A következő bájitaltan órán, amin a mardekárosok együtt voltak a hollóhátasokkal, Lumpsluck professzoron érződött az ünnepélyesség. Dagadt a keble a büszkeségtől – ezt a mellényét összefogó aranygombok igen nehezen viselték –, és fejét magasabbra szegve járt. Amikor mindenki bement a terembe, és elhelyezkedett, a férfi végignézett a jelenlévőkön, majd elégedetten sóhajtott.

– Mielőtt elkezdenénk mai óránk anyagát, szeretnék valamit bejelenteni nektek – kezdte. – Nos, mint azt néhányan tudjátok is – és ekkor a Lump Klub egy-két tagjára nézett mosolyogva –, részt vettem egy kis kutatásban az újonnan feltalált bájitalokkal kapcsolatban, és ezért – babrálta szórakozottan sárkánybőr táskáját – egy kis elismerésben részesültem nemrég. Semmi extra, csak egy kicsike kitüntetés. – Szavait követően a mardekárosok elismerően morajlottak fel.

– Ne szerénykedjen, professzor úr, megdolgozott ezért a jutalomért, itt volt az ideje, hogy elismerjék végre az érdemeit – szólalt meg Tom. Harry csak pislogott erre egy laposat, Lumpslucknak viszont tetszett a dicséret.

– De hát hiába szeretném egy diszkrét kis összejövetel formájában megünnepelni az eseményt, mindig akadnak, akik nehezen viselik, ha másoknak egy kis öröme adódik – mondta szenvedő arccal. Erre megélénkült a beszélgetés.

– Összejövetel lesz? Milyen összejövetel? – kérdezgették a professzort.

– Egy szolid partira gondoltam, ahol csendesen elfogyaszthatnánk pár pohárka vajsört, egy kis zene meg tánc kíséretében, a Lump Klub tagjaival, meg azokkal, akiket majd elhívnak magukkal.

– Vendégeket is hívhatunk? – kérdezte Lestrange élénk érdeklődéssel.

– Igen, így terveztem eredetileg. Szeretném másokkal is megosztani az örömömet – válaszolta a férfi, mire Immana és Evelyn sutyorogni kezdett.

– Eredetileg? Mit ért ez alatt? Ki nem örül a sikerének? – kérdezősködtek többen.

– Vannak, akik szerint nem kellene ilyen háborús időben partival hivalkodnom – mondta a professzor könnyed hangon.

– Mr Dippett az, aki ellenzi a partit? – kérdezte Avery mérgesen.

– Ehh... nevet inkább nem említenék, ha nem haragszol, de... jó helyen tapogatózol, fiam – felelte a professzor bizalmasan.

– Majd mi rábeszéljük, hogy engedje meg! – szólalt meg egy hollóhátas fiú, mire lelkesülten zúgtak fel a diákok.

– Igazán jólesik ez az aggódás, szép tőletek, gyerekek, de nincs rá semmi szükség. Néha fejet kell hajtani a felsőbb akarat előtt – mondta Lumpsluck drámaian sóhajtva, és már a táskájában kotorászott, hogy elővegye a tankönyvet.

– Arról szó sem lehet! – kiáltották páran, és ezt egyetértő kijelentések követték. – A professzor úr megérdemli ezt a kis ünneplést, tenni fogunk róla, hogy megtarthassa a partiját! – A férfi erre elégedett mosollyal nézett végig a felzúdult diákokon; Dippett sosem tudott ellenállni a tömeg nyomásának.

Ezen az órán egy méreg ellenszerét kellett elkészíteniük, és miután Harry elővette a könyvet, meg minden hozzávalót, nekilátott a művelethez. Már bánta egy ideje, hogy nem kerülhetett be a Lump Klubba, ami Voldemort sleppjének gyűjtőhelye volt, ráadásul a parti félhomályában ki tudja, kikkel fog majd Tom szervezkedni, lepaktálni, amíg ő nem látja. Azonban már hiába törte magát, az ominózus csótányos eset óta Lumpsluck valahogy figyelemre sem méltatta őt többé, hiába főzte meg neki a legkiválóbb minőségű pattanásirtó elixírt vagy altató bájitalt. Igaz, Steve régebben, mikor Harry még szóba állt vele, minden Lump klubos eseményről beszámolt neki, mostanában pedig a hollóhátas Cedrellának tartott kiselőadásokat, amiket ő rendszeresen ki is hallgatott, és ezek alapján Harrynek nem lehetett oka aggodalomra. De attól még ugyanúgy aggódott.

