– Ha a muglik kordában lennének tartva, ez nem történhetett volna meg – hallotta Harry Malfoy hangját, amikor egy nap belépett a Mardekár klubhelyiségébe.

– De ha kordában akarnánk tartani őket, akkor az azt jelentené, hogy fel kéne fednünk előttük a létezésünket – mondta neki Cedrella, a rövid vörös hajú lány, aki most egyik kezét vagányan a zsebébe dugva állt. Körülöttük is voltak még néhányan.

– Igen, fel kellene, és már rég fel is kellett volna. Ideje lenne megtudniuk, mi a helyzet – válaszolta a fiú. A közelben levő Tom érdeklődőn felvont szemöldökkel kezdte hallgatni őket, Harry pedig suttogva megkérdezte a szintén jelen lévő Steve-et, hogy mi folyik itt. A fiú csak a kezébe nyomott egy kisebb pergamenlapot; Grindelwald egy újabb szórólapja volt, ami már a hadseregébe toborzott tagokat. Úgy látszik, ez robbantotta ki a veszekedést.

– De ha megtudnák, hogy létezik varázslat, a muglik fele begolyózna, a másik fele pedig maga is varázsolni akarna. Követelnék, hogy ők is részesülhessenek valahogy a mágiából – vitatkozott Cedrella.

– Azt ugyan követelhetnék – kuncogott Malfoy, mire Will is felröhögött, aki a beszélgetés alatt egy dudorodó batyuval járkált a diákok közt, és valamit kínálgatott nekik. Harry felfigyelt rá, hogy néha pénz is csillant a kezekben.

– Óriási balhék lennének belőle, ha megtudnák, hogy létezünk – próbált a lány érvelni.

– Szerintem nem nagyobb annál, ami most van. Végül viszont minden a helyére kerülne. A muglik is; jól megérdemelt helyükre.

– Szerintem viszont ez egy még nagyobb háborúba torkollna. A muglik arra gondolnának, hogy veszélyt jelenthetünk rájuk, ezért legjobb védekezés a támadás alapon tuti, hogy azon nyomban megtámadnának minket. Ennek a harcnak soha nem lenne vége.

– De igen; úgy, hogy végül behódoltatnánk őket. Csak így lehetne megfékezni a muglikat, és megakadályozni, hogy folyton valami baromságot csináljanak.

– Rontástaszító talárt, védelmező amulettet? – kérdezte ekkor Harrytől Will bizalmas hangon, és odanyújtott neki pár medált, ami gyanúsan hasonlított azokra, amiket ő még az Abszol úton látott Steve-vel egy nem túl bizalomgerjesztő küllemű boltban.

– Nem, köszönöm – válaszolta neki udvariasan.

– Ilyen vészterhes időkben pedig nem árt gondolni az ilyesmire. Csak egy galleon, és megnyugtathatod a lelkiismeretedet. Egyetlen egy galleont csak megér a biztonságod, nem?

– Ehh, nincs nálam pénz. Tényleg – mondta Harry, és közben az jutott eszébe, hogy a boltban mintha fele ennyiért árulták volna ezeket. Erre már nem ágált tovább Will; igen gyorsan odébb állt, és a mellettük lézengő alsóbbéves fiúnál próbálkozott tovább.

– Én amondó vagyok, hogy Grindelwaldnak igaza van – folytatta Malfoy. – A muglik kiszámíthatatlanok, és az lenne a legjobb, ha a saját érdekükben mi uralkodnánk rajtuk. – Erre felzúgott a hallgatóság; egyesek vitatkozni kezdtek a mellettük állókkal, mások csak csóválták a fejüket, de a többség helyeslőn morajlott. Harry szégyellte magát érte, de legbelül ő is egyetértett a fiúval.

– Grindelwald aljas módszerekkel akar rendet tenni! – próbálta a lány elkeseredetten túlharsogni a többieket, és ökölbe szorulta a keze, mintha bármelyik pillanatban be akart volna húzni Malfoynak.

– De rendet akar tenni, és ez a fontos – válaszolta neki a fiú.

– A módszerei akkor is elfogadhatatlanok!

– És az nem tűnt még fel neked, hogy Grindelwald ámokfutása is a muglik miatt van? – szólt közbe ekkor Walburga. – Grindelwald nem csinálná azt, amit, ha a muglik nem volnának ilyen hihetetlenül ostobák, és nem háborúznának örökké egymással. Szerinted normálisak ezek?

– Grindelwald meg börtönt építtetett, ahová a varázslókat zárja! Ez miért jobb? – kérdezte Cedrella csípőre tett kézzel.

