Másnap a nagyteremben reggeli után Immana frissen és jókedvűen röppent oda Tomhoz – a mardekáros fiúk epekedve követték a szemükkel. Harry már korántsem érezte ilyen ragyogóan magát. Az a kis Lángnyelv whisky megtette a magáét; a fiú olyan másnapos volt tőle, hogy alig élt. A fény hasított, az ő feje pedig lüktetett, és mintha minden hirtelenebb mozdulatra szét akartak volna robbanni a benne levő erek.

– Szia, Tom! – mosolygott a lány.

– Szia! – köszönt vissza a fiú, és letette a villáját. – Hogy s mint?

– Köszönöm, nagyszerűen. Arra gondoltam, hogy ha nincs egyéb dolgod, és van hozzá kedved, kimehetnénk megnézni a kneazle kölyköket. Három hete születtek.

Harry gyanította, hogy az említett állatok nem fogják nagyon lázba hozni Tomot, és igaza is lett.

– Sajnos nem lesz rá időm. Meg kell írnom egy-egy esszét bájitaltanra és mágiatörténetre, és még bűbájtant is kellene gyakorolnom. Ezekkel el fog menni az egész napom – felelte Tom sajnálkozva.

– Ó, értem. Akkor tanulhatnánk együtt is, nekem sem ártana gyakorolni egy kis bűbájtant – derült föl a lány, mintha a tanulás lenne a legkedvesebb hobbija. Tom arcán ellenben egy leheletnyi csalódottság suhant át, de a fiú hamar visszaerőltette udvarias mosolyát.

– Tudod mit? Inkább nézzük meg az állatokat – válaszolta. Immana határtalanul boldog lett.

– Akkor hozom a köpenyemet, a bejárat előtt találkozunk – csicseregte, és kilibbent a teremből. Harry nem nézett Tomra, és nem is kérdezett semmit, csak együtt felálltak, aztán ők is bevonultak saját klubhelyiségeikbe, majd onnan a hálótermükbe. Tom magára öltötte meleg köpenyét, és odaszólt neki:

– Hamarosan jövök. – Harry nem válaszolt, csak sötéten nézett a távolodó fiú után. El nem tudta képzelni, miért viselkedik most így, hiszen a parti végén már egyenesen kerülte Immanát. Legszívesebben utána ment volna, hogy mindent kihallgasson. De ezt akár meg is teheti... Felnyitotta utazóládáját, és kihalászta belőle a láthatatlanná tévő köpenyét. Végül is Tom maga tehet róla, hogy neki utána kell kémkednie. Bár nem volt túl valószínű, hogy Tom az állatkölykök simogatása közben alapít majd titkos szervezetet a fennálló világrend megdöntésére, ráadásul pont Immanával...

Harry a folyosón magára kanyarította a leplet, aztán kisietett a nagykapun. Amikor szétnézett, még épp látta a fiút, aki a lánnyal együtt már az erdő szélén járt. Óvatosan utánuk iramodott. A párocska pont arra ment, amerre Harry saját idejében Hagrid kunyhója állt; az a kunyhó most is ott volt, csak lényegesen takarosabb állapotban. Immana kopogott az ajtón, amikor elébe érkeztek, mire egy középkorú nő nyitott ajtót; ő tanította most a legendás lények gondozását. Vörös haja úgy állt, mint egy szénakazal, mélyen ülő zöld szemével pedig olyan formán nézett a fiatalokra, mintha végzetes hibát követtek volna el azzal, hogy őt megzavarták. Harry annak idején kisgyerekkorában, amikor boszorkányokról még csak a mesékből hallott, pont ilyennek képzelte el őket.

– Mit akartok? Mondjátok el gyorsan, mert rengeteg dolgom van – mondta az asszony.

– Mi csak azért jöttünk, mert meg szeretnénk nézni a kneazle kölyköket – válaszolta Immana bátortalanul.

– Őket majd láthatjátok az órán is, ők lesznek a tananyag a következő két alkalommal. Most pedig ha nem haragudtok...

– Igazán nem szeretnénk önt feltartani a munkájában – vette át a szót ekkor Tom. – Tudjuk, milyen fontos tennivalói lehetnek, hiszen nem is bízták volna ezeket önre, ha nem maga a legkiválóbb vadőr. – Erre az asszony kérdőn vonta fel a szemöldökét, de mintha enyhült volna valamelyest az ellenállása. – Mindössze egy pár perc erejéig szerettük volna rabolni az idejét, de ha ezzel problémát okozunk, természetesen megértjük, és elnézést kérünk, hogy zavartuk.