Óra közben Evelyn néha Harry felé nézett, és mindig vidám mosoly jelent meg az arcán, ha sikerült elkapnia véletlenül a fiú tekintetét. Harry kedves lánynak találta őt, és talán még barátkozott is volna vele, ha Tom nem lett volna ilyen átkozottul féltékeny. Így viszont sosem beszéltek egymással néhány szónál többet, mert Evelyn sem kezdeményezett; talán azt várta, Harry tegye meg az első lépést. Immana ellenben bevetett mindent a szempillaspiráltól a szerencsés véletlenekig. Óra közben például minden humorosabb eseményt követően igyekezett Tommal összenézni, aztán persze rajta felejteni a tekintetét, óra után pedig a fiú mellé keveredett, amikor kifelé tartottak a teremből. Ekkor hirtelen kicsúszott a kezéből az összes könyv és pergamen.

– Jaj, de ügyetlen vagyok! – bosszankodott. Harry, aki az egészet pár méterről szemlélte, ennél átlátszóbb ürügyet el sem tudott volna képzelni a Tommal való kapcsolatteremtésre. A fiú természetesen készséggel lehajolt összeszedni a lány holmiját.

– Semmi gond. Tessék – mondta Tom, miután felkapkodta és átnyújtotta a tanszereket.

– Köszönöm szépen. Igazán kedves tőled – mosolygott a lány, és rávillantotta hófehér gyöngyfogsorát.

– Semmiség – mosolygott vissza a fiú is udvariasan.

– Mi a véleményed erről a partiról? Elmész? – kérdezte Immana.

– Szerintem jó ötlet. Igen, el.

– Szuper dolog lehet egy parti, olyan szívesen elmennék én is, még sosem voltam ilyesmin – sóhajtotta a lány – Harry csak röhögött magában az egyértelmű célozgatáson. Azért kicsit sajnálta Immanát; fogalma sem volt róla, hogy kivel kezd.

– Az igazat megvallva még én sem, de majd most kiderül, milyen.

– És... van már ötleted, hogy kivel mész? Már hogyha meg lesz tartva a buli – nézett rá a lány mosolyogva. Ez a csaj aztán nem bízza a véletlenre, gondolta Harry.

– Ó, hát már elhívtam valakit, az egyik barátomat. – Ez az információ Harrynek is új volt. – De ha tudom, hogy téged is érdekelt volna, akkor inkább téged hívlak el. – Ennek hallatán Harrynek kellemetlenül összeugrottak a zsigerei. De arra gondolt, ezt talán csak udvariasságból mondta Tom.

– Máris elhívtál valakit? De hát a professzor csak most jelentette be, hogy partit fog adni – mondta Immana csalódott hangon.

– Nekünk, Lump klubosoknak már a múlt héten megemlítette.

– Igaz, utalt is rá.

– Annyira sajnálom – felelte a fiú. – De talán majd legközelebb.

– Semmi baj. Akkor majd legközelebb – mosolygott bánatosan a lány, és elindult a következő órájára, de közben még csábosan visszanézett egy pillanatra.

– És melyik barátodat hívtad el, ha szabad megkérdeznem? – lépett oda Harry Tomhoz, amikor Immana már hallótávolságon kívülre ért.

– Kíváncsi vagy, mi? – kérdezte a fiú önelégülten, miközben a távolodó lányra mosolygott.

– Igen. Azért kérdeztem. – Harrynek nem volt kedve az incselkedéshez.

– Még egyiket sem. Téged foglak.

– Öhh, engem? – A fiú meglepődött, de ugyanakkor egy kis elégedettségérzés is költözött belé. – Nem valami lányt kellett volna? – kérdezte a látszat kedvéért.

– Lumpsluck azt mondta, hívhatunk barátot is, nem muszáj egy ellenkező neműt, és hogy mehetünk egyedül is, ha nem tudunk elhívni senkit. Ez utóbbit főleg Steve-nek mondta. Vagy Steve fogainak – tette még hozzá röhögve. Harry legszívesebben bemosott volna neki, bár a késztetést valamelyest tompította a tudat, hogy Tom őt akarja elhívni a partira. De akkor sem volt világos előtte, miért viselkedik Tom ezzel az Immanával úgy, ahogy.