– Azért, mert ő a nagyobb jóért csinálja, hogy végül béke legyen – felelte neki Malfoy. Harry erősen kételkedett benne, hogy a fiú ezt a mondatát komolyan is gondolja, és így volt ezzel Cedrella is.

– Csak azért vagy ennyire felspanolva ezzel az egésszel, mert a nyáron veszélyes közelségben süvített el pár bomba a csilli-villi palotátok mellett – vágott vissza a lány.

– Te se lennél boldog, ha a szép kis Black kúria mellett egyszer csak hidrogénbombák csapódnának a földbe.

Harry meg mert volna rá esküdni, hogy nincs az a mugli fejlesztésű harcászati eszköz, ami képes lenne akár csak egy kis vakolatot is lepergetni a Malfoy kastély faláról, ha a család igazán kitesz a védelméért. De hát a félelem úgy látszik, mégis csak nagy úr volt, és a lelki nyugalom bármekkora fáradságot megért.

– A muglik leigázása akkor is helytelen lenne! – kiáltotta Cedrella.

– Szóval akkor te az ő pártjukon állsz? – kérdezte Walburga kicsire összeszűkült szemmel.

– Én nem ezt mondtam – szabadkozott az előbbi.

– Csak mert úgy beszélsz, mintha nem is varázsló lennél. Nem lenne szabad lealacsonyodnod az alsóbbrendű muglikhoz ezzel a gondolkodással – korholta Walburga.

– Miért alsóbbrendűek a varázslóknál? Csak mert nem tudnak varázsolni? – kérdezte ekkor Steve, mire minden szem rászegeződött. – A kviblik sem tudnak, mégsincs így rájuk szállva senki. Szerintem a muglik is ugyanolyan emberek, mint mi. – Ezzel mintha istenkáromlást követett volna el a fiú; egyszeriben olyan gyűlölet lobbant Walburga, Malfoy és a velük rokonszenvezők szemében, hogy Harry jobbnak látta karon ragadni barátját, és elvonszolni a helyszínről, mielőtt meglincselték volna. Utoljára még láthatott egy hálás mosolyt a Steve-re néző Cedrellán, aztán eltakarta őt is a feléjük röppenő átkok és kemény fedeles tankönyvek zápora.

* * *

Tom és Harry a következő kviddicsedzés után már menetrendszerűen a megszokott, kidőlt fa felé vette az irányt. Miután leültek, végigtárgyalták az edzést meg a meccs lehetséges kimenetelét, aztán a beálló csendben Harrynek eszébe jutott a legutóbbi vita a Mardekár klubhelyiségében. Azon tanakodott, vajon Tom miért nem kezdett el helyeselni, amikor Malfoy Grindelwaldot dicsérte, elvégre ha Abraxas később halálfaló lett, hasonló véleményen kellett lenniük a muglikról.

Időközben egy apró, zöld színű szárnyasgyík merészkedett elő a fűből Harrytől nem messze, és felmászott egy nagy, lapos kőre, hogy a fák lombja közt beszűrődő napfényben süttesse magát. Aranyló bőre meg-megcsillant, ahogy mozdult egyet. Harry nem szólt róla Tomnak – sejtette, hogy a fiú valami gonosz tréfát űzne szegénnyel, ha észrevenné, így inkább csak néha pillantott rá egyet-egyet. Még soha nem látott ilyen állatkát, de akkor is igyekezett feltűnésmentesen nézni.

– Neked mi a véleményed Grindelwaldról? – kérdezte óvatosan Tomtól. A másik erre elgondolkodott.

– Szerintem Grindelwaldnak teljese igaza van. A muglik egy gennyes pattanás az emberiség fenekén – felelte aztán a fiú. Harry meg sem lepődött; Tom nyilván „emberiség" alatt is csak a varázslókat értette. – Viszont amit csinál, az nem tartható fenn a végtelenségig. Túl sok ellenlábasa van a nyíltan radikális fellépése miatt. Azt is mondhatnám, hogy ezzel céltáblát rakott magára, vagy akár egy időzített robbanóátkot. Ha már az embereknek elegük lesz belőle, és kellőképp felbátorodnak, akkor új imádottat fognak keresni; olyat, aki majd különbözik tőle; aki ki fogja nyalni a seggét azoknak is, akiknek ő elfelejtette.

– Ezt már így tudod? – kérdezte Harry.

– Grindelwald bukása törvényszerű. Aki valóban irányítani akar, annak vagy igazi diktatúrát kell létrehoznia tökéletes elnyomással, vagy okosabban kell megvezetnie a népet. Ez, amit ő csinál... Nos, fogalmam sincs, mire megy ki, de az biztos, hogy halálra van ítélve.