A boszorkány mérgesen fújt egyet, elhúzta a száját, aztán kiment a kunyhóból.

– Gyertek utánam, a kertben vannak – morogta. – De tényleg csak néhány percről legyen szó, mert nem érek rá többre. – Persze, hogy ő sem tudott nemet mondani Tomnak, gondolta magában Harry cinikusan. Neki ellenben felállt a hátán a szőr, amikor a fiú elővette ezt a kimódoltan udvarias modorát. Immana hálásan mosolygott Tomra a boszorkány háta mögött.

– Milyen aranyosak! – kiáltott fel a lány, amikor meglátta egy elkerített részen a négy apró, macskaszerű jószágot, akik épp fogócskáztak és egymás hosszú fülét tépték. – Meg lehet őket simogatni? – kérdezte a tanárnőtől.

– Ha engedik – vonta meg a vállát a kérdezett, majd megfordult. – Nekem most be kell mennem a kunyhóba, mert szétszedik a golymók bébik. Több gond van velük, mint az embercsecsemőkkel. Ne maradjatok sokáig! – reccsent aztán a párocskára, és besietett a házba. Most, hogy Tom és Immana kettesben maradtak, egy kis zavart szótlanság állt be közöttük, Harry pedig közelebb húzódott hozzájuk, és várakozón összefonta maga előtt a karját.

A lány és Tom aztán bementek a kis kerítésajtón az állatok közé, Immana pedig lehajolt a hozzá legközelebb hancúrozóhoz. Az először kíváncsian meredt rá, de hamarosan már azt is tűrte, hogy a hasát vakargassa. Harry a kerítésen kívülről nézte őket, alig pár méterre tőlük.

– Hát nem édesek? – kacarászott a lány, amikor a jószág az ujját kezdte rágcsálni.

– De igen, tündériek – préselte ki magából Tom a szavakat zsebre dugott kézzel. Harryt arra emlékeztette a jelenet, amikor ő meg Chóval kényszerült elpazarolni az életéből fél órát Madame Puddifoot kávézójában.

– Nem akarod te is megsimogatni őket? – kérdezte a lány.

– Köszönöm, én inkább nem – felelte Tom.

– Nem kell tőlük félni, nem bántanak.

– Én nem... na jó – egyezett aztán bele a fiú, amikor Immana kérlelőn mosolygott rá, majd leguggolt az egyik kölyökhöz, és olyan arccal nyúlt feléje, mint aki valami messziről bűzlő mocsokba készül alámerülni. Az állat későn észlelte a veszélyt; amikor megugrott, akkorra Tom már végighúzta a mutatóujját a fején.

Harry alig bírta visszafojtani a röhögését; ha másért nem is, azért már érdemes volt visszajönnie ide a múltba, hogy láthassa Voldemortot kisállatot simogatni. Az ajkába kellett harapnia, ha nem akart lebukni.

A jószág a fiú érintésétől sokkolva hanyatt-homlok menekült a kifutó legtávolabbi sarkába, ahol nekiállt letakarítani magáról a fiú ujjlenyomatának még az emlékét is. Tom felállt, és úgy nézett rá, mint aki vérbosszút esküdött.

Immana, miután kijátszotta magát a kölykökkel, szintén felállt, és közel lépett a fiúhoz.

– Köszönöm, hogy eljöttél velem ide, és meglágyítottad Mrs Warden szívét.

– Igazán nincs mit, nem volt nagy dolog.

– De igen, a boszorkányt nem könnyű bármire is rávenni. Na de neked senki sem tud ellenállni, nem igaz? – nevetett. – Én sem – tette még hozzá alig hallhatóan, és lassan odahajolt Tomhoz. A fiú az utolsó pillanatban hátrált el a csók elől. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, láthatóan összezavarodott.

– Mi a baj? – kérdezte, és megpróbálta megsimítani Tom arcát, de ő az érintés elől is elhúzódott.

– Semmi, csak... Azt hiszem, valamit félreértettél, vagy én voltam félreérthető. Igen, azt hiszem, az utóbbi lesz. Az én hibám, sajnálom.

– Mit... mit értettem félre? – kérdezte Immana.

– A viselkedésemet. Nem akartam azt a látszatot kelteni a partin, hogy... – kezdte Tom, ám a mondat közepénél az egyik kneazle kölyök magára vonta a figyelmét. Az állatka odasétált a kerítéshez, és meredten nézni kezdett valamit odakint. A lány hiába várta a folytatást.

– Milyen látszatot? Mit? – kérdezte kétségbeesetten.

– Annak a látszatát, hogy járni akarok veled – felelte Tom szárazon, anélkül, hogy rápillantott volna Immanára.

