire, vagy csak tényleg belém szeretett – mosolygott önelégülten –, de mindegy is, a végeredmény a fontos. – Harry jót derült magában azon, hogy ezek ketten milyen jól belesétáltak egymás bűvös vonzerejének csapdájába.

Ekkor eszébe jutott Tom, és ettől megugrott. A fiú biztosan rég visszatért már a mosdóból, és gyanús lesz neki, ha ő hosszabb időre eltűnik.

– Akkor én most megyek is, nem zavarlak tovább a gyakorlásban – mondta, és kiszórt magára egy szárítóbűbájt a biztonság kedvéért.

– Rendben – helyeselt Abraxas mosolyogva, és újból játszani kezdett, Harry pedig visszasietett a klubhelyiségbe. Tom már ott volt.

– ...időzített varázslat. Mondjuk, meghagyod a pálcádnak, hogy mikor hajtsa végre a kért bűbájt – hallotta ekkor Steve hangját a szomszédos asztal felől, miközben ledobta magát a helyére.

– Hol voltál? – kérdezte Tom.

– A hálóban – felelte ő.

– És mit csináltál ott? – Harry hozzá volt már szokva a számonkérésekhez, így csípőből tudott rögtönözni.

– Ki kellett fújnom az orromat.

– Az tartott ilyen sokáig?

– Alig találtam zsepit. – Erre a másik nem tudott mit felelni, és visszabújt a tanulmányaiba. Harry nagyot szusszant, persze csak feltűnésmentesen. Képes volt egy szobányira Tomtól rámozdulni valakire. A haja is égnek állt a gondolattól, és remélte, hogy már nem lángol az arca. Ő is megint belemélyedt a saját jegyzetébe, ami lényegében a Tomé volt. Harry újabban már elő sem vette a pennáját az órákon; minek, ha ott volt Tom, aki a tanárok utolsó köhintéseit is megörökítette. Aztán már csak egy Geminiot kellett elmondania, és neki is kész volt az órai vázlata.

– A felhasználás lehetőségei korlátlanok, szinte bármilyen mágiát el lehet vele indítani. – Steve lelkesen magyarázta Cedrellának legújabb találmányát. A fiú az étkezésekkor és egyéb alkalmakkor már egyre kevesebbszer felejtette a szemét Miss Charmingon, annál többször Cedrellán. Ilyenkor mindig olyan töprengő arcot vágott, mintha egy különösen bonyolult varázslatot próbálna megérteni, eredménytelenül.

– Aha – próbált a lány úgy tenni, mintha értené, miről van szó.

– Vagy azt is kikötheted, hogy a bűbáj mikor szűnjön meg – lelkendezett Steve, de Cedrella tanácstalanul vakarta közben a fejét. Harry unalmában őfeléjük fülelt.

– Tudnál erre egy példát mondani? Csak hogy megértsem, mert nem nagyon tudom elképzelni, miféle gyakorlati haszna lehet ennek – motyogta a lány.

– Hát, mondjuk, kinyithatatlanul bezársz egy ajtót, és ugyanakkor meg is szabod, hogy mikor nyíljon ki megint. Ez egy ilyen kettő az egyben varázslat lenne, azt is mondhatnánk rá, hogy „időzár bűbáj". – Harry szíve a torkába ugrott a kifejezés hallatán. Egyszer maga is használta ezt a Szükség Szobáján, de ő egy régi könyvből tanulta, amit még a Zsebpiszok-közben talált a saját idejében. Ezek szerint a fiúból feltaláló lesz? – Tudom, nem valami nagy cucc. Kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekem – nevetett Steve.

– Ugyan már, sosem tudhatod, mikor fogsz létrehozni olyasmit, ami igenis nagy lépés lesz az emberiségnek – felelte Cedrella, Harry pedig nyelt egyet, és inkább visszabújt a jegyzetek tanulmányozásába.

Közben odakarikázott Harryékhez Iphygenia. A szék lábán feltekergőzve Harry ölébe tornázta magát, ahol aztán szoros kúpba csavarodott.

– Malfoy bent van a hálóban – mondta neki Harry kígyónyelven, alig hallhatóan.

– És kit érdekel? – kérdezte a kígyócska.

– Azt hittem, őt keresed.

– Keresse a hóhér – vágta rá Iphygenia, és még a fejét is másfelé fordította.