Közben Harry megint rajta felejtette a szemét a gyíkon: az állatka megnyújtóztatta a lábait, és narancssárga szárnyait is kiterítette a napra.

– És szerinted akkor mi lenne a célravezető? – kérdezte a fiú.

– Bizonyos embereket lekötelezni vagy lekenyerezni, másokat ígéretekkel elcsábítani, és beszivárogni mindenhova, a legfelsőbb körökbe is, mint kulcslyukon a mérges gáz, hogy a végén már annyi követőd és besúgód legyen, amennyivel a Temzét is elrekesztheted. Ezek az alvó ügynökök persze ne tudjanak se egymásról, se a nagyobb célról, viszont ha mozgósítod őket, akkor mind egyszerre cselekedjenek. Aztán már senki sem fogja tudni a másikról, hogy milyen nézeteket vall, mert a saját tyúkszaros kis életük védelmében az emberek bizalmatlanokká válnak, és hallgatnak. Ahol pedig elszigetelődés van, ott nincs ellenkezés. Így veheted át a hatalmat vérontás nélkül, szépen, csendben.

„Hogy politizál már ez az alig tizennégy éves kis vakarcs!" – dühöngött Harry, és megint eszébe jutott Voldemort meg a húzásai. Ezek szerint a sötét varázslónak már gyerekként is határozott elképzelései voltak a hatalom megszerzéséről.

– Látom, nagyon érted a dolgot. Azt gondolod, hogy te jobban csinálnád? – kérdezte gúnyosan.

– Igen, biztos vagyok benne, hogy jobban csinálnám – felelte Tom rá sem nézve.

A kis gyík ekkor kinyomott magából egy kis ürüléket. Ezen Harry kis híján hangosan felnevetett: méltóképp kifejezte ugyanis az elhangzottakról az ő véleményét is.

– A kérdés csupán az, kinek mi a „jobb" – válaszolta Harry suttogva.

A kis gyík erre kitárta szárnyait, elrúgta magát a kőről, és elszállt a kastély irányába.

* * *

– Nemrég különös dolog történt – kezdte Harry, amikor megint Dumbledore-nál volt, és elmesélte neki azt a beszélgetést, aminek során véletlenül belelátott Tom érzéseibe. – Vajon észrevette, hogy a fejében jártam? – tette aztán hozzá félve.

– Ha érzett is valamit közben, nemigen tudta, hogy mi az. A legilimencia a sötét mágiával együtt csak hetedévben kerül majd megemlítésre.

– Hogyan? – képedt el Harry. – A sötét mágia is szerepel a tantervben? – Harry sosem volt még hetedéves, és most meglepetésként érte a hír, hogy a Roxfort ilyesmiket is tanít a diákjainak.

– Nem, természetesen nem lesz órai tananyag az elsajátítása, csak az elmélete kerül majd terítékre Sötét Varázslatok Kivédése órán, hogy a tanulók tisztában lehessenek vele, mi várhat rájuk. A legilimencia is ezen a témakörön belül fog szerepelni.

– Micsoda? Csak nem azt akarja mondani, hogy a legilimencia is fekete mágia?

– De igen, az. Vagyis hát, leginkább szürke, mivel a segítségével akár észrevétlenül, engedély nélkül is beleláthatsz egy másik ember fejébe, a kapott információkat pedig jóra és rosszra is használhatod. Viszont, ha valaki meg akarja tanulni, annak egy mentorra lesz szüksége, mert ezt könyvből nem nagyon lehet elsajátítani. Habár az is igaz, hogy léteznek kivételesen jó könyvek és kivételes képességű varázslók is, és Tom ez utóbbinak számít. – Harry nem könnyebbült meg. Voldemort hasznos dolgokat tanulhatott meg hetedévben itt a Roxfortban. Túlságosan is hasznos dolgokat.

– Nem mutatta, hogy feltűnt volna neki bármi – nyögte.

– Akkor is azt tanácsolnám, hogy biztos, ami biztos, ne használd többet rajta a legilimenciát. Ne mondd ki a közelében a varázsszót magadban sem, még véletlenül sem.

– Rendben – egyezett bele a fiú készségesen. – De fogalmam sincs, miért volt velem most őszinte, amikor hazudhatott is volna. Először azt akarja, hogy barátkozzak vele, aztán még jön ezzel az igazmondással is. Mit akar tőlem?

– Talán szemmel akarja tartani az ellenséget, és ébreszteni akar egy kis bizalmat benned, hogy aztán alkalom adtán belőled is kiszedhesse a neki szükséges információkat. Hm, vagy eddig is mindig igazat mondott, csak te gondoltad, hogy hazudik – felelte a professzor mosolyogva. A válasz nem nagyon tetszett a fiúnak.