Harryt idegességében kiverte a víz; a kneazle fölfelé szegte a fejét, és tisztára mintha őt bámulta volna. Hogy leellenőrizze, biztosan így van-e, a fiú tett néhány lépést oldalazva, hátha csak mögötte van valami, és az olyan érdekes az állatnak, de nem; a kölyök pontosan követte a szemével. Ez átlát a köpenyén? Vagy érzi a szagát? Vagy hőlátása van? Harry szíve a torkába ugrott. Tom szemöldökráncolva kémlelt abba az irányba, amerre a kneazle, és ettől úgy tűnt, mintha ő is egyenesen Harryt nézné.

– Valamit rosszul csináltam? Elment tőlem a kedved? Mondd meg, ha valamivel megbántottalak – kérlelte Immana a fiút.

– Nem, dehogy is, nem ment el tőled a kedvem – felelte Tom szórakozottan. Erre Harry is és a lány is kérdőn néztek rá.

– Hogy? Nem értelek – rázta a fejét a lány.

– Soha nem is akartam járni veled – nézett ekkor a fiú végre Immanára. Harry szinte megsajnálta a lányt, aki most lehajtotta a fejét. Tom erre megint az állatot kezdte figyelni, aki két lábra állt, és beleszimatolt a levegőbe.

– Kérdezhetek egyet? – szólalt meg Immana egy kis idő múlva.

– Hm? Ja, persze – válaszolta Tom. A lány megcsóválta a fejét, látva, hogy társa az állatnak is nagyobb figyelmet szentel, mint neki.

– Ez azért van, mert valaki más a kiszemelted?

– Nos, így is lehet mondani...

– Értem.

– Tényleg sajnálom. Szörnyen érzem most magam – fordult Tom megint Immana felé, de most olyan bűnbánó ábrázattal, hogy a lány szinte elolvadt tőle. A fiú olyan hihetően hazudott, hogy Harry legszívesebben megrugdosta volna, de egy önző kis szörnyecske a mellkasában ugyanakkor örömtáncot járt, amiért Tom elküldte a konkurenciát a francba.

– Nem hibáztathatlak semmiért. Lehet, hogy csak én láttam bele a dologba valamit, ami nem volt ott – nyögte Immana.

– Akkor én most... felmegyek tanulni, ha nem haragszol. – Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle Tom, aki aztán kisétált a kerítésajtón, hogy pont abba az irányba menjen el, amerre a kis kneazle még mindig kémlelt.

– Akárki is vagy, remélem, megtudtad, amit akartál – suttogta a fiú a szélbe, ahogy elhaladt a halálra vált Harry mellett.

A lány csak addig bírta tartani magát, ameddig Tom hallótávolságon kívülre került, és akkor elsírta magát. Harry bűntudatosan hagyta ott. Részben az ő hibája is volt, hogy ez történt; Tom csak azért játszott Immanával, hogy így tegye őt, Harryt féltékennyé, és így álljon rajta bosszút. Csak remélni merte, hogy a változások, amiket akaratlanul idézett elő, nem vezetnek majd ugyanakkora galibákhoz, mint amik miatt idejött.

* * *

Miután Harry saját szemével láthatta, hogy Tom visszautasítja Immanát, végre megnyugodhatott. Ám ez a nyugalom nem tartott sokáig, Tomnak ugyanis prefektus lévén néha járőröznie kellett éjszaka a folyosókon, és ez nem tetszett Harrynek. Megint belébújt az aggódás, hogy rosszban fog sántikálni a fiú, és esetleg titkos összejöveteleket tart, ha nem Immanával, akkor a jövőbeli halálfalókkal. Egy ilyen alkalommal, amikor takarodó után Tom megint elindult, Harry magára öltötte a láthatatlanná tévő köpenyét a behúzott ágyfüggönyök közt, és kikémlelt; már mindegyik szobatársa elcsendesedve feküdt, némelyek horkoltak is, így ő észrevétlenül kiosonhatott.

Tomot a felfelé vezető lépcsőkön érte utol; tisztes távolságból követte, nehogy a fiú véletlenül meghallja őt. Tom felment az első emeletre, szétnézett, majd tovább lépcsőzött a másodikra, ahol szintén tartott egy gyors ellenőrzést, aztán tovább ment. Harry utána. Már másodjára követte őt az őrjáratra, első alkalommal a fiú a trófeaterembe látogatott el – miután meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő –, és a szülei után nyomozott. Persze nem talált semmit. Harry viszont fogadni mert volna, hogy megint ki fogja használni a lehetőséget, hogy egyedül járkálhat a kastélyban, és csinál majd valamit, amiről nem ártana neki is tudnia, ő pedig ott akart lenni, amikor ez megtörténik.