Pár nap múlva kikerült a Mardekár faliújságára a hír, miszerint október tizenhetedikén megrendezésre kerül a nagy esemény; az elszánt hívek sikerrel gyakoroltak nyomást az igazgatóra. A Lump Klub tagjai igen népszerűek lettek hirtelen; sokan szerettek volna eljutni erre a bulira, hogy ismerkedjenek, szórakozzanak, kicsit felszabaduljanak a háborúk nyomasztó hatása alól, vagy hogy közelebb kerülhessenek végre az iskola krémjéhez, ahogy Lumpsluck nevezte őket. Ennek érdekében pedig aktívan keresték a nevezett klub tagjainak kegyeit, és hajlandóak voltak kacérkodásra, hőstettekre, de még saját maguk nevetségessé tételére is.

Néhány nap elteltével az egyik reggeli után Cedrella Black állt meg a még étkező Steve mellett, és kihúzta magát. Az évek alatt egész megváltozott, Harry meg is állapította, hogy előnyére; vörös haját megnövesztette, ruhái is egy fokkal nőiesebbekké váltak, tehát messziről is meg lehetett már állapítani róla, hogy lány.

A hollóhátas csak akkor figyelt fel rá, amikor a szemben ülő Harry jó hangosan krákogni kezdett, és Cedrella felé mutogatott. Ekkor a lány nekiszegezte Steve-nek a kérdést:

– Te is elmész Lumpsluck professzor partijára?

– Mi, hogy én? – kérdezett vissza a fiú meglepetten. – Ööö, hát, asszem.

– És meg van már, hogy kivel mész? – Ez a karakán nyíltság kissé rémisztően hatott Steve-re, de azért ki tudott nyögni egy választ:

– Még nem.

– Akkor lenne kedved esetleg velem menni? – A fiú ezt követően szóhoz sem tudott jutni, csak bambult a lányra, miközben megint magára terelte a figyelmét a hevesen bólogató Harry. Láthatóan fogalma sem volt, miért csinálja ezt a barátja, de akaratlanul is utánozta a fejmozgását.

– Jaj, ez csodálatos! Köszönöm szépen! Akkor a parti előtt találkozunk! – rikkantotta erre Cedrella, Steve-nek meg most arról nem volt halvány lila gőze sem, hogy a lány miért lelkendezik hirtelen.

– Mi a fene volt ez? – fordult aztán Harry felé, amikor a lány már elment.

– Épp most hívtad el Cedrellát Lumpsluck partijára – válaszolta neki két röhögés közt Malfoy, aki szintén tanúja volt az eseménynek. Harry nem mert hozzászólni Steve-hez, nehogy Tom megint árulásnak vegye, de lényegében ő is ugyanezt mondta volna neki.

– Én? Tényleg? – nézett nagyot Steve, és kiguvadt szemmel bámulta egy darabig az ajtót, ahol a lány már rég kiment. Majd amikor végre felfogta a helyzetet, egészen büszke lett saját magára, hogy sikerült neki is elhívnia egy nőnemű lényt.

A parti estéjén fél nyolc körül Harry és Tom felvette dísztalárját, és elindultak a helyszínre. Nem kellett messze menniük, csak a szomszédba; Lumpsluck szobája is az alagsorban volt. Amikor odaértek, számos diák állt az ajtó előtt, valószínűleg még a partnerüket várták. Odabent már szólt az élőzene, és az asztaloknál is többen ücsörögtek. A szoba bűbáj segítségével terem méretűre lett kitágítva, színes lámpások lógtak le a mennyezetről, és házimanók szaladgáltak tálcákkal a fejükön, amikről szendvicseket és innivalókat kínálgattak. Arra még nem vette senki sem a bártorságot, hogy táncra perdüljön, de ez csak idő és vajsör kérdése volt. Harry és Tom is vettek maguknak egy-egy pohárkával, aztán kerestek maguknak egy üres asztalt.