– De sosem azt csinálja, amire számítok – panaszkodott.

– Nem nagyon lehet megjósolni, mire hogyan fog reagálni. Tomnak nem logikusak a cselekedetei, vagyis ami másnak nem logikus, neki lehet, hogy az.

– Akkor ön honnan tudja mégis kikövetkeztetni, mi mehet végbe benne, és hogy mit miért csinál? – kérdezte a fiú elkeseredetten. Dumbledore csak mosolygott.

– Volt már dolgom egyszer egy hasonló jellemű valakivel.

– Ki volt az? – kérdezte Harry félve, és leginkább arra számított, hogy a professzor azon nyomban kihajítja a szobájából, amiért ilyen pofátlanul indiszkrét kérdéseket mer feltenni neki.

– Gellert Grindelwald – válaszolta a férfi. A fiú meglepődött a nyíltságán.

– Ön ismeri Grindelwaldot? – hűlt el.

– Valami olyasmi. A nézetei már fiatalkorában is eléggé... radikálisak voltak. És ez mostanra csak fokozódott. A közvélemény megoszlik róla; sokan mellette állnak, még annak ellenére is, hogy milyen eszközöket vet be a céljaiért.

– Hát igen, ma például a mardekárosok közt volt egy majdnem késhegyig menő vita róla. Elég lenne még valami látványosat produkálniuk a mugliknak, és a végén a varázslók is egymásnak esnek, vagy a Grindelwald ellen lévők is átállnak. Nagyon úgy tűnik, hogy mégiscsak ki akarja terjeszteni a hatalmát az országra: tud róla, hogy szórólapokat terjeszt az iskolában? A legutóbbival például katonákat toboroz a hadseregébe – sorolta Harry feldúltan.

– Igen, tudok róla – válaszolta a professzor fáradtan.

– Tud? És akkor nem kellene tenni valamit ellene? – kérdezte a fiú.

– Dolgozom az ügyön, hogy kiderítsem, ki juttatja be a szórólapokat.

– Ezt kétlem – bukott ki Harryből. – Már második éve jönnek folyamatosan, ennyi idő alatt bőven kideríthette volna. Nem hiszem, hogy magának túl nagy nehézségbe ütközne az ilyesmi. És nem is erre utaltam. – Erre Dumbledore egy nagyot sóhajtott.

– Rendben, bevallom, fontosabb dolgaim is voltak annál, hogy a szórólapok terjesztőjét elkapjam.

– Az emberek fel vannak háborodva! – kelt ki erre magából Harry. – Steve járatja a Krónikást, és abba is beírogatnak az olvasók, hogy miért nem tesznek már valamit az illetékesek Grindelwald megfékezésére. Attól tartanak, hogy itt is megkezdi majd a rémuralmát. Konkrétan önt emlegetik, hogy maga lenne a leginkább képes rá, hogy ártalmatlanná tegye.

– Erről is tudok. Szoktam kapni névtelen leveleket, fenyegetéseket, sőt, a Wizengamot is sürget a cselekvésre.

– Miért nem tesz hát valamit? Arról van szó most is, hogy valamiért nem akar tenni, nem pedig arról, hogy nem tud?

– Az okok csak rám tartoznak – felelte a férfi. Ez meglepte Harryt.

– Akkor lehet, hogy most mégiscsak nem tud mit tenni? Ez a helyzet, igaz? Pedig én tudnék erre egy igen egyszerű megoldást – csúszott ki a száján.

– Sejtem, hogy mit. És a véleményem most is ugyanaz, mint eddig: az, hogy felejtsd el.

– De miért?

– Ezt már egyszer elmagyaráztam – felelte a férfi türelmesen. – Nem fogom még egyszer elsorolni, miért ellenzem a Végzet Lándzsájának megszerzését.

– De...

– Azt szeretném, ha csak Tom Denemmel foglalkoznál. A többi nem a te dolgod.

Harry ezután igen hamar ajtón kívül találta magát, és ez rosszul esett a lelkének. Már úgy érezte, közelebb áll a varázslóhoz, mint bármely más diák, és hogy megengedhet magának ezt-azt, erre Dumbledore gyakorlatilag kihajította őt a szobájából. Ráadásul most sem győzte meg a professzor, hogy miért ne használják azt a lándzsát. Duzzogva ment lefeküdni.