Abraxas Lumpsluck partija óta el-eltünedezett délutánonként, aztán késő este került megint elő, rendkívül elégedett arccal. Iphygenia ezt a legkevésbé sem bánta; legalább nem kellett a fiú dédelgetését és gügyögését elszenvednie. Harrynek és Tomnak viszont ebből kifolyólag annál sűrűbben kellett elszenvednie a hüllő társaságát.

Egyszer csak megállt mellettük egy alsóbbéves fiú, kezében cipőpasztával és ronggyal. A gyerek erősen feszengett, és Tomot kezdte fixírozni.

– Ömm... Itt volnék. És hát akkor kipucolnám a cipődet – mondta, amikor Tom kegyeskedett ránézni.

– Ja, igen. Oké, kezdheted – válaszolta neki a fiú szórakozottan, és úgy helyezkedett, hogy elérhető legyen a lába.

– Miért csinálja ezt? – kérdezte Harry Tomtól.

– Azért, mert elcsent néhány bájital hozzávalót Lumpsluck készletéből, én meg rajtakaptam. Így volt, nem igaz? – kérdezte Tom a gyerektől.

– De igen, így volt – helyeselt amaz elvörösödve, és letérdelt, hogy hozzálásson a munkának.

– De én nagylelkű voltam, mert felajánlottam neki, hogy jóváteheti a hibáját, és akkor nem jelentem az esetet a professzornak. Merrythought tanárnő is némileg hasonló módon szokott eljárni, ezért úgy vélem, az csak jó, ha követem a példáját – folytatta a fiú fennhangon.

Nem ez volt már az első eset, hogy Tom kihasználta prefektusi létét. Harry többször látta, ahogy a többiek cipelik helyette a táskáját, karbantartják a seprűjét, vagy átadják neki a legjobb helyeket, a fiú pedig úgy fogadta ezeket, mint egy uralkodó, akinek kijár a tisztelet. Az is feltűnt Harrynek, hogy a legmegalázóbb feladatokat rendre a mugli származásúak kapják, mint ez a fiú is.

– Készen vagyok – jelentette a gyerek félszegen. Még az arcát is összepasztázta igyekezetében, ahogy minél minőségibb munkát próbált produkálni.

– Itt még egy kicsit csilloghatna jobban – mutatott Tom a cipője orrára, mire a fiú nyomban nekiállt polírozni. Harry megforgatta a szemét.

– Na, így már jó. Elmehetsz – mondta Tom, a másik viszont még ott ácsorgott egy darabig, mintha vívódna magával.

– Szeretnél még valamit? – kérdezte erre Tom segítőkészen érdeklődve, mintha ő tett volna szívességet azzal, hogy eltűrte a lábbelije megtisztítását.

– Öhh... igen... Szóval... csak annyit szeretnék kérdezni, hogy... kedveskedhetek-e a kígyódnak néhány friss pókkal.

Harry erre inkább becsukta a szemét. Alig hitte el, hogy a diákok nemhogy megorroltak volna Tomra a módszerei miatt, de még a kedvében is próbáltak járni.

– Nem az én kígyóm, de kedveskedhetsz – felelte neki a kérdezett, mire a fiú előhúzott a zsebéből három jól megtermett példányt, és odakínálta őket Iphygeniának. A hüllő jóízűen be is falatozta a csemegét.

– Miért pont cipőpucolás? – kérdezte Harry, amikor a gyerek már elment.

– Mivel büntessek egy mardekárost? A saját házamtól csak nem fogok pontot levonni. Bár, mondhattam volna neki azt is, hogy faragja bele a Mona Lisát egy meggymagba, de azzal én mit profitáltam volna? – kérdezett vissza Tom féloldalasan vigyorogva. Harry hitetlenkedve fordult el.

Mire Tom végre befejezte a tanulást, már csak ők ketten maradtak a klubhelyiségben, még a kígyó is elvonult aludni. Harry felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, aztán tett pár lépést a kandalló irányába – azaz csak tett volna, ha neki nem ütközik véletlenül Tomnak, aki meg a háló felé ment volna. Harry azonban nem húzódott félre. Tom sem – mert rangon aluli lett volna a számára kitérni bárki útjából –, így aztán álltak egy pár pillanatig farkasszemet nézve. Tom sötét szemébe mélyedve Harry szinte elveszett; felidéződött benne, milyen volt megsimítani a fiú bőrét, magához ölelni a testét... Azóta nem ért hozzá, hogy a prefektusi fürdőben eltöltöttek egy órácskát, az pedig már legalább egy hónapja történt. Az ott történtek kudarca miatt el is bizonytalanodott a módszere hatékonyságát illetően, de Dumbledore megint kitartásra ösztönözte, így adott még némi esélyt maguknak. Csak a csalódottság érzése munkált benne, és az, hogy talán ő rontott el valamit, mert valójában nem is volt olyan nehéz meggyőznie magát arról, hogy folytassa, amit elkezdett...