Miután leültek és iszogatni kezdtek, Harry jobb elfoglaltság híján szemügyre vette az egybegyűlteket. Egy sarokban álló asztal mellett nem más ücsörgött, mint Hagrid. Harry furcsállta, hogy itt van, de aztán hamarosan odament a termetes fiúhoz Myrtle, így arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára a lány hívta el, mert Hagrid nemigen lehetett tagja a Lump klubnak; a félóriás még maga mondta el neki, hogy Lumpsluck nincs túl nagy véleménnyel róla. Myrtle pedig mást nem is nagyon tudott volna hívni, mivel senki sem barátkozott vele, Hagriddal pedig még megmaradt a baráti viszonyuk azóta, hogy a régi szép időkben együtt varázslópókereztek Steve-vel, Tommal és Harryvel.

Hamarosan Malfoy lépett be az ajtón, méghozzá – Harry legnagyobb meglepetésére – Miss Charminggal az oldalán. A boszorkány aranyszínű kisestélyijén a dekoltázs épp elegendő belátást biztosított ahhoz, hogy pár pillanat múlva már nyálcsorgatva nézzék őt a jelen lévő hímneműek; Abraxas büszke mosollyal az arcán vezette a tanárnőt beljebb. Őrajta egy elegáns, fekete dísztalár volt, amit még hímzés is ékesített. Harry gyanította, hogy az a talár egymaga többe kerülhetett, mint a terem összes berendezése együttvéve. Malfoy most egy díszes csattal fogta össze a haját, amitől úgy nézett ki, mint valami báró.

Steve is jelen volt a bulin, Cedrellával kettesben ültek egy asztalnál, és vajsört iszogattak. Harry alig ismerte fel a lányt, aki kimondottan nőies hatást keltett testhez simuló ruhában, hullámos hajjal.

Tőlük nem messze Eileen Prince, a köpkőklub elnöke ücsörgött Barnaby Butcher mellett, aki meg immár a varázslósakk egylet elnöke volt. Láthatóan élénk társalgásba merültek valami komoly témáról, mert összevont szemöldökkel és hevesen gesztikulálva kommunikáltak. Harryre rátört a bűntudat; vajon mennyi mindent változtatott még meg itt a múltban, amit nem biztos, hogy kellett volna?

Nemsokára megjelent Avery és Lestrange is – Tom nélkül egész elárvultnak néztek ki, aminek Harry határozottan örült –, oldalukon Immanával és Evelynnel. Immana ezek szerint megtalálta a módját, hogy mégiscsak eljusson a partira és ezáltal Tom közelébe, morfondírozott Harry. Talán meghívatta magát Lestrange-dzsel, aki egyébként is úgy gondolkodott, hogy mindenből a legjobb jár neki, így nem lehetett nehéz dolga vele. A lány csinos, türkizkék színű dísztalárt viselt, ami kiválóan passzolt kávébarna bőréhez, göndör haját pedig most szögegyenesre bűbájolta. Harry hiába keresett a megjelenésén valami tökéletlenséget vagy ízléstelent, sajnálatára nem talált. A diáklányok közt kétségkívül ő volt a legfeltűnőbb jelenség – mert a fiúk közt Hagrid –, és minden szem rászegeződött, amint belépett a terembe. Mellette még Evelyn is elszürkült kissé, aki különben szintén nem szégyenkezhetett. Immana nyomasztóan hatott Harryre; mindennel rendelkezett, amivel ő nem; gazdagsággal, vadító külsővel, nagyszerű észbeli képességekkel. És ez a lány most Tomot szemelte ki magnak. A fiú aggódni kezdett; mi lesz, ha Tom sutba dobja az ajánlatát, és inkább Immana kell majd neki?

Amikor már nem szállingóztak be az ajtón újabb vendégek, egyszer csak abbamaradt a zene, és Lumpsluck professzor lépett a terem közepére, kezében egy pohár itallal. Ahogy a jelenlévők ezt észrevették, abbahagyták a beszélgetést, és rá kezdtek figyelni. A férfi megvárta, míg teljes lett a csend, majd hozzákezdett egy rövid beszédhez.

– Először is szeretném megköszönni minden megjelentnek, hogy részt vesz ezen a kis összejövetelen, aminek az apropója az, hogy, nos... Nem kis büszkeségemre szolgál, hogy elnyerhettem nemrég a Beveronis bájitaltani kitüntetést... – A felzúgó tapsot követően Harry nemsokára már csak fél füllel hallgatta Lumpsluck szerényen önfényező beszédét, és inkább a többieket vizslatta. A szemét Immana vonzotta magára, de nem csak észveszejtő külsejével, hanem azzal is, akit nézett. A lány természetesen most is Tomot bűvölte a tekintetével, és Harry megrökönyödésére a fiú viszonozta is a forró pillantásokat. Ettől Harry zsigerei megint összerándultak, keze pedig akaratlanul is ökölbe szorult. Amikor ezt észlelte magán, gyorsan ellazította izmait, és inkább másfelé nézelődött. A teremben jelen volt a diákokon kívül még néhány tanár is, és pár olyan felnőtt, akiket Harry még sosem látott; valószínűleg Lumpsluck ismerősei lehettek.