* * *

Harry, Hagrid, Myrtle és Steve bevették magukat a könyvtárba, és körbeültek egy asztalt, hogy együtt elkészítsék a házi feladataikat. Odakint már teljesen nyárias volt az idő, legszívesebben mindegyikük a tóparton piknikezett volna, ehelyett bent kellett gubbasztani, és tanulni.

– Kinek van kedve ebben a gatyarohasztó melegben házit csinálni? – sopánkodott Steve. – Ráadásul pont mágiatörténetből. Legalább bűbájtan lenne. – Harry tudta, hogy Steve-nek a legunalmasabb bűbájtani magyarázat is érdekfeszítő volt, ha azt Miss Charming szépen rúzsozott szájából hallhatta. Ehhez viszonyítva az ásatag Binns professzor előadása tényleg egyenesen pokoli volt. A feladatok, amiket adott, nem különben.

Violetta röppent be ekkor egy nyitott ablakon, és Harry vállára ült. Izgatottnak látszott, összevissza hadonászott, mintha nagyon közölni akart volna valamit, és már megint tele volt a csőre idegen tollakkal.

– Ne vedd zokon, Harry, de kicsit furcsán viselkedik a baglyod – mondta Hagrid a mellette ülő fiúnak. Ő egy legendás lények órára készített fogalmazást, és idegesítő mód sokkal jobban haladt, mint Harryék.

– Ne is mondd – felelte amaz. – Állandóan ilyen tollakat hoz nekem, a zsebeimet is telepakolja velük, amikor nem látom. – Azzal belenyúlt az egyik nadrágzsebébe, amiből ki is húzott egy marékra valót. – Myrtle elvett párat, és alaposan megnézte.

– Gyöngybagoly tollak – jegyezte meg a lány. – Mindegyik az. Ami a csőrében van, az is – jelentette ki, amikor Violetta lelkesen odamutogatta neki a legújabb szerzeményeit. – Vajon miért gyűjti ezeket?

– Talán így akar kedveskedni, vagy ilyesmi – rántott egyet a vállán Harry, mire a madár csüggedten köpte ki a tollakat.

– Hm, lehet. De szerintem, ha kedveskedni akarna, döglött pockot hozna neked. Az állatoknál az a törődés legnagyobb jele, ha enni adnak egymásnak – mondta Hagrid.

– Akkor nem tudom. De ki ért meg egy baglyot? – kérdezte Harry tanácstalanul, és megint a könyvekhez fordult. Violetta kisvártatva lerepült a válláról.

Amikor a fiúk már nagyban a trollok szétszóródott klánjairól szóló fejezeteket bújták, valami váratlanul lepottyant közéjük, hátra is hőköltek tőle. Myrtle odanyúlt az égből hullott tárgyhoz, és felemelte; egy aprócska könyv volt, ami a legismertebb bagolyfajtákat mutatta be. Harry felnézett, honnan eshetett oda; Violetta röpködött felettük, csak ő lehetett a tettes.

– Most nem érek rá veled játszani – mondta neki a fiú. Közben a lány lapozgatni kezdte a könyvecskét. Amikor egy bizonyos oldalhoz ért, a bagoly zuhanórepülésben ráröppent, és nem engedte Myrtle-t tovább lapozni. – Mi bajod van? Megmondtam, hogy most nem érünk rá – szólt rá Harry. – Majd este felmegyek hozzád, a bagolyházba, jó? Addig kérlek, legyél türelemmel.

– Nem mintha vitatkozni akarnék, vagy ilyesmi... de szerintem közölni szeretne valamit – vetette fel a lány. Erre a madár verdesni kezdett a szárnyával.

– És mégis, mit? – kérdezte Harry.

– Ez az oldal, amin Violetta éppen áll, a gyöngybaglyot írja le.

– Mi bajod a gyöngybaglyokkal? Összevesztél eggyel? – nézett a madárra a fiú.

– Mit szeretnél nekünk mondani? – kérdezte a lány is tanácstalanul, és ujjával lesimította az égnek álló bóbitát Violetta fején.

– Biztos összeverekedett valamelyikkel, és ezt akarja közölni – találgatott Hagrid.

– Hosszú ideje bánt már téged? – hajolt közel hozzá Myrtle együttérzően. A madár erre beleröppent Harry zsebébe, és kirántott onnét pár tollat, amiket aztán a saját szárnyaiba illesztett, úgy parádézott velük. Amikor meglebbentette őket, azok persze kiestek.

– Na jó, nem érünk rá erre – vesztette el Harry a türelmét. – Mondtam, hogy majd este felmegyek hozzád...