Muszáj volt odahajolnia hozzá, aztán hosszan és mélyen csókolta Tomot, aki most már könnyebben utat engedett a nyelvével való kontaktushoz, de még nem ereszkedett le odáig, hogy rendesen viszonozza is a csókot. Harry hosszú percekig kényeztette a fiú ajkait és nyelvét. Közben karjával átölelte a derekát, és szorosan magához húzta Tomot, hogy egész testükkel egymáshoz feszüljenek. Érezte a fiú szívverését is; jóval nyugodtabb tempójú volt, mint az övé.

– Többre vágyom egy kis pettingnél – súgta aztán Tom fülébe, amikor megszakította a csókot, és lágyan a fogai közé csípte a fiú fülcimpáját. – Akarlak. Mindenedet akarom. Ugye, tudod, mit értek ez alatt?

– Igen, tudom. Tisztáztuk annak idején – felelte a másik szárazon.

– És majd arra is előjegyzést kell kérnem? – kérdezte Harry cinikusan, és kuncogott egyet.

– Most tele vagyunk dolgozatokkal, de mindjárt itt a téli szünet. Ráadásul, ha a többiek hazamennek, kiürül a kastély. Addig már csak pár napot kell kihúznod, és akkor a tiéd vagyok, ha ez így megfelel – sziszegte Tom kelletlenül.

– Igen, tökéletesen – válaszolta Harry, és elmosolyodott.

* * *

Dumbledore hálószobája egy tágas, kellemesen meleg helyiség volt. Harry még sosem járt itt korábban, de mindig is ilyesminek képzelte el lelki szemei előtt. A fiúnak azonnal feltűnt az arany és a vörös színek dominanciája; ha nem tudta volna biztosra, hogy a professzor anno a Griffendél házába tartozott, akkor is sejtette volna. A puha, bársonyborítású zsámolyok, karosszékek és míves kivitelű bútorok mind-mind az eleganciát és a kényelmet hirdették, az egyik intarziás kis asztalkán egy kristályüvegben még óbor is volt. Harrynek arra kellett gondolnia, hogy Dumbledore szereti a fényűzést és a hivalkodó megjelenésű, drága holmikat.

Kitüntetve érezte magát, amiért beléphetett ide, de aztán az jutott az eszébe, hogy a professzor talán nem csak saját maga miatt rendezte így be a szobát. Harryt elfogta a féltékenység. Vajon kik jártak már itt őelőtte? Kik fekhettek az ágyában? Tanárok? Vagy netán diákok? És egyáltalán honnan tudhat a férfi ennyi mindent a szexről? Kivel gyakorolt? Dumbledore a külsejére sem volt kevésbé hiú; úgy ápolta a haját és a bőrét, mint egy nő, és az edzőtermét is rendszeresen látogathatta, mert a testtömegindexe is a lehető legideálisabb volt. Ezt adódott alkalma Harrynek egészen közelről is szemügyre venni. Reménytelenül vágyott rá, hogy még közelebb kerülhessen a férfihoz, a mostaninál közelebb pedig már nem is igen kerülhetett volna...

A fiú többre vágyott egy kis pettingnél, de azt nem mondta meg Tomnak, hogy kivel, mert ez a valaki inkább a professzor volt, mint ő.

Mennyivel jobb lett volna minden, ha máskor, máshol, másmilyen körülmények közt csinálhatják ezt... És főleg, ha nem abból a célból, hogy végül ő majd Tom Denem kedvére tehessen, hanem csak úgy, önmagukért... Harry legszívesebben átölelte volna a professzort, és úgy tartotta volna sokáig, nagyon sokáig. De megtanult végre megálljt parancsolni az ösztöneinek; erőnek erejével visszatartotta magát az ilyen spontán érzelemkitörésektől; Dumbledore valószínűleg nem értette volna, és talán nem is örült volna neki. Hiszen már az elején leszögezte, hogy ők szigorúan csak tanár-diák kapcsolatban vannak. Ha Tom nem lenne, soha nem is kerültek volna ilyen szituációba. Akkor lehet, hogy hálásnak kellene lennie Tomnak, amiért így összehozta őket? Na, nem, azt már nem!