– ...most pedig kezdődjön a móka! Táncra fel! – fejezte be a professzor a mondókáját, és összecsapta a tenyerét. A kijelentését megint taps követte, a zene felcsendült, és most már néhány bátortalan párocska is a terem közepére lépdelt, majd szolidan ropni kezdte.

Cedrella az elsők között merészkedett táncolni, és magával ráncigálta a vonakodó Steve-et is. Épp egy gyorsabb zene ment, amire ő lendületesen – és inkább fiúsan, mint kecsesen – mozgott. Steve tett pár tétova lépést, de aztán a lány lelkesedése magával ragadta őt is, és úgy belejött, hogy a végén Cedrellát már hátradöntötte, magához vonta, ellökte, az utolsó pillanatban megint magához húzta, és búgócsigaként pörgette. Ezt látva újabb és újabb párok gyűltek a parkettre, majd egyre magabiztosabban járták ők is, hála Steve-éknek meg némi Lángnyelv whiskynek, amit Will Piper csempészett be a bulira. A fiúnak egyúttal saját magát is be kellett csempésznie, mert senki nem hívta meg az eseményre. Harry most galleonokat látott megcsillanni a kezekben, ahol Will leállt pár percre és bizalmasan megbeszélt valamit egyik-másik diákkal.

Harry kicsit unta a partit; ő is szeretett volna táncolni, de Tom miatt erről inkább nem is ábrándozott. Oldalt pillantott; a fiú egyenes háttal és felemelt fejjel nézte a szórakozók színes forgatagát – mellkasán a fényes prefektusi jelvénnyel –, mintha mindenkit az alattvalójának tekintene, és épp azt figyelné, ki tesz valami olyat, amit ő nem engedett meg. Tom tulajdonában állni nem volt leányálom, tudta ezt Harry nagyon jól, de mindig rá kellett jönnie, hogy léteznek a boldogtalanságnak olyan szintjei is, amiket addig nem ismert. Elnyomott egy ásítást, aztán felfigyelt a szeme sarkából valami hatalmas mozgó dologra; Hagrid készült épp a tánctér felé, nyomában Myrtle-lel, kis híján elgázolt, méltatlankodó embereket hagyva maga mögött. Nem sokáig lejtették, mert Hagrid egykettőre leborotválta a parkettről a diákok jó részét egy-egy hirtelenebb mozdulattal, és mert Myrtle sem bírta sokáig a kellemetlenkedő beszólásokat. Mindenki megkönnyebbülésére elvonultak, és még a teremből is eltűntek.

Aztán valami türkizkék takarta el Harry elől a kilátást. Amikor feljebb emelte a tekintetét, Immana felékszerezett nyakát láthatta egészen közelről, meg Immana csillogó haját, na meg Immana csücsöri ajkait, és Immana rebbenő pilláit – amiket a lány Tomra rebegtetett.

– Nem gémberedtél még el ebben a sok üldögélésben? – nevetett a lány gyöngyözve. Persze a kérdést is Tomhoz intézte. – Nincs kedved inkább táncolni velem? – vetette fel ezután, és úgy mosolygott, hogy a kőszikla is meglágyult volna tőle.

– Hogy is lehetne egy ilyen kérdésre nemet mondani? – felelte erre a fiú, és felállt, majd a parkett felé vezette a lányt – kézen fogva. Harry állkapcsa összeszorult, ahogy követte szemével a párocskát; ő itt lelkiismeretesen unatkozik, míg Tom csak úgy fogja magát, és elmegy táncolni ezzel a... Nem találta rá a megfelelő szavakat. Igazából nem mondhatott a lányra semmi rosszat, annál inkább Tomra. De mit is? Hiszen csak táncolni ment Immanával. Harry rossz szájízzel állt fel, és vonult oda Willhez egy kis Lángnyelv whiskyért. A fiú készségesen meg is osztott vele egy kupicányit némi felárral megtoldott viszonzásért cserébe.