Ekkor egy kisfiú fordult be a sarkon, és szinte földbe gyökerezett a lába, amikor megpillantotta a rettegett prefektust.

– Hát te meg mit keresel a folyosón ilyenkor? – szólt rá Tom szigorúan, és fényt gyújtott a pálcája végén.

– Én csak... a WC-t keresem... Esküszöm, hogy tegnap még itt volt valahol – hebegte a gyerek egyik lábáról a másikra állva.

– Hanyadéves vagy és melyik házba tartozol? – kérdezte Tom.

– Elsős vagyok és... ööö... – A fiúcska a számonkérő stílustól talán még a nevét is elfelejtette, nemhogy bonyolultabb dolgokat. – Griffendéles vagyok! – ragyogott aztán fel az arca, ahogy eszébe jutott háza jó néhány másodpercnyi üresjárat után.

– Akkor tíz pont a Griffendéltől! – vágta rá Tom, mire a fiú szinte megsemmisült. – Este kilenc óra után nem járkálhatsz a kastély folyosóin, ez a szabály, ha eddig még nem tudtad volna. Most pedig azonnal menj vissza a hálókörletedbe! – A parancsoló hangtól a griffendéles összerezzent, és már menekült is a nevezett irányba. Amikor eltűnt, Tom eloltotta a pálcáját, és tovább indult. Szétnézett még a harmadik emeleten, de mivel más nem akadt, akit rendreutasíthatott volna, tovább sétált. Kötelességtudón végigellenőrizte az összes emelet összes folyosóját, aztán lefelé indult el, majd a könyvtár ajtaja előtt megállt. Miután szétnézett, könnyedén kinyitotta egy Alohomorával, és belépett.

Harry gyanúja beigazolódott: a könyvtár bezárt ajtaja mögött a fiú nyilván nem ott rekedt diákokat keresett. Óvatosan ő is beslisszolt mögötte. Tom megint fényt gyújtott a pálcája hegyén, és nyílegyenesen a zárolt részleghez ment.

Harry kíváncsian figyelte, sikerül-e a fiúnak észrevétlenül betörnie, mivel úgy rémlett neki, hogy ezek a könyvek igen hangosan tiltakoznak, ha illetéktelenek próbálják őket elolvasni. Tom átlépte a kordont, és végighaladt a polcok előtt, pálcájával megvilágítva a könyvek gerincét, hogy kibetűzhesse a címüket. Közben most is mintha sugdolózás hallatszott volna a kötetek felől. Aztán a fiú megállt az egyiknél, és már nyúlt is érte. Harry jót mosolygott magában, és már várta a felharsanó sikolyt, amikor Tom az utolsó pillanatban visszahúzta a kezét, és láthatóan gondolkodóba esett.

– Demonstrate Incantatem – suttogta aztán a fiú, és végigsuhintott pálcájával az egész részlegen. Erre az egyik könyv kivált a többi közül, kinyitotta magát a levegőben – Harry már a tenyerét dörzsölte – és nem adott egy hangot sem, Tom viszont a füléhez kapta a kezét, mintha szörnyű zajt hallana. A kötet ezután összecsapta magát, és visszacsusszant a helyére. Ezek szerint csak Tom hallotta a sikolyt; csak az ő tudata számára nyilvánult meg a védőbűbáj.

– Silentio – mondta Tom, és megint végigjáratta pálcáját az egész részleg felett, majd óvatosan leemelte a polcról az általa kinézett könyvet – az meg sem nyikkant. Hiába, Tom Denem az Tom Denem, gondolta Harry kesernyés szájízzel. Pedig milyen szép is lett volna testközelből végignézni, amint rajtakapják a fiút tilosban járásért. Kedve lett volna lebuktatni őt. Vajon hogy vágná ki magát a szorult helyzetből? Tom ezután levett még egy könyvet, odavitte szerzeményeit az egyik hosszú asztalhoz, majd leült, és olvasgatni kezdett.

Harry biztos volt benne, hogy a horcruxokól szóló írásokat Dumbledore eltüntette innen, de ki tudja, mennyi minden maradhatott még így is, ami ötletet adhat majd Tomnak a sötét terveihez? Közelebb ment, hogy jobban lássa, miben mélyült el a fiú. A legősibb varázslócsaládok volt a címe a fejezetnek, amit épp olvasni kezdett. Harry a lélegzetét is visszatartotta, ahogy az asztal fölé hajolt, nehogy amaz véletlenül meghalljon valamit; az éjszaka nyugalmában minden apró nesz szinte felnagyítódott.