– Milyen voltam? – kérdezte a végén. Úgy érezte, fantasztikusan teljesített, és dicséretre számított. Nem lehetett azt mondani, hogy nem gyakorolt rá a nagy eseményre. A síkosítóbűbájt minden alkalommal elsuttogta, amikor egy másodpercre is egyedül maradt, a takarítóbűbájt pedig szintén tökélyre csiszolta; minden tintapacát, sáros lábnyomot, víztócsát felpucolt vele, ami csak a szeme elé került. Az este előtt pedig megszabadult a fölösleges töltettől is, hogy még tovább bírja majd. Elvégre ez itt lényegében egy vizsga volt, ahol számot kellett adnia a megszerzett tudásáról, mint akármilyen más tantárgyból. Ráadásul nem akármi múlt azon, hogy jól megtanulta-e az anyagot. Ez utóbbiba inkább bele sem mert gondolni.

– Mindent egybevetve egy várakozáson felülit adnék rá – mondta erre Dumbledore.

– Várakozáson felülit? – kérdezte erre a fiú kiszáradt szájjal. – De... mit rontottam el?

A férfi elmondta.

– Figyelj jobban az apró visszajelzésekre – tette még hozzá –, sokat segítenek benne, hogy rájöjj, mit szeret a másik. – Harry nyelt egyet.

– Köszönöm a tanácsokat – felelte kedveszegetten.

– Azért ne aggódj. Ha beleadsz mindent, menni fog – próbálta a férfi vigasztalni őt, de Harry jókedve már elszállt valahová jó messzire.

Dumbledore nem sokáig pihent, pár perc múlva már fel is kelt, és magára öltötte hímzett, királykék hálóköntösét. A látványtól, ahogy a vékony anyag körbeölelte a professzor karcsú testét, Harry szinte megint felizgult, ezért tekintetét inkább másfelé kényszerítette. A könyvespolc eléggé érdektelennek tűnt ahhoz, hogy azt fixírozva kicsit lehiggadjon. Ellenben attól, amit ekkor látott, valósággal megugrott; a kis porcelán szárnyasgyík, amit a múltkor vett észre Dumbledore-nál, most megmozdult. Harry rájött, hogy a kis hüllő nem is szobor, bár mozdulatlanul teljesen annak tűnt.

– Nem is tudtam, hogy van egy új háziállata – szólalt meg a fiú.

– Hogy mondod? – kérdezte a professzor szórakozottan.

– Ez a gyík itt – mutatott rá Harry, mire a férfi megfordult, és a jelzett irányba nézett. – Új állatka?

Dumbledore-on valami zavarodottság suhant át, amit Harry nem tudott mire vélni, de mielőtt még jobban szemügyre vehette volna a professzort, a zavarodottság már nyomtalanul el is tűnt róla.

– Nem, biztosan csak betévedt, amikor szellőztettem. Ki is engedem, mielőtt még éhen halna itt bent. Fogalmam sincs, mit esznek az ilyen állatok – felelte a férfi mosolyogva, azzal odament a gyíkhoz, gyengéden megfogta, mielőtt még az megugorhatott volna, majd az ablakhoz sétált vele, és kitessékelte. A hüllő engedelmesen szárnyra is kapott, és elszállt.

– Ha nem haragszol, Harry, nem marasztalnálak, az este még rengeteg munkám van – mondta aztán Dumbledore.

Nem mintha a professzor bármikor is marasztalta volna, de most valahogy különösen rosszul esett a fiúnak, hogy kiebrudalják. Szomorúan állapította meg, hogy a professzor egy kicsit hasonlít Tomra; mindig csak a kötelességen járt az esze.

– Azt hiszem, megbeszéltünk mindent. Vagy van esetleg valami kérdésed? – nézett rá a férfi.

– Nem, minden világos – mondta ő. Gyorsan kimászott az ágyból, és magára kapkodta a ruháit. Ezután elköszöntek egymástól, Harry pedig elhagyta a szobát. Mindvégig szeretett volna még mondani valamit, de rájött, hogy nem is tudja, mit akar mondani, a végén meg már kívül is találta magát az ajtón. Azt hitte, hogy ettől az eseménytől valahogy még közelebb kerülhet majd a Dumbledore-hoz – és nem csak testileg –, ám ebben a pillanatban csak egy óriási, fájó űrt érzett legbelül, ami idővel egyre és egyre csak nagyobb lett, ahelyett, hogy kisebbé vált volna.

A fenti zenéről mindig Abraxas jut az eszembe, úgyhogy muszáj volt ide linkelnem. Meg egyébként is Two Steps From Hell forever!