Ekkor ismerős név ütötte meg a fiú fülét. Nem mert feltűnően hátrafordulni, csak féloldalasan helyezkedett, mintha a táncolókat nézné, közben megpróbált afelé a két ismeretlen felnőtt felé fülelni, akiknek a szájából elhangzott, hogy „Grindelwald".

– ...miért vagy olyan biztos ebben? ...most el van foglalva... – Harry csak töredékeket hallott, de egyre kíváncsibb lett, és közelebb húzódott.

– ...megbízható forrásból... – hallatszott a válaszoló felől.

– ...szerintem nem fog idejönni... különben is...

A feleletet elnyomta a zene a fiú határtalan bosszúságára.

– Ha Dumbledore ezt meg...

Ha Dumbledore mit? Megneszeli, megtudja? Mit tud meg? Azt, hogy Grindelwald idejön? A válasz már nem derült ki Harry számára, mert a beszélgetőkhöz odament egy harmadik valaki, és erre az előző kettő sokatmondóan témát váltott. Miért pont most kellett neki is idejönnie? A fiú csalódottságában és még a Tom miatti felbátorodásában megkereste a szemével Evelynt, és odament hozzá. A lány épp egyedül támasztotta az innivalós asztalt. Harry az utolsó pillanatban cserélte le mogorva arckifejezését egy szelídebb mosolyféleségre.

– Felkérhetlek egy táncra? – nyújtotta oda a kezét. Maga is meglepődött, milyen bátor lett hirtelen.

– Igen, hát persze – válaszolta Evelyn boldogan, és egy szemvillanás alatt megvált vajsörétől, amiből talán ha egy kortyot ihatott, aztán megfogta a fiú kezét. Harry elégedetten kísérte őt a parkettre. Ám alig mozdultak meg, a zene máris elhallgatott, és egy addiginál sokkal érzelmesebb muzsikára zendítettek rá az előadók. A fiúnak át kellett karolnia a lányt, ha lassúzni akart vele, ami ellen az utóbbi nem is tiltakozott.

Közben Harryt nem hagyták nyugodni a hallottak. Egyre csak az járt a fejében, amit az a két ismeretlen férfi beszélt. Vajon tényleg arról volt szó, hogy Grindelwald az országba jön? Vagy csak ő hallotta ezt bele a dologba?

Már járták egy pár perce, amikor a fiú egyszer csak mintha pofoncsattanást vélt volna hallani maga mögül. Hátranézett; Malfoy volt ott Miss Charmingal. A boszorkány csípőre tett kézzel állt, és gyilkos kifejezés lángolt a tekintetében, míg a fiú az arcára szorított kézzel állt, de szája sarkában diadalittas somolygás bujkált. Harry elvigyorodott, és azt a következtetést vonta le, hogy a pofon kedvezményezettje Abraxas lehetett, míg a feladó Miss Charming, az apropó pedig valószínűleg az, hogy a fiú keze önállósította magát, és olyan helyekre tévedt, amiknek a felfedezésére a tanárnő nem adott felhatalmazást.

Amikor Harry visszafordult, összenevetett Evelynnel, aki szintén felfigyelt az eseményre. Már érezte a vajsör és a whisky hatását a fejében; kezdett végre lazább lenni, a teste is engedett kellemetlen merevségéből. A fiú nem is tudta, mennyire megfeszültek a hátizmai a mindennapos stressz hatására; csak akkor tudatosult bene, hogy egész addig folyamatosan fájt a háta, amikor már nem fájt. A zene is andalítóan szólt, és Evelynnel táncolni egészen boldogító volt; Harry pár percre beleélte magát, milyen lenne járni a lánnyal. Mélyen beszívta hajának illatát, és még szorosabban magához ölelte őt. Aztán révedező tekintete kicsit messzebb, Tomra fókuszálva állt meg; a fiú Immanával táncolt, pont olyan szorosan összebújva, mint ő Evelynnel. Egészen szép párost alkottak, valószínűleg mindenki őket irigyelhette; a fiúk Tomot, a lányok pedig Immanát.