Alaposan megfigyelte Tomot; a tekintetében mohóság lángolt, ahogy türelmetlenül lapozgatott a könyvben, közben néha a Denem nevet suttogva magában. Hamar a végére ért a könyvnek, majd odahívta magához a sorozat második, harmadik, majd sokadik kötetét is. Egykettőre átlapozta a lényeges fejezeteket. Egyikben sem találhatta meg, amit keresett, mert végül összecsapta a legutolsót is, és csalódottan nézett maga elé egy darabig, aztán lehajtotta a fejét, és ökölbe szorította a kezét. Harry alig egy méterről nézte őt; ilyen hát az elkeseredett Tom Denem, ha azt hiszi, senki nem figyeli. Harry kissé kínosan érezte magát; Tom valószínűleg most jött rá, hogy az apja nem lehetett varázsló. Csak ott állt mellette, mint egy szobor, néma tanújaként a fiú fájdalmának.

Aztán Tom egyszer csak felpattant a helyéről, és megint a polcok felé indult. Olyan hirtelen mozdult meg, hogy Harry alig tudott az utolsó pillanatban félreállni az útjából; a cipője keltett is egy kis neszt, ami nem kerülte el társa figyelmét. Tom a hangforrás irányába nézett, és megvizsgálta a szőnyeget, azután még hosszasan fülelt. Harry szíve a torkába ugrott, és olyan hevesen vert, hogy gazdája már attól tartott, hogy a másik meghallja. Végül Tom odament a polcsorhoz, és levett egy újabb könyvet. Harry tudta, hogy már túl sokat kockáztat ezzel, de nem bírta megállni, hogy óvatosan oda ne hajoljon, és el ne olvassa a címet: Mardekár Malazár igen titkos kísérletei. Egyből eszébe jutott a Titkok Kamrája. Lehet, hogy Tom innen fog ötletet meríteni a kinyitásához? A gondolatra elakadt a lélegzete, amivel már megint keltett egy kis hangot, vesztére. Tom ugyanis ezt meghallva egyenesen feléje fordult, és villámgyorsan rászegezte pálcáját.

– Homenum Revelio – mondta. Harrynek esélye sem volt elmenekülni; a bőre ezüstösen derengeni kezdett a könyvtár sötétjében, és a fiú onnan jött rá, hogy ez a derengés átszűrődik a köpenyén is, hogy bevilágította a környezetét. A másik erre odanyúlt, és egyszerűen lerántotta róla a láthatatlanná tévő köpenyt.

– Szóval te követtél. Sejtettem – szólalt meg Tom kimérten, és ujjai közt morzsolgatni kezdte a vízszerűen lágy anyagot. Harry arca lángvörösre gyúlt, és a fiú azt sem tudta, mit válaszoljon. Bárcsak nála lenne most az időnyerő. De hát az egy zoknigombócban pihent valahol a ládája alján már egy jó ideje, hiszen úgysem használta.

– Igen? Honnan? – kérdezte.

– Elég gyanakvóan méregettél, amikor őrjáratra indultam. Akkor is te ólálkodtál ott, amikor Immanával beszélgettem a kneazle kölykök kifutójánál, nem igaz?

– De, igaz. – Harry teljesen leforrázva érezte magát. Ha ebből sikerül kimásznia, akkor mindenből.

– Mi ez, valami láthatatlanná tevő anyag? – kérdezte Tom félelmetesen nyugodt hangon, és próbaképpen eltűntette a kezét.

– Nos, igen.

– Valami bájitalra, vagy asztrális kivetülésre tippeltem, de ez sem rossz. Honnan szerezted? – Tom elfeledkezhetett magáról, mert megint parancsoló stílusra váltott, amit már régen nem használt Harry felé. Ő inkább nem akart kötekedni; elég bajban volt így is. Várt egy kicsit, mint aki vonakodik, majd kelletlenül megszólalt:

– Még előző nyáron, amikor egyedül vásároltam meg a tanszereimet, ellátogattam a Zsebpiszok közbe. Egy előttem menő varázsló táskájából esett ki a köpeny, én meg fölvettem, és mivel nem látott senki, elraktam – mondta. Ezen Tom elmosolyodott; úgy tűnt, elhitte a mesét.

– És még én vagyok enyveskezű – felelte, de olyan hangsúllyal, mintha dicséretet mondana. Harry sejtette, hogy tetszésére lesz a válasz. – Miért követtél, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött ezután Tom, majd az anyaggal a kezében elindult körbejárni őt.