– Figyelj, Harry, szerintem Violetta azt akarja mondani, hogy... hogy ő is így szeretne kinézni, mint egy gyöngybagoly – vetette fel Myrtle óvatosan. Erre a madár felszállt a vállára, és hálásan csipkedni kezdte a copfját meg az arcát. – Jól van már, jól van – nevetett a lány a reakción. – Ezek szerint eltaláltam.

– Hm... nem is gondoltam volna. Pedig tényleg elég egyértelműek voltak a célzásai – vette kézbe Harry a kismadarat, és megsimogatta. – Hát erre vágysz, kicsim?

– Mit gondolsz, meg tudod csinálni? – kérdezte a lány. A fiú nagyot sóhajtott. Sosem volt jó átváltoztatástanból, csak itt, a múltban kezdte el összeszedni magát, azt is csak Dumbledore miatt. Talán még Steve is jobb volt nála. Habár terítékre került már az órákon az élőlények teljes átváltoztatása, de eddig mindössze apróbb állatokon gyakoroltak, mint például csigákon meg egyszer békán. A nagyobb testűek bűvölésének még az elméletét sem vették át.

– Steve, nem volna kedved hozzá, hogy inkább te csináld? – nézett a fiúra megnyerően.

– Mi? Hogy én? Azt már nem, nem az én baglyom. Mi van, ha elrontom? Bocs, de nem merném bevállalni. – Harry valahogy nem is nagyon számított más válaszra.

– Rám ne nézz így – emelte fel a kezét Myrtle védekezőn.

– Rám meg végképp ne – rémült meg Hagrid is.

– Oké, akkor én csinálom – jelentette ki végül Harry beletörődve, és elhatározta, hogy kérni fog pár igazi átváltoztatástan korrepetálást Dumbledore-tól. Violetta eszelősen bújt ki a kezéből, hogy felszálljon a vállára, és őt is hálás csipkedésekben részesítse.

* * *

– Emeld magasabbra a könyvet. Ne úgy, fordítva tartod – mondta Harry Steve-nek egy használaton kívüli tanteremben. Pár hét telt el azóta, hogy a könyvtárban megvilágosodtak Violetta titkos vágyait illetően, és most azon volt a négy jó barát, hogy hozzásegítsék a kismadarat a boldogsághoz. Violetta közben mozdulatlanul ült egy pad tetején, és izgatottságtól kiguvadt szemmel nézett egyszer az egyik, másszor a másik fiúra. Myrtle is ott állt mellettük, a körmét rágta, és néha végigsimított a kismadár hátán, hogy megnyugtassa a baglyot, bár ezzel a mozdulattal leginkább csak önmagát nyugtatgatta.

– Mi lesz, ha nem sikerül? – cincogta.

– Ugyan már, Harrynek biztos sikerülni fog – válaszolta neki Hagrid. – Mér' ne sikerülne? Mennyi ideje jár már Dumbledore professzorhoz korrepetálásra! Csak ragadt rá valami – nevetett, és hátba vágta a fiút, aki erre lefejelte a tankönyvet.

– Hagrid, most egy picit, ha kérhetnélek... – emelte fel a fejét Harry, és megigazította a szemüvegét.

– Jól van, jól van, bocsi, koncentrálj nyugodtan – szabadkozott a másik.

– Myrtle, most már ne simogasd, mert a végén még te is átváltozol – szólt rá Harry a lányra, aki erre úgy kapta el a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. – Te meg maradj veszteg – nézett aztán a madárra, aki csak a szárnyát mozgatta át egy kicsit. – Na, akkor, mindenki a helyén van? – A többiek bólintottak. Harry ekkor egy mélyet sóhajtott, és hangosan kimondta a varázsigét, majd egy bonyolult pálcamozdulatot végzett el a kismadár fölött. Szürke színű, kavargó felhők keletkeztek a hatásukra, és körbevették a megszeppenve lapító Violettát. Myrtle levegőt sem mert venni, a körömrágást is felfüggesztette egy pillanatra. A felhők teljesen eltakarták a baglyot, aztán egyre gyorsabban örvénylettek, végül felfénylettek, és lassan eloszlottak, mögülük pedig kibontakozott Violetta, aki most már egy háromszor akkora, gyönyörűséges gyöngybagoly volt.

– Nahát! – ámuldozott Myrtle.

– Na, ugye, hogy megy ez! – vágta megint hátba Harryt Hagrid. Ő erre most majdnem Steve-et fejelte le.

– Hú, csak összehoztad – mosolygott az utóbbi is.

– Meg kéne mutatni saját magának – vetette fel a lány, és előhúzott a zsebéből egy kis tükröt, amit aztán odatartott a madár elé. Violetta, amint megpillantotta új külsejét, olthatatlan szerelemre gyúlt iránta; elbűvölve kezdett szemezni képmásával, és boldogan forgolódott, próbálgatva új szárnyait. A többiek csak nevettek rajta.