Harrynek ettől egyből elmúlt a kellemes bódulata, és mintha egy vödör vízzel öntötték volna nyakon, kitisztult a feje. Tom semmi olyat nem tett, ami illetlen lett volna, de Harry még ezt a semmit is illetlennek látta. Irritálta, ahogy a lány derekán tartja a kezét, ahogy az arca egész közel van az övéhez, ahogy párszor összemosolyognak, és legfőképpen az, ahogy Tom néha lehunyja tánc közben a szemét. Vajon mire gondolhat ilyenkor? Arra, hogy milyen jó érzés ölelni a lányt? Hogy miket csinálhatna még vele? Harry előtt már szinte megelevenedett a jelenet, ahogy Tom csókolózik vele. Vagy valami mást tesz... Ekkor a tekintetük találkozott, és Tom arcán egy apró mosoly jelent meg. Vajon Harry csak az alkohol hatására látta gúnyosnak? Vagy tényleg szórakozik a fiú? Minek mosolyog rá, úgy, hogy közben Immanát öleli? Minek? És aztán az ujjaival még végig is simított a lány egy hajtincsén...

Harrynek hirtelen elege lett a partiból és Tomból, el akart onnan szabadulni, hogy kiszellőztethesse a fejéből a zavaró és értelmetlen gondolatokat meg az alkohol hatását. A szám végén megköszönte Evelynnek a táncot, és lendületes léptekkel átvágott a termen, majd feltépte az ajtót, és kiment. A Mardekár felé indult meleg köpenyéért. Bentről tompán a folyosóra is kihallatszott a zene. Pár pillanat múlva megint hangosabb volt; valaki kinyitotta az ajtót, aztán becsukta. Harry visszanézett; Tom volt az.

– Miért jöttél ki? – kérdezte Tom.

– Nagyon melegem lett bent. Ki akarok nézni egy kicsit a birtokra – felelte ő könnyednek szánt hangon.

– Veled megyek – vágta rá amaz.

– Gyere – lökte oda Harry, és nem tudta, hogy most örüljön-e inkább, vagy ne.

Szótlanul mentek a Mardekárba, magukra kanyarították a köpenyeiket, aztán kisétáltak a nagy tölgyfa kapun. Odakint már egészen hideg lett a levegő. Harrynek valójában nem is volt melege, de jobb ötlet nem jutott az eszébe, így most eljátszotta, hogy mennyire jól esnek neki a hűvös fuvallatok. Most csak nem messze, az erdő széléhez baktattak el.

– Nem tetszett, ahogy táncoltam vele, igaz? – kezdte Tom, amikor megálltak. Harrynek leesett az álla. Ennyire rá volt írva, mit gondol?

– Mi van? – kérdezett vissza.

– Ahogy megérintettem, öleltem. Lefogadom, hogy nem tetszett neked.

– Kellett volna, hogy tetsszen? – vágta rá ingerülten, bár vissza akarta fogni magát, de ez az alkohol miatt most kissé nehezebben sikerült.

– Féltékeny lettél? – kérdezte Tom. A hangjában mintha elégedettség csendült volna.

– Mert? Direkt csináltad? Szándékosan táncoltál úgy vele, mintha fel akarnád szedni?

– És ha igen?

– Szóval direkt volt! És minek csináltad?

– Én kérdeztem előbb.

– Na jó, igen! Féltékeny lettem. De akkor te meg áruld el, neked mi a jó ebben.

– Tetszik, amikor féltékeny vagy – felelte Tom halkan.

– És mégis, mi a fészkes fene tetszik annyira benne? – kérdezte Harry dühösen.

– Talán az, hogy azt érzem tőle, fontos vagyok neked. – Ezen Harry meglepődött.

– Máshogy is éreztethetem ezt, ha erre vágysz. Vagy mondhatom is – válaszolta erre duzzogva.

– Akkor mondd – vágta rá Tom. Harry nem számított erre.

– Fontos vagy nekem – motyogta kelletlenül egy kis hatásszünet után. – Nem is sejted, mennyire – tette még hozzá kissé fagyosan. A másik erre elmosolyodott. Ez még most is olyan szürreálisnak tűnt Harrynek; valahogy Tom meg a mosoly két össze nem illő dolog volt, amik együtt egészen megrendítő hatást váltottak ki belőle.

– Akkor elhitetted Immanával, hogy ő is bejön neked?

– Igen. De majd megmondom neki, hogy félreértés volt az egész.