– Mert... mert meg akartam tudni, hogy mit akarsz Immanától – nyögte ki Harry.

– Ez pár napja volt. Akkor megtudhattad, hogy a válasz: semmit. Miért követtél hát ide is? – Harryt kiverte a víz.

– Hát féltékenységből, miért!

– Ezt kifejtenéd egy kicsit bővebben? Ugyanis a fentiek fényében nem igazán látom át, hogy mi okod volt még rá.

– Immanában nem bíztam. Simán kinéztem belőle, hogy az éjszaka közepén elkap majd téged, aztán a kihalt folyosókon ki tudja, mikre vetemedik, hogy mégis meggyőzzön. – Ezen Tom megint jót derült.

– Mert én olyan könnyen meggyőzhetőnek tűnök – mondta, amikor Harry elé ért, és eltette a láthatatlanná tevő köpenyt a zsebébe. Ő inkább nem válaszolt, és próbált nem belegondolni, hogy kinél landolt a lepel. Tom ezt követően megint a polcok felé fordult, és válogatni kezdett, mintha Harry ott sem lenne.

– Vajon, ha rajtakapnának, hogy most itt vagy, ki tudnád magad magyarázni? – hallatszott ki a kérdés Harry fejéből. A fiú az ajkába harapott, Tom pedig fölvont szemöldökkel nézett vissza rá.

– Úgy vélem, igen – felelte megfontoltan, pár másodpercnyi gondolkodás után.

– Mit mondanál? – kérdezte Harry. Most már úgyis mindegy volt.

Tom vett egy mély lélegzetet, és társa felé fordult.

– A dolog valószínűleg az igazgató elé kerülne, akinek elmondanám, hogy rettenetesen szégyellem magam, és el sem hiszem, hogy prefektus létemre ilyesmire vetemedtem, de csak az olthatatlan tudásszomj vezérelt. Az árvaházi könyvtár olyan elhanyagolható méretű a Roxfort gyűjteményéhez képest... – Itt egy kicsit gondolkodott, majd folytatta. – Egyszersmind megesküdnék, hogy soha többé nem szegem meg az iskola szabályzatát, amit egyébként teljesen magaménak érzek; eddig még mindig betartottam, és be is tartattam. Húsz pont levonás, büntetőmunka, egy kis ejnye-bejnye, és kész – váltott aztán kevésbé emelkedett hangszínezetre a fiú. – Dippett fű alatt még meg is dicsérne, amiért ilyen buzgó vagyok; imádja a strébereket – tette még hozzá gúnyosan mosolyogva, és megint visszatért a könyvekhez. Harry nevetségesnek érezte magát; tényleg egy igazi profi szemétládával állt szemben.

– Csak kérdeztem – morogta.

– Én meg csak válaszoltam.

– Remélem, nem gondoltad azt, hogy le akarlak buktatni, vagy ilyesmi – hazudta.

– Természetesen nem. Hogy is feltételeznék rólad ilyesmit? – A kérdésben mintha felfedezhető lett volna némi cinikus él. – De ha ne adj' Isten, mégis ilyesmire adnád a fejed, tudd: amit tőlem kapnál érte cserébe, azt nem felejtenéd el, míg élsz – tette még hozzá csevegő hangon, neki végig háttal. Harry nyelt egyet, de aztán megnyugtatta magát; Tom nem szívesen hergelné őt fel egy igazán komoly bosszúval, hiszen fél tőle. Odalépett hozzá.

– Értem – súgta a fülébe, és jobbjával rátámaszkodott a polcokra a fiú feje mellett. Tom rápillantott a kezére, majd ellépett a másik irányba, ám itt is egy kar állta útját. Erre megfordult.

– Szeretnél valamit? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Ha már így rákérdeztél, igen – felelte Harry, és mutatóujjával leheletfinoman végigsimított a fiú ajkain. – Iszonyú izgatóan tudsz fenyegetőzni – mondta alig hallhatóan, ujját pedig lecsúsztatta Tom nyakán, majd a mellkasán is. Amaz mozdulatlanul tűrte. – És mintha nemrég fel is ajánlottál volna valamit.

– Igen, emlékszem, mit ajánlottam fel. Részemről nem változott semmi – mondta a fiú unottan.

– Hm, akkor már csak azt kell eldöntenünk, hogy mikor történjen meg – felelte Harry, és szórakozottan cirógatni kezdte Tom combját. – Mondjuk... holnap?

– Holnap két házidolgozatot is meg kell írnom, aztán pihenni akarok.

– Holnapután?

– Beadandó van mágiatörténetre.

– Akkor kedd.