Harry aztán a hóna alá vágta a tankönyvet, és barátaival együtt elhagyta a termet, hogy a vállán felvigye a madarat a bagolytoronyba. Kiengedhette volna az ablakon is, de mégiscsak más volt Violettának díszkísérettel megérkezni, mint magányosan hazaállítani a toronyba.

Menet közben összeakadtak a könyvtárból kifelé tartó Tommal, Lestrange-dzsel meg Averyvel.

– Nézd, felismernéd, hogy ő Violetta? – lelkendezett Myrtle Tomnak, és a kismadárra mutatott, aki mérgesen csattintott egyet csőrével a fiú felé. – Rájöttünk, hogy gyöngybagoly szeretne lenni, és Harry átváltoztatta! Teljesen tökéletesen sikerült neki! Még Dumbledore sem találna benne kivetnivalót! – A fiú erre végigmérte a madarat, aztán csak ennyit szólt:

– Bájos. Igazán ügyesek vagytok. – Ezután egy udvarias mosolyt erőltetett az arcára, és továbbment a másik két fiúval. Myrtle legalább akkora rajongással nézett utána, mint Iphygenia szokott, Harrynek viszont rossz érzése támadt.

Amikor befejezték Violetta ünneplését, és mindenki elment a saját házába lefeküdni, Harry is visszatért a Mardekárba. Tom kisvártatva odament hozzá.

– Szóval penge lettél átváltoztatástanból – kezdte.

– Azt azért nem mondanám – válaszolta ő.

– De ha sikerült a baglyodat hibátlanul átváltoztatnod, akkor nyilván nem bizonyultak hiábavalónak a különórák.

– Hát igen, hasznosak voltak.

– Akkor, ha már ennyire jó vagy, minek jársz még mindig korrepetálásra? – A kérdés logikus volt, de Harry tudta, hogy inkább csak a Dumbledore-ral szembeni ellenérzés beszél Tomból.

– Az új anyagot mindig nehezen fogom fel – felelte, és nem értette, miért kell magyarázkodnia; mi köze van hozzá Tomnak, hogy ő jár-e valakihez különórákra?

– Értem. De én is tudok segíteni, ha valamit nem értesz.

– Ez rendes tőled, de Dumbledore-t már nem utasíthatom vissza. – Erre nem tudott a másik mit felelni.

– És volt valami konkrét oka annak, hogy engem kihagytál a nagy eseményből; Violetta átváltoztatásából? – kérdezte Tom halkan. – Ha nem érezted még magad pengének, engem is meghívhattál volna, tudod, hogy én vagyok az évfolyamon a legjobb a tárgyból.

– Steve és Myrtle is ott voltak, nem volt mi miatt aggódni.

– Myrtle? Hiszen ő két évvel alattunk jár! Mit tudott ő hozzátenni a sikerhez? – kérdezte Tom becsmérlően.

– Lényegében ő jött rá, hogy Violetta gyöngybagollyá akar változni. Nagyon okos lány, nem véletlenül került a Hollóhátba – védte meg Harry.

– Én akkor is többet tudtam volna segíteni, mint ők.

– Kedves tőled, hogy ennyire a szíveden viseled Violetta megszépülésének ügyét. Főleg, miután két éve még a Cruciatusszal kínoztad – szólt vissza Harry.

– Talán ezt ne itt beszéljük meg – sziszegte Tom, és gyorsan körbepillantott, hallotta-e őket valaki.

– Oké, ahogy akarod – egyezett bele a másik, és némán követte őt ki a klubhelyiségből, át a pincefolyosókon, és aztán be egy használaton kívüli, romos tanterembe.

– Na, jól van, elismerem – lépett Tom Harry mögé –, nem érdekel Violetta. Te érdekelsz.

– Sejtettem – mosolygott Harry az ablakra.

– Fel nem tudom fogni, miért találod az ő társaságukat jobbnak az enyémnél.

– Nem találom jobbnak – hazudta ő.

– Valamiért akkor is őket hívtad segíteni, engem meg nem. A kérdés az, hogy engem miért nem – sziszegte Tom.

– Féltékeny vagy? – kérdezett vissza Harry.

– Csak feltettem egy egyszerű kérdést.

Harry agyalni kezdett. Tényleg, miért is nem hívta oda Tomot?

– Talán azért, mert nem voltál elérhető.

– Ne nevettess, tudtad, hogy délutánonként a könyvtárban vagyok. Tehát?