– Te szemétláda! Szegény Immana semmivel sem szolgált rá, hogy eszközként használd a mocskos kis játékaidhoz! – harsogta Harry, mire Tom olyan elégedett arcot vágott, mintha ő valami bókot mondott volna neki.

– Ilyen külsővel semmi perc alatt talál majd másik fiút magának – válaszolta nyugodtan. Harry tudta, hogy illene teljes szívvel haragudnia, de mégsem volt képes rá.

Ekkor a beálló csöndben Tom szájára tévedt a tekintete. Az a megvető, duzzogó kifejezés, ami örökké ott ült a sarkában... Harryt mindig is irritálta; arra ösztönözte, hogy valamit tegyen. Hogy így vagy úgy, de letörölje onnan azt az önelégültséget. A teste ekkor szinte magától mozdult; odahajolt, és megcsókolta Tom hideg ajkait. A fiú nem mozdult, és nem csókolt vissza, még a szemét sem hunyta le. Talán váratlanul érte a dolog, elvégre élete első csókja lehet, gondolta Harry. Közben akaratlanul is megérintette a fiú ujjait, lágyan simítva a hegyüket, majd összefűzte őket a sajátjaival. Ekkor megint érezte azt az áramütésszerű valamit, amit már az árvaházi bombázáskor is, amikor menekülés közben megfogta a fiú kezét. Mintha az egész testén átvillanna egy elemi erejű borzongás. Szégyenkezve állapította meg, hogy egyáltalán nem kellemetlen, sőt. És közben Tom Denemmel csókolózni... Jó ég, tiszta őrület. Az meg még inkább, hogy ő ezt még élvezi is. Aztán Dumbledore jutott az eszébe. Vele más volt. Nem tudta volna megfogalmazni, hogy miben más, de akkor is teljesen, összehasonlíthatatlanul más.

– Milyen volt? – kérdezte Tomtól, amikor végül elhúzódott. A fiú várt a válasszal.

– Nem is tudom. Rövid – mondta aztán szárazon. Erre Harry megint közel hajolt, és a professzortól tanult módon először Tom felső, utána az alsó ajkát csókolta meg gyengéden, majd a kettőt egyszerre, és a nyelvével is cirógatta őket egy kicsit. Ezalatt megfogta a fiú másik kezét is, és annál fogva húzta közelebb magához Tomot, aki viszont nem aktivizálta magát, csak hagyta, hogy Harry kényeztesse, ő meg sem moccant. Harry ellenben ezt úgy értelmezte, hogy most végre sikerült őt elkápráztatnia. Még Dumbledore is büszke lenne rá, ha látná ezt a gyengéd, finom, nem túlzottan rámenős, de mégis fantáziadús csókot.

– Mi a pláne ebben? – kérdezte Tom, miután elváltak az ajkaik. Harry leforrázva érezte magát.

– Miben mi a pláne? A csókolózásban? – kérdezte tágra nyílt szemmel, és elengedte a fiú kezét.

– Igen.

– Hogyhogy mi? Hát az, hogy... jólesik.

– Értem – felelte Tom. A válaszát Harry túlzottan intellektuálisnak érezte. Sőt, igazából már a kérdését is. Nyilván nem élvezte a csókot fiú, ha képes volt ilyesmit megkérdezni. Harry inkább nem is firtatta a dolgot, csak szomorúan elkönyvelte magában, hogy jobban meg kell dolgoznia érte, ha valaha is le akarja nyűgözni Tom Denemet.

Amikor végül bementek a kastélyba, és befordultak a megfelelő folyosóra, hogy visszamenjenek a partira, egy pinceablak melletti, félreeső helyen egy párocska rebbent szét, ahogy ők elhaladtak mellette. Harry nem akart bámészkodni, de a szeme sarkából látta, hogy a hölgytag Miss Charming volt, aki most pókerarccal nézett a semmibe, a fiú pedig Abraxas Malfoy, akit Harry csak hátulról láthatott, de talárjáról és lófarokba kötött, szőke hajáról könnyedén felismert. Be kellett látnia, hogy a fiú tudhat valamit, ha a boszorkány pofonjától nem egészen egy óra leforgása alatt eljutott a csókjáig. A gondolatra elvigyorodott, amikor elvonultában visszapillantott rájuk, ám ekkor megdöbbenésére a hátraforduló Malfoy arcán ugyanezt a mindent sejtő, gonoszkás vigyort látta tükröződni.