– Nem jó, kviddicsedzés.

– Szerda?

– Lump Klub.

– Csütörtök?

– Házidolgozat lesz Miss Charmingnak.

– Hát ez nem igaz. És péntek?

– Pénteken is kviddics van, nem emlékszel? Be lettek sűrítve az edzések a közelgő meccs miatt – válaszolta Tom kioktatóan.

– Szombat?

– Miss Warden-féle túra a Tiltott Rengeteg körül, aztán meg éjszakai járőrözés. – Harry már a fogát csikorgatta.

– Vasárnap? Azt ne mondd, hogy vasárnap sem fogsz egész nap ráérni.

– Ki akarom olvasni az Örökké termő fát – mondta a fiú rendíthetetlen nyugalommal.

– És az milyen hosszú?

– Hatszáz oldal. – Harrynek elszállt a türelme.

– Akkor legyen most rögtön. Nekem itt is jó.

– Most túl fáradt vagyok. – Erre Harry sóhajtott egy mélyet, majd folytatta:

– Hétfő?

– Gyógynövénytan terepgyakorlat.

– Kedd?

– Kviddics.

– Szerda?

– Lump Klub.

– Csütörtök? – Tom itt gondolkodott egy kicsit.

– Az jó lesz.

Harry már majdnem tovább sorolta a hét napjait, amikor eljutott a tudatáig, mit mondott a másik.

– Nofene! Jó lesz a következő csütörtök? – kérdezte hitetlenkedve.

– Legalábbis most még úgy tűnik – helyesbített Tom, nehogy társa túlságosan megörüljön.

– Hamarabb kellett volna előjegyzést kérnem; nem könnyű nálad időpontot szerezni – nevetett Harry, és keze a fiú csípőjére csúszott. – Már nagyon várom azt a napot – suttogta, és lassan közel hajolt Tomhoz. Lágyan megcsókolta az ajkát, közben kihúzta a fiú zsebéből a láthatatlanná tevő köpenyt, és szépen beletette a sajátjába.

* * *

– Túl vagyunk az első csókon, meg még néhányon – jelentette be Harry a fejleményt Dumbledore-nak, amikor legközelebb a férfi színe elé járult. Nem volt könnyű rábírnia magát, hogy megint megjelenjen előtte, mivel nem tudott beszámolni semmiféle jelentősebb fegyvertényről. – Az első még Lumpsluck professzor partiján történt.

– Á, igen, hallottam, hogy végül csak kikönyörögte pár mardekáros, hogy megtartsák az összejövetelt. Azt gondolom, nem a tiétek volt ott az egyetlen első csók – mosolygott a professzor.

– Mr Dippettet ennyire könnyű befolyásolni? – kérdezte Harry, és visszaemlékezett rá, hogy az idős Dumbledore emlékeiben Tom bármit elkövethetett, az igazgató mindent elnézett neki.

– Nos, rendszerint igen. Egy valami kapcsán kérlelhetetlen; ki nem állhatja a homoszexuálisokat. – Harry nyelt egyet. – És hogy ment a csók? – érdeklődött aztán a férfi, és feljebb tolta a szemüvegét.

– Rémesen – mondta ki a fiú az igazságot.

– Pedig nem voltál már annyira ügyetlen, amikor legutóbb gyakoroltunk. Vagy leblokkoltál? Tudom, hogy nem könnyű a helyzeted, hiszen mégiscsak Tomról van szó...

– Nem. Egyáltalán nem blokkoltam le, mindent úgy csináltam, ahogy kell, de Tom egyszerűen... mintha nem érezne semmit. Vagy csak nem látszik rajta semmi. Eléggé frusztráló.

– Ez elgondolkodtató.

– Lehet, hogy csak a lányokhoz vonzódik – vetette fel Harry, aztán eszébe jutott, hogy Tom kikosarazta Immanát, a leggyönyörűbb lányt. – Vagy a lányokhoz sem. Létezik ilyen?

– Igen, létezik. Előfordulhat, hogy Tom aszexuális. De ne feledjük, hogy maga ajánlkozott fel neked. Tisztában kellett lennie a dolog... mibenlétével.

– Talán mégsem volt tisztában, vagy csak tényleg arról van szó, hogy mindenre hajlandó a céljáért. Ezt még ön mondta.

– Ez is lehet – bólintott a professzor, de nem mondott többet. A fiúnak elfogyott a türelme.

– Elegem van már belőle, hogy nem jutunk vele egyről a kettőre. Radikálisabb megoldásra lesz szükség, mert még más is van készülődőben... – csúszott ki a száján.

– Konkrétan mit értesz ez alatt? – csapott le az elszólásra Dumbledore.

– Szóval... az a helyzet, hogy hallottam valamit Lumpsluck professzor partiján – motyogta Harry.

– Mit hallottál, ha szabad kérdeznem?

– Azt, hogy... Grindelwald valószínűleg ide akar jönni, Angliába.

– Tudok róla – felelte a férfi.

– Tud? Akkor miért nem tesz semmit? – fortyant fel Harry.

– Szerinted mit kellene tennem? – támasztotta össze az ujjait a professzor.

– Mit tudom én, mondjuk maga is gyűjthetne hadsereget, vagy szervezkedhetne, vagy... megszerezhetné végre a Végzet Lándzsáját.

– Látom, nem hagy nyugodni az a tárgy. Nem bízol bennem, igaz?

– Öhh... én nem mondtam ilyet – visszakozott a fiú.

– Szeretném, ha tudnád, hogy attól még, hogy nem az orrod előtt szervezem a védelmet, igenis szervezem. – Harry elszégyellte magát. – És kérlek, ne vádolj azzal, hogy nem veszem eléggé komolyan a problémát. Valószínűleg nálad is komolyabban veszem, éppen ezért nem támogatom a lándzsa megszerzését – folytatta a professzor. A fiú nem tudott mit válaszolni. Dumbledore még sosem beszélt így vele. A hangja most sem volt korholó, csak tárgyilagos, de már kicsit türelmetlenebb. Harry ostoba kölyöknek érezte magát, és megbánta, hogy már megint felhozta a témát. Elhatározta, hogy soha többé nem hozza szóba a lándzsát a férfi előtt, inkább majd máshonnan közelíti meg a dolgot... Dumbledore aggódva figyelte Harry arcát.

– Tudomásul vettem – felelte a fiú, és nyelt egyet. – Visszatérve Tomra; arra gondoltam, hogy talán egy csók még kevés neki ahhoz, hogy lázba hozza – folytatta könnyednek szánt hangon. A professzor nem kommentálta a gyors témaváltást. – Úgyhogy hamarosan elő kellene állnom valamivel.

– Arra utalsz ezzel, hogy megint igénybe vennéd a segítségemet? – kérdezte a férfi.

– Lényegében igen – mondta Harry, és egy kicsit elpirult; eszébe jutott a legelső alkalom, amikor közel került Dumbledore-hoz; az ájulásával végződött. Megpróbált összekaparni némi tartást magában; most erős lesz, akármi is fog történni. Nem éghet le megint, azt nem élné túl...

– Rendben, akkor mutatni fogsz neki valamit, ami talán jobban feltüzeli majd – felelte a férfi, majd gondolkodóba merült. – A múltkoriakból okulva felteszem, hogy az elméletnél talán most is többre mennél, ha a gyakorlatban mutatnék meg mindent – mondta aztán komolyan. Harry most már elvörösödött, az iménti, duzzogástól szított lendülete pedig köddé vált, a lába remegni kezdett, a zsigerei összeugrottak.

A professzor intett a fiúnak, hogy menjen oda hozzá. Harry óvatosan felállt a székéből – most vigyázott, nehogy megint ügyetlenkedjen –, megkerülte az asztalt, és a férfi elé lépett. A szíve egyre hevesebben vert. Dumbledore kinyújtotta a kezét, a fiú pedig beletette az övét, aminél fogva a férfi lágyan az ölébe húzta őt, szemben magával, lovaglóülésben. Harry minden idegszála borzongva ujjongott, érezni a testet a test alatt, kezet a kézben... a szíve már szinte a fülében dörömbölt, nadrágja pedig kellemetlenül szűk lett. Végre közelebb kerültek egymáshoz a professzorral. Ez volt az a szituáció, amiről még ábrándozni is alig mert; nem akarta megengedni magának, nehogy keserves csalódás legyen a vége...

Ahogy Dumbledore elegáns keze hozzáért Harry combjához, a fiút már egyre kevésbé érdekelte a háború és Grindelwald, és az előbbi összeveszés is egyszeriben jelentéktelennek tűnt. Iszonyúan vissza kellett fognia magát, hogy ne túrjon egyből a hosszú, barna tincsek közé, és ne csókolja meg vadul a professzort, csak hagyja, hogy magyarázzon, megmutasson, tanítson. Képzeletben láncra verte állatias ösztöneit, és türelmesen figyelt. Nagyon türelmesen. Már öt teljes percig képes volt rettentően türelmesen figyelni, mielőtt magával ragadta a gyönyör, amit a férfi finoman mozgó ujjai okoztak.