Harryt idegesíteni kezdte, hogy a fiú mögötte áll. Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha a szemébe világít egy reflektorral, és úgy vallatja. Mégsem fordult hátra.

– Nem gondoltam volna, hogy érdekelne egy ilyen hülyeség, mint Violetta átalakítása. Nem kedvel téged, és te sem kedveled őt, ha jól sejtem. Akkor meg minek hívtalak volna?

– Szép gesztus lett volna – suttogta Tom.

– Sajnálom, hogy így alakult – nyögte ki Harry.

– Fátylat rá – válaszolta Tom nagylelkűen, ő viszont sejtette, hogy ez csak szóvirág volt. – Akkor is, az a társaság nem méltó hozzád. – Harry nagyot nézett, de szerencséjére ezt a társa nem láthatta. – Nem kellene lealacsonyodnod az ő szintjükre. Rossz hatással lehetnek rád, lehúzhatnak magukkal.

– Köszönöm, hogy ennyire féltesz – válaszolta Harry még mindig az ablaknak.

– Igazán nincs mit – mondta Tom udvariasan. – Szóval, az a lényeg, hogy szerintem kerüld el őket, ha lehet.

Harry már épp tiltakozni készült, amikor eszébe jutott, hogy nem lenne tanácsos most ellent mondania Tomnak. Esetleg megint elvadulna, pedig már kezdtek közelebb kerülni egymáshoz.

– És úgy gondolod, hogy a te társaságod méltóbb lenne hozzám – mondta ténymegállapításként.

– Úgy gondolom – felelte a fiú kimérten.

– Aha.

– Csak hogy érthető legyek: nem igazán szeretném, ha ennyire sokat lógnál velük.

Harry várt a válasszal. A fiú egyértelműen a tudtára adta, hogy ne barátkozzon mással. Összefacsarodott a szíve, ha arra gondolt, hogy nem lehet együtt többé a barátaival. Saját idejebeli barátairól is örökre le kellett mondania miatta, de nem lehetett kétséges, hogy teljesítse Tom vágyát. A kérdés már csak az volt, mennyire gyorsan hódoljon be neki.

– Nekem meg az nem tetszik, hogy Lestrange-dzsel meg Averyvel vagy állandóan – mondta végül.

– Miért, mi a bajod velük?

– Mindketten sötét alakok. Lestrange csak azért van veled, mert kalandot keres, és fontosnak akar látszani, Averynek meg kell valaki, akire felnézhet, és aki megvédi őt. – Tom erre felnevetett.

– Így látod? – kérdezte.

– Igen, így – vágta rá Harry.

– Hm... Akkor igen jól látod a helyzetet. – Harry megint meglepődött, de leginkább csak a saját naivitásán; hajlamos volt Tom intelligenciáját alábecsülni, utána pedig nagyokat koppanni.

– De nem csak velük van bajom. Dolohov és Carrow is undorító, ahogy állandóan a nyomodban lohol – mondta duzzogva.

– Még valaki? – kérdezte a fiú Harry hátától.

– Yaxley, Mulciber, Nott és Rosier. Asszem több nincs. – Több halálfaló név nem jutott az eszébe, amivel itt a Roxfortban találkozott.

– Nyolc három ellenében kicsit egyenlőtlen, nem gondolod? – kérdezte Tom csevegő hangon. – De tudod, mit? – lépett közelebb. – Hagyjuk a fenébe az alkudozást. Megmondom, mit szeretnék; azt, hogy senkivel ne barátkozz – súgta Harry fülébe, amitől a fiú megborzongott.

– És lennél olyan nagylelkű, hogy cserébe te sem barátkozol majd senkivel?

– Miért is ne?

– Képes vagy lemondani ezekről a nagyszerű emberekről csak azért, hogy ne láthass a közelemben senkit? – kérdezte gúnyosan.

– Magad utaltál rá az előbb, hogy nem kár értük. Akkor meg?

– Azt gondoltam, esetleg neked fontosak lehetnek.

– Nélkülözni tudom őket. – Ha valamiben, akkor ebben Harry biztos volt. Ugyanakkor abban is, hogy Tom sosem fogja betartani azt, amit ígérni készült.

– Oké – válaszolta kisvártatva.

– Mi oké?

– Lemondok a barátaimról és mindenki másról, ha te is – felelte Harry. Tudta, hogy Dumbledore is ezt szorgalmazná. Azon kívül kíváncsi is volt rá, hogy mit lép erre Tom. Ezután egy elégedett fújást hallott.

– Jól döntöttél. Jobban jársz nélkülük.

– Hidd el, te is – préselte ki Harry a szavakat a fogai